GERALD DURRELL: Noé bárkáján (2)

Gerald Durrell, kedvenc majmaival

Másnap este megérkeztek a teherautók, felpakoltuk a gyűjteményt, azután az élelmet, a krumplis-, gabonás-, baboszsákokat, a tojásos dobozokat, meg a kizsigerelt ökröt, nedves zsákokba burkolva, hogy a húst hűvösen tartsuk. Mire mindennel elkészültünk s indulásra készen álltunk, úgy éreztem, csúnyán berúgtam, fejem lüktetett, mintha nagydobot vertek volna benne. Sue, a csimpánzbébi társaságában felkapaszkodtam a teherautó vezetőfülkéjébe, ölembe vettem a takaróba csavart kismajmot, és díszfelvonulásunk kezdetét vette. Lidércnyomásnak is beillő utazás volt, mert az esős évszak már megkezdődött, s az első esők tapadós, agyagos ingovánnyá áztatták a vörös földet, őrülten bukdácsolt, láthatatlan sziklákon ugrándozott, csúszkált rajta a teherautó. A kocsi hátuljából hallottam a majmok rémült, tiltakozó karattyolását, és azon töprengtem, vajon melyik, immár pótolhatatlan ritka példány sérül meg vagy pusztul el ebben a zötykölődésben. Nyugtalanul és riadozva elaludtam, de nemsokára fogvacogva és jéggé dermedten ébredtem, s kénytelen voltam megállítani a teherautót, hátramászni néhány pokrócért és betakarózni. Tíz perc múlva annyira izzadtam, hogy megint csak le kellett dobnom magamról a takarókat. Legközelebb azért álltunk meg, mert John kocsija defektet kapott, ekkor John odajött hozzám, megkérdezte, hogy érzem magam, és megittunk egy-egy csésze jól megérdemelt teát a hőpalackból.
– A madarak hogyan bírják? – kérdeztem.
– Nem tudom – felelt John komoran –, volt egypár szörnyűséges zökkenő. Meg sem merem nézni őket, mielőtt Tikóba érünk.
– Elhiszem, én is. így vagyok az enyéimmel. De hát semmit se tehetünk, amíg le nem rakodunk, legfeljebb imádkozhatunk. 
Amikor elhagytuk a Kamerun-hegység alsó nyúlványait és már a tenger felé lejtett az út, ritkás, hideg eső kezdett szemerkélni, s még sűrűbb homályba vonta az amúgy is hajnali ködbe burkolt tájat. Elértük az első pálmaültetvényeket, amikor a felkelő nap sugarai megpróbáltak áttörni a hegy fölé ereszkedő szürke felhőkön. Egy szakadék pereme alatt nemsokára megláthattuk a Tikó körül elterülő nagy síkságot. Ez már a civilizált Afrika, s a látvány megborzongatott: mérföldeken át semmi sem törte meg a banánfák egyhangú látványát, zöld sakktáblára emlékeztető rendezett sorokban álltak ezen a jellegtelen sík lapon. Undorítóan szabályos katonai alakzatban, zárt sorokban állt ott egymilliárd banánfa, s engedelmesen viselte gyümölcsét, amelyet még zölden tépnek majd le róla, hogy elszállítsák a kikötőben várakozó hajókra. Nincs semmi látnivaló, csak a nedvesen lebbenő banánlevelek, amelyek nagy, zöld pajzsokként ázottan himbálóznak végtelen sorokban. Olykor egy-egy tisztás töri meg ezt az egyhangúságot, fehér bungalow áll rajta, abban lakik  a fehér munkafelügyelő; vagy rozsdamarta vasfedelű viskók sora tűnik fel, ott húzzák meg magukat a banánszedők. Teherautóink lassan tocsogtak tovább a szitáló esőben, s végül megálltak egy parányi vasútállomásnál.
Füstölgő kis mozdonyok tolattak fel-alá a keskeny pályán, zöld banánfürtökkel tetézve megrakott, alacsony kocsikat vontattak. Mocsaras területen kellett áthaladniuk a vonatoknak a rakpartig, ott várta a gyümölcsöt a hajók tátongó gyomra.
Bosszúsan tapasztaltuk, hogy a kelleténél néhány órával korábban érkeztünk, és várnunk kell, míg gyűjteményünket a hajóra szállíthatjuk. A teherautókon hagytuk a ketreceket, mert ott legalább védve voltak az esőtől, és mivel a nap úgysem sütött, nem volt túlságosan meleg a ketrecekben. Amint ezt elhatároztuk, máris áttört a napfény a felhőkön, teljes erővel tűzött le ránk, az eső pedig csendesedett, majd elállt. Hozzáláttunk hát, hogy lerakjuk a ketreceket. A vasúti pálya mentén, az árnyékban egymásra halmoztuk őket, és aggódva kukkantottunk be mindegyikbe, épségben vannak-e még lakóik. Miután mindent leraktunk, összeállítottuk Johnnal a veszteséglistát.
– Én két nektármadarat vesztettem, szerencsére nem a legszebb példányokat. Azt hiszem, ijedtükben felrebbentek az ülőrúdról, és vaktában röpködtek ide-oda, amikor azon a nagyon rossz útszakaszon zötykölődtünk. A többi úgy látszik meglehetősen jól bírta az utat, de boldog leszek, ha már feljutottunk a fedélzetre és megetethetem őket, meg vizet adhatok nekik. Hát a tieid?
–  Az egyik drillnek elég csúnyán megsérült a mancsa. Gondolom, éppen akkor nyúlt ki a rácson a kis bolond, amikor zökkent egyet a kocsi, és egy másik ketrec nekivágódott, és összezúzta az ujjait. De ez meggyógyul szépen, semmi baj! Hálistennek, ez az egyetlen balesetem. A medvemakik jól vannak, csak mintha egy kicsit ijedtek volnának.
Némi várakozás után, amelyet mi egész örökkévalóságnak éreztünk, mert sem etetni, sem megtisztogatni nem bírtuk állatainkat, üres kocsisort vontató mozdony pöfögött mellénk, és azt mondták, felrakhatjuk ketreceinket. Alig tettük fel az utolsó ládát, amikor újra eleredt az eső, de most már nem csak úgy szitáivá szemerkélt, mint előbb. Védtelenül álltunk a szabad ég alatt, és Kamerun végre meg akarta mutatni nekünk, milyen  is  az igazi eső. Másodpercek alatt minden ketrecünkbe ömlött a víz, és embereink, John meg jómagam úgy álltunk ott, mint akiket a víztartályból  húztak ki. Végre megrándult a szerelvény, és a mozdony lassan vonszolt bennünket a part felé; mikor megérkeztünk a hajó oldala mellé, lélekszakadva, rohanvást cipeltük fel a ketreceket. A hideg rázott, és halálosan rosszul éreztem magam. Eszembe jutott az orvos jóslata, arra az  esetre, ha állapotom rosszabbodnék, lesiettem hát kabinunkba, száraz ruhát öltöttem, és megkerestem a főstewardot. A megértő férfiú saját kabinjába vitt, megitatott velem egy pohár méregerős viszkit, amely egy lovat is ledöntött volna lábáról, és máris éreztem, hogy szétárad ereimben az ital melege. Bevettem néhányat a doktor tablettáiból, és szó szerint feltántorogtam a fedélzetre. Minden ketrecem és lakóik is csuromvizesek voltak. Hozzá kellett látnom, hogy egyenként rendbehozzam őket, kikapartam az átázott fűrészport, szárazat hintettem helyére, azután két marékkal szórtam a fűrészport a majmokra, hogy valamennyire felszárítsam a nedvességet csöpögő bundájukról. Azután tejet melegítettem   nekik, gyümölccsel és kenyérrel etettem őket, szegény kis állatokat rázta a hideg, és tudtam, ha meg nem szárítom őket még napnyugta előtt, néhány bizonyosan elpusztul tüdőgyulladásban. A majmok után a medvemakikat tisztítottam és etettem meg, őket szerencsére nem érte annyira az eső, mert a fölébük rakott ketrecek némi védelmet nyújtottak.
Közben elmúlt a viszki hatása, és mind rosszabbul voltam. Úgy éreztem, emelkedik, majd süllyed a fedélzet, fejem meg legalább akkora, mint egy tök, és bármelyik pillanatban megrepedhet a benne lüktető fájdalomtól. Most először igazán megijedtem: végre feljutottam a hajóra, semmi kedvem sem volt dicstelenül távozni, méghozzá kórházba, s magára hagyni Johnt, hogy egyedül nézzen szembe a hazafelé vezető út minden gondjával, két ember munkájával vállán. Lekecmeregtem kabinunkba, és elnyúltam az ágyon. Lejött John, közölte, hogy többé-kevésbé rendbe tette madarait, és fél óra múlva segédkezhet nekem az állatoknál, én azonban mély és nyugalmas álomba merültem. Amikor felébredtem, úgy éreztem, mintha kicseréltek volna, s bár még kissé szédelegve siettem a fedélzetre, már bizonyos voltain benne, hogy nem halok meg. Elvégeztem az esti etetést, pokrócokat akasztottam a majmok és a medvemakik ketreceinek elülső oldalára, azután elkészítettem Sue-nak az esti italát. Teli torokból visongott, amikor meglátta, az eső tehát szemlátomást nem ártott neki. Végre túl voltam minden esti tennivalón és megpihenhettem – két nap óta első ízben könnyű szívvel. A korlátra könyökölve bámultam a nyirkos és undorító banánligeteket meg mangóve-mocsarakat, miközben az eső szüntelenül verte fejem fölött a ponyvát. Munkája végeztével John is csatlakozott hozzám, csendben cigarettáztunk, és bámészkodtunk az esőbe.
– Azt hiszem, az embereknek fogalmuk sincs, milyen is a gyűjtőmunka – elmélkedett John, a ketrecek sötét halmaira pillantva –, nem ismerik a nehézségeket. Vedd csak a mai napunkat: könnyen elveszthettük volna az egész gyűjteményt abban a felhőszakadásban. Erre sohasem gondolnak, amikor az állatkertben bámulják az állatokat.
–  De hát ezt nem is várhatjuk tőlük. Azt hiszik, olyan könnyen megy az ilyesmi, mint Noe idejében.
– Noé!  –  fortyant fel John undorral. – Ha Noé csak az ötödrészét pakolja fel annak, amennyiről mesélnek, elsüllyed a bárkája.
– Gondold meg, hányféle madarat és emlőst láttunk és gyűjtöttünk! Már akkor is kitehette volna a „megtelt" táblát, ha csak azokat veszi fel, amelyeket itt megszerezhet.
– A mindenit – morogta John ásítva –, szóval a mi bárkánk is „megtelt" azzal a néhány állattal, amelyet összeszedtünk? – Még egy pillantást vetett százegynéhány ketrecünkre. – No, én lefekszem. Hánykor szedjük fel a horgonyt?
– Azt hiszem, éjfél körül. Egy perc múlva megyek én is.
John lement, én meg ott álltam még és néztem a sötétbe boruló, esőverte tájat. Hirtelen kis tűz lobbant fel a fák között, mintha kis piros szív izzana a sötétben. Azután nagyon lágy dobszó hangzott, és hallottam, hogyan veszi át a ritmust a banánrakodók rekedtes hangja. Lüktető szívként lobogott a tűz, és szólt a dob a sötétben és az esőben. A lágy hangok régi dalt énekeltek, amely egyidős volt a nagy erdőségekkel. Faragatlan és primitív, panaszos és édes volt a dal, Pán isten énekelhetett ilyet. Miközben a fák között lüktető tüzet figyeltem, és az emberi hangokkal bonyolult összhangban keveredő és összeolvadó dobszót hallgattam, tudtam már, hogy vissza kell térnem ide egy napon, mert sohasem hagy nyugodni többé a szépséges és titokzatos Afrika.

Forrás: Gerald Durrell: Noé bárkáján. Táncsis Könyvkiadó, 1966. Vajda Gábor fordítása.

IGALI SVETOZÁR: Budapesttől Belgrádig veloczipéden (2)

Eszékre!

Stevens világkörüli útjának vázlata

Csütörtörtökön, július 11-én reggel a szokott órában, tehát 5 órakor már nyeregben voltunk a Mohács-felé vezető uton ; az út dombos s határozottan rossz volt! Eddigi utunkban ez volt és marad is a legsilányabb útvonal. 10 klm-nyi hajtás után útitársam egy domb alján stoppolt. Rámutat egy termés kövekből alkotott 5—6 méternyi magas emlék colonnára. Az a mohácsi csata emlékére oda állított emlékoszlop volt. Az emlékoszlopba festett kép II. Lajos Cselle patakban történt kimultát ábrázolja. Intettem neki, hogy reggelizésünk alkalmával meg fogom neki magyarázni az oszlop történetét. 1/4 7-kor a mohácsi kaszinó helyiségében hideg tej élvezete közben igyekeztem történelmi magyarázatot tartani. Kiírtam a szerencsétlenség napját, aug. 29-ét, 15 26-ot, beszéltem zord Solimánról és szerencsétlen magyar királyról, Tomoryról s végre Magyarország tökéletes leveretéséről, s hogy most ő, a hosszú rabiga 
daczára mégis mily virágzó hazát talál itt. Comprehens! felelé határozott hangon, a mint befejeztem. 

Utunk Szekcsőtől Mohácsig nem délnek, de egyenesen nyugatnak húzódott, miután az országút a Duna medrének kanyarulatát követi. A mint Mohácson a kaszinó előtt nyeregbe léptünk s a délfelé vezető úton hajtottunk, az éjszakról fuvó szél nagy előnyünkre volt. Meg kell emlékeznem róla, hogy Mohácson egy lelkes sport-barát által fogadtattunk, de csak egy által; ez Millich Péter ügyvéd volt, a «Mohács és Vidéke» szerkesztője. 

Mohács elhagyása után utunk az egy odavezető lejtő kivételével, síkon vezet keresztül. Stevensnek elég alkalma akadt Magyarország bőséges búzatermő tábláiról meggyőződni, a mint kilométerek hosszú során át vágtattunk Albrecht főherczegnek a mezőgazdaság mai álláspontjának megfelelőleg gondozott uradalmán. Mulatságosnak találta, hogy parasztok kaszát, gereblyét eszeveszetten elhajigálnak, hogy az elhaladó vasparipások elvonulása után iramodjanak. Paysans! mondá s nevetve veregette két kezével térdeit. Ez a taglejtés az iramodásokat jelképezte. Laki puszta előtt az út kétfelé válik, kilométerjelző vagy efféle nem volt kitéve; mappákat kellett előszedegetni s böngészni belőle, végre rájöttünk a helyes útra: bal felé illetve egyenesen kellett haladnunk. 

Sokác viselet

Elérkezünk Baranyavárra. E várostól kezdve utunk észrevehetőleg javult. «Wirthshaus» után tudakozódva, csakhamar ráakadtunk egyre. Fehér bort kértünk s kaptunk. Olyan jó volt, hogy útitársam nem rejthette el bámulatát. Megkérdeztem, honnan bírják e jó bort? A herczegszőllősi hegyekből, volt a válasz. Kint voltunk az utczán, ott fogyasztottuk borunkat, a falu népe néhány perez alatt sűrű spaliert képezett körülöttünk. Stevensnek volt szeme, hogy mindent lásson. Szemeit legelébb a szép sokácz asszonyokon és lányokon járatta végig, aztán szerencsésen azon is felejtette őket. E csodálatos hatást a sokácz nők képzeletet fölül muló négligé-je okozta. Szoknyájuk, illetve ingük térden felül ért, s két oldalt «á la Szép Helena» a czomb közepe tájáig ki volt hasítva. Mind e szép dolgokat aztán egy czifra saját gyártmányú kötény «pregácsá» takarta el. Nem szólt semmit e «látványos» népviselethez, csak akkor, mikor a falun kivül voltunk. Ott leszállott, én követtem példáját s már most következett a vallatás! Miféle vallásbeliek ezek a nők? kérdé.  — Szláv eredetűek, sokáczoknak neveztetnek, katholikus vallásúak, — felelém. 
Jegyezgetett, vázlatokat csinált, én addig epret ettem, mire végzett, még a látványosság utóízén rágódva, fejcsóválva ült gépére. Elértük Monostort, ezt elhagyva a Keskendig vezető tíz klm.-t frissen beszórva találtuk. Ha magam megyek, semmi esetre nem ülök gépen, csupa gépkimelés tekintetéből, — végre útitársam nem szállt le, én is hajtottam. 
Egyszerre észre veszem a fél út táján, hogy nyergem csúszik le, — végre lecsúszik egészen. Gépemen nem «Arab»-féle rugó, hanem közönséges rugó lemez szolgált «rugó» (ressort) gyanánt. Ennek következtében történhetett a lecsúszás. Le kellett szállnom nyerget igazítani. Stevens előre haladt — nem szóltam neki különben semmit. A nyeregnek eredeti helyére történt visszahelyezése majdnem egy fél órát vett igénybe. Végezve, tova siettem, nem láttam Stevenst, de a gépe nyomát a 10 centiméteres porban jól kivehettem, végre Keskend előtt egy kilométerrel akadtam rá egy fa tövében jegyezgetett. Átléptük az Alberts-canal fahidját s az egy fél utczás Keskenden voltunk 1/2 11 órakor. 

A falusi korcsmáros, a ki fogadott, tegnapi savanyú káposztát akart elénk rakni. Én protestáltam e koszt ellen, s kérdem Stevenst, mit akar enni, mondott valamit; csakhogy én azt nem értettem meg. Elővette a piros «négy nyelvüt», s rámutatott egy német szóra, az «Hünchen» volt. Megrendelem tehát ebédünket, külön nappali szobát bérlek, hogy 
társam dolgozhassák, én gépem srófjai után néztem. Végtelen patáliát hallok a konyhában, figyelmessé leszek rá, s hallom: Uram Isten, a korcsmárosnénak nem igen tetszik ilyen «csavargó népnek» általam rendelt ebédet főzni, — egyenek kenyeret, káposztát. Dörgedelmes hangon vonja kétségbe, van-e e «Slájfer»-népnek pénze, hogy a rendelt ebédet kifizesse. Miután a patália megrendelt ebédünket kompromittálhatta volna, szükségesnek láttam az erélyes beavatkozást. Eredménye volt. 1 órakor párolgó ízletes ebedhez ülhettünk. Pont 3 órakor indultunk. Felszállásunk perczében alig tudtam egy részeg parasztot elkergetni, ki váltig azt erősítette, hogy látott már bennünket Eszéken, volt is a bódénkban. Meg hogy ez a fekete, ez a komája, — mutatott Stevensre. 

Az eszéki vár

Órai hajtás után, miután a villány-eszéki vasút vágányait átléptük, Dárdára értünk. A sörházra mintegy szag után haladva akadtunk rá. Megmagyaráztattuk magunknak az utat: A sörháztól jobbra haladó; rövidebb, de homokosabb. A balra vezető Belyének megy, vagy 7 km.-nyi kerülőt tesz, de kemény út. Természetesen az utóbbit választottuk. Fél óra múlva 
Belyén voltunk. Stevenst itt firhangnak való rudakat áruló czigánylányok mulattatták. Végre innen is távozva, délnyugati irányban Eszéknek vettük az utat. Helyéből kilépve az eszéki vár s a felső város templom tornyai látszanak már, egy negyed óra múlva a Dráva kiöntése ellen emelt hidon hajtottunk keresztül, rá néhány perezre a Dráva hídján voltunk, A hid közepén megállottunk, megfogtam Stevens kezét s intettem, forduljon vissza. Megértettem vele, hogy e pillanatban a magyar határvonalon áll. 
— Frontiére von Hongary! - mondám neki. 
Megilletődve vettük le süvegeinket, s azzal köszöntünk. Én az édes hazának, Stevens valószínűleg a legvendégszretőbb s a legsportkedvelőbb országnak, melyet világkörüli útjában talált s találni fog. Igen én mondhatom; Stevensnek Budapesttől Eszékig terjedő útja; a befutott 262 kilométer, egy kellemes promenade volt, hol az angol népnek e phenomene-je meggyőződhetett a magyar állapotok életrevalóságáról és kellemeiről, hasonlítsa össze őket más népek viszonyaival. Ugy hiszem, kiálljuk a versenyt! 

A belyei uradalom termő földjén hosszú póznákat vesz észre. Megmagyarázom a komló-termesztést, sörgyártást. De térjünk vissza a Dráva hídjára, alattunk a sebesen tova haladó Dráva folyó, azon föllebb az új szerkezetű vasúti híd. Ugy, ahogy, elmondom a két év előtti fahíd catastrophá-ját, másnap a szerencsétlen huszárok emlékére a glacis-ra állított emlékoszlopot is megnéztük. Közvetlen előttünk az eszéki vár sánczaival, töréseivel s kazamatáival, jobbkéz felől a felső város modern házsorai látszanak. Néhány perez után letértünk a hídról, Slavoniában voltunk. A váron keresztül tolni kellett gépeinket a rossz kövezet miatt. A fölső város utczáján ráültünk, de csak a járdán hajthattunk; a kocsiút minden képzeletet fölülmúló rosszaságu. Behajtottunk egyenesen a «jagerhorn»-ba. Miután egy első emeleti szobába, ugy a hogy, elhelyezkedtünk, néhány percz múlva már az utczán voltunk, hogy a városban ismeretes «promenade»-unkát végezzük. Megtudtam, hogy a «Die Drau» szerkesztői beszélnek angolul, rögtön oda mentünk. Az idő már délután 6 óra felé járt, senkit sem találtunk a szerkesztőségben, csak a szolga személyzetet. Czímeink hátrahagyása után sétáltunk még s fél 8-kor hotelünkbe mentünk vacsorálandó. Alig ülhettünk ott néhány perczig, midőn két úri ember közeledik felénk, — a kölcsönös bemutatások után megtudtuk, hogy a «Drau» két szerkesztőjével vagyunk szemben. Pfeffer úr beszélt angolul. Frank úr nem értette e nyelvet, ő tehát engem vett kordába. Sülteink fogyasztása közben mulattattuk a két szerkesztőt a budapest-eszéki útvonal éleményeivel. E közbén egy harmadik úri ember is hozzánk csatlakozott, Alexis Freund személyében, ki a bordeauxi velocziped-klub tagja lévén, ott tartózkodása idejében; — üdvözlésünkre sietett. Szívesen fogadtuk, — annál inkább, mert értett kissé angolul. 

A «Hötel Jágerhorn»-nak kerthelyiségében ült kis társaságunk. Egyszerre egy hevesebb szélroham; s hatalmas dörgés jelezték az égi háború közeli kitörését. Néhány perezre rá elkezdett esni az eső. Megkérdeztetem Stevenst, akar-e holnap reggel utazni, ha esetleg sár lesz; Valószínűleg, felelé, csak ha nem fog esni. 10 órakor szobánkban voltunk, miután eszéki ismerőseinktől azzal a kijelentéssel váltunk el, ha nem esik : utazunk, ha esik : maradunk ! Stevens lefekvés előtt angol komolysággal simogatta meg a csinos szobalányt. Ha ez indiskretiót, melyet most elkövetek, megtudja valaha... bizonynyal vissza fog emlékezni arra a tónusra, mellyel ezt mondta: guut petite demoiselou! Én segítettem neki ezt mondani, a frajla kisasszony nem tudom, nem-e furának találta kurizálási módunkat. Annyi bizonyos, hogy az elnyomott 82 kilométer után jóízűeket nevettünk az eszéki Hébé gonoszkodásán. 

Még alig volt 4 óra, felkeltem, hogy az idő felöl meggyőződjem; - zuhogott a zápor! Stevens is kinézett, látta, hogy az utak tökéletesen eláztak, én meg kérdőleg néztem rá. Nyugodtan betette az ablakot, ráhúzta a függönyt, rámutat az ágyra s azt mondja: 
— Slipen! 
Nem kérettem magam, beleugrottam inkább, mint dőltem az ágyba s aludtam egész nyolczig. 

A július 12-iki pénteki napot tehát Eszéken töltöttük. Egész nap esett az eső. Éppen öltözködésünkkel voltunk elfoglalva, midőn Freund ur belépett s eszéki cziczonenak ajánlkozott. Stevens nem fogadta el, miután az egész délelőttet írással akarta tölteni, de — úgymond délután örömére fog szolgálni, ha szolgálatkészségét igénybe veheti. 
Ő tehát iratai mellett maradt, én Freund társaságában távoztam, megígérve, hogy 1/2 12-kor visszajövök. Az utczán találkoztunk a szerkesztőkkel, kérdeztem, van-e valami látni való, pl. múzeum, vagy ilyesmi. Az eszékiek tagadólag rázták fejőket. A rómaiak Murziájában ilyesmi nincs, nézzem meg a vár sánczait, akkor láttam mindent Eszéken. Utczai sétánk alkalmával néhány tiszta horvát stylben bútorozott szobának néztem be az ablakán. Freund elég szeretetreméltósággal birt, Stevens számára szlavon népviseletet ábrázoló fényképeket szerezni. Az eső esett, — untam magam. Alig vártam már a l/2 12-őt, — végre felmentünk Stevenshez, éppen befejezte irását. Freund-nak meghivását elfogadtuk. Hozzá mentünk ebédre. Az egész délutánt az eszéki vár szemlélésére fordítottuk Frank és Freund társaságában. Megnéztük a kápolnát, mely mellett egy ájtatos asszony meggyilkoltatott télidején, s holttestét a gazok a vár sánczaiba dobálták. A Drávába fult 27 huszár emlékének szánt márvány emlékkövet is láttuk. Dicséret Eszék városának a kegyeletért. Meglepett bennünket a vár sánczokon a glacis-okon oly jó karban tartott promenade utak látása. Elnéztünk a Drávára állított katona uszodába hol a kapitány, ki szolgálatát teljesíté a fürdőben, megkérdé a «Drau» szer­kesztőjét, mikor tartjuk az «előadást». Az meg őtet bámulta meg. A fürdőtől néhány lépésnyire egy kioszk formájú korcsma van, persze belebotlottunk. A «tamburás»-ok stimmelték hangszereiket, s néhány percz múlva Stevens hallhatta a délszlávok hangszerének melódiáit. De a «Yankee dudl»-t nem tudták, tehát nem is örült úgy, mint Szegszárdon. Megnéztünk egy csomó eszéki nevezetességet: lövőházat, s visszatérve a Felsővárosban a zsinagógát stb. Péntek este volt, a zsidóság lármázva jött össze sabetz-et tartani. Beléptünk mi is. Stevens, mint tisztességtudó ember, levette nagy fehér sisak kalapját, vagy tizen ugráltak rögtön feléje, kik azt fejére erőszakolták. Később elmon­dom a batainitzai templomi jelenetet. Azt , hogy örült-e a templomi éneknek vagy nem, azt nem tudom.

Háromkerekű - kamerával

Nem mulaszthatom el az eszéki tricyclista esetét is elbeszélni. Regénye ugyan jó előre nyulik még, s előbbi időből keletkezik ismeretségünk. Stevens az nap látta először. A mult tél egy sáros napján történt, arról veszek tudomást, hogy egy veloczipedista érkezett Duna-Szekcsőre, három keréken. Felvitt a kíváncsiság a nagy korcsmába. Gépét az udvaron láttam, egyike a legkezdetlegesebb kovácsmunkáknak. Terjedelme után ítélve borzasztó súlyú bőrtáska képezte a nyerget, mely a fatengelyű járműhöz kötelek s lánczok segítségével volt hozzákötve. Kíváncsi voltam azt az embert látni, ki ily járművön képes mozogni; beléptem az ivóba, egy vagabundnak látszó, Herkules termetű ember lencsés tálja előtt ül és eszik. Majd egyik, majd másik nyelven szólítom, tudtomra adja, hogy ő néma, mimikával kiegészíti, hogy suszter és hogy nagyon, nagyon messziről jön, s megy oda, hol az embereknek a feje turbánnal van bekötve s másféle pénzök van. Kérdeztem, van e írása ? Nincs neki. A helyben levő zsandárság megszagolja ezt, elcsípik, kutatják s kisül, hogv egész sportszerűleg utazik. Vagy 180 pengőt találnak nála elrejtve. Nem tudnak rábizonyítani semmit; a szolgabirósági fórum is elereszti. Ő aztán el is megy a turbánosok hazája felé ! Nos, ez volt az az eszéki tricyclista, kinek a «Drau» szerkesztője be akart s bemutatott bennünket. Egy hatosért levette a «Jágerhorn» előtt, terhes, suszteroknak való szerszámokat tartalmazó bagázsiáját, felült fa- és vas-abrincsokkal összeszegelt háromkerekére és kunsztolt. Csörgött, akár a délfrancziaországi paraszt bicycler. De hát végre is ment. Frank úr állítása szerint összejárta az Eszéktől 20 klm.-nyi területen fekvő helységeket, a rongyos czipőket kijavítgatja, s ismét visszatér. A gép állítólag az ő gyártmánya. Ime a veloczipédnek Slavoniában való gyakorlati alkalmazása. 

(Folytatjuk)

BENGT DANIELLSON: Bumeráng-expedíció (3)

Az osztriga-falvak, amelyeken áthaladtunk, mind az őslakók nyelvéből vették nevüket — ez az egyetlen, ami emlékezteti az embert, hogy valamikor ők éltek azon a vidéken. Mulatságos és dallamos nevek, hogy csak néhányat említsek a sok közül: Ulladulla, Kioloa, Bodalla, Minnamurra, Kianga Corunna. Igazán csodálom, hogy Ausztráliában nem divat a rigmus — az volna természetes, hogy nemzeti sporttá fejlesszék itt, ahol a térkép maga ennyi ihletet ad a versfaragónak.

De ha a nevek az őslakók nyelvéből valók is, ez még nem jelenti, hogy a falut, helységet eredeti lakói is így hívták. A telepesek és az őslakók egy szót se értettek egymás nyelvén, tehát legföljebb véletlenül maradhatott meg itt-ott a régi helynév. Inkább úgy történhetett talán, hogy a fehér telepes valamit kérdezett, a fekete meg azt felelte: „nem tudom", vagy „hagyj békén". Mire a fehér ember megörült, és feljegyezte jól-rosszul a hallott szavakat; ha nehéz volt kiejteni, meg is változtatott egy-két betűt. Az angol városnevek keletkezése már jóval egyszerűbb és prózaibb. Legtöbbjük angolországi helynév, vagy ottani nagyurak, államférfiak neve, akiknek az ausztráliai tisztviselők hízelegni akartak. Sydney, Hobart, Melbourne például angol lordok, gyarmatügyi miniszterek voltak, Brisbane egy hajdani kormányzó nevét viseli. És van olyan állam, amelyik még magasabbra tűzte a célt: Victoriát és Queenslandet természetesen a királynő tiszteletére keresztelték így.

Alkonytájt egy Bega nevű városkába értünk, ahol a lakókocsi-tábor vidám ifjúsága nagy tábortűz körül ült; bennünket is mindjárt meginvitáltak. Az iskolai szünidő első napjaiban voltunk, csak úgy nyüzsögtek az autók mindenfelé. Nem kevesebb, mint huszonhét lakókocsit számláltam. A hangulatot még emelte a két gitáros pásztor és a cowboy-nóták hosszú sora. Ám a mulatságnak hamar véget vetett az újra eleredt eső. Nagy, kövér cseppek verték ablakainkat egész éjszaka, és másnap is reggeltől estig szakadt. Este hatkor a rádió bemondta, hogy 152 milliméter esett huszonnégy óra alatt, és a város teljesen körül van zárva. Azon a héten, mint megtudtam, Begára 452 milliméter esett (érdemes talán megemlíteni, hogy az esős Göteborgban az évi csapadék mennyisége 700 milliméter). Rostokoltunk hát a lakókocsiban nap nap után, legfeljebb rövid sétákat tettünk olykor a főútig, hogy lássuk, mennyit emelkedett a belső tó, amely a várost a szó szoros értelmében körülfogta.

Vesztegzárunk harmadik napján (indulásunktól számítva a nyolcadikon) végre elállt az eső, és a tó szintje is apadt, bár még mindig egy méter mély volt a víz. Türelmetlen autós társaink, akik mégis nekivágtak az útnak, szerencsésen beleragadtak a kátyúba. Ezért aztán mi jobbnak láttuk még egy napig várni, ha türelmetlenségünk nem is volt kisebb az övékénél. Különben is joggal feltehettük, hogy délebbre valahol el van zárva az út, mert egyetlen kocsi se jött abból az irányból, mióta az esőzés kezdődött. Hiába hívtuk a rendőrséget meg az Űt- és Hídfelügyelőséget — a déli részekkel a telefonösszeköttetés is megszakadt. Az viszont köztudomású volt, hogy Begá-tól északra sok helyen elöntötte az utat a víz, úgyhogy akarva se követhettük volna a sydneyi autóklub tisztviselőjének tanácsát. Ezért aztán az egész táborral együtt elhatároztuk, hogy másnap, ha törik, ha szakad, elindulunk, és az utolsó esténk az útra készülés vidám hangulatában telt el.

A melbourne-i utasok, a nagyobb biztonság okáért, konvojt alakítottak; hozzájuk csatlakoztunk, persze, mi is. Egy Dolly nevű erélyes hölgyre bíztuk a vezetést, aki odavalósi volt, és jártas az áradások terén. Zöld Zephyr kocsiján utazgatott két kisgyerekével és egy macskával. Többször is megtörtént már vele, hogy beleragadt a sárba, árvízkalandjairól hajmeresztő históriákat mesélt, meg arról is, hogy milyen kalamitások árán tudott csak tejet szerezni a gyerekeinek. Bennünket így nyugtatott meg:

— Ahhoz, hogy Melbourne-be eljussanak — mondta —, nem kell egyéb, csak egy kis türelem meg egy ásó, pár szál deszka és egy jó erős kötél.

Türelmünk volt elég, meg is edződött, siettünk hát beszerezni a még hiányzó kellékeket. Most láttuk, hogy a többiek mind hoztak magukkal ásót, kötelet, deszkát, az ausztráliai kocsik útifelszereléséhez hozzátartozott ez is. Dolly megadta a jelt az indulásra, és a tíz kocsiból álló konvoj felkerekedett.

Jó darabig nem is volt semmi baj, kivéve, hogy elég nagy kerülőt kellett tennünk az erdőn át, és több helyen vízben jártunk. Hanem aztán hullámvasutat kezdett játszani az út, és ez csöppet se volt kellemes, mert a mélyedésekben mindenütt sebes folyó rohant, és hidat nem vertek rajta. Mindössze annyit tettek a szegény autósokért, hogy ahol folyó keresztezte az utat, oda mérőlécet állítottak, és azon láthattuk, milyen magas a víz. A két és fél méteres skála, szerencsére, bőven elég volt.

Vagy negyven kilométerre lehettünk Begától, amikor jó kilométer széles tó állta utunkat. Térképünkön hiába kerestük ezt a tavat, fel kellett hát tennünk, hogy elöntött mező. Mérőléc itt nem volt, legfeljebb kitalálhattuk, hol vezet az út. Dolly most se ijedt meg, emlékezett rá, hol lehetett átvágni, nem először járt arra. Óvatosan követtük a zöld Zephyr kocsit, és tényleg meggyőződtünk róla, hogy balra, az erdőszélen van egy gyepes út. Ahol ez az út is eltűnt a tóban, ott vezetőnk egy mozdulattal lerúgta cipőjét, begázolt a vízbe, és hátrakiáltott nekünk:

— Menni fog ez is, csak vegyétek elő a zsákokat, csöveket!

A tíz sofőr, mint megannyi jól begyakorolt katona, leugrott kocsijáról, zsákot húzott a hűtő rácsára, és egy behajlított gumi- vagy bádogcsövet szerelt a kipufogóra. Zsákunk nekünk is volt, de hogy a kipufogócsövet esetleg majd meg kell hosszabbítani, arra igazán nem gondoltunk. Dolly barátnőnk kész örömest kölcsönzött egy bádogcsövet, és mikor azt megfelelően behajlítottuk és rászíjaztuk a kipufogóra, úgy állt ki a vízből, mint a tengeralattjáró periszkópja.

Szerencsésen átkeltünk a tavon, és tíz perccel később felkapaszkodtunk a túlsó partra, ahol némi keresgélés után sikerült ráakadnunk a makadámos útra. Meglepetésünkre száraz volt és elég jó, örömmel nekivágtunk hát fokozott tempóban. Alig tettünk azonban húsz kilométert, egy tábla bukkant fel előttünk, rajta nagy, fekete betűkkel ez a figyelmeztetés:

ÁLLJ!

AZ ÁRVÍZ ELVÁGTA AZ UTAT

BŐVEBB FELVILÁGOSÍTÁS A RENDÖRSÉGEN

EDENBEN

Komoran mormogtam valamit, hogy ugyancsak régen el lehet árasztva már az út, ha ráértek ilyen szép felírásokat készíteni. Dolly azonban, a javíthatatlan optimista, másképp vélekedett:

— Nem bizonyos. A legtöbb helyen készen tartják ezeket a táblákat, mert fárasztó mulatság volna újra meg újra elkészíteni, valahányszor elönti a víz az utakat. Viszont attól tartok, hogy most az egyik állandó folyó öntött ki.

Nemsokára megérkeztünk Edenbe, a kis halászfaluba, amely nagy kikötővárossá fejlődhetett volna, ha annak idején az ausztráliai parlament meg nem fosztja ettől a lehetőségtől, vagyis, ha nem Canberrát, hanem a szomszédos fennsíkon fekvő Bonbalát jelölik ki az ország fővárosának. A rendőrségen mindössze egy embert találtunk, de az barátságosan fogadott, és röviden közölte velünk, mi a helyzet.

— Igen, kérem, a Kiah-folyó lépett ki a medréből. A hídon hét méter magasan áll a víz, ha egyáltalában ott van még a híd, ami nem bizonyos. Jöjjenek majd el pár nap múlva, akkor talán jobb hírekkel szolgálhatok.

Dolly mindjárt elkalauzolt bennünket egy magán-táborhelyre a város közelében, ahol nyilván többször vesztegelt már a Kiah-folyó áradásai miatt, mert a tulajdonos és a felesége régi ismerősként üvözölték. Hamarosan berendezkedtünk a virágzó akácfák alatt, és míg a szülők tüzet raktak a teafőzéshez, a gyerekek folytatták a Begában abbahagyott játékot. Mi nem panaszkodhattunk, lakókocsinkban volt minden, ami kellett, de autós társaink közül sok a kocsiban aludt, és az egy teáskannán kívül minden más házieszközt nélkülöznie kellett. Igaz, hogy amilyen fenegyerekek az ausztráliaiak, ezt is félig-meddig mulatságnak tekintették.

A tizedik, tizenegyedik, tizenkettedik és tizenharmadik napot kisebb idegnyugtató sétákkal töltöttük a tábor körüli eukaliptuszok alatt. Eleinte napjában többször is meglátogattuk a Kiah-folyót, hogy lássuk, apadt-e. Hát nagyon lassan apadt, annak ellenére, hogy az ég kiderült, és felhőtlen kék volt. Ezért később feléje se néztünk a folyónak, megkíméltük magunkat a bosszúságtól. Dan, a táborhely tulajdonosa, aki valami hitvány kis bódéban lakott, azzal vigasztalt bennünket, hogy a szárazság ezerszer rosszabb. Elmondta, micsoda erdőégéseket ért már meg, hiszen azon a vidéken az erdőtűz éppen olyan gyakori, mint az árvíz. Az utolsó 1952-ben az egész környéken végigpusztított, az ő háza is leégett, meg a magtár, és minden. (A biztosítótársaság nagyon lassan mozog, ezért kénytelen ott lakni még mindig a nyomorúságos pajtában.) Minden ingóságuk elpusztult, éppen hogy a puszta életüket megmenthették, ő és a felsége.

Csodálkoztam azon, hogy alig néhány éve ilyen óriás tűz tombolt ott. Igaz, hogy sok megégett, megvörösödött fát láttunk, de maga az erdő frissen zöldellt, mint mindenütt a tengerparton. Dan azonban megfejtette a titkot:

— Az erdő megmaradt, de csak azért, mert az eukaliptusz fája hihetetlenül kemény. Ritkaság, hogy végképp elpusztul egy fa. A tűz után fekete és halottnak látszik, de pár hónap múlva újra kizöldül. Hanem azért ne higgye, hogy itt kevésbé veszedelmes az erdőtűz, mint a maguk fenyveseiben. Eszeveszett gyorsasággal terjed, mert — de hiszen ezt bizonyosan tudja — az eukaliptusz leveleiben valami illóolaj van, gyógyszert is készítenek belőle. Olyan gyorsan meggyullad, mint a spirituszba mártott rongy, egy szempillantás — és lánggal ég a csúcsa. Még szélcsendben is csak úgy repül a tűz fáról fára, aztán lefelé terjed az erdő aljnövényzetére. Sose próbáljon menekülni, ha látja, hogy ég az erdő, mert a tűz minden irányban egyszerre terjed, és gyorsabb, mint a menekülő. A szomszédunk két lánya — egyik se volt több húszévesnél — lóra pattant, és elnyargalt az első pillanatban, mikor a tűz támadt. Elevenen megégett mind a kettő. Én meg a feleségem a folyóba ugrottunk, épp csak az orrunk hegye állt ki a vízből, és ott maradtunk, amíg a veszedelem el nem múlt. Meg is menekültünk. 1939-ben — arról a nagy erdőtűzről bizonyosan hallott — több százan ugyanezt tették, és megmentették még ingóságaikat is, az a hatvan ember viszont, aki menekülni próbált, elpusztult. És okvetlenül a legközelebbi folyót válassza! Csak olyan ciszternába ne bújjon, amelyiknek fémből van a fala. Két szerencsétlen odaát, a határon túl, megsült a ciszternában.

Biztosítottuk derék házigazdánkat, hogy ha rákerülne a sor (ez egyelőre nem látszott valószínűnek), okvetlenül követjük a tanácsait. Mikor a tizennegyedik napon végre elindultunk, a fákról még csepegett a víz, és az út amely innen kezdve már kövezve se volt, egészen felázott, a keréknyomokban mindenütt állt a víz. A Kiah hídjának, Dan szerint, már száraznak kellett volna lennie, de ez túlzott optimizmusnak bizonyult: a híd javában fürdött még a folyóban, mikor odaértünk. Hanem azért Dolly vezetésével, félig gurulva, félig úszva, szerencsésen eljutottunk a túlsó partra. Több tucat autóst találtunk ott, akik éppen úgy, mint mi, egy hétig rostokoltak a Kiah meg egy másik, délebbi folyó közé zárva. De mivel a legutoljára érkezett autós mégis egyenest Melbourne-ből jött, remélhettük, hogy a nehezén túl vagyunk. Eredetileg úgy terveztük, hogy mi, tízen, együtt maradunk az utunk végéig, de a türelmetlenség győzött, és pár óra leforgása alatt szinte magától feloszlott a konvoj.

(Forrás: Gondolat, Budapest, 1967,Világjárók 53)

Illusztráció: ausztráliai őslakos bennszülött férfi, bumeránggal