TAVASZY SÁNDOR: Szkerisórai-jégbarlang

(Az Erdélyi-Érchegységben)

Egy csepp égbolt a jégbarlangból (Ferenczi Tibor)

Forró nyári napon indultunk el Enyedről, hogy több napon át végigbarangoljuk, a Detonáta-Albrudbánya-Topánfalva útvonalon, az Érchegységet. Utunk végső célja a Szkerisórai-jégbarlang volt.

Nehéz volna ennek az útnak leírni minden részletét. Nagy volt a társaság, kedves, sőt bájos, de nehézkes, sokféle igénnyel, vággyal, tervvel megterhelt. Alig mentünk valamit, már pihenni vágytak. Itt elemózsiáztunk, amott fürödtünk. Itt megálltunk, amott vártunk; itt vásároltunk, ott elveszítettünk és kerestünk valamit. Tövisiek, enyediek, gyulafehérváriak együtt, hol ajánlották kóstolásra borukat, hol pedig versenyre keltek, hogy melyiké jobb, aztán összevesztek, döntőbírót kértek, és kibékültek, végül is mindig vidám szívvel kelve útra. Mindezek ellenére is estére megérkeztünk Abrudbányára.

Itt felszedtük abrudbányai és zalatnai barátainkat, s így még jobban megnépesedve indultunk tovább. Útközben többször elveszítettük Gruzda Jánost, aki az egész Aranyos mentét le akarta festeni. De mindig megtaláltuk, s mindig egy-egy új képpel gazdagabban, folytattuk utunkat végső célja felé.

Mindig fennebb haladtunk az Aranyos mentén. Elmaradt Topánfalva, elértük Szekatúrát. Itt a társaság egyik legszelídebb férjtagja, feleségétől távol, több társunkkal elhitette, hogy a falu magyar neve »Hitvesfalva«. Így érkeztünk meg még kora délelőtti órában Albák nevű faluba, már nem messze az Aranyos eredetétől, majd pár kilométer út után Szkerisórára. A falut elértük ugyan, de milyen messze van még a hegy és a barlang.
Először is döntés elé kellett állítani a nagy társaság minden tagját: Ki vállalja a forró napsütésben a 8-10 kilométeres utat 4-500 méteres folytonos emelkedéssel? – A pontosan feltett kérdés már magában ijesztő volt, hát a még a sok kilométer és utolsó helyen a forró napsütés és az emelkedés, amely sok szuszogást, izzadást és sok verejtéket jelentett. Természetes  hogy kisebbségben maradtunk, a nagy többség inkább vállalta, hogy az árnyékos cserfák alatt őrzi a hátizsákokat, és előkészíti a késői ebédet.

A Girdaszáka-patak mentén mentünk jó ideig, míg egyszer kezdődött a kapaszkodás a meredek kígyózó úton felfelé. A déli verőfényes oldalt egy percre sem hagytuk el, a nap pedig úgy égetett, hogy egymásután vetünk le magunkról minden kabátot, melegítőt és végre az inget is, hogy aztán csupasz hátunkat és mellünket vörösre égesse az áldott nap. Csak most jut eszünkbe botránkozni, hogy egy jégbarlang nem lenn, árnyékos, sötét völgyben, hanem fenn, magas hegytetőn rejtőzik. Ezzel a logikával nem tudunk kibékülni. Csupán az biztat, hogy ebből a nagy melegből a nagy hidegbe megyünk, mert, ahol jég van, ott hidegnek is kell lennie, tehát mégis van a természetben is valami logika.

A nagy melegben alig vesszük észre, mily szép virágos kaszálókon kígyózik ösvényünk. Meg-megállunk, s visszanézünk, elgyönyörködünk az Aranyos folyásában, amely már mindenütt elérte a fenyőövet. Igazán szép látvány a kanyargó víz a sötét fenyves erdők alatt.

Sok kerülés, kanyargás után végre feltűnik a vágottas erdő, amelyen még mindig igen hosszú út visz végig. Végre mégis fenn vagyunk a hatalmas erdő árnyas útjain. Elérjük és hamarosan el is hagyjuk a menedékházat, amikor vezetőnk jelenti, hogy itt van a barlang.

Az első benyomásunk olyan, mintha egy óriási beomlott bánya tárnája tátná felénk száját. Valójában egy hatalmas dolina, amelynek mélysége 200 méter, átmérője átlag 20-25 méter, amely azonban lefelé mindinkább tágul, A sötét fenyves erdőtől körülvéve, úgy el van rejtve, hogy ha valaki úgy járna itt, hogy nem tudna róla, könnyen bele is léphetne egy önfeledt pillanatban. Így is azonban, amint megállunk iszonyatos szájánál, bizony félelem fog el beletekinteni.

Hamarosan magunkra szedjük már kabátjainkat, sőt előkerülnek a téli lélekmelegítők is. Már a szájánál alaposan megváltozott a levegő hőmérséklete.

A keleti oldalfala kopár sziklás, alig van rajta valami növényzet. A többi falak azonban be vannak nőve apró bokrokkal, kórós növényekkel, sőt virágokkal is. Fennebb lankás, lennebb mind meredekebb, sok helyen a falak egyenesen függőleges vonalban esnek alá a mélységbe.

Sokáig készülődünk leszállani. Valahogy úgy érezzük magunkat, mint akinek nagyon hideg vízbe kell bemenni. Különböző ürügyekkel élünk, hogy várunk, míg lehűlünk, míg hozzászokunk a hűvösebb levegőhöz stb. A tulajdonképpeni ok azonban az, hogy irtózunk rálépni az első lépcsőfokra, amely hol a sziklafalba van vágva, hol pedig kemény fából készítve hozzá van erősítve a sziklához. De már megindultunk, megyünk mindig lennebb és lennebb, míg egyszer lent vagyunk a dolina aljában.

Tulajdonképpen három része van a barlangnak. Az első a dolina alja, ahol vastag hórétegen haladunk végig. Következik a barlang bejárata, amely hatalmas kupolás csarnok, mindenütt sima, jégfalaktól körülvéve. Ennek az alja gyönyörű simára csiszolt jégpálya, ahol pompásan lehetne korcsolyázni. Szeges bakancsainkkal alig is tudunk végigtopogni rajta. Ezt követi a harmadik rész, amelyet megközelíteni a legnehezebb, mert a sima jégtükör befelé lejt. Leülni és úgy csúszkálni sem tanácsos, mert így még nehezebb a fékezés, s úgy megindulhatunk, hogy soha napvilágot többé nem látunk. Biztos járású vezetőink a jégbe vágott nyomokon támogatnak lefelé, arnig biztos ponton megállhatunk. Itt nyílik meg tekintetünk előtt a sok csodás látnivaló. Villanylámpák és fenyőgyantából készült mécsesek világánál szemlélődünk. Sokféleképpen lehet elképzelni a nem mindennapi   látványosságot. S legszívesebben valami agyondíszített barokk oltárhoz hasonlítanám azt, amit láttam. A jégoszlopok, mint valami szárnyas angyalok állanak egymás mellett és egymás mögött. A cseppkőbarlangok sztalagmitjaihoz és sztalaktitjaihoz hasonló képződmények jobbról is, balról is. Az egész kompozíció kisebb-nagyobb kristályos jégcsapokkal van díszítve. S ha már az oltár hasonlatnál maradunk, az egész terem olyan, mint egy apszis, amelyet oldalt a sötét mélységben gyökerező és az ismeretlen magasságba futó széles oszlopok tartanak.

Csak későn vesszük észre, figyelmeztetésre, hogy ennek az egész csodálatos, ragyogó jégképződménynek a bal oldalán egy mély árok húzódik, amely valószínűleg a barlang még fel nem fedezett mélyebb alagsoraiba vezet. Valószínűnek látszik, hogy itt, ahol szemlélődünk, a nagy mélységű barlang legmagasabban fekvő feltérségén állunk, amely alatt talán még szélesebb és kiterjedtebb csarnokok rejtőzködnek.
Nehéz volt ide leszállani, de még nehezebb innen ismét kimászni. Ha nem lenne körülöttünk annyi önként vállalkozó vezető, akik jó borravaló reményében segítenek rajtunk, alig is tudnánk a saját erőnkből kijutni. De végre ismét a jégpályán vagyunk, ahol még elgyönyörködünk annak hatalmas jégboglyáin, aztán tovább haladunk, míg ismét a külső tér havas részében tapodunk.

Sok gyönyörűségben volt részünk, s mégis, a sok ismeretlen, fenyegető veszedelemből kijutva, megkönnyebbült lélekkel sóhajtunk fel, s örvendünk, hogy ha még oly magasan is felettünk, de látjuk Isten szabad egét.

Rajtunk a sok kabát, viharkabát, kiskabát, vékonyabb és vastagabb lélekmelegítő, s mégis didergünk, s reszketve haladunk felfelé a sok lépcsőn, s alig várjuk, hogy már ne csak a szabad eget lássuk, de ismét érezzük a nap forró erejét és melegét.

Sokáig nem kívánjuk levetni a sok melegítő ruhát. Egy ideig még felöltözötten magyarázgatjuk a jégbarlang keletkezésének okát, sokféle elméletét, de egyikben sem tudunk megnyugodni. Tudósok dolga.
Alkalmas kilátópontról egy ideig elgyönyörködünk még Bihar-hegység csúcsaiban és vonulataiban, majd sietve megindulunk lefelé, reánk váró barátaink közé.

Mennyivel könnyebb is most az út! A hideg barlangban jól lehűltünk, hozzá alaposan megéheztünk. Most nem kellett biztatás, vitt a hegy, vagy a tehetetlenségi erő, de vitt az öröm is suhogó szárnyakon, hogy annyi szépet láttunk, s boldogok voltunk, hogy úgy megtelt a lelkünk a szeszélyes és csodás alkotó természet gyönyörűségeivel.
A hosszú út azonban ismét úgy kimelegített, hogy mire leértünk, néhányunkat hiába csalogattak a frissen sült flekken édes illatával, előbb alaposan lemosakodtunk az Aranyos hideg habjaiban. Igazi epikureistáknak bizonyultunk, akik csak mértékkel fogadják az élvezetet, s arra is előbb rákészítik testüket és lelküket.

Másnap Abrudbányán vásár volt, ahol a Mócvidék népe találkozik. Igazi móc sokadalom ez a vásár, ahol a falusiak cserélik terményeiket, beszerzik apró szükségleteiket, de főként egymással találkoznak. A nagy szétszórtságban élő falvak népeire nézve igazi ünnepi alkalom. Meglátszik ez már az öltözetükön is. Legények, leányok, de az öregebbek is díszesen kiöltözve, szertartásosan sétálgatnak a sátrak sorai között, gyönyörködnek minden apró látnivalóban, érdeklődnek minden hasznosnak látszó tárgy után. Itt is, ott is csoportosulnak, s a havasi ember tárgyilagosságával és fölényességével vitattkoznak, értékelnek és ítélkeznek a különböző portékák fölött A sokféle vásári cikk között feltűnő, hogy mennyi háziszert árulnak, így különösképpen valami fekete gyökeret, amelyet ott a vásárlók szeme előtt habosra reszelnek, pálinkába tesznek, s úgy ajánlják, mint sok modern készítményt, amely a világ mindenféle betegsége ellen jó, csak meg kell próbálni. 

Lepedőkre teregetve különféle olvasnivalók sorakoznak. Legtöbb a szentek életével foglalkozó építő füzet, de vannak kalandos történetek, álmoskönyvek, szentképek. Másutt bádogból készült feszületek, különböző nagyságban, némelyek színesre festve. Aztán csillogó gyöngyök, gyűrűk, gyűszűk. Mindennek van bámulója, vásárlója, mert az ünneplő nép színes csoportokban úgy kavarog és kereng, mintha bizony otthon senki se maradt volna.

Egv élő darab abból a természetből, amelynek gazdagságát napokon át élveztük. Nép és természet, természet és nép úgy illenek egymáshoz, mintha az Úristen egymás számára teremtette volna őket.

Forrás: Erdélyi tetők. Úti élmények és természeti képek. Alapkiadás: 1938. (A 2003-as kolozsvári újrakiadás nyomán)