„Tíz-tizenöt nap múlva megérkeznek a pacsirták. De – sajnos – a közeledő tavasz idegennek tűnik, mivel elutazom előle.”
Csehov messzire utazott – Szahalinra.
Barátai eleinte nem értették, tréfál-e, vagy valóban el akar utazni.
Abban az időben Szahalin cári fegyenctelep volt. Oroszország minden részéből erre a szigetre hajtották a bűnösöket. A szibériai vasút még nem készült el. A bilincsbe vert rabok gyalog mentek végig egész Szibérián, hónapokon, éveken át tartott az útjuk.
Szahalinon kimerítő munka, testi fenyíték, borvirágos orrú fegyőrök vártak rájuk. Azokat, akiket meghatározott időre száműztek Szahalinra, a hazatérés, a szabadság gondolata éltette. Szahalinról azonban csak ritkán tértek vissza a száműzöttek: a börtönökben elrothasztották, betegségekkel megfertőzték, korbáccsal halálra verték őket. Sok bűnözőt pedig életfogytig tartó börtönre ítéltek.
Nehéz utazás várt Csehovra – 11 000 verszta, melynek java részét lovas fogaton kellett megtenni.
Elkezdődött az, amit Csehov tréfából „Szahalin-mániának" nevezett. Napokon keresztül olvasgatta a földrajzi, meteorológiai, statisztikai és börtönügyi könyveket. Ismét az a kutató ébredt fel benne, aki néhány évvel előbb oly szorgalmasan gyűjtötte az adatokat a gyógyítás oroszországi történetéhez. Elolvasta idegen utazók emlékiratait, orosz hajósok beszámolóit, a Csendes-óceán partvidékéről szóló régi könyveket és a börtönszigetről szóló tudósításokat.
Nagy élvezettel olvasta Kruzenstern leírását egy világ körüli utazásról, de egyes speciális kutatásokról szóló beszámolók hangsúlyozottan fontoskodó nyelvezetükkel, terjengős elmélkedéseikkel és szegényes megfigyeléseikkel legyőzhetetlen unalmat keltettek benne.
– Olyan érzésem van, mintha svábbogarak fészkelték volna be magukat a fejembe – panaszkodott barátainak Csehov a „geológus, ichthiológus és zoológus urakra”.
És most már nem olvasni meg jegyzetelni akart, hanem utazni, hogy a saját szemével láthasson új dolgokat.
Moszkvát még hó borította. Csehov azonban már egyre többet álmodozott jövendő utazásáról, hogyan halad át utazókocsival a tajgán, vagy hogyan ül egy gőzös fedélzetén. Vásárolt magának egy ködmönt meg egy hosszú szárú csizmát. Éjszakánként, álmában látta az új országot, egyszer pedig azt álmodta, hogy üldözőbe vette egy farkas...
Sokan le akarták beszélni Csehovot az útról, ijesztgették, milyen nagy veszedelemmel jár az ilyen távoli utazás: szökött fegyencekkel találkozhat az országúton, medvével a tajgában; a megáradt szibériai folyókon való átkelés nehézségeiről beszéltek.
Az ismerős családok gyerekei szentül hitték, hogy Csehovnak még tigrisre is kell vadásznia. Irigy és rémült pillantással nézegették az új zsebkést, melyet kolbászszeléshez vásárolt az útra.
Csehov tréfával ütötte el a dolgot. De amikor barátja és kiadója, a monarchikus érzelmű Szuvorin újságíró megjegyezte, hogy nem érdemes Szahalinra mennie, mert kinek is kell ez a távoli sziget, kit is érdekel, Csehov úgy érezte, hogy ez a megjegyzés hamisan cseng.
Csehov nemcsak tudományos munkát olvasott Szahalinról; tanulmányozta a szahalini hivatalnokoknak a pétervári hatóságokhoz írott jelentéseit is. Ezek a jelentések olyan bűntényeket tártak fel, melyekről csak kevesen tudtak.
A kormány barbár módon tízezrével pusztította a fegyenceket, és csak megsokszorozta az újabb bűnözők számát.
Csehov izgatott és szenvedélyes hangú levélben válaszolt Szuvorinnak. Felháborodva írt arról, hogy az orosz társadalom közömbösen tűri a kormány bűncselekményeit, és semmit sem akar tudni Szahalinról.
Beköszöntött a tavasz, a folyók levetették jégtakarójukat, Csehov pedig útnak indult.
A pályaudvaron az egyik kísérő útikulacsot akasztott Csehov vállára. Konyak volt benne. Csehov megígérte, hogy csak a Csendes-óceán partján fogyasztja el az italt. Fogadalmát megtartotta, de az óceánig eljutni – nem volt könnyű.
Először folyók mentén vitte az útja, most látta először a Volga és a Káma vidékét. Április volt. Oroszország még hótakaró alatt nyugodott, csupasz erdőségek és barna földek között haladt a gőzös. Vad szél süvített, fehér fodrokat verve a piszkos-barnás víztükrön.
A gőzössel szemben uszályok jöttek lomhán; szakadt báránybundában mozdulatlan emberek álltak rajtuk, mintha bánatukban kővé meredtek volna.
A fedélzeti utasok között Csehov megfigyelt egy szőke szakállú parasztot. Házi cókmókkal megrakott zsákok feküdtek a lábánál, a zsákokon pedig egymáshoz támaszkodva szorongtak a gyerekei.
Gúnyos mosoly ült a paraszt arcán, és nyilván nem azon mosolygott, amit maga körül látott, hanem inkább önmagán, saját nyomorúságos életén.
Szibériába telepedett át a paraszt. A szegénység kergette el oda, több ezer versztányira szülőfalujától.
– Rosszabb már úgyse lehet – mondta, és mosolyt erőltetett az arcára.
E mosollyal mintha enyhíteni szerette volna az ismeretlen, félelmetes jövőt.
Az egyik utas odaszólt ültéből:
 |
| Vad Szahalin |
Leszállt az este, hideg lett. A kocsi már nem merült a sárba, hanem fagyos földön zörgött, és úgy ugrált, hogy majd kirázta az utas lelkét. Se ház, se ember az úton – sehol senki, csak sötétség és néma csend. Csehov a hidegtől meggémberedve cigarettára gyújtott. A gyufa fényére felébredtek az út mentén álomba merült vadkacsák.
Egész éjszakai rázkódás után hajnalban végképp kimerült a hidegtől, sártól és a csengők szüntelen zajától. Egyetlen dolgot kívánt csupán: aludni, aludni...
A kocsi végre megállt egy vendégfogadónál. Miközben lovakat váltottak, Csehov elhelyezkedett egy sarokban, és nyomban elaludt.
Néhány perc múlva már ébresztgette a kocsis:
– Felkelni, barátom, gyerünk!
Csehov kiment az udvarra. Keleten már derengett a hajnal. Felébredtek a vadludak, és gágogva a magasba szálltak.
Csehov kocsiba ült és továbbindult.
Az áradó folyók sokáig feltartóztatták útjában. Napokon át üldögélt a fogadókban, postaállomásokon vagy a révészek kunyhójában, várva, míg a víz leapad, vagy pedig csónakhoz jutnak. Milyen unalmas és nyomasztó napok voltak ezek!
A Tom folyón való átkelésnél majdnem vízbe fulladt.
Olyan volt ez az utazás, mint egy hosszadalmas betegség.
A széltől és az esőtől mintha halpikkelyek borították volna Csehov arcát.
A „lovas-gebés utazás" első kétezer versztájából nem maradt meg más Csehov emlékezetében, mint a hideg síkság, görbe nyírfák, a májusi hó, zavaros vizű folyók csupasz partjai...
Csupán a Jenyiszej partjára érve érezte úgy, hogy megkapta a kárpótlást az utazás minden gyötrelméért. A széles folyó rettenetes ereje, mellyel sebesen zúdította vizét a Jeges-tenger felé, lenyűgözte. És a füstszínű, álmodozó hegyek hirtelen a Kaukázust juttatták az eszébe.
A Jenyiszejen túl kezdődött a tajga. Csehov kocsija begördült az erdőségbe, melyben hemzsegtek a madarak, virágok tarkállottak, és ismerős erdei fenyők, lucfenyők és nyírfák nőttek.
Senki sem tudta megmondani, hol érnek véget ezek az erdők. Heteken át kocsiztak bennük, de még mindig ugyanúgy sötétlett előttük a rengeteg, és sűrű gyantaillat lengte körül az utasokat.
Csehov erősnek, ifjúnak, titokzatosnak találta a Jenyiszejt, a hegyeket és a tajgát. Útijegyzetei boldog sorokkal teltek meg az új országról, melyre csodálatos jövő vár.
De itt is újabb megpróbáltatások leselkedtek rá. Minél mélyebbre hatolt az erdőbe, annál erősebben keveredett a gyantaillatba a füst szaga.
Tűzvészek pusztították a tajgát, égő fák száraz recsegése töltötte meg a levegőt. Száz meg száz versztét tett meg Csehov a tüzes ködön át.
A szibériai utazás az Amuron és a Tatár-szoroson való átkeléssel ért véget.
Hosszú csőrű, ismeretlen madarak rikácsolva szálltak a gőzhajó nyomában. A gőzös időnként tülkölt – vadkecskenyájak keltek át a folyón, és elrekesztették a hajó útját. Elektromos szikrához hasonló világító bogarak repkedtek a kajütben. Az illemhelyen egy rókakölyök lakott – szelíd volt, és nagyon bánkódott, ha nem hallott emberi hangot maga körül, és nem érezte a csizmakenőcs szagát.
A fedélzeten aranyhomokkal telt zsákokkal dicsekedtek az utasok, s értékes szarvasagancsokat mutogattak egymásnak. Ezek az emberek legkedvesebb gyermekkori írójának, az amerikai Bret Harte-nak az elbeszéléseire emlékeztették Csehovot. Úgy érezte, mintha látná a fantasztikus országokat, melyeket a volt taganrogi fejvadász fiúcska ábrándképeken látott egykoron.
Hajnalban, amikor a kajüt sötétjében kirajzolódott a kis ablak világos korongja, Csehov kiment a hajó orrába. Szürke köpenyes embereket látott csoportba verődve, kezükön bilinccsel. Foglyok voltak, akiket a fegyenctelepre szállítottak. Együtt aludtak a többi fedélzeti utassal. Hideg volt, az emberek szorosan egymáshoz bújtak, és valamennyiüket – foglyokat, katonákat, asszonyokat, gyermekeket, kínaiakat – belepte a hideg harmat.
A látóhatár szélén, a nagy messzeségben ködös vonal – Szahalin – tűnt fel. Este volt, amikor a gőzhajó horgonyt vetett a szahalini parton.
A sziget fölött, a magasban tűz fénye csapott az ég felé. Égett a tajga, és füstbe borította a sziklákat. Csehovnak úgy rémlett, hogy lángban áll az egész börtönsziget, fegyházaival, kaszárnyáival és ércbányáival együtt.
A fogolycsoport a szigetre meredt, és mélyen hallgatott.
Csehov partra lépett. A kikötő táján kényszermunkások csavarogtak. Amikor megpillantották a kabátos, bőröndös férfit, levették kucsmájukat.
*
Csehov elhatározta, hogy összeírja Szahalin egész lakosságát. Ez azt jelentette, hogy személyesen megfordul nemcsak minden börtöncellában, hanem valamennyi házban is.
Beutazta az egész szigetet, gondosan kitöltve a kérdőívek ezreit.
De Csehovot végső soron nem a számok érdekelték. Az összeírás lehetőséget nyújtott arra, hogy személyesen elbeszélgessen minden egyes fegyenccel, száműzöttel és telepessel – és az ő számára ez volt a legfontosabb.
A börtönépületeket csak a parancsnokság kíséretében látogathatta végig. Zörgött az óriási lakat. Csehov belépett a cellába. Mindenütt azonos látvány fogadta: ócska limlommal letakart fekhely, csótányoktól feketéllő sarkok, piszkos rongydarabbal bekötött sebek, félig lekopasztott koponyák és pillantások – közömbös, gunyoros és könyörgő emberi pillantások, olyan embereké, akik meglátva a parancsnokságot, feszes vigyázzba vágták magukat, és szemügyre vették az ismeretlen látogatót.
Ám az igazi fegyenctelep a börtöncellákon túl tárult Csehov szeme elé. A börtönben a jövőnek éltek az emberek, amikor majd letöltve a rájuk szabott büntetést, mint telepesek élhetnek a börtönfalakon kívül. De tíz-, tizenöt, sőt húszévi fegyencélet után, az örökös fejborotválás, a hátukon levő fekete folt és a bilincsek nyoma miatt az emberek még szerencsétlenebbeknek érezték magukat.
Azzal, hogy telepes lett belőlük, örökre elszakadtak szülőföldjüktől: a telepesek haláluk napjáig nem hagyhatták el többé Szahalint.
Az életfogytig tartó büntetést Csehov mérhetetlen igazságtalanságnak tartotta.
A telepesek házai is börtöncellára emlékeztették, csupán a lakat és a börtönőr hiányzott belőlük. Földre terített mocskos dunna, egy csajka meg egy palack – ez vette csak körül a telepest. Ha kitörött a szoba ablaka, nem üvegezték be; ha az ajtó nem csukódott rendesen, nyitva hagyták, még télidőben is – hát nem mindegy?
Csehovnak nem volt könnyű pontos adatokat kapni a telepesektől. Statisztikai lapjaira ilyen nevek kerültek: Nevesincs Vaszilij, Ismeretlen Foglalkozású Ember, Feledékeny Franc... Az emberek eltitkolták múltjukat, nevüket, mintha nemcsak kitörölni akarták volna emlékezetükből azt, ami száműzetésbe kényszerítette őket, hanem önmagukat, saját létezésüket is megtagadták.
Előfordult, hogy a telepesek valóban elfelejtették, hány évesek. Csehov kérdésére így válaszoltak:
– Lehet, hogy harminc, de az is meglehet, hogy ötven.
Csehov három hónapot töltött Szahalinon. Megfeszített erővel dolgozott. Hajnalban kelt, vigyázott minden percre. Sorra beutazta a falvakat, tajgai utakon, csónakkal a folyókon át, motorossal a szahalini partok mentén. Esténként valamelyik helybeli hivatalnok lakásán vagy egy telepes házában, gyertyacsonk mellett látott íráshoz. A háztetőn kopogott az eső; néha behallatszott, ahogy a sárban caplatva egy-egy fogoly vagy katona megy el az ablak előtt.
Késő éjszakáig írt.
Ez lett a Szahalin című tanulmány vázlata.
*
 |
| Dalos György száz év múltával megismételte a csehovi utazást |
Örökre emlékébe vésődött az az éjszaka, melyet Gyerbinszk faluban töltött.
Egy raktárban szállt meg éjszakára. Írt, aztán eloltotta a lámpát, és lefeküdt. De ahogy lehunyta a szemét, hogy elaludjon, suttogás és különféle zajok ütötték meg a fülét. A raktár mellett állt a börtön. Abban a pillanatban a fegyencekre gondolt, akik éjszaka átmászhatnak hozzá a börtönből.
Felkelt, gyertyát gyújtott. Csend lett mindenütt. Csupán a tetőn beszivárgott esőcseppek hullottak, tompán zengő hangot adva, a padlóra.
Csehov megint eloltotta a gyertyát – és a suttogó hangok, könnyed és ijesztő zajok ismét megtöltötték a helyiséget. Már tisztán hallatszottak a sóhajtások, és kivehetők voltak a szavak:
– Jaj, istenem, jaj, istenem!
Csehov lehunyt szemmel feküdt a sötétben, és már nem akarta tudni többé, honnan jön a suttogás, ki az, aki ilyen kétségbeesetten egyre mondogatja: „Jaj, istenem!" Már nem a rémület, hanem a bánat szorongatta szívét.
Úgy rémlett neki, hogy az egész szigetre rátelepedett ez a kétségbeesés, és éjszakánként mindenütt elmosódott jajszavakat hallat.
Valódi pokolként állt Szahalin Csehov előtt. A cári hivatalnokok büntetlenül követtek el sokkal súlyosabb bűncselekményeket, mint amilyenek miatt ezek az elítéltek a fegyenctelepre kerültek.
De a szahalini pokol bűne nemcsak a helybeli hivatalnokokat terhelte, hanem az egész cári rendszert.
Ezzel a gondolattal tért vissza Csehov Szahalinról.
*
 |
| A leromlott egészségű Csehov hazatérte után |
Miközben fürdött az óceánban, látott kalauzhalakat, és egy cápa közeledett feléje.
A Kínai-tengeren tájfunba került a hajó. Csehov készenlétben tartotta a revolverét, hogy végezzen magával, ha a hajó süllyedni kezdene.
Nyolchónapi távollét után érkezett vissza Moszkvába. Mihail elébe utazott Tulába.
A pályaudvar éttermében talált rá a bátyjára. Sűrű tömeg állta körül Csehov asztalát. A tömeg csodálkozva nézte útitársát – egy széles, lapos arcú, különös embert, furcsa szabású öltözékben – és a még különösebb két kis állatot, ahogy az ebédelők tányérjába bámultak.
– Ki ez, egy indián? – kérdezték tőle. – És ezek itt majmok?
Az indiánról kiderült, hogy egy burját pap Szahalinról, aki Csehovval együtt érkezett az anyaországba. A majmok pedig – manguszták. Ceylonból hozta őket Csehov.
Csehov a lakásában helyezte el a mangusztákat. Az állatok nyomban otthonosan érezték magukat: minden kis nyílásba bedugták hegyes orrocskájukat, lapozgatták a könyveket, felülről belebámultak az égő lámpába, orrukat a teáscsészékbe merítették, visszájára fordították a kesztyűket.
Eleinte eltűrték a mangusztákat. De rövidesen kiderült, hogy az egyik – vad pálmasodró: manguszta helyett ezt adták el Csehovnak Ceylonban.
A pálmasodró kártékony lénynek bizonyult. Valamilyen oknál fogva különösen a padlókefélőkre haragudott. Abban a pillanatban, ahogy munkához láttak a lakásban, az állat kiugrott a szekrény alól, és a padlókefélő lábába kapaszkodott.
Végül is mindkét állatot be kellett adni az állatkertbe.
Csehov néha meglátogatta őket. A pálmasodró gyűlölködő tekintettel nézett rá, a manguszta meg közömbösen elfordult tőle.
*
Csehov Szahalin címmel nagy könyvet írt az utazásáról. Ebben a munkájában igyekezett teljesen elfogulatlanul, csak a tényekre támaszkodva leírni Szahalint, úgy, ahogy egy földrajzkutató írt volna le valamilyen ismeretlen szigetet a Csendes-óceánon. De maguk a tények, amelyeket Csehov tapasztalt és leírt, visszataszító és szégyenletes képet festettek a hatóságok korlátoltságáról és semmivel sem magyarázható kegyetlenségéről. A Szahalin szigetéről írt, szigorúan tudományos munka az egész cári rendszerhez címzett súlyos vádirattá változott...
Forrás: Alekszandr Roszkin: Csehov élete. Móra-Kárpáti, Budapest-Uzsgorod, 1971.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése