PABLO NERUDA: Diplomáciai kalandozások (3)

Utazás Napkeletre

A vonatot, amelyen Marseille-be utaztunk, szintén nem fogom elfelejtem. Úgy tele volt, mint egy egzotikus gyümölccsel megrakott kosár, tarka és sokféle emberrel, parasztasszonyokkal és matrózokkal, harmonikákkal és dalokkal, amelyek végig az egész vagonon kórusban zengtek. A Földközi-tenger, a fény kapui felé mentünk... 1927 volt. Marseille elkápráztatott kereskedő-romantikusságával, a Vieux-Port vitorlákkal szárnyalt vagy bugyborékolva fortyogott saját félhomályos összevisszaságában. De a Messageries Maritimes hajója, amelyre Szingapúrig váltottunk jegyet, egy darab Franciaország volt a tengeren, a maga petit-bourgeois-iva1: a távoli gyarmatokra indultak elfoglalni az állomáshelyüket. A hajóúton, amikor a legénység felfigyelt írógépeinkre és papírokkal való foglalatosságunkra, hiszen írók voltunk, megkértek, hogy kopogtassuk le gépen a leveleiket. Tollbamondás után írtuk a hihetetlen matróz-szerelmesleveleket marseille-i, bordeaux-i és falusi kedveseiknek. Voltaképpen nem is a levelekbe szánt mondandó érdekelte őket, hanem az, hogy a levél gépen íródjék. De amit a levelekben elmondtak, csupa Tristan Corbiére-vers volt, darabos és gyöngéd üzenet. Hajónk orra előtt megnyílt a Földközi-tenger a kikötőivel, szőnyegeivel, seftelőivel, piacaival. A Vörös-tengeren Dzsibuti kikötője volt rám a legnagyobb hatással. A fehérre hevült homok, amelyet annyiszor barázdált Arthur Rimbaud jövése-menése; azok a szoborszerű néger asszonyok gyümölcskosaraikkal, a bennszülött lakosság nyomorúságos kunyhói, és a függőleges és kísérteties fénnyel megvilágított kopott kávézók hangulata és levegője... Jégbe hűtött teát ittunk citrommal.

Az volt a legfontosabb, hogy megtudjuk, milyen az éjszakai élet Sanghajban. A rossz hírű városok úgy vonzzák az embert, mint a mérgezett vérű asszonyok. Sanghaj kitárta felénk éjszakai száját. A világ vidékiei voltunk, harmadosztályú, kispénzű utasok, akiket szomorú kíváncsisággal vert meg a sors.

Bementünk egyik-másik nagy kabaréba. Hét közepe volt, és üresen tátongtak. Elszomorító volt látni, hogy a hatalmas táncparketteken, amelyek mintha arra készültek volna, hogy elefántok százai táncoljanak rajtuk, most nem táncolt senki. Az áttetsző fényű sarkok mögül csontváz-sovány cári-orosz nők bukkantak elő, és ásítva kérték, hogy hívjuk meg őket pezsgőzni. Igy jártunk be vagy hatot-hetet a Romlás e szálláshelyei közül, de mindenütt csak a kedvünk romlott el, és az időnket vesztegettük.

Későre járt már, vissza kellett térnünk hajónkra, amely eléggé messze horgonyzott, a kikötő kis utcáinak szövevénye mögött. Mindkettőnk számára külön riksát fogadtunk. Egyikünk sem volt hozzászokva az ilyen emberi ló vontatta járműhöz. Azok az 1928-beli kínaiak hosszú távolságokra vontatták fáradhatatlanul ügetve a könnyű kocsikat.

Mivel eleredt az eső, a két riksakuli figyelmesen megállt, és vízhatlan vászonnal fedte be a kocsik elejét, nehogy egy csöpp eső is megáztassa külföldi orrunkat.

Milyen finom és gondos nép ez. Nemhiába rendelkeznek kétezer éves kultúrával - gondoltuk, Alvaro meg én, ki-ki a maga gördülő ülésén merengve.

Valami mégis nyugtalanítani kezdett. Látni nem láttam semmit az udvarias gondossággal behúzott függöny mögött, de a gumival bevont vászon mögött is hallottam, hogy vezetőm zümmögéshez hasonló hangot hallat. Meztelen talpainak zajához később más meztelen talpak ütemes zaja is csatlakozott, ezek is a nedves kövezeten futottak. Később, annak jeleképpen, hogy a kövezet véget ért, a futó léptek hangja tompább lett. Biztos voltam benne, hogy már a szabadban járunk, a városon kívül.

Riksám hirtelen megállt. A kuli ügyesen kioldotta a vásznat, amely az esőtől védett. A néptelen külvárosi negyedben hajónak nyoma sem látszott sehol. A másik riksa ott állt mellettünk, és Alvaro értetlenül szállt le az ülésről.

- Money! Money! — ismételte nyugodt hangon a bennünket körülvevő hét vagy nyolc kínai.

Barátom olyan mozdulatot tett, mintha fegyvert akarna előhúzni a zsebéből, és ez elég volt ahhoz, hogy mindkettőnket tarkón vágjanak. Én hanyatt estem, de a kínaiak még a levegőben elkapták a fejemet, nehogy beüssem, majd gyöngéden kinyújtóztattak az ázott földön. Sebes ujjakkal kutatni kezdtek a zsebeimben, az ingemben, kalapomban, cipőimben, zoknijaimban és nyakkendőmben, és mindezt zsonglőrügyességgel tették. Nem hagyták megvizsgálatlanul ruházatomnak egyetlen centiméternyi részét sem, és nem hagytak egy centimót sem összes és nagyon kevés pénzünkből. Meg kell adni, a sanghaji rablók hagyományos finomságával szigorúan tiszteletben tartották és meghagyták papírjainkat és útlevelünket.

Amikor végül egyedül maradtunk, elindultunk a távolban pislákoló fények felé. Csakhamar kínaiak százaival találkoztunk, ezek azonban becsületes kínaiak voltak. Franciául, angolul vagy spanyolul egyikük sem tudott, de mind azon igyekezett, hogy segítsen bajunkon, és valahogy csak elvezettek bennünket áhítozva várt és paradicsominak tűnő harmadosztályú hajókabinunkig.

Megérkeztünk Japánba. A Chiléből küldött pénz, amelyre vártunk, már a konzulátuson kellett hogy legyen. Addig is egy jokohamai matrózotthonban vettünk ki szállást. Rossz szalmazsákokon aludtunk. Az ablak egyik üvege ki volt törve, odakint havazott, és a lelkünket is átjárta a hideg. Senki sem törődött velünk. Az egyik hajnalon a japán partok előtt kétfelé hasadt egy petróleumszállító gőzös, és a matrózszállás megtelt hajótöröttekkel. Volt köztük egy baszk tengerész, aki a spanyolon és a baszkon kívül más nyelven nem is tudott, ő mesélte el a kalandjukat: négy nap, négy éjjel tartotta magát a felszínen a hajó egy törött darabjába kapaszkodva, körülötte hullámzott a kigyulladt petróleum tüze. A hajótöröttek takarókat és élelmiszert kaptak, és a baszk matróz - nagylelkű fickó! - oltalmába vett bennünket.

Ezzel szemben a chilei főkonzul - emlékezetem szerint De la Marina vagy De la Rivera volt a neve - felhúzott orrának magasából fogadott bennünket, csakhogy jól megértsük, milyen jelentéktelen kis hajótöröttek vagyunk. Nem volt ideje. Aznap este Jufu Szán grófnőnél vacsorázott. A császári udvarba volt hivatalos teára. Vagy éppen az uralkodó dinasztiával foglalkozó mélységesen mély tanulmányokba volt merülve.

— Milyen finom ember a császár! — És így tovább.

Nem. Nincs telefonja. Minek a telefon Jokohamában? Csak japánul hívhatnák. Ami pedig a mi pénzünket illeti, a bank igazgatója, egyébként neki meghitt barátja, nem értesítette semmiről. Sajnálja, hogy most el kell búcsúznia. Egy gálafogadáson várják. Viszontlátásra.

És így ment ez nap nap után. A hidegtől vacogva hagytuk el a konzulátust, mivel a rablótámadás miatt alaposan megfogyatkozott a ruhatárunk, és csak egy-két szegényes hajótörött szvetterünk volt. Az utolsó napon tudtuk meg, hogy a várt pénzküldemény még előttünk odaért Jokohamába. A bank háromszor is küldött értesítést a konzul úrnak, de az a kikent-kifent próbabábu és főrangú funkcionárius nem törődhetett az ilyen jelentéktelen, mélyen rangon aluli részletekkel. (Ha azt olvasom a lapokban, hogy őrült honfitársaik megölnek olykor egy-két konzult, ábrándozva gondolok arra a jeles főtisztviselőre.)

Aznap éjjel Tokió legjobb kávéházába, a Ginza negyedben lévő Kuronckóba mentünk. Abban az időben jól lehetett enni Tokióban, ehhez még persze egyhetes éhségünk is kellően ízesítette a jobbnál jobb falatokat. Bájos japán lányok jó társaságában emeltük több ízben is poharunkat mindazokra a boldogtalan utazókra, akikkel a világon szétszórt perverz konzulok fikarcnyit sem törődnek.

Szingapúr. Azt hittük, innen Rangun már egy kőhajításnyira van. Keserves csalódás! Ami a térképen csak néhány milliméteres távolság volt; valójában félelmetes szakadéknak látszott. Több napos hajóút állt előttünk, és tetejébe még az egyetlen gőzös, amely ezen a járaton teljesített szolgálatot, épp az előző napon futott ki Rangun felé.

Nem volt miből fizessük a szállodát, sem a hajójegyeket. Járandóságunk Rangunban várt bennünket.

Ah! De hiszen Szingapúrban is van chilei konzul, a kollégám. Mansilla úr csakhamar meg is érkezett. Mosolya azonban gyorsan lehervadt a szája sarkáról, hogy helyet adjon a bosszúság egy ráncának.

- Nem tudok segíteni magukon. Forduljanak a minisztériumhoz! Hasztalan hivatkoztam a konzulok egymás közti szolidaritására.

A fickó arca olyan volt, mint egy könyörtelen fogláré. Vette a kalapját és már futott is az ajtó felé, amikor Machiavellihez méltó ötlet jutott az eszembe.

- Mansilla úr, kénytelen leszek néhány előadást tartani hazánkról, fizetett belépővel, hogy összegyűjtsük az útiköltséghez szükséges pénzt. Kérem, szerezzen megfelelő helyiséget, egy tolmácsot, és intézze el a szükséges engedélyeket.

Mansilla elsápadt.

- Előadást Chiléről, Szingapúrban? Nem engedélyezem. Ez az én jogköri területem, és itt senki más nem beszélhet Chiléről, csak én.

- Nyugodjék meg, Mansilla úr - feleltem. - Minél többen beszélünk távoli hazánkról, annál jobb. Nem értem, miért idegeskedik ennyire.

Végül is dűlőre jutottunk ebben a hazafiúsággal zsaroló furcsa alkudozásban. A haragtól reszketve íratott alá velünk tíz nyugtát, és átnyújtotta a pénzt. Amikor megszámoltuk, kiderült, hogy a nyugták nagyobb összegről szóltak.

- Ez a kamat - magyarázta Mansilla.

(Tíz nap múlva elküldtem neki Rangunból a pénzt csekken, de a kamatokat természetesen levontam belőle.)

A Rangunba érkező hajó fedélzetéről láttam feltűnni a Szuei Da-gon pagodájának gigantikus aranytölcsérét. Furcsa, festői ruhák színpompás tarkasága zsúfolódott össze a kikötőmólón. A Martaban-öbölbe ott egy széles és piszkos folyó ömlik. A világ összes folyói közül ennek a folyónak van a legszebb folyóneve: úgy hívják, hogy Iravádi.

Az Iravádi vizei mellett kezdődött az új életem.

Őserdei képek

A Kígyók templomának bejárata

...1929. Éjszaka. Látom az utcán csoportosuló tömeget. Valami muzulmán ünnep van. Hosszú árkot ástak az utca közepén és megtöltötték parázzsal. Közelebb megyek. Arcom kigyúl az árokba szórt parázs hevétől. A parázsréteget az eleven tűzpiros szalag fölött vékonyka hamu fedi. Hirtelen különös alak bukkan fel. Fehérre és vörösre festett arccal közeledik négy ugyancsak vörösbe öltözött férfi vállán. Leengedik, imbolyogva járni kezd a parázson és míg lépdel előre, néha felkiált:

-Allah! Allah!

A roppant sokaság kábultan falja szemével a jelenetet. A varázsló már sértetlenül végighaladt a hosszú parázsszalagon. Ekkor egy férfi válik ki a tömegből, kibújik a szandáljából és mezítláb végigjárja ugyanazt az utat. Véget nem érő sorban követik egymást az egyre újabb önkéntesek. Egynémelyik meg-megáll az árok közepén, tapos, toporog a tűzben, közben Allahot kiált, borzasztó mozdulatok közepette üvölt, tekintetét az ég felé fordítja. Mások gyerekükkel a karjukon járják végig a parázsutat. Egyikük sem égeti meg magát; vagy talán mégis, ezt nem lehet biztosan tudni.

A szent folyó mellett emelkedik Kálinak, a halál istennőjének a temploma. A hindu tartomány mélyéből jött zarándokok százai közt lépünk a templomba. Mind kegyelemben szeretne részesülni. Rongyokba burkolva, megfélemlítve hagyják, hogy a brahminok - akik lépten-nyomon fizetséget követelnek valamiért - taszigálják őket. A brahminok felemelik a szörnyű istennő hét fátyla közül az egyiket, és amikor felemelik, olyan gongütés hallatszik, mintha a világ akarna összedőlni. A zarándokok térdre hullnak, összetett kézzel üdvözlik az istennőt, homlokukkal a földet érintik, aztán vonulnak tovább, a következő fátyolig. A papok egy udvarba terelik őket, ahol egyetlen fcjszecsapással kecskék fejét ütik le, és újabb alamizsnát szednek a hívőktől. A vérző állatok nyöszörgését újabb gongütések hangja fojtja el. A piszkos, meszelt fal a mennyezetig telefröcskölődik vérrel. Az istennő szobrának arca sötét, szemei fehérek. Szájából két méter hosszú bíborszínű nyelv tekeredik le, egész a földig. Füléről és nyakáról koponyákból és más haláljelképekből álló ékszerek csüngenek. A zarándokok kifizetik utolsó pénzdarabjaikat, aztán kilökdösik őket az utcára.

Ezektől a szegény és alázatos zarándokoktól nagyon sokban különböztek a költők, akik azért vettek körül, hogy elmondják nekem dalaikat és verseiket. Dobbal kísérték magukat, talárszerű fehér ruhájukban guggolva ültek a gyepen, mindegyikük rekedt, rövid kiáltást hallatott, majd ajkáról olyan dal tört fel, amelyet az ősi, tán ezeréves formában és mértékre szerzett. De a dalok tartalma megváltozott. Ezek a dalok nem az érzékiségről, a mámorról szóltak, hanem tiltakozások voltak, az éhség ellen tiltakoztak, börtönben íródtak! Indiában mindenütt találkoztam ilyen fiatal költőkkel, és komor tekintetüket sohasem tudom elfeledni, hiszen éppen csak hogy kiszabadultak a börtönből, és talán már másnap vissza is kerültek a falai közé. Mert az volt a céljuk, hogy fellázadnak a nyomor és az istenek ellen. Ez az a kor, amelyben élnünk adatott. Ez az egyetemes költészet aranyszázada. És míg az új énekeket üldözik, egymillió ember alszik éjszakáról éjszakára az utak mentén a földön Bombay külvárosaiban. Ott alszanak, ott születnek és ott halnak meg. Nincs házuk, kenyerük, orvosságuk. Ilyen állapotokat hagyott gyarmatbirodalmára a civilizált, gőgös Anglia. Úgy búcsúzott volt alattvalóitól, hogy nem hagyott számukra iskolát, ipart, lakást, kórházakat, csak börtönöket és hegyszámra üres whiskysüvegeket.

A hullámok újabb képet hoznak, ezúttal gyöngéd-kedvesét. Ran

góra emlékezem, az orangutánra. A szumatrai Medánban néhányszor kopogtam a bizony eléggé ütött-kopott botanikus kert kapuján. Nagy ámulatomra minden egyes alkalommal ő jött, hogy ajtót nyisson. Egymást kézen fogva mentünk végig az ösvényen, hogy végül leüljünk egy asztalhoz, amelyet két kezével megkopogtatott - na meg a két lábával is. Ekkor megjelent egy pincér és egy-egy korsó sört hozott, nem túl nagyot, nem is túl kicsit, épp elég volt az orangutánnak is és a költőnek is.

A szingapúri állatkertben láttuk ketrecében a lantmadarat, foszforeszkálva és haragosan és tündökletesen a maga Édenkertből szalajtott madárszépségében. Egy kicsit arrébb pedig egy fekete párduc sétált ketrecében, még érzett rajta az őserdő szaga. Furcsa tört része volt a csillagos éjszakának, szüntelen mozgásban lévő mágneses szalag, ruganyos és fekete vulkán, amely a világot akarta volna elpusztítani, egy csupa erő hullámzó dinamó és két sárga szem, biztosan célzó, akár a tőr, két szem, amely tüzével kérdezett, és amely képtelen volt megérteni börtönét és az emberi fajt.

Penang külvárosában, azon a földön, amit régebben Indokínának hívtak, meglátogattuk a különös kígyótemplomot.

A templom kígyói 

Ezt a templomot sokszor írták már le utazók és újságírók. Annyi háború, pusztulás, idő és eső zúdult azóta Penang utcáira, bogy nem tudom, létezik-e még. Palával fedett tető alatt állt az alacsony és feketés épület, falait már megrágták a trópusi esők, nagy levelű banánfák sűrűjében húzódott meg. Nedvességszag. Szentjánoskenyér-illat. Amikor a templomba lépünk, semmit sem látunk a homályban. Erős tömjénszag terjeng, és ott valami mintha mozdulna. Egy kígyó nyújtózkodik lustán. Lassacskán rájövünk, hogy több is van. Később észrevesszük, hogy talán tucatjával vannak. Majd megértjük, hogy több száz, esetleg több ezer kígyó is akad a templomban. Van köztük kicsi, a gyertyatartókra tekeredve, vannak sötétek, fémes színűek és vékonyak, mind lustán aluszékonyak és jóllakottak. Es valóban, mindenfelé finom porcelán edényeket látunk, csüng tele tejjel, másokban tojások halmozódnak. A kígyók nem néznek minket. Ahogy a templom szűk labirintusait járjuk, több ízben hozzájuk érünk, ott vannak a fejünk fölött, az aranyozott ékítményekről csüngenek alá, a mennyezeti fülkékben alszanak, feltekerednek az oltárokra. íme afélelmetes Russel-vipcra, éppen egy tojást fal be egy tucatnyi halálos harapású korallkígyó társaságában, bíborszínű gyűrűik jelzik, hogy marásuk mérge azonnali halált okoz. Felismerem a lándzsavas nevű kígyót, több nagy pitont, a coluber derausi-t és a coluber noyá-t. Zöld, szürke, kék, fekete kígyók népesítik be a helyiséget. És mindez teljes csöndben. Olykor egy-egy sáfránysárga ruhába öltözött bonc halad át a homályon. Tunikájának csillogó színe teszi, hogy olyan, mintha maga is lustán tekergő kígyó volna a többiek közt, amint éppen fogára való tojást vagy tejestálat keres.

Idehozták ezeket a kígyókat? Hogy hozták ide? A boncok mosollyal válaszolnak kérdéseinkre, maguktól jöttek, ez a felelet, és maguktól mennek el, ha kedvük tartja. És valóban, a kapu nyitva, és nincs se rács, se ablak, amely arra kényszerítené a kígyókat, hogy a templomban maradjanak.

Az autóbusz Penangból indult, hogy Saigonba érjünk, az őserdőn és indokínai falvakon kellett áthaladnunk. Senki sem értette a beszédemet; én sem értettem senkiét. Olykor megálltunk az őserdő egy-egy ismeretlen pontján a végeérhetetlen hosszúságú úton; minden megállónál szálltak le utasok, furcsa öltözékű parasztok, hallgatag méltósággal és ferde szemmel. Már csak hárman-négyen maradtunk az ódon járműben, amely nyikorgott, és - az volt az érzésem -bármely pillanatban darabjaira esik szét a forró éjszakában.

Hirtelen pánik fogott el. Hol vagyok? Hova megyek? Miért töltöm ezt a hosszú éjszakát itt ismeretlenek közt? Áthaladtunk Laoszon és Kambodzsán. Figyelmesen nézegettem utolsónak maradt útitársaim áthatolhatatlan arcát. Nyitott szemmel utaztak. Arcvonásaikat szörnyűnek és félelmetesnek láttam. Semmi kétség, egy keleti mese tipikus banditáival utazom együtt.

Tekintetük össze-összevillant, és a szemük sarkából figyeltek. Ebben a pillanatban az autóbusz csöndben megállt az őserdő kellős közepén. Kiválasztottam a helyet, ahol meg fogok halni. Nem hagyom, hogy az ismeretlen faóriások alatt váljak áldozatukká, ott, ahol a lombok árnyéka elrejti az eget. Itt fogok meghalni az autóbusz málladozó ülésén, zöldségeskosarak és tyúkketrecek közt; ebben a szörnyű pillanatban ez még legalább nyújt valami otthonos környezetet. Körülnéztem, hogy szemügyre vegyem ádáz hóhéraimat és szembeszálljak velük, ha kell. Azt vettem észre, hogy ők is eltűntek. Sokáig várakoztam, egyedül, összeszorult szívvel az idegen éjszaka fülledt sötétségében. Úgy fogok meghalni, hogy senki sem tud majd róla. És ilyen messze szeretett kishazámtól! Elválasztva szeretteimtől és könyveimtől!

Egyszer csak valami fényt láttam imbolyogva közeledni, aztán még egyet. Az út megtelt fénypontokkal. Egy dob kezdett peregni, majd a kambodzsai muzsika éles hangjai töltötték meg az éjszakát. Fuvolák, csörgősdobok és fáklyák lepték el az utat hanggal és fénynyel. Az autóbuszba fölszállt egy férfi és ezt mondta angolul:

- Az autóbusz motorja elromlott. Mivel a várakozás hosszú lesz, talán hajnalig is eltart, és nincs hol aludni, az utasok elmentek és hoztak néhány zenészt és táncost az ön szórakoztatására.

A már cseppet sem fenyegetőnek tűnő fák alatt, órákon át figyeltem aztán egy nemes és ősi kultúra szertartásainak csodás táncait, és napkeltéig hallgattam az őserdei utat betöltő elbűvölő zenét...

(Folytatjuk)