IGNÁCZ RÓZSA: Zebradob híradó (3)

BOXMÉCCS MAJOMÉKKAL

A szerző Ilonkával a Tsavó park bejáratánál

Makogva és vihogva majmok rontanak az útra a fák alól. Testük szélehossza egy. Három lábon rohannak. A negyedikben mindenik visz valami fehéret. Mi lehet? Már nehéz felismerni, már átszaladtak előttünk, már csak vörös ülőgumós fenekük villan felénk, aztán az is eltűnik az út túlsó oldalán, velük együtt a fák között. Kukoricacső volt a „kezükben". – Kukorica itt, éppen nekik termesztenék? Ha nekik, akkor miért rohantak olyan sunyi pofával, mint egy bűntudatos rablóbanda?
Fékeztünk volt a majomtársaság mögött, nehogy beléjük guruljunk. Én ki is szállanék, az ablakot már le is csavartam. A kukorica majomhad után egy nagy, puha, szürke majom csámborog a megállott autóhoz. Kölyke fejjel lefelé, emlőjébe és bőrébe kapaszkodva lóg a hasa alján. Harold helytelenítő hangsúllyal mormog valamit maga elé. Nem hallani mit, mert nem fordul hátra. Ilonka úgy tesz, mintha a kedvemért nem bánná, hogy megálltunk egy percre. Hadd ismerkedjem majomékkal. Harold ismét morog, de a kocsi áll. Ilonka lázasan csomagolja a fedeles útikosárba azt a néhány ennivalót (banánt, mit), amit kiszedett volt szomjúságunk enyhítésére. Már a hátsó ülés mindkét ablakát lecsavartam, míg az egyiken kihajolok, a túlsó oldalon egy másik, egy gyerektelen nagy majom sétál, egészen az autóajtóig. Az elemelt táskám helyett kapott nyitott szatyor, mint pótretikül mellettem hever. Ilonka felszerelte papírzsebkendőkkel, napégés ellen kis üveg pálmaolajjal, egy fedőkupakját vesztett szájrúzzsal is. Ennivaló az ő táskájában van, nem az enyémben. És különben is „tilos etetni a rezervátum állatait". De ezt a barátságos nagy szürke kan majmot így kihajolva, azért legalább egy kicsit megsimogatom. S hajolok, de a majom hupp! az orrom előtt máris felugrott a kocsi tetejére. Harold haragosan szisszen. Kiugrik a kocsiból, hogy a majmot a tetejéről letessékelje. És a kocsinak arról a feléről, ahol a nagy szürke felugrott, visszacsúszok eredeti helyemre. Mikor a nyitott szatyrom mellé érek, egy szőrös kéz éppen akkor kap ki belőle valamit. A csecsemős anyamajom volt. Míg amott akartam a nagy szürkével barátkozni, emez ideszaladt, a nyitott ablakon bedugta a kezét, és a táskámból egyben kiemelte a fedőkupak nélküli ajakfestéket. Ilonka nevet, mint aki „előre tudta”. Harold nekivörösödött arccal, boxoló mozdulatokkal lökdösi le a kanmajmot a kocsi tetejéről. A majom percekig tartó ellenállás után végül is lecsúszik a kocsi csomagtartóján a földre. Harold energikusan törli a kezét egy papír asztalkendőbe. Indít. A majom, amelyik az előbb a kocsi tetején volt, leült a földre. Mint a vízbe nyúlt macska a mancsát, undorral megrázza a jobb első lábát. Az anya és gyermeke már eliramodtak a szájrúzzsal valahová.
Megyünk tovább a Kilugani felé. Ilonka váltig nevet. A megmaradt banánokból hámoz egyet-egyet, s nevetve dugná a szánkba, csillapítónak az izgalomra és étvágygerjesztőnek a közelgő ebédhez. Harold köszöni, nem kér banánt. Még mindig piros az arca a méltatlankodástól. Nem kedveli a boxolásnak ezt a sportszerűtlen módját.

SZÉKELYÜL ÉNEKELÜNK

Ilonka arról az időről beszél, amikor Mombasába megérkezett. Egy kis kunyhóban lakott, ahol nem volt sem víz, sem villany, sem kerítés. Hatalmas mangófák övezték a kunyhót.
– Olyan hász volt asz – mondja Ilonka –, mint asz a, a, kalapom.
– Mint, a mi?
– Á, hát asz a – s hirtelen rágyújt egy székely nótára: – „Likas a kalapom teteje." – Az ének szövegét teljesen hibátlanul ejti. Énekét én is dünnyögve kísérem. Aztán:
–  Úgy gondolod, hogy lyukas volt a házad? Vagy hogy szellőzőrés futott benne körbe?
– Ez az. Szellőzőrés. – Egyre jobban belejön a magyar beszédbe. (Nem hiába vagyok most a magyar nyelvű társalkodónője.) Ha gyerekkori dolgokról szól, akkor szinte hibátlanul beszél. De az újabb keletű kifejezésekben teljesen járatlan. Harold ért valamit magyarul, de a „köszönöm" szón kívül mást ki nem ejtene. Nem féltékeny éppen, ha jelenlétében magyarul beszélünk, de nagy önfegyelemmel palástolt mélységes sértődöttséggel – elnéző. Nem hallgat ránk. El-kinéz az ablakon. Jobban beletapos a pedálba, és ujjai, mintha csak a hosszas vezetésben elgémberedtek volna s most mozgatnia kellene őket, idegesen és idegesítően dobolnak a kormánykeréken. Ilyenkor kedves, angolkék szeme egy kis savós-szürke árnyalatot kap. (De azért a kormánykereket ilyen nehéz úton nem adná át egy világért sem.)

ILONKA MAJMAI

Pásztorlányka

Ilonka fiatalasszony volt, mikor Kelet-Afrikába került. Erdélyből az a hír űzte világgá, amelyik katonának bevonult, első férje ál-halálhírét hozta. Legkisebb húga, Mari (aki egykor a galambdúc tetején likőrös üveggel őrizte a székely lakodalmat), akkor már évek óta Ausztráliában élt. Ő küldte a fiatal „özvegynek” a meghívólevelet. Ilonka elébb Ciprusba került, onnan jutott el Kenyába. Húsz évvel ezelőtt a mombasai város peremén nem volt még járható út. Esős évszakban ki sem lehetett bújni a kétrekeszes afrikai kunyhóból, amelyben kis varrodát rendezett be. Mert így kezdte Afrikában, varrónőként. Hajnalra a varroda fülkéből tű, olló, cérna, még a foltnak való is eltűnt. Tolvajnak semmi nyoma. Ajtó, ablak becsukva. A résen belengő balzsamos levegőben jó mélyen aludt. Csak olykor rezzent fel arra, hogy mintha nesztelen kísértetek suhannának a kunyhó falán. Álomnak hitte. De mikor a keserves munkájából vásárolt, Európából hozatott mérőszalagja is eltűnt, egy este nem feküdt le, hanem egy jókora mangrove ágat tört a parton, és lesbe állt a küszöbön.
Sokáig semmi neszt sem hallott. Éjfél tájban végiggurult az asztalon, s a földre pottyant egy cérnakarika. Kísértet vagy nem kísértet, Ilonka fohászkodott egyet, a varrodába szaladt, és botjával nagyot csapott a varróasztalkára. Vinnyogó hang. Állaté, nem kísérteté. Felkattantotta az öngyújtóját. A majom már menekült is. Nesztelenül kúszott fel a szoba falán a szellőzőréshez. A mangófákon érett a gyümölcs. Egész csapat majom élt akkoriban a fákon. Éjszaka be-be jártak a kis házba elemelni ezt-azt. Úgy látszik, lát a majom a sötétben is. Ilonka költséget-fáradságot nem kímélve, drót szúnyoghálót hozatott Európából, s maga szegezte be a kör rést, ami „likasabb” volt mint a székely kalap teteje.

MAJOMMESÉK

Kelet-afrikai utamon – több népmesét és eredetmondát gyűjtöttem. Ezek közül öt a majmokról szól, és mindnek ez a sommája: a majom nem ember. Miért nem lett emberré a majom? – kérdi az egyik, a buku-szu eredetmonda. Mert nem dolgozik, csak bohóckodik. – A majom szíve című dzsiriama népmese szerint: a majom gyanútlan, becsapható, az esze akkor jön meg, mikor bosszút áll. Fő ereje, hogy hazudik. A Miért nem úszik a majom?, A majom és a hiéna, A majom négy keze című mesék is olyan elfuserált teremtménynek tüntetik fel a majmot, akiből ember is lehetett volna, ha egyes adottságaiból több, másokból kevesebb jut neki. Ha például – luo mese – „négy keze” helyett csak kettő volna, s azzal megtanulna dolgozni, vadászni vagy akár éppen kapát készíteni. De mivel négy keze van, azzal a néggyel az elégnél is többet tud összelopkodni magának a másokéból. Mindenik mese és monda megegyezik abban, hogy a majom született tolvaj, tehát: nem ember...

FÁN TERMŐ FOGVÁJÓ

A Tsavóban egy kis tó partján ebédeltünk. Ozsonnás kosárban magunkkal hozott, papír asztalkendőbe csavart szendvicset, gyümölcsöt. A fák alá padokat helyeztek. És egy hirdetőtábla szerint: „Ez a pihenőhely délidőben használható.” – Használtuk, csak éppen nem sok haszonnal. Mintha egy szálig kihalt volna, úgy eltűnt Tsavo-ország százezernyi vadja. Madár sem szállt felénk. Ebéd után Ilonka tízcentiméteres, kemény, világoszöld „fogvájókat” tört fejünk felett egy fáról. Mintha esztergályozták volna, olyan gömbölyűek voltak, a végük tűhegyes. Ezer és ezer világoszöld tüske lógott a fán. A trópuson a gyorsan romló ételmaradékot lehetőleg azonnal el kell a fogak közül távolítani. Leghelyesebb volna szájat mosni. De szájba vehető vizet, majd csak a Kilugani lodge-ban találunk és – a maszájok is ilyen tüskékkel tisztogatják tápláló eledelt elég gyéren látott fogaikat. Szakítottunk mi is egy tucat fogvájót.

A KILUGANI LODGE

A koraest előtt elérjük a Kilugani lodge-t. A Tsavót naponta több tucat, száraz évszakban naponta több száz autó keresi fel. Jellemző a terület nagyságára és az utak szerteágazó voltára, hogy reggeltől késő délutánig megtett utunkon mindössze egy kocsival találkoztunk. Azzal is még a bejáratnál. Aztán elveszítettük egymást szem elől. A Kilugani parkolója tele van. A vendégek európaiak, két indus család kivételével. Afrikai az autópark őre, az előre foglalt szobánk kulcsát átadó szobafiú, a csomaghordó, a bár, a tea-hali felszolgálói. A hallban drága vadbőr luxustárgyakat árusító hölgy fehér. Idegenforgalomból származik Kenya nemzeti jövedelmének igen jelentékeny része.
A nagyvad vadászterületeket az ország két nagy rezervátumát, hegyi kirándulóhelyeket még mind az európai „jövevények” jelölték ki, alapították, szervezték meg. A rezervátumok fenntartásához ma is hozzájárulnak az angolok szervezte, nemzetközi „Vadvilág védelmi” társaságok is. Olyasmiről senki sem hallott, hogy egy autóbusznyi afrikai kisiskolás látogatott volna el tanári kísérettel nagyvad világot tanulmányozni valamelyik rezervátumba. Hogyan is? Egy nap alatt nehezen lehet úgy megjárni a Tsavo-országot, hogy a látogató lásson is valamit. Megszállni, a hosszú autóbuszutat megfizetni nehéz volna. Aztán: miért is? A város peremén lakó kis afrikai láthat szabadon sétáló nagyvadat a saját lakása közelében is.
A Kilugani lodge-ig tulajdonképpen alig láttam nagyvadat. Egy zsiráfot, két elefántot, néhány zebrát – máris hálátlanul keveslem a látottakat.
Még lehet néhány percig kint sétálni a Kilugani parkjában. Még nincs itt a nagy színjáték ideje: a vadak esti közös békés vonulása a tóra. Harold már elfoglalta helyeinket a földig érő üveg mögött, a félkör alakú hallban egy asztal mellett, ahonnan kitűnően látható a tó és a tó mögül reflektorfénnyel megvilágított, inni vonuló állatok.
– Nem látod? – figyelmeztet Ilonka a parkban egy fa előtt. Mintha gledícsia vagy szentjánoskenyér-fa volna sok hosszú, barna, száraz héjú termést látok lógni egy fa szomorúfűzként lehajló ágain.
– Szentjánoskenyér?
Ilonka nevet.
– Dehogy. Fönt, ott, az az. Nem, á. Az ott. Ami olyan lágyan lóg. A lába, nézd.
Mintha pettyesre festett műanyagból készített figura volna, olyan mozdulatlanul ül egy – leopárd a fán.
– Él, igazán? – Közelebb menni persze nem lehet. Nem is tudom elhinni, hogy élő leopárdot látnék ilyen mozdulatlanul ülni az emberekkel tömött hall közelében.
– Hogy kerül ide? Erre? És mi ez? Szentjánoskenyér-fa? Kelet-Afrikában ismeretlen a szentjános kenyérfa. Ez itt valamely hasonló termést hozó, egészen más fa. De Ilonka ezúttal nem fejleszti dendrológiai ismereteimet, más jutott eszébe a – szentjánoskenyérről...

ILONKA TÖRTÉNETEIBŐL

... Mikor huszonhárom évvel ezelőtt Erdélyből Mari meghívólevelével útra kelt, első futamodással, egy hajón Ciprusig jutott el. Tovább nem volt útiköltsége. Ott várakozott rá, küld-e Mari, mi lesz? Pénz nélkül, fiatal, szép, magányos „özvegyasszony" egy olcsó kis szállóban, további utazáshoz nem elégséges papírokkal, a háború utolsó hónapjaiban szorongva várakozott, megérkezik-e Mari további segítsége, az útiköltség.
– Le s fel sétáltam, kisfijom, a tengerparton – mondta Ilonka, átfogta a vállam, s le s fel sétáltunk a szentjánoskenyér formát termő fa előtt, amin még mozdulatlanul ott ült a szépséges állat, a „szelíd” leopárd. Ha ugyan az volt...
– Nem akartam belehalni a tengerbe. Túl jól úszom. És nagyon szeretek élni. De nem jött posta. A szállodai számlát fizetni kellett. Jártam és jártam és semmi sem jutott eszembe.
A ciprusi kikötőben veszteglő ócska kis bárkáról – afféle part menti jármű –, rogyadozó öreg munkás nagy zsákban cipelt valamit a hátán. Nem messze vitte a terhét. A parton egy szép, árkádos terasz alá vezető lépcsőn ballagott le. A terasz egy kicsit romos volt. Az ócska zsák lyukas. Ahogy ment az öreg, hullott belőle a földre a szentjánoskenyér. Ilonka sem evett szentjánoskenyeret kisgyerek kora óta. Felszedett kettőt, éhes is volt, beleharapott, aztán egyszerre egy kupacnyi ömlött ki. Azt a szoknyája aljába szedte, s az öreg után szaladt. Volt a táskájában négy biztosítótűje, de azokkal sem lehetett a zsák kétarasznyi lyukját jól összehúzni. Görögül egy szót sem tudott, de a zsák két csücskét megfogta szó nélkül. Ment az öreggel. Az egy pinceraktár helyiségbe hordta zsákonként a szentjánoskenyeret. A pincehelyiség másik részét egy ciprusi görög foltozó szabó bérelte. Gyakorlatilag az ő bérlete volt az üres, használatlan, töredezett márványoszlopokkal ékes parti terasz is, amit nem használtak semmire.
– Rábeszéltem a szabót, kisfijom, mint ciprusi állampolgár, váltson a teraszra kávémérés engedélyt. És büfé engedélyt.
– Mit csináltál, és hogyan? Hogyan beszéltél vele?
– Hát. Angolt nem tanultunk az erdélyi iskolában. Magyarul és románul.
– És a szabó?
— Csak görögül tudott, és pár szót angolul. Mit tehettem volna mást, kisfijom? Haljak éhen meg? Varrodát nem lehet nyitni teraszon. Főztem otthon is, penziós kosztosoknak. Menekültnek nem adnak sehol munkavállalást.
– De hát hogy értetted meg magad a szabóval?
–  Lerajzoltam neki a krétájával a szép tiszta cement padlójára, hogy mit akarok...
Egy esztendeig volt Ilonkának Cipruson, a szabó iparengedélyén és a szabó által szerzett kölcsönökből alapított, jól jövedelmező kávémérése és falatozója. Ezt a „bevezetett" üzletét adta el későbben az afrikai út és első megtelepedése költségére – de nem mesélt tovább. A leopárd nyomtalanul eltűnt a „szentjánoskenyér-fáról”. Máig sem hiszem, hogy nem egy, a szállóhely csodáit fokozó dekoráció volt... 
Harold intett az ablakon át, hogy ideje elfoglalni helyünket a páholyban, kezdődik a látvány.

A BÉKÉS EGYÜTTIVÁS, REFLEKTORFÉNYBEN

Éjszakai lokál énekesnője

Kissé filmszerű volt, szinte valószínűtlen. Pedig valóban kiúszott a tó szélére egy eladdig láthatatlan víziló, és mintha azt kémlelné, ott van-e már az esti társaság, apró szeméből a hall felé pislogott. A reflektor zöld színűnek mutatta a szürke tóból kipúposodó hátát. Illedelmes iskolás leánykák: sorra odalépdelt a tó partjához egy kisebb csapat, karcsú lábú impala. Két vadcsapás is vezet ehhez a tóhoz. Míg a közelebbit bámultuk, a túlparti megvilágítatlan maradt. Akkor a reflektor végigpásztázott a vizén, s mintegy függöny felhúzásra, ott állott a tóparton, sőt már a vízben, néhány békésen iddogáló állat. Egy nagy és egy kis elefántot ismertem fel először. Valaki hangosan magyarázta, hogy az a csapat nem vízibak. A vízibak szarva hegyes, ezek a széles szarvúak: gnúk. A mi oldalunkra most még négy víziló úszott ki az impalák közé. A tavon átpásztázó reflektorfény egy csapat, a tó közepén úszó pelikánra esett. Eddig azok hol voltak? Honnan reppentek ide, hogy szürkületig nem voltak láthatók?
Oroszlán nem ivott együtt ezen az estén az impalákkal és a zebrákkal. Jött a vízre egy csapat zebra is. Bivalyt sem sikerült látnom. Feszélyező, félig sikerült mutatványnak hatott a nagy színjáték. Mennyit bölcselkedtek már útleírók az este békésen együtt ivó állatokról, akik a koegzisztenciának a Treuga Deije után hajnalban, ugyancsak a koegzisztencia állati törvénye értelmében – kölcsönösen felfalják egymást. Kissé még jól is esett, hogy amellé a zebra mellé, amelyiket izmos mancsával holnap majd agyonüt az este, egy jámbor oroszlán sem jött.

IGNÁCZ RÓZSA: Zebradob híradó (2)

SZAVANNÁK, NEMZETI PARKOK, ŐSBOZÓT VILÁGA

KIFARU, AZ|ELEVEN MOZDONY

Két kifaru

A kelet-afrikai fehér orrszarvú – vagy kifaru, ahogy szuahéliul nevezik ezt a földünk nagy részén már régen kiveszett, de itt még tekintélyes számban élő eleven mozdonyt – szürke. Nem világosabb színe, hanem alsó-fölső állkapcsának szegletes vonala különbözteti meg a fekete orr-szarvú ellipszis alakúan nyúlt, lágyabb vonalú állkapcsától.

Lassan haragszik meg, de ha dühbe gurul: konok. Mintha mérgének gőze dugattyúként lökte volna ki előre meredő, két orrszarvát. A fölső, görbe kardszerű nyársalót és a kirojtosodott szaruszálakból, sziklakemény, tompa háromszögű ékké összetapadt alsó szarvát: az öklelőt. Ha nekiindul, negyven kilométeres sebességgel ront a célnak. A cél néha egy szafarira érkezett teherautó, amit egy lökéssel pöccent fel, esetleg egy vadász, aki megharagította, mert melléje lőtt. Ha nem bosszantják, nem rosszindulatú. Füvet legelészik, néha falevelet szedeget. Csordában ez az állat csak a nyugat-európai színpadokon oly sikerrel játszott színdarabban: Ionesco Az orrszarvújában jár-kél, és kényszeríti üvöltözve környezetére a tömegszellemet. Az igazi rinocéroszt a legritkábban látni bandában. Egy vadászújság említi, mint nagy eseményt, hogy az egyik vadász egy ízben ötöt látott együtt. Még páros családi életet sem él tartósan. Az orrszarvú bika üzekedés után rövidesen otthagyja a tehenet, és újabb párzási idejéig magányosan kóborol. Az anyaállat viszont többnyire egyetlen bébijét az egy-másfél mázsás újszülöttet esztendőnél tovább szoptatja, tanítja legelni, vele jár.

A vastag bőrű nagyvadakkal együtt élő, magyarul leginkább kullancs madárnak vagy nyűvágóknak nevezett, seregély családbéli kis tarka madarak rendszerint párosával „laknak” az orrszarvú hátán. Kifaru vaksi; kifarunak rossz a hallása, csak a szaglása kitűnő. A veszélyt, hogy ellenség közeledik, a hátán élő, a bőrébe tapadt férgeit szedegető madár kiáltja meg. A füle mellé reppen, s ott csárál a nagyot halló monstrumnak, hogy vigyázat, kifaru. De ha riasztás közben belepislant éles szemével kifaru fülébe, s ott teszem azt éppen belekerült hangyákat lel – a riasztást abbahagyja, és bebújva az orrszarvú fülébe, onnan magának, a kínos viszketéstől megszabadítva barátját, hangyaeledelt csipeget. A ndorobo vadászok csipembirinek nevezik az orrszarvú nyűvágóját. Csipembiri – ki sem fejtette meg még, hogy miért, tapintatosan-e vagy önző okokból – magára hagyja a szoptatás első ideje alatt a tehenet. Vadorzók ilyenkor vadásznak előszeretettel az orrszarvúra. Csak a borjával jár, nincs vészt kiáltó madár a hátán, a közelében, minden gondja a gyámoltalan, idomtalan, óriási szopósbébi.

EGY KIFARUBÉBI

Hat évvel ezelőtt, 1961 novemberében Mr. Stan Lawrence Brown hivatásos vadász – whitehunter – szafarit vezetett a Tsavo nevű nagyvad rezervátum és a Kilimandzsáró keleti lejtője közt levő bozótba a Kuku-síkságra.

Napsütött tisztáson egy orvul lelőtt, megcsonkított orrszarvú tehén hullájára lelt. A dög alvadt vértől síkos pofáján meglátszott a gorombán, fejszével kivágott tömpe szögű szarvnak, a trófeának a csonkja. Az orrszarvú árva borja az anyja dombnyi hátához bújva, remegve vinnyogott. A kifejlett orrszarvúnak is általában halkan nyiffanó, röffenő a hangja; ordítani csak végső felindulásában szokott. Az árva orrszarvú bébi vinnyogva sírt. Ötnapos volt a hulla, öt napja nem szopott. Brown tenyerébe öntött, ujjain mint emlőn végig csorgatott vízzel itatta, szoptatta, míg az állat talpra nem állt. Aztán vakargatni kezdte a fületövét. Kifarubébi tűrte. De megfogni mégsem lehetett, mert az állat, mikor Brown a teherkocsiról egy hirtelen előszedett kötéllel közeledett hozzá, átugrott az anya tetemén, és mintha fél órával azelőtt nem lihegett volna végkimerülten, elrohant. Mikor azonban Brownék tovább indultak volna, a teherautó mögött megjelent a kis kifaru. Brown a kocsi farából kihajolva egy kannából vizet kezdett csorgatni a földre. Az állat odaszaladt és felnyalta, öntött vizet az orrára is – aztán indíttatott. Az árva megindult a teherautó nyomában. Rákapcsoltak. Harminc mérfölddel is egyre követte a kocsit. Brown a Tsavo-park, a nagyvad védő rezervátum legközelebbi, mintegy öt mérföldre levő első táborhelyéhez hajttatott. A kis kifaru a nyomában. A nagy motorzúgással érkező teherautó zajára a táborhelyről vagy hat egyenruhás állatőr is kirohant. A helyzetet egy pillanat alatt mind a hatan félreértették. A magas rinocérosz gyereket, ahogy alig ütköző szarvacskáját előre szegezve rohant a kocsi nyomában, megvadult, a kocsit üldöző monstrumnak látták, és nagy kiáltozással, vaktöltésű riasztópisztoly durrogással elkergették. „Megmentették” Brownék kocsiját a „felökleléstől” mielőtt a vadász leszállhatott, kiálthatott, tiltakozhatott volna.

Brown szitkozódva ment vissza a bozótba a kocsiján. Sokáig kereste, míg meglelte az anyaállat tetemét, és a közelben parkolva két napon át leste, hogy a kis visszaűzött megjelenjék. Harmadnap reggel támolygó, reszkető, lesoványodott állat lődörgött a már igen szagos hulla felé. De ötven méterre tőle megállott.

A kifinomult szaglású kis orrszarvúnak az a bűz, ami az anyja felől jött, már nem jelentette az anyját. De akkor mi hozta a közelébe? Az orrszarvú mindig szaglás után tájékozódik. Száz méterre Brown benzin szagú kocsija biztatóbbnak rémlett? Mintha emlékezett volna rá, hogy az inni adott neki, de attól durrogtató szitkok űzték el. Támolygott egy pár lépést Brown felé aztán kimerültén lerogyott. Szelídítését Brown ismét vízcsorgatással kezdte. Sikerült egy hálóba beterelni az árvát. Aztán állatőrök segítségével a Tsavo-parkba vitték. De nem ereszthették szabadon a Tisza-Duna köze nagyságú, kerítetlen ősvadonba, ahol hiába oly sok a szabadon járó-kelő orrszarvú, gyerekének az árvát egyik sem fogadta volna el. Az orrszarvú nép nem ismer mostohagyereket. Betették az óriási park keleti bejárati kapuja mellett egy elkerített részbe – a nagyvadak árvaházába. Ma is ott él. Most hétéves. Neve Rufus. Társai: egy anyátlanul, apátlanul lelt kis elefánt, tizenegy éves, Éva, és egy csapat ugyancsak anyátlanul lelt, ma már kifejlett struccfióka. Mikor megláttam Rufust... Előbb persze meg kellett érkeznem a Tsavo-parkba.

TSAVO, A NAGYVADAK „SZENTÉLYE”

Vizilovak

A Tsavo Kenya legnagyobb „vadállat sanctuariuma”. A nemzeti parkokká nyilvánított rezervátumokat nevezik így. A Tsavo nyolcezer négyzetmérföldnyi területe az országút és vasútvonal két oldalán terpeszkedik el. Félúton, a tengerparti Mombasa és a magasföldi főváros: Nairobi között. A nagyvadak Tsavo-országát keleti és nyugati területre osztja az országút, és a – megszervezettség. Mindkét résznek bejárata van; csakis csukott autón érkező látogatók számára. A bejárati kapuk mellett az állatőrök lakása és a központi irodák. A trópusi egyenruhás kapus öt shilling napi belépődíjat szed egy-egy felnőtt látogatótól, belenéz a kocsiba (elég tapintatosan), nincs-e benne elrejtve lőfegyver? Figyelmezteti a vendégeket, hogy a kocsiból kilépniök csak Tsavo-ország valamelyik szállóhelyén lehet. A nyugati részen például a Kilugani vagy Kitani „lodge”-ban. Ezek vadőr lakások közelében, jókora parkosított területen szállodákból, éttermekből, kilátótornyokból, bérelhető sátortáborból álló, szűrt vizű uszodákkal felszerelt, a rezervátum tavainak közelébe épített emberi telepek – az emberkéztől érintetlenül hagyott vadonban. A keleti rész táborozó központjának Aruba Safary lodge a neve. A rezervátumot járó turista ugyanis szafarira megy, mikor ide behajt, csakhogy nem fegyverrel lőheti az állatokat – csupán fényképezőgéppel. (A szuahéliul beszélő így is mondja: lőjj egy képet, piga picture.)

A BOZÓT

Száz métert sem gurul befele a kaputól a terepjáró (vagy a szalonkocsis karosszériás Land Rover), a civilizált világnak hosszú órákra búcsút lehet mondani. A park kocsiútja száraz évszakban poros. A por téglaveres. Esős évszakban szilvalekvár színű, sáros. Van a Tsavóban ragacsos, sáros út, majd száraz patakmederbe épült, kőomlás menti kavicsos dűlő is. Néhol magán a keréknyomot sem őrző sárgult-perzselt aszufűn is lehet hajtani.

Esős évszak utáni szikkadt, alig porzó téglaveres úton jutunk előre. Két oldalt a bush. Míg nem láttam (és fényképről, filmről hiába láttam), azt képzeltem, hogy a bozót sűrűn nőtt bokroknak olyan nehezen áthatolható szövevénye, mint egy szederbokrokkal belepett domboldal a Börzsönyben, nagyban. Sajátosan más. Már a színe is. Ötven-hatvan négyzetméteres „tisztásain” vastag szárú, magasra növő, száraz évszakban tiprott az elefántfű. Színe oroszlánsárga. A tisztások „ürességét" ernyőakácfák törik meg. Kérgük szürke. Az ernyő alján növő tüske szürkészöld. Tetején, hova már a zsiráf hosszú nyaka is nehezen ér fel, a legelhető levél zöldesbarna. Füves tisztás, magános fa, kopár kőhalom és egy-egy fa-bokor-szövedék váltakozása. Némely tisztáson harminc méter magas lándzsalevelei sorakoznak a szanszeveriának. A szanszeveria Európában egy-két méterre is megnövő örökzöld szobanövény, itt az elefánt ebéd utáni feketekávéja. Ha az agyaras már eléggé jóllakott – teljesen sohasem lakik jól ez a roppant növényevő és fanyűvő –, megfog az orrmányával egy szanszeveriát, kicsavarja a földből és gyökerének kesernyés levelét kiszürcsöli.

A bozótot átszelő kocsiút mindkét oldalán száz-kétszáz méterre egymástól dombok. Alvadt vérszínűek. Termeszvárak.

A PARK SZÁRNYAS TITKÁRA

Húszperces kocsiút után, elég messze a bejárati kaputól találkozunk Tsavo első állampolgárával. Egy madár. Méter magas, komor, fehérfekete tollruhában. Fennkölten áll egy termeszvár előtt. Mint egy frakkos hercegi komornyik. Hosszú fekete tolla úgy hajlik az egyik füle fölé, mintha fekete szárú ceruzát tűzött volna oda. Afrikai különlegesség. Titkármadárnak nevezik. Bámulnám – a kocsi lassan megy előre –, de a másik oldalon, nem éppen a föld alól, csak a most tejeskávé színű bozótból hirtelen tejeskávé színű apró – micsodák pattannak a levegőbe? Parányi őzek? Valami ötven kis állatból való csapat. Három-négy méter magasra ugrálnak fel a levegőbe, megint be a sűrűbe, mintha egy láthatatlan nagy kéz labdázna velük. És máris tovairamlottak. Ezek dik-dikek. Órákig volna jó nézni játékukat. A fényképezőgépet be kell állítani. A kocsi halad előre; merre nézzek? Míg a szem megtanul nézni és látni is a bozótban, inkább csak a mozgó állatokat észleli. A kocsi lámpájától tizenöt méterre két sörtés nyakszirtű, hosszú orrú, sunyi pofájú varacskos disznó megy át az úton. További kétszáz méter után tó vize csillan jobb felé. Partján magasra tartott fejjel, egyvonalban, mintha gyakorlatra sorakoztak volna, egy tucat vízibak.

Megint cikázva szaladó vadak: bal felől ellenkező irányban a kocsival, fényes barna fenekükön fel-felvillantva két széles fehér tábornoki nadrágcsíkot, Thomson gazellák szaladnak. Nem kergeti őket oroszlán vagy más ellenség, csak éppen iramodtak egyet.

Ilonka úgy gondolja, hogy későn érkeztünk. így délelőtt már semmit sem láthatunk. A nagyvadak most elvonultak az utak mentéről; messzibb levő ernyőakácok alig-alig árnyában próbálnak hűsölni. Engem, aki először látott ilyet, elkápráztat a vadak sokasága. Jókedvre is derít, viszolyogtat is ez a fordított állatkert. Itt mi, emberek vagyunk jól csukott autóketrecekbe zárva. S ők, a vadak vannak szabadon.

ZSIRÁFOK. AZ ELSŐ ELEFÁNT

A zsiráfot végre is hirtelen meg tudom különböztetni a zsiráf színű fától. Nyújtja-nyújtja rengeteg nyakát a fölső levelek felé. Ha elérné... Meg sem gondolom mit teszek, nyitom a mozgó kocsi ajtaját. Meg kell állnunk. Oda kell mennem a nyakorjánhoz, itt van az orrom előtt húsz lépésnyire. Harold fékez, s energikusan visszacsukja az ajtót. Mit képzelek? – s már farol a kocsi pár métert visszafelé, mert míg a legelő egy szál zsiráfot bámultam az egyik oldalon, másik oldalon elénk lépett a kocsiútra két...

Sohasem hittem, hogy ilyen borzongást kelthet az első két elefánt, amit ebből a védett közelségből megláthatok! A felismerés szenzációja? A várt találkozás meglepetése? Futott a hátamon a hideg. Pillanattal előbb még azt képzeltem, nem állatok, hanem két lábra kelt óriási vörös termesz hangyavár áll előttünk az úton. Az elefántok rücskös bőrét belepte a park veres pora. Ráléptek az útra, s ott megálltak. Aztán az első, a bika szétnyitotta vitorla nagyságú fekete-veres fülét. Mindkettő agyaras volt, keskeny, nyomott, rücskös homlokú. Mikor az elöl járó bika az orrmányát is felemelte, akkor Harold megint hátrált tíz métert a kocsival. Ott megálltunk. Ilonka fényképezett. Még mindig borzongtam. A bika egy kissé, egészen kevéssé felénk fordította széttárt fülét. Aztán megunt. Csak a szokott autó, semmi! – Leejtette az orrmányát, mint aki legyint, s több mázsás lábát alig-alig emelve, lement az útról.

A tehén utána. – Ha melléje állhatnék, a hasáig ha érnék. Ha nyitva lett volna a kocsi ablaka és hangosan beszélgetünk, esetleg nekünk jön. Az autó látását, hangját, szagát régen megszokta, az emberi beszéd, ének s különösen a fütyörészés azonban dühíti. De itt a Tsavóban évek óta nem fordult elő, hogy ezek a szelídíthetetlen „szelíd” elefántok látogatót megtámadtak volna.

KŐOMLÁS, ÚT, ÜRES SIVÁRSÁG

Elefánt-agyar kapu Mombasában

Letértünk a vörös agyagútról egy szürke kövesre. Ez a rezervátum sziklavidéke mellett a Mananyi nevű Tsavo-országrészbe vezet.

Hogy igazán lássak is valamit a Tsavo állatvilágból – mint Ilonka mondta, mert ami idáig adódott, semmiség ahhoz képest, hogy ebben a rezervátumban (s ezt a prospektusok is közlik) csak elefánt 15 ezer él. S többségük éppen Mananyi sziklái között.

A Tsavónak agyagból vert, kőomlásba vágott, kocsival járható útja és csapása kereken 1000 mérföldnyi. Fél napja utazunk. Az autó üvegén át hevít a kelet-afrikai tél. Most éppen 32 Celsius-fok meleg van. A nagyvadak déli sziesztájukra húzódtak el; vagy ott állanak fű-fa-bokor színű bőrükben a közelben, a környezethez hasonulás, a mimikri teljes védettségében, észrevehetetlenül. Órákon át alig találkozunk velük. Aztán egy fordulónál egyszerre öt zebra bukkan fel. Tétován álldogálnak a füves tisztáson. A köpcös-hasas zebra csíkos bundája közelről nem mimikrizik. Kikiabál a környezetből. Fekete-fehérsége miatt róla lehet a legsikeresebb felvételeket készíteni. Az mindig sikerül és tetszetős. Színesben az is kiderül, hogy nem fehér-fekete, amilyennek látszik, hanem fehér és sötétbarna a csíkozása.

Törpe bokron magányos keselyű gunnyaszt. Felettünk elhúz egy csapat seregélyszerű kék-zöld kismadár. Aztán délidő sivár üressége ömlik el a tájon.

Nem szabad ugyan nyílt területen kiszállni, de délben úgysem jön erre vad. Letelepedünk a 20 kilométer hosszú kőomlás partjára. Őrtornyából egy vadőr észrevesz, lassan odajön, és mellénk áll. És ott van mellettünk egész ott időzésünk alatt. A meredek, nagy lapos kövek folyamnyi útján egyik felől sáros tavacska. Most egy víziló sincsen benne. Másik oldalon vízesés. Ülünk a meleg, száraz kőomlás partján. Ameddig a szem ellát, sehol egy szál fű vagy fa. Kő és kő. A közelben sárgán, bűzösen bugyborékol egy tavacska.

Az őrtorony dombjáról a felhőtlen égbe törve felkéklik a hósapkás óriás, a Kilimandzsáró. Ritkán mutatja ilyen tisztán magát. Harold fényképezi is azonnal. Negyven év óta huszonötödször látja egész fennségében, felhőtlenül. (S én két hét alatt már másodszor láthattam!) A Tsavo-parkban szinte minden kilátóról vagy nagyobb síkságról teljes tömegében odalátszik, ha derült az idő.

ABSZTRAKT RAJZÚ FÁK

Visszaereszkedünk a nagy, lapos köveken az elhagyott kocsiig, s most egy egykori patakmederből került úton megyünk. Fél óra múltán új, sárga agyagszínű útra térünk, a kősivatag után oázisnak ható zöldellő fák közé. A Tsavo bennszülött fái a lapos tetejű ernyőakácok. Amik most következnek, betelepítettek. A trópuson a lomb levelű fák koronája sem öblös-barokkosan kövérkés. Mindig valamely szegletesség jellemzi. Még a vad fügefa puha lombjai is háromszögeket formálva hajlanak össze. A pálmák legyezős ágai a fa tetején egy központból sugarasan nőnek ki és kört formálnak. A telepített cédrus Kelet-Afrikában kúp alakban nő. (És mennyi cédrust telepítenek, mert a cédrus az egyetlen fa, amit nem rág el a hangya!) A kaktuszok már a szabályos mértani formákon is túltörnek; egykarú törzsük – „kétfejű” húsos téglányi száruk megannyi absztrakt rajzot idéz.

(Folytatjuk)

IGNÁCZ RÓZSA: Zebradob-hiradó (1)

A jeles magyar, székelyföldi származású prózaírónő útirajzaiban is megcsillogtatta tehetsége legjavát. Kiemelkednek közülük a Keleti magyarok nyomában (1942), a Tűzistennő Hawaiban egykor és most (1961), Argentína viharszünetben (1972), Utazások emlékkönyve (1980), illetve az 1968-ban megjelent Zebradob-induló. A népszerű Világjárók sorozat 62. köteteként megjelent kelet-afrikai útinapló megszületését egy fiatalkori barátság tette lehetővé. A Ditróban valamikor boltot tartó Köllő család legnagyobb lánya, Ilonka került meglehetősen kalandos életutat követve Afrikába, ő látta vendégül az írónőt 1966-ban. Hálából Ignácz Rózsa neki ajánlja kaland- és adatgazdag könyvét, amelyből a továbbiakban néhány részletet közlök.

HÚSZPERCES REPÜLÉS A KILIMANDZSÁRÓ MELLETT

Budapesttől Nairobiig alig érzékeltem a tájat, ami fölött átrepült velünk a két gép. Ferihegyről Kairóig a mi MALÉV-ünk, onnan másfél napos várakozás után a Kelet-Afrikai Légitársaság Londontól Nairobin át Dar es Salaamig közlekedő járata. Az első leszállásig, Athénig nem az alattunk tovaúszó városokat, hegyeket, folyókat, ha magasan jártunk, akkor sem a gép alatt gomolygó felhőtengert láttam, sokkal inkább az indulásig belém zsúfolódott, fárasztó képek sokaságát. Jött velem a Ferihegyi repülőtér képe, az alacsony, hosszú vámolóasztal szalagja, útlevél hivatal bélyegzője, búcsúzó barátok felemelt karja; a budapesti angol konzulátus irodája, ahol szabad ülőhely híján három óra hosszat álltam a sorban, míg beleütötték útlevelembe a végre, két hónapos várakozás után megérkezett kenyai vízumot. (A három éve függetlenné lett Kenya a Brit Nemzetközösség tagja, s mint ilyet nálunk a brit konzulátus képviseli.) Jött velem a hatvannapos várakozás lótás-futása: tartózkodási legyen-e vagy átutazó az egyiptomi vízum? Lejár-e, nem jár-e le érvénye, mire a kenyai célvízum megérkezik. Jött velem a MALÉV iroda csoportvezetőjének kedves arca, mit levelezett, hány telexet küldött, míg a mombasai légiiroda visszaigazolta, kibővítette Ilonka által vásárolt jegyemet. Ilyen valutáris különbözet, olyan. Azonnali csatlakozás hiányában, meg kell utamat Kairóban szakítanom. Még nem tudhattam nézni, figyelni. A táskámra gondoltam, benne van-e a valuta kiutaló cédula? A csomagjaim! Nehogy húsz kilón túl legyenek. Nem voltak. De üres kézzel mégsem lehet világjáró vendégségbe menni. Szerencse, hogy Ilonka sok unszolásomra olyan apró ajándékokat kért, amiket tényleg vihetek. Itt jönnek velem a gép turista osztályán, az elég szűköcske ülőhelynél a lábamhoz tett repülőzacskóban: két üveg sósborszesz, fél kiló kalocsai édespaprika, nálunk gyártott, remélhetőleg a trópuson sem olvadó savanyú cukorka. Cipőt, kabátot nem vittem magammal, csak szandált, kardigánt. Ilonka azt írta, hogy most, május elején a nagy esős évszak vége felé, náluk a tengerparton huszonhét-harminc Celsius-fokos, szellős „afrikai tél” van. Fönt az egyenlítőnél; vagy a magaslati Nairobiban sincs hidegebb nappal tizenhat-húsz foknál.

A legnagyobb illetlenség Athénen csak úgy átrepülni, vagy a repülőtér várótermének teraszáról nézegetni, hogy az a rom az odakéklő hegyen, talán éppen az Akropolisz lehet. S hogy milyen tükörsima volt az Égei-tenger öble, mikor felette ide leszálltunk. De lokálpatrióta szívünket bizsergető jó érzés hallani, hogy egy bájos légi-lány kedvesen tört magyar nyelven bemondja: a MALÉV gép indul Kairó felé.

...Kairótól Nairobiig, Moszkvából Kenyába, vakációra hazatérő afrikai diákok aludtak előttem, mögöttem. Egyik éppen mellettem, ölében orosz és angol nyelvű fizikai tankönyvvel.

Csak már a kezemben lenne az utolsó, a harmadik gépre szóló jegyem is. A mombasai repülőtársaság irodája azt telexelte vissza a mi MALÉV-ünknek, hogy ott lesz nevemre letéve a nairobi repülőtér belföldi jegyeket adó asztalán.

Helyi idő szerint reggel nyolckor érkezem Nairobiba, onnan egy óra múltán indulok Mombasába. Nairobi repülőtere az amerikai repülőterekhez képest parányi. Az európai nagyokhoz mérten kicsi, fele mint a kairói, a ferihegyinél jóval kisebb. Különben a szokványos repülőtér. Itt is nemzetközi szokás szerint válogatottan csinosak az egyenruhás légi kalauzleányok, nyolc centis cipősarok, testhez simuló, sötétkék kosztüm. A csokoládé- vagy kakóbarna arcokat hetyke, kedves légisapka keretezi, a sapkákon – ez már kenyai jellegzetesség – barna-fehér csíkos zebrabőr a díszítés. A váróterem belső kirakatai kenyai iparművészeti tárgyakkal tömve, oroszlánbőr retikül, leopárdbőr-pénztárca, csutorának kiképzett, festett lopótök – de még nem tudok igazán odafigyelni –, megvan-e a belföldi jegyem?

Bent ülök végre a Mombasába tartó gépben. Két és fél napi álmatlanság után – Kairóban másfél napot vártam a csatlakozásra – most aludnom kellene egyet, hogy az egy óra húsz perces út után frissen érjek Ilonkához.

Szemem arra nyitom, hogy a kapitány szuahéliul beszél. A nemzetközi járatok csak európai nyelven szóló bemondói után először hallom ezt az afrikai nyelvet. A „szuahéli" part mentit jelent. Tulajdonképpen rontott-elmásult arab, lingua franca, ahogyan a nyelvészek mondják. A szuahéli nyelvet a múlt század végén, angol misszionárius tette írásba először, latin ábécé szerint. A kenyaiak ötvennél több népcsoportja (prospektusok negyvenkilencet sorolnak föl) ötven féle, egymás számára legtöbbször alig érthető, külön törzsi nyelvet beszél. Hivatalos nyelvükké az angol mellett három éve a szuahélit, az eleddig leginkább kereskedelmi-közvetítő nyelvet is megtették. Egy pillanatig azon örvendezek magamban, hogy íme egy nemzetté összeötvöződni most kezdett néptömeg –, ha még oly választott nyelvet is, de – végre azzal is otthon van a saját hazájában, hogy „saját” nyelvét beszéli. Nincs időm kipróbálni, megértenék-e bár egy szót a szuahéli jelentésből, hogy hol, merre is járunk. Még ki sem mondja a kapitány a megérthető szót, hogy itt látható a..., most kezdünk repülni a... – szikrázó verőfényben, tisztán láthatóan már fel is tündöklött a repülőgép kerek ablakain át: a Kilimandzsáró. Kattognak a fényképezőgépek. Az utasok szemmel láthatóan belföldiek is. Fényképeznek azok is. Ritka alkalom, hogy ilyen tisztán, felhőtakaró nélkül látható. Az ablak mellett ülök. Nincs fénykép, mely befoghatná, érzékelhetné egy hegyóriásnak valóságos méreteit.

„NGAJENNGA”

Teleki-völgy a Kenya-havassal

A Kilimandzsárónak a keleti és északi oldala szolgál Kenya felé. A legmagasabb afrikai hegynek nagyobbik tömege, az 5963 méter magas Kibo-csúccsal odaát van Tanganyikában. Egyes úti- és földrajzönyvek ma is: „Vilmos császár Kibo-csúcsának” nevezik ezt a kráter peremormot. Szájhagyomány is tartja még magát arról, hogy 1848-ban, mikor Rebmann és Krapf, felfedező úton járó misszionáriusok először pillantották meg a Kilimandzsárón a havat, s ezt Krapf hazája földrajzi társaságának jelentette, nemcsak nem hitt jelentésének a tudós társaság, hanem attól tartott, hogy Krapf enyhén szólva megbolondult. Agyára ment a trópusi élet. Azért lát havat az egyenlítőnél. Anekdota, hogy a Kilimandzsáró csúcsát – mikor annak létezését elvben már kegyeskedett tudomásul venni – Viktória, a brit birodalom királynője, odaajándékozta egy kedves levélben – „legyen neked örök karácsonyi havad" – rokonának, I. Vilmos német császárnak.

Ngaje Nnga nem látszott tudomást venni róla, hogy fehér bőrű kutatók felfedezik, s az ő örökös havánál sokkal sötétebb bőrű fehér európai uralkodók adják s fogadják ajándékul. Ngaje Nnga a Kilimandzsáró maszáj neve. Azt jelenti: az Isten Háza. A maszájok többsége odaát pásztorkodik Tanganyikában. Ha ugyan ez a ma is egyre vándorló afrikai törzs ismerne ideátot és odaátot. A hegykolosszus sem ismer. Talán sehol a földön nem látszik élesebben erőszakos emberi okoskodásnak a mesterséges országhatár, mint itt, Kelet-Afrikában, ahol nagy, egybefüggő földrajzi tájegységek szabják meg egy-egy terület egybetartozását.

A maszáj „vallás” az iszlámtól enyhén is alig érintett, animista képzetekkel tarkított istenhit.

Az Isten Háza, a hegy maga a maszáj istenség. Ő adja a levegőt tápláló, füvet növesztő életet, a vizet. Vizet adó hegyistent nem kell háborgatni, egyéni imádsággal semmiképpen, hanem nagy szárazság idején közös törzsi szertartás fohászaival, vagy éppen kecske áldozattal, hogy könyörüljön a nagy Rettenetes és küldjön a hegyekből esőt. Maszáj ember nem vállalkozott rá századunk negyvenes éveiig, hogy megmássza a Ngaje Nngát. Akkoriban amerikai filmesek kezdték rábírni őket, hogy némi aprópénzért felvevőgép elé álljanak. Azóta a Kilimandzsárót mászó idegennek akad olykor maszáj vezetője is. De a büszke maszáj soha sem megy el hivatásos idegenvezetőnek. Csak ha ráér. Úri passzióból, baráti szívességből, és nem alkussza meg előre az idegenvezetés árát. Utólag pedig, mint baráti ajándékot fogadja el. A kenyai oldalon csak 150 000 maszájt tartanak számon. Vajon hogy számolhatták meg ezt a ma itt, holnapután illa berek, nádak erek, útlevél nélkül, akár a messzi Ugandába átvándorló népet?

HEGYIBETEGSÉG NÉLKÜL A KILIMANDZSÁRÓRA

A Kibo-csúcs megmászására manapság a turista a tanganyikai (a Tan-ganyikából és Zanzibarból alakult új államszövetségnek, Tanzániának ezt a részét gyakorlatilag ma is Tanganyikának emlegetik) Moshi városkából indul. Ezt a csúcsot 1889-ben két német turista érte el először nem csekély küzdelemmel, a hegyibetegség tengernyi kínjával. Ma a turista, aszerint, hogyan bírja az emelkedőt, három- vagy hatnapos út alatt aránylag kényelmesen feljuthat. Hivatásos hegyi kalauzok vezetik őket csomaghordozók kíséretében. Moshi felől az első nagy kényelemmel berendezett menedékházat kilencezer láb magasságban érik el. Okos dolog ott legalább egy éjszakát eltölteniök, hogy a ritkuló levegőhöz alkalmazkodhassanak. 12 300 lábnyi magasan áll a Horombo – azelőtt a Péter kunyhója – nevű menedékház. A Kibo nevét viselő menedékház pedig 15 000 lábnyi magasan. A nagy kirándulás tulajdonképpen innen kezdődik. A teljesítmény: a Kibo menedékháztól sikamlós jégtömbökön, dercés havon át gyakran áthatolhatatlannak tetsző ködön keresztül eljutni a csúcsig. A csúcs tulajdonképpen a Kibo kráternek egy legmagasabbra felnyúló peremdarabja (19 340 láb).

Igazi hegymászó tudományt a Kilimandzsáró másik, a Kibónál alacsonyabb, csak 16 900 láb magas Mawensi csúcsa kíván. Ez a „miénk”, Kenya oldalaiké. Erre csak hegymászásban komolyan edzett turista vállalkozhat. Kötél nélkül nem lehet a Mawensiig kúszni. A Mawensit a Kibótól 15 000 láb magas hegynyereg választja el. Az északnyugati irányban elnyúló hegygerincen „néhány” óra járásnyira a Horombo és a Kibo menedékházaktól van egy eléggé felszereletlen mentőállomás. Aki szeret s tud sziklákon kúszni, kötélen lógni, meredek szélen bukdácsolni, annak csodálatos élmény lehet.

Stephenék a tanzániai Moshiból indultak, hogy hatnapos szabadságuk alatt megmásszák. A Marangu Hotelből ma már Land Roverrel (polgári dzsipnek nevezhető, személygépkocsi küllemű autón) is el lehet jutni a 9000 láb magasan épült első, kényelmes szállodáig a Mandóra, azelőtt a Bismarck kunyhóig. Egy nap oda az út Moshiból. Ennyit tett meg a Kilimandzsáró kirándulásból Agatha. Ott némi szív-dobogással ágyba feküdt, és Kilimandzsáró prospektusokat olvasott, míg a csak azért is a Kibo-csúcsig kiránduló s onnan hozzá visszatérő Stephenre várakozott négy napon át. Stephen nem kapott odafent légszomjat, egyáltalán semmi hegyibetegséget, viszont maszáj-agyagvörösre lesülve került négy nap multán Agatha elé, holott több köd volt odafönt, mint napsütés.

CSAGA NÉPMONDA

Maszáj harcos szépitkezése

A Kilimandzsáróra kirándulást szervező irodák tájékán meghatározhatatlan korú, hosszúra nőtt, szikár afrikai férfiak csellengenek. Beszélnek kissé szuahéliul és angolul. Csaga törzsbelieknek mondják magukat. Az útrakelők közül kiszemelik azt, akiről egy pillantás alatt meg tudják állapítani, hogy ez aztán már a fél út előtt kidől. Az ilyenhez csatlakoznak fürge beszédű kalauzul. Mondják, van csaga, aki a gyalogutassal, ha előzetes megítélésében tévedett, felmegy a csúcsig is, egyre mesélgetve, fecsegve a nagy hegymászás közben. A csaga viselete térdig érő nadrág, s félujjas bőrmellény. Az „én csagám", akivel a nagy hegy tövében üldögéltem, s azokról próbáltam beszélgetni, akik meg is tudják mászni ezt a hegyet, könnyű posztópapucsot viselt a fenti öltözékhez, és állította, hogy abban szokott jeges talajt járni. Aztán – kezdetleges rutinnal, de mégis csak turistának szánt szórakoztatásból egy shillingért mondott angolul egy Kilimandzsáró mondát:

– Memszahib (ez én vagyok, a szuahéliul tisztelettel megszólított asszonyság) – majd angolul: – You know the two Ngaje Nnga? (Ismeri a két Ngaje Nnga fivért?)

– Kettő van. Nagy pipákból szívott az öregebbik. A Kibo. Aztán elfogyott a dohány. Pipa kialudt. Kisebb fivér még pipázott. Soká. (Valami más, talán csaga nevét mondja a Mawensi-csúcsnak.) No, akkor az öregebb tüzet kért a fiatalabbtól és megint rágyújtott. Ez régen volt, Memszahib. Most látja, nem pipálnak.

Lehet, hogy csaga népmonda-töredéket hallok, ami talán természeti tény emlékét őrzi a működő, kialvó és a kisebb vulkán kitörésekor egy időre újra „pipáló” tűzhányóról? Míg a hegy tövében ültem, éppen semmit sem láttam a köd takarta Kilimandzsáróból.

A gépen, míg szálltunk a napsütésben szikrázó Kilimandzsáró mellett, csak kétszer tudtam levenni róla a szemem. Először mikor lefele pillantottam.

Erdő borította, hullámzó dombok egybesűrűsödött, zöld tengerének látszott a világ odalent. Elég alacsonyan repültünk. De sehol sem láttam alattunk sem falut, sem várost, csak zöld-sárga afrikai téli rengeteget. Nairobitól le a tengerpartig, Mombasáig repülőn csak egy óra húsz perc az út. Ugyanez a csak éjjel közlekedő kelet-afrikai „expressz” vonaton tizenkét óra. Át a hegyeken, autóval, a „tarmac” műúton nyolc. Az erdőszéli meg a bozótban épült, szétszórt kunyhótelepüléseket nemcsak repülőgépről, hanem kocsikról meg autóról sem lehetett észrevenni egykönnyen. A környezettel egyező színű ágakból, pálmafalevélből, szizálszárból épült kunyhók, mintha maguk is erdei fák, bokrok, füvek volnának.

Másodszor akkor néztem le a zöld-sárga rengetegre, mikor eltűnt szemünk elől a Kilimandzsáró. Istenem, megláthattam! Hogy tudnám elmondani, érzékeltetni, milyen is. Léptékben gondolkodni tudó embernek mond-e vajon valami vizuálisan elképzelhetőt az, hogy a Kilimandzsáró ennyi és ennyi láb magas? – Milyen hát csakugyan?

Mikor húsz percen át mellette repültem, egy pillanatra kísértett az ördög, hogy honi példára gondoljak, hogy olyan mint... mint nagyban, a szintén vulkanikus képződésű Badacsony, mintha a Badacsonyra a Déli-Kárpátok minden hósapkáját ráhúzták volna. Nem olyan. Nem tudom elmondani, hogy milyen. Ó a Kilimandzsáró. Húsz percig láttam és eltűnt, és – mi ez? Nem ülünk hidroplánon, hogy vízre szálljunk. Pedig ereszkedünk lefelé, villámsebesen. Szinte csak méternyire vagyunk valami víz fölött. De nem. Nem szállunk rá. Csak egészen alacsonyan jár a gép. Egy keskeny tengeröböl felett suhan be. És leszáll Mombasa, az Indiai-óceán partján épült szigetváros repülőterére.

(Folytatjuk)