DALOS GYÖRGY: Szahalin – Csehov szigete (7)

Timovszk, avagy a vigasztalanság

 Csir Unvd hajdani gyermekei - mára kihaltak

Nem Anton Csehov, hanem Ivan Goncsarov volt az első orosz író, aki Szahalin szigetére lépett, mégpedig 1854 nyarán – ez is oka lehetett, hogy Csehov Szuvorinhoz írott leveleiben alig leplezett ellenszenvvel emlegeti pályatársát. Tőle eltérően Goncsarov VIP-utas volt – Putjatyin herceget kísérte el diplomáciai küldetésére a Pallada fregatton. Úgy látszik, Szahalin az Oblomov szerzőjét nem érdekelte, a „félvad bennszülöttekről” gunyoros európai leereszkedéssel ír, és ekkor – túl a hosszú tengeri út felén – már oly nagy honvágy gyötörte, hogy útinaplójában német eredetiben idézi Goethe Mignon-dalát: „Dahin! Dahin!” (Oda! Oda! – mármint Szentpétervárra.)

Mégis kapott egy fokot a keleti partvidéken, az a timovszki panzió pedig, amelyben helyet foglaltunk, egyenesen, a büszke Hotel Fregatt nevet viselte.

A gondnoknő egy kis szobában ült, amelynek ajtaján nagyalakú naptár díszelgett, homlokán a mosolygó, magabiztos Vlagyimir Zsirinovszkijjal. A tarifa szerinti szobaárhoz hozzácsapta a szovjet időkben szokásos „külföldipótlékot”. Az összeg így is nevetséges volt, pimaszságnak inkább az ellenszolgáltatást nevezném. Egy ócska szoba mosdóval, amely mintha már negyven éve nem látott volna festéket, és elég régen felmosórongyot sem. A vécé és a zuhanyozó a folyosón volt, a két sodronyos ágy Nagy Katalin korából származhatott. Ezenkívül állt a szobában egy szeszélyesen működő fekete-fehér tévékészülék – kínálata a latinamerikai szappanoperákra és a régi szovjet színészekkel készült interjúkra korlátozódott. A szegélylécek mentén svábbogarak futottak versenyt, a zuhanyozó higiéniai állapota láttán pedig bizonyos megértéssel töltött el a nyivheknek a fürdéssel szembeni – Csehov által leírt – viszolygása.

Nem állítanám, hogy engem is Goncsarovhoz hasonló elvágyódás ragadt volna magával olyan országok iránt, hol a citrom virul, de tény, hogy belső ingerültség fogott el a környezet szegénysége és csúfsága láttán, ami pedig Alekszandrovszkban egyáltalán nem zavart. Timovszk hosszúkás települése ösztönösen taszítólag hatott rám. Alighogy megérkeztem, már nosztalgiával gondoltam viszsza az egykori fővárosra, no és persze – magyar lévén – a tengerre.

Pedig Tamara, az újságírónő egykori lakásán nem is egy, hanem egyszerre három bátyuska, vagyis pravoszláv lelkész fogadott. Az asztalt tucatnyi vendég ülte körül. Javában folyt a születésnapi ünnep, a koreai ételeket bőségesen öntöztük vodkával. Tószt tósztot követett, s a végén az egyháziakat alig lehetett megkülönböztetni a világiaktól. Ráadásul mindhárom bátyuska atlétatrikót hordott, mert az újonnan megnyílt parókiának még csak egy reverenda jutott, s azt ilyen profán alkalomra nem akarták felölteni. Egyébként mindhárman mostanában tanultak bele a papi hivatásba – egyikük az új alekszandrovszki templomba készült. (...)

Minthogy Tamarának már az éjszakai vonattal vissza kellett utaznia JuzsnoSzahalinszkba, búcsút vettünk tőle, majd testvériesen végiglejtettünk a Kirov utcán, hogy megnézzük a most épülő második pravoszláv kápolnát. Közben kórusban énekeltük a “Moszkva-parti estéket”, a “Katyusát” és az orosz népdalokat. Ha eltekintettünk a három bátyuska nyugati felírású atlétatrikójától, akár gyanútlan komszomolisták is lehettünk volna a hetvenes évekből. Igaz, ez esetben én, mint közülük a legidősebb, a helyi pártszervezet tapasztalt instruktorának szerepét játszottam volna.

Attól a pillanattól kezdve, hogy elindultunk a sziget északi részére, semmi kétségem nem volt afelől, hogy agóniát látok magam előtt. A kiégett erdők, az elhagyott szovhozok és kolhozok a rozsdás traktorokkal és teherautókkal, a szétesett vagy félbehagyott házak a végleges romlás képét mutatták. Pedig ez az észak, mint Csehov megjegyezte, nem is észak, hanem a sziget középső harmada – feljebb akkoriban csak néhány szegényes nyivh tanya volt található rajta.

Tomascsuk asszony, a helyi múzeum nyugdíjas alkalmazottja, aki ezekben a napokban dzsipen kísért bennünket, és éber figyelmet szentelt benyomásainknak, a komor képet egyértelműen azzal magyarázta, hogy a „demokraták” tönkretették a szovjethatalmat. Ez a nézet meglehetősen elterjedt a szigeten, és nem jelent feltétlenül illojalitást a „demokrata” központi és helyi hatalommal szemben. Maga Jevgenyij Russzkih polgármester hívta fel a figyelmemet bemutatkozó látogatásom során (szobája falán ikonnal), hogy errefelé a szovjet viszonyok még nem tekinthetők múltnak, elvégre a társadalom mentalitását nem lehet „500 nap” alatt gyökeresen megváltoztatni – ezzel különben Jegor Gajdar korábbi miniszterelnök „ötszáz napos” reformprogramjára célzott. Persze kézenfekvő, hogy a gazdasági szerkezetet radikálisan át kell alakítani, csak éppen a veszteseknek nehéz elmagyarázni, hogy tulajdonképpen nyertesek. Márpedig a vesztesek korántsem csak az apparátusból kibukott elvtársak – azok még valahogy megvolnának –, hanem elsősorban a kisemberek.

Tomascsuk asszony 1948 óta él Szahalinon. Arra a kérdésemre, hogy mi szél hozta a szigetre, egészen különös választ adott. Eszerint Belaruszban élt a férjével, és kisgyermekük notóriusan ágybavizelt. Orvosi tanácsra úgy döntöttek, hogy pelenka helyett az időzónát cserélik. Olyan helyre költöztek tehát, ahol a nap pontosan abban az órában kel, amikor Fehér-Oroszországban elhagyja az égboltot. Vagyis orránál fogva vezették a természetet. A fiú – azóta maga is családapa – Szahalinra érkezésétől kezdve szobatiszta lett. Szó, ami szó, gyönyörű legenda, gondoltam, ha elmesélem a nyivheknek, biztosan sárgák lesznek az irigységtől.

Csakhogy – hadd használjam az orosz kifejezést – “kegyetlenül nagyot tévedtem”. Nyivhek, akikkel legendát cserélhetnék, nincsenek, pontosabban van a származás, de sehol a törzs. Él még Sanghi, agg nemzeti költőjük Noglikiban, de családi gyász miatt nem tud fogadni. Így hát Csir Unvdba megyünk, egy Timovszkhoz közeli nyivh településre. Csir Unvd oroszul annyit tesz: “új élet”, s attól tartok, hogy tükörfordítása a húszas-harmincas évek szovjet jelszavának, amelyet a leningrádi Északi Népek Intézetének idealistái ötlöttek ki, mielőtt a Gulagra kerültek. Az “új élet”, a velejáró gazdasági mutatók és a kikényszerített gabonatermesztés nem sokat jelenthetett a nyivheknek, az ő életről-halálról, emberről-állatról alkotott animista világképüknek. A szovjet funkcionáriusokban ők az orosz prémvadászok utódait látták, akik vagy őket csukják börtönbe kulákokként vagy jobb esetben gyermekeiket tuszkolják be iskolákba és egyetemekre.

Festmények Szahalinról: A tél

Szóval – Csir Unvd: itt áll a szovjetkorszak mintafalva, üresen, szegényen, lerombolva, Istentől elhagyottan. A faluközpontban soha fel nem épült kultúrpalota betonváza mered az égnek – vajon melyik forradalmi évfordulón készültek felavatni? Vak ablaknyílásain időtlen szél suhan át. Egy másik nyitott ablakon, egy „brezsnyevka” első emeletéről, fiatal, szőke orosz hajol ki cigarettázva. Háta mögül technozene zengi be az egész utcát. A másik oldalon, háttal a házkapunak dőlve három fekete hajú, ferde szemű kislány áll. Leplezetlen kíváncsisággal néznek bennünket. Egyikük sárga orkándzsekit visel “Borussia” felirattal. Ajka lángvörösre festve, haja kontyban; kicsi, vékonyka, legföljebb tizennégy éves lehet. Köszönök neki, és oroszul beszélgetünk:

– Beszélitek az anyanyelveteket?

– Semmilyen nyelvet nem beszélünk. Nincs kivel.

– És az iskolában?

– Milyen iskolában? Nem járunk iskolába.

– Hogyhogy? Hány éves vagy?

– Húsz.

– És mit csináltok? – Most veszem észre, hogy másik kettő sem kifejezetten gyerekarcú, noha az elsőhöz hasonló növésű.

– Semmit – feleli a másik lány, és megvonja vállát. – Nincs munka.

– Otthon segítünk – szól közbe a harmadik.

– Még táncolni se lehet – mondja a húszéves, és fejével a betonkolosszus felé int. – Nem építették meg.

– És mi van itt még érdekes? – kérdezem, csak hogy el ne ejtsem a fonalat.

– Hát a temető! – Az utca végére mutat. – Ott égetik el a halottakat.

A temetőből alig látni valamit. Nemcsak azért, mert az egész területet benőtte a gaz, hanem azért is, mert a nyivhek örök álmát seregnyi szúnyog őrzi. Nagyok, agresszívak, nem hagyják magukat elhessenteni. Néhány percre mégis megnézzük a sírokat. Vannak köztük igazi, kerítéses nyivh sírdombok, körülöttük használati tárgyak – pénzdarabok, botok, régi cipők és más. A legtöbb sírhely azonban viszonylag új. Némelyiken vörös csillagos obeliszk jelzi, hogy az elhunyt részt vett a Nagy Honvédő Háborúban.

Később a községházán egy orosz hivatalnoknő pontos számadatokkal szolgál. Eszerint Csir Unvd község lakossága 279 fő, közülük 205-en tartoznak az északi népek csoportjához. A legidősebb nyivh falubeli Olga Aszmun, született 1913-ban. 38 gyerek jár bölcsődébe és óvodába, 34 iskolába.

A temetőtől visszafelé jövet szembetalálkozunk egy gyerekcsoporttal, szép, fiatal nyivh tanítónő vezeti őket. Négytől tízévesek lehetnek, bár most már vigyáznom kell a becsléssel. A legkülönbözőbb módon, de mind melegen vannak öltözve. Van, aki vastag harisnyanadrágot visel, mások szovjet iskolásegyenruhát – fekete kötényt fehér gallérral. Egyik-másik kislányon házilag varrott tarka szoknyácskát látok, hajukban szalag. Fiú alig van a gyerekek között. A Tim folyócska felől jönnek, az iskolába tartanak, ahová bennünket is várnak.

A bölcsőde, az óvoda és az iskola egy épületben van, és meglepően jól felszerelt. A kicsik szép, tiszta szobában alszanak, a padlót kínai szőnyeg borítja. A népművészeti kabinetben videokészüléket és egy szekrénnyi népviseletet tartanak. Miközben 10 rubelért káposztalevest és rizseshúst ebédelünk – nem olyan ízletesen, mint Alekszandrovszkban –, már készül nekünk az előadás.

Az udvaron két bakra helyeznek egy deszkát. Két nemzeti viseletbe öltözött nyivh asszony – Antonyina Szkalisina és lánya, Nagyezsda – ezen veri az ütemet. Közben nem énekelnek, hanem ritmikus szöveget mondanak. Két kisfiú táncol hozzá. A szövegek rituális mondókák, ilyenfélék:

   Császármadár fenn a fán,

   néz egy embert odalenn.

   Pam-pam, fenn a fán

   jót nevet az emberen.

Tomascsuk asszony elégedetlen. Amikor a dzsipen arra a megjegyzésre ragadtatom magam, hogy a nyivhek alighanem hamarosan kihalnak, hirtelen kijön a béketűrésből. – Hogyhogy? – kérdezi felháborodottan. – Hiszen még nekik megy a legjobban! Vlagyivosztokba viszik őket vendégszereplésre, meg üdülni! Mindent megkapnak! Egyáltalán: minek mindent ennyire sötéten látni? Mire jó ez a kritizálgatás (krityikansztvo)? Maga ezt ott közölni akarja? ...

Valójában semmire sem vágyom jobban, mint egy csipetnyi optimizmusra ekkora hanyatlás láttán. De hát kevés okom van rá. Kétségkívül megható Baba Varja, a nyolcvanöt éves anyóka a Timovszk melletti falu szélén, amikor azt mondja: „Én vagyok az élő lakat.” Vagyis: ha ő meghal, bezárhatják az egész települést. Gyerekei a városban laknak, és „kenyeres napokon”, amikor nyitva tart a legközelebbi élelmiszerüzlet, bevásárolnak neki. Akárcsak a haldokló katorzsnyik-unokának, akit lányai keresnek meg másodnaponta romos kunyhójában – olyankor meg is mosdatják. Szinte mozdulatlanul fekszik, és bár Tomascsuk asszony erősen kapacitálja, sem elődeiről, sem önmagáról nincs kedve beszélni. Bűzös ágya fölött szúnyogok zümmögnek, a padlón legyek lepik be a tésztamaradványokat. Meg kell adni, hogy ezúttal Tomascsuk asszony is tanácstalan. „Ez az ember – kommentálja a sikertelen látogatást – valamikor nagyszerű traktorista volt, a Munka Hőse.” (...)

Szombat reggel, mielőtt a megbeszélt időpontban Tomascsuk asszonnyal találkoznék, bemegyek a postára. Juzsno-Szahalinszkba akarok telefonálni, hogy jelezzem, mikor érkezem az éjjeli vonattal. A telefonos-kisasszony azzal a hírrel fogad, hogy megszakadt az összeköttetés, mert Uglegorszkban földrengés volt, valószínűleg a vonatközlekedés is szünetel. A gondolat, hogy esetleg a Hotel Fregattban kell víkendeznem, szorítva hat le keblemre. Berlinbe vágyok (“Dahin! Dahin!”), míg útitársam inkább az alekszandrovszki szép napokat szeretné megismételni.

Szahalini táj

A föld reggel negyed kilenckor mozdult meg – nem sokkal előtte Uglegorszk kutyái és macskái nyomtalanul eltűntek, ám az epicentrum szerencsére a városon kívül volt, s így a földindulás viszonylag kevés kárt okozott. Nagyobb volt a lélektani sokk, hiszen mindenki emlékezett még az 1995-ös nyeftyegorszki tragédiára, amikor egyetlen májusi éjszakán az egész kisváros eltűnt a föld színéről. A moszkvai katasztrófaminisztérium másnap orvosokat és pszichológusokat küldött a szigetre – az utóbbiak arról győzködték a környék lakóit, hogy nyugodtan visszaköltözhetnek házaikba.

Ezen a napon Timoszktól délre vitt az utunk. Először Beloje Szelo (Fehérfalu) községben álltunk meg. Csehov még Andreje-Ivanovszkoje néven emlegeti, akkoriban 382 száműzött telepes lakta, köztük katolikusok, lutheránusok és mohamedánok. Később ötezer lakosú nagyközség lett, de ma már csak 188-an élnek itt, jobbára nyugdíjasok. Az egykori katorzsnyikok által épített viskókat keresve viszonylag új faházra bukkanunk. Idős házaspár lakik benne tizennégy éves leányunokával – a szülők Juzsno-Szahalinszkban dolgoznak. A szép, tiszta tekintetű kislány naponta öt kilométert gyalogol az iskoláig, majd vissza. Egyébként rajzol és olvas; olykor, ha a villamos művek Fehérfalut homályba borítják, gyertyafénynél. Azonkívül tárgyakat gyűjt a kátorga korából. Kis múzeumából megmutat egy lyukas nyelű kanalat – a fegyencek ruhájukhoz kötözve hordták az efféle kincseket. Amikor megkérdezem, nem vágyik-e el innen, pátosz nélkül feleli, hogy Beloje Szelót a hazájának tekinti. Mintegy nyomatékul vigyázzba áll, és elszavalja Igor Szeverjanyin költeményét, amelyet a költő a húszas években, észtországi emigrációjában írt:

A pogromot, háborút megvetem én,

S bármi fajt sújt, az önkényt e korban.

De Oroszhon a házam, Oroszhon enyém:

Ahogy él, piszokban és porban.

Megnézzük még Palevo község határában “Csehov kövét”, egy jókora sziklát, amelyen az író állítólag útközben megpihent, majd továbbmegyünk Rikovszkojébe, amelyet ma Kirovszkojénak neveznek az 1934-ben meggyilkolt leningrádi pártvezető után. Itt egy nyugdíjas özvegyasszonyhoz térünk be, aki azzal büszkélkedik, hogy a „Szahalin” szerzője abban a házban lakott, amely most az övé. Miért nincs emléktábla, kérdezem. Az asszony keserűen legyint: „Nem törődnek azok már holmi emléktáblákkal, hiszen még a nép mindennapi kenyerével sem törődnek.” Valaha a kirovszkojei könyvesboltot vezette, amikor Kirovszkojénak könyvesboltja volt (diszkóklubja van még)...

Megtekintem a helyi temetőt, amely eredetileg a száműzöttek temetkezési helye volt. A látható sírok zöme szovjetkori, csak néhány fakereszt utal a kátorga halottaira. Hirtelen szembeötlik egy nyilvánvalóan régebbi, díszes sírkő: Butakov, a rettegett börtönparancsnok és hitvese nyugszik alatta – egykori rabok nevét egyetlen sírdombnál sem sikerült leolvasnom.

Jó volna továbbmenni déli irányban, hogy láthassam a Csehov könyvében említett Valza és Longari községet. Bizonyos értelemben kötelességet rónék le ezzel, hiszen a Szahalin szerzője elég egyértelműen fogalmaz: „Ezt a két telepet, amelyekben csak most kezdődik az élet, más szerzőnek hagyom, aki majd jó úton eljuthat oda, és közelről láthatja őket.”

Ez a szerző éppenséggel én is lehetnék. Csakhogy Tomascsuk asszony nem akar Longariba menni, az már túl van a Timovszki járáson, nem az ő asztala, és a sofőr is ódzkodik a további 30 kilométernyi távolságtól. A jó utakról inkább ne beszéljünk. Valza község amúgy sem létezik már (nyezsil. – rövidít tapintatosan a térképész), Longariról pedig annyit tudni, hogy volt ott valamikor egy Pionyer nevű híres kolhoz.

Mégis nyomott hangulatban indulok vissza Timovszkba, és ez nem kerüli el Tomascsuk asszony figyelmét. A Fregatt előtt mintegy engesztelésül ünnepélyesen fazéknyi maga készítette orosz palacsintát nyújt át nekem. Udvariasan szabadkozom, miszerint cukordiétám mellett a fazék szénhidráttartalma mintegy hatheti szükségletem fedezné. Mire ő ugyanazzal a kérlelhetetlenséggel, amelyet világnézeti kérdésekben tanúsított, ezt feleli: „Csepuha! (Bolondság!) Én is cukorbeteg vagyok, mégis mindent megeszek.”

Ezzel a fegyverszüneti aktussal zárul kétnapos együttlétünk.

DALOS GYÖRGY: Szahalin – Csehov szigete (6)

Utópia és ultimátum

Csehov szobra a szahalini Csehov múzeum előtt

Igor Farhutgyinov kormányzó július végén tért vissza a kontinensen tett szolgálati útjáról, és nyomban szenzációs hírrel szolgált: fontos jegyzőkönyvet írt alá Anatolij Csubajsszal, a Jesz Rosszija (Egységes Orosz Energiarendszer) Rt. elnökével. Eszerint Szahalinon 4500 megawatt kapacitású villamos erőművet építenének. Az ily módon kitermelt áramból 4000 megawattot a La Perouse-szoroson át a kontinens megkerülésével Japánnak szállítanának, a fennmaradó 500 megawatt pedig elég lenne a sziget energiagondjainak megoldására. Az energiahíd több mint tízmilliárd dollárba kerülne, és 2015-ben lehetne üzembe helyezni. Természetesen a halászokra is gondoltak, akiket az építkezés miatt elveszendő területükért összesen egymilliárd dollárral kárpótolnának. Csubajsz szerint ennek a grandiózus tervnek egyetlen hátulütője időbeli hosszúsága, ám egyébként a projekt "az a madár, amelyet meg kell fogni. Szahalin ugyanis ezzel az egész környék energetikai központjává válhat", még akkor is, ha "nincs százszázalékos biztosíték arra, hogy minden így is lesz". Farhutgyinov kormányzót már a jegyzőkönyv aláírása is reménnyel töltötte el: "Önmagában az, hogy ilyen szabású tervekről esik szó, növeli a kormányzóság vonzerejét" - nyilatkozta a szigetre viszszatérve.

Kérdéses persze, hogy a projekt esetleges sikerének tetőpontján, ama bizonyos 2015-ös esztendőben mi lesz a tényleges helyzet Szahalin szigetén. A népességstatisztikusok meglehetősen sötéten látnak. 1992 és 2000 között Szahalin lakossága 740 000-ről 601 000-re csökkent. Az elvándorlás és az alacsony születési arányszám miatt 2016-ban további 134 000 lesz a veszteség, és az akkori lakosságnak a prognózis szerint 48 százaléka lesz munkaképes korban. Vagyis magasan repül az a madár, amelyet Csubajsz és Farhutgyinov meg akar fogni. Ráadásul a monstre energiaterv csakis a meglévő kőolaj- és földgázkincsre támaszkodhat, amelyet a kontinens egyelőre zömmel magának vindikál.

Ezt mondják a szakemberek. Közben Szibériában hasonló tervet szőnek az illetékes agyak, éppenséggel kétéves határidővel, ami persze szintén álomszerű. Ami pedig a szahalini halászok egymilliárdos kárpótlását illeti, abból legnagyobb jóindulattal is csak a várható környezeti károk nagyságrendjére lehet következtetni.

Az átlagpolgár, ha egyáltalán kérdez, akkor csakis ezt: miért inkább szívügye az uraknak Japán 2015-ös energiaellátása, mint Szahalin fénye és melege a most következő őszön és télen? A szibériai és szahalini krónikus áramkorlátozásokkal legkevésbé az elemek dühögését lehet vádolni. Lám, most nyár van, majnem olaszországi nyár, Vlagyivosztokban mégis meghalt egy újszülött, mert a lélegeztetőkészülék nem kapott áramot. Persze lehet, hogy üzemzavar történt, a probléma azonban egyáltalán nem műszaki.

A polgárok, akárcsak a nagy fogyasztók, a közműveknek fizetik a villanyszámlát. Ezek viszont az áramtermelőnek tartoznak elszámolással. 2000-ben nem tudtak határidőre fizetni, és ebből a szempontból közömbös, hogy a 800 millió rubel hátraléknak csak tíz százaléka a magánfogyasztóké, a többi pedig az üzemek és középületek rovására írható. Az áramszolgáltató "Szahalinenergo" cég kollektív büntetéssel fenyeget. Épp otttartózkodásom idején intézett nyilvános üzenetet "Szahalin Kormányzóság intézményeinek vezetőihez, vállalkozóihoz és lakosságához":

"A gyakorlat arról tanúskodik, hogy a meggyőzés módszere notórius nemfizetőknél semmiféle hatást nem ér el. Egyedül hatékony eszköz... az áramszolgáltatás és a fűtés korlátozása. (...) Ha ma nem oldjuk meg ezt a problémát, akkor a tél beálltakor sokkal bonyolultabb körülmények között kell megoldanunk. Nem szeretnénk, ha lelkiismeretlen fogyasztók miatt az Önök családjai sötétben fagyoskodnának, és gyermekeiknek fűtetlen helyiségekben kellene tanulniuk."

E nyári Jób-hírt az állami hatóságok - a pánik elkerülése végett - szelídíteni igyekeztek. Putyin elnök a szibériai Blagovescsenszkben tartott konferencián egyenesen kijelentette, hogy "a stabil energiaellátás tekintetében Szahalin kiemelkedik a szomszédos területek közül". A 2000-es tél ismeretében azt is mondhatnánk, hogy a "viszonylag" szócska beillesztésével közelebb került volna az igazsághoz - Kemerovóban ugyanis valóban mínusz negyven fokot kellett (volna) ellensúlyoznia a (nemlétező) állami gondoskodásnak, mialatt Szahalinon a szóra sem érdemes néhány mínusz fok jelentette a kihívást. Különben is: majdnem ezeréves hagyomány a mindenkori orosz vezetők több mint szerény értesültségi foka a helyi viszonyokról. Annál feltűnőbb, hogy Pjotr Petrov juzsnoszahalinszki "fényt és meleget" ígért a közelítő komor évszakra.

A komédia oly régi, mint valami ócska darab, amelynek szövegét a felelősök és a kárvallottak már kívülről fújják. A szabad, demokratikus Oroszország kormányai 1991 óta a legkülönbözőbb nyomásoknak engedtek, ám a népharag kitörésétől eleddig nem kellett tartaniuk. A rettenetes békét a muzsik beidegződött türelme biztosítja. A muzsik felcipeli a pincéből a jól bevált "burzsujka" vaskályhát, szenet harácsol a feketepiacon, és egyebekben a jobb idők reményére hagyatkozik.

Észak felé

A múzeum belsejéből

A Juzsno-Szahalinszkból Noglikiba közlekedő éjszakai vonat tiszta volt, benne az utazás kedélyes, a szokott teázgatással és hosszú beszélgetésekkel. Egy fiatalasszony és hétéves fia utazott velünk egy kupéban. Tamara újságírónő, Timovszkból való, van is ott lakása, de azt barátok bérlik: részben ebből fedezi a juzsno-szahalinszki lakását. Azért költözött délre, mert Timovszkban megszűnt a helyi rádióadás, amelynél dolgozott. Édesanyja Szmirnihben (9000 lakosú járási székhely) lakik, a gyerek ott tölti a nyári szünetet.

A magunkkal hozott reggeli elköltése után sokáig álltam a folyosón, és bámultam kifelé az ablakon. Szmirnih után Pobegyino, Dél-Hondasza, Észak-Hondasza következett - élettelen kis állomások, tele autóroncsokkal és elrozsdásodott traktorokkal. A falvak között furcsa, seszínű terep - erdőtüzek nyoma. Ezek a katasztrófák az utóbbi években ugrásszerűen megsokasodtak: 1995-ben 30, 1997-ben 60, 1998-ban már 350 esetet regisztráltak. Sztálin biztosan ellenforradalmi trockista szabotázsra gyanakodott volna, ezzel szemben az őslakos nyivhek, akik Szahalint "nagy vadnak" vélték, a roppant állat hajhullását emlegetnék.

Timovszk, ahová délelőtt fél tizenegy körül szálltunk ki, első pillantásra élénk kisvárosnak látszott. Tamara mesélte, hogy aznap szentelik fel az új pravoszláv templomot, és a pópa - vagy ahogy itt nevezik, a bátyuska - neki volt osztálytársa. Különben meghívott bennünket, hogy visszafelé látogassuk meg, mert születésnapját ünnepli baráti körben. A meghívást elfogadtuk, és nyomban továbbindultunk. A peronon Temur Miromanov, az alekszandrovszki Csehov Múzeum igazgatója várt ránk, s dzsipen tettük meg azt a hatvan kilométert, amely legyűrhetetlen akadálynak bizonyult a szahalini vasutak történetében.

Kiadós porfelhőben, szűk és egyenetlen úton haladtunk egyik homokbuckától a másikig. Temur a sofőr mellett ült, és felénk fordulva kommentálta az egyelőre szegényes látnivalókat. Valamikor tengerész volt, az arca markáns, délies. A napsütés ellen ellenzős sapkát hord, amely ugyanúgy illik hozzá, mint a fehér ing, a vászonnadrág és a szandál. Igazi nyárba csöppentünk bele - a hőmérő harminc fokot mutat. (Mi persze hidegre készültünk, s úgy is öltöztünk.)

Először Verhnyij Armudanban állunk meg, tágas völgy előtt, amelynek szélén, mint a szigeten sok helyütt, dombok emelkednek. Távolabb, fák és bozótok között egykori lakóházak és gazdasági épületek körvonalai sejlenek. A község, amelynek Csehovnál még 178 lakosa volt, "123 férfi és 55 nő", mára lakatlanná vált. A "Verhnyij Armudan" helységnév tragikus jelkép a szahaliniak szemében. Az út szélén szerény fakereszt hirdeti, hogy 1938-ban ezen a környéken zajlottak azok a tömeges kivégzések, amelyek az akkori Észak-Szahalin lakossága két százalékának életébe kerültek. A holt síkságból hatalmas rádiótorony magaslik ki: az egykori zavaróállomás, amelylyel Szahalin lakosságát igyekeztek megóvni az Amerika Hangja propagandájától.

Ezután Arkovóban állunk meg, itt is Csehov kedvéért. A "Szahalin" szerzője megírja: Korf bárót, az Amur-vidék főkormányzóját a helyi börtönparancsnok azzal igyekezett megnyugtatni, hogy Arkovo telepen minden rendben van. "Mire a báró az őszi és a tavaszi vetésre mutatva azt mondta: »Minden rendben van, kivéve azt, hogy Arkovóban nincs gabona.«" (Csehov a "hleb" szót használja.)

Száztíz évvel később, Csehov születésének száznegyvenedik évfordulóján a Kultura című moszkvai hetilap egész oldalas összeállítással tisztelgett az író előtt, és egyebek között egy fotót is közölt, amelyen emberek az arkovói pékség előtt állnak sort hóesésben. Hatásos felvétel, ám a valóság bonyolultabb. Amikor belépek a boltba, és kenyeret akarok venni, az eladónő közli, hogy Arkovóban nincs kenyér, mégpedig a csekély kereslet miatt. A község lakói a szomszédos Alekszandrovszkba járnak kenyérért.

Alekszandrovszk - védőbeszéd

Festmény Csehov szahalini utazásáról - Hazafelé tartó út

Déli egy órakor érünk oda, holminkat a Három Fivér Szállodában hagyjuk, és máris továbbmegyünk a dzsippel az Avtotranszport céghez, de nem azért, hogy ipari tapasztalatokat szerezzünk, hanem hogy farkaséhségünket csillapítsuk. A város egyetlen étterme, a Szever ugyanis hibás privatizálás1 áldozata lett, s így meleg ételt kizárólag az autóbuszpark önkiszolgáló étkezdéjében lehet kapni. A konyhán dolgozó asszonyok azonban olyan barátságosak, és az étel (káposztaleves, marhasült orosz palancsintával) annyira ízlik, hogy - bár kés egy szál sincs az étkezdében - e gasztronómiai élmény nyomán felfüggesztem nyugatias bizalmatlanságomat, és ettől kezdve mindent nagyszerűnek látok Alekszandrovszkban. Csak néhány hónap múlva, amikor a forrásokban arra az állításra bukkanok, hogy a japán megszállás idején (1920-1925) az akkor ötezer lakosú helységben hatvan kocsma működött, bár ezek legtöbbje a szovjet történészek szerint "nem a legjobb hírnek örvendett", akkor tűnődöm el azon, milyen szép volna, ha néhány - talán kevésbé rossz hírű - megmaradt volna.

Alekszandrovszkkal való elégedettségemet szemlátomást helyesli Gennagyij Zjuganov, a moszkvai kommunista pártvezető, akinek mosolygós portréja a Három Fivér Szálloda üvegajtaját díszíti, s akinek pártja privát számítások szerint a város lakosságának több mint ötven százaléka számára kínál vonzó programot. Jóérzésemben osztozik Igor Farhutgyinov kormányzó is, akinek derűs arcmásával és - kissé korai időpontban közzétett - választási jelszavával több épület falán találkozom: "Gazdag szigetnek - becsületes kormányzót!"

Kihajolok a Három Fivér ablakán, és el vagyok bűvölve a gazdag szigetlakóktól, akik nyilván abban a biztos tudatban, hogy becsületes kormányzójuk van, fel-alá korzóznak a Május 15-e téren, amelyet a szovjethatalom 1925-ös megalapításának napjáról neveztek el, de Csehov idején még a Lábbilincsek tere névre hallgatott. A fiatalok késő éjszakáig bort, sört és cigarettát vásárolnak a kis posztszovjet bódékban, ülnek a padon, szemeznek a bronz Csehovval, vagy kimennek a tengerhez, amelynek levegője az egész várost megtölti. Sem a portugál Faróban, sem pedig a spanyol Marbellában nem tapasztaltam ilyen elemi örömöt, amely

kizárólag a nyárnak szól. Úgy is mondhatnám Nyikita Mihalkovval: a csalóka napsugárnak. Mintha az emberek ennek a pár hétnek minden melegét meg akarnák őrizni testükben-lelkükben cudarabb időkre.

Márpedig biztos, hogy az egykori szigetközpont húszezer lakosa nehezebb körülmények között és elszigeteltebben él, mint a déli metropolis lakói. Itt nem kilincselnek amerikai vagy japán üzletemberek, és a kereskedelmi életet inkább kis boltok képviselik, olyan egzotikusnak vélt nevekkel, mint "Farmer1", "Erigona", "Merkur", vagy poétikus orosz cégtáblákkal, mint "Trojka", "Alla", Olga", "Nagyezsda". Csupán egy iparcikkbolt hivalkodik a régi, szovjet keravillszerű "Promtovari" rövidítéssel. A piacon koreai őstermelők áfonyát, uborkát, paradicsomot, napraforgómagot és fokhagymát kínálnak, a kínaiak pedig színes műanyag ruhaneművel és feketén másolt videokazettákkal kereskednek -leginkább amerikai és japán akciófilmek láthatók rajtuk. A háztartásoknak állítólag negyven százaléka van (az oroszul "vigyiknek" becézett) videokészülékkel felszerelve. A javíthatatlan mozikedvelők a kultúrházban nézik a régi szovjet filmeket, miután a Majak (= világítorony) filmszínházat, amely egy volt katolikus templomban működött, szemlátomást privatizálták, vagy inkább prihvatyizálták. Ezzel szemben a polgármesteri hivatal folyosóján régi moziszékeken várnak az ügyfelek.

A városháza (a régi pártbizottsági székház) és az iskolaépület között, amely viszont az egykori központi börtön helyén áll, vadonatúj pravoszláv templom látható, a szahalini és kurili püspökség parókiája, egyike azoknak az imaházaknak, amelyek a vallás reneszánszot terjesztik a szigeten. A pravoszláv felekezeten kívül más keresztény egyházak is harcolnak a lelkekért - a helytörténeti múzeumban például kis katolikus kiállítást rendeztek. Az új térítőknek, Jakob atyának (Van Ju Szol Dél-Koreából) és Jerzy Mazur atyának (Jakutszból) eddig száz hívőre sikerült szert tennie Alekszandrovszkban. Van ezenkívül baptista közösség - mellesleg az egyetlen, amely titokban megszakítatlanul működött Szahalinon), és a koreaiak egy része a metodista felekezethez tartozik. Keresztet és ikont hivatali helyiségekben is látni - nem ritkán a korábbi Lenin-kép helyén. Az egyházak humanitárius segélyeket is közvetítenek, amelyekre főleg a vidéki városokban és falvakban nagy szükség van.

Nagyezsda Grecsannyikova polgármester-helyettes asszony nagy vonásokban így vázolja fel az Alekszandrovszki járás helyzetét (a városon kívül még tizennégy település tartozik ide):

Van egy egészségügyi szakiskolánk, amely moszkvai pénzből működik. Ha nem jött meg a pénz, az iskola nem tudja kifizetni a villanyszámlát. Gyakran a bányászok sem tudnak fizetni a villamos műveknek. (Különösen, amióta nem működik a bánya - D. Gy.) A falvakban nincs központi fűtés, ott szénnel fűtenek. Négyszáz munkanélkülink van, de most már alakulóban vannak új cégek, és a város is végeztet közmunkákat. Főleg nyugdíjasoknak és gyerekeknek próbálunk segíteni ingyenes juttatásokkal. Az utóbbi években csökkent a délre irányuló elvándorlás.

A városban több a nő, mint a férfi. A nők főleg az oktatásban és az egészségügyben dolgoznak. Jelen vannak a törvényhozásban is: a városi Duma kilenc képviselőjéből három nő.

Éttermünk nincs, de az Ujutban (= Kényelem, az autóbuszállomás büféje, nyitva 12.00-tól 16.00 óráig - D. Gy.) a rászorulók ingyen étkezhetnek. Van egy 114 ágyas járási kórházunk. Veteránoknak és hadirokkantaknak nem kell fizetniük a gyógyszerért. Van még egy helikopterünk is - azon jutnak el a felcserek a nehezen elérhető falvakba. Mindent megteszünk, ami erőnkből telik.

A város sanyarú helyzetének ilyetén óvatos körülírása után Grecsannyikova asszony megmutatja az utóbbi évek elvándorlási statisztikáját: a kilencvenes években mintegy ötezren fordítottak hátat Alekszandrovszknak. A hivatalos adatok mégis szaporulatot mutatnak. 1959ben a városnak 22 206 lakosa volt, 1967ben 20 500, 1992-ben 19 400, 1999-ben 23 400. A növekedés magyarázata, hogy egyre több szomszédos kistelepülés ajánlja magát a járási székhely oltalmába, ahogyan a kiscsibék húzódnak a kotlós szárnya alá.

Ülünk a dzsipen, amit az oroszok “vezgyehodnak”, azaz mindenüttjárónak becéznek. A mindenütt most azt jelenti, hogy használatból kivont, jórészt gazzal benőtt úton megyünk a Kap Jonkheer és a világítótorony felé. Fentről az Ohotszki-tengerre látunk; a bal felőli sziklacsoport a Három Fivér, jobbra pedig a kevésbé ismert Három Nővér látható. A tenger fölött sirályok raja köröz. Itt állt 1890. augusztus elején Anton Csehov későbbi színműveinek motívumaitól körülvéve. Igaz, a cseresznyéskert hiányzik a tájból. A világítótorony – 1896-ban épült, Csehov még nem ezt látta – régóta omladozik. A talajerózió teszi, hogy szinte Pisában is állhatna. Körülöttem minden elvadult, szétzilált, és főleg védtelen – város és falu, kultúra és természet. Pontosan olyan most Szahalin, amilyennek a helyi közmondás leírja: “Tenger körös-körül – és búbánat belül.”

A kikötő sem ad életjelet, miközben egészen közel jutunk a hatalmas víztükörhöz. Az elhagyott dokkok, műhelyek és irodaépületek olyanok, mintha a szocialista iparosítás monumentális tájmúzeuma lennének. Egy tűzfalról önkéntelenül gúnyos jelszó mered ránk: “Üdvözlet a tenger munkásainak!” A felhívás kétségkívül költői, annál is inkább, mivel Victor Hugótól kölcsönözték, akinek Traveilleurs du merje több szovjet nemzedék kedvenc olvasmányai közé tartozott.

Hogy mikor, miért és milyen körülmények között zárták be a kikötőt, nem tudom kideríteni. A város történetét ismertető félhivatalos, első osztályú, csillogó papírra nyomott brosúrában ezt olvasom: “1993 – az Alekszandrovszki Vámhivatal megnyitása.” Még 1994-ben is ekként dicsekedtek az Atlas of Sakhalin Region bevezetőinek szerzői: “A mai Alekszandrovszk ipari központ és tengeri kikötő.” Persze tudjuk, hogy az ezt követő, talán legsoványabb esztendő, 1995 sok hasonló tartalmú közlést fosztott meg időszerűségétől, és az új térképeken egyre több település neve mellett olvasható a “nyezsil.” (lakatlan) rövidítés.

Alighanem Duéval, Alekszandrovszk elővárosával is ez fog történni, miután megszűnt a szénkitermelés. Az egykori iparvidékre már csak a groteszk vagy inkább tragikomikus óriásplakát emlékeztet: “Gondoskodjunk a megbízható munkáról!” A bányászoknak, akiket ezzel a jelszóval igyekeztek több termelésre ösztönözni, ma már hűlt helyük Duéban. A főutca pontosan olyan, amilyennek Csehov látta a sziget lepusztuló településeit: “A házak felét már elhagyták a lakók, félig romokban hevernek, és a sötét, keret nélküli ablakok olyanok, mint a szemüreg a koponyán…”

Katorgások lábbilincse a múzeumban

Mégis: Alekszandrovszkban van valami összetéveszthetetlen, valami szerves. Ha az ember a Szovjetszkaja utcán sétál, és hallja, hogy azt valamikor Nyikolajevszki utcának nevezték, vagyis nevével a legközelebbi szibériai városra utalt, akkor egy pillanatra helyreáll a kizökkent idő, a történelem, amelyben az utca 1920 és 1925 között viselt japán neve, a “Bizen macsi” legföljebb lábjegyzet. Ugyanígy tudható, hogy a Dzserdzsinszkij utca már ötven éven át létezett Alekszandrovszkajaként, mielőtt a Cseka alapítójáról nevezték volna el, ugyanúgy, ahogy a japán megszállás idején a Szuvo macsi elnevezést oktrojálták rá. És vannak utcák, amelyek már 1917 előtt névváltoztatást éltek meg. Ilyen az Arkovói, amelyet később felváltott a büszke-szerény Malaja pervaja (Kis Első) Alekszandrovszkaja utcának hívtak, vagy a Tonnyelnaja, amely a balsikerű duéi alagútépítésre emlékeztet.

(Befejezése következik)

DALOS GYÖRGY: Szahalin – Csehov szigete (4)

Útközben

Habarovszki reptér

Egy bizonyos: úgy, mint Anton Csehov – olyan könnyen vagy olyan nehezen –, manapság senki sem juthat el Szahalin szigetére. Így például nekem és útitársamnak nem volt meg az a lehetőségünk, hogy, mondjuk, a "Bajkál" fedélzetén tegyük meg az utat az Amur menti Nyikolajevszkből Fort Alekszandrovszkig.

Alekszandrovszknak nincs többé kikötője. Vízi úton a szigetet kizárólag úgy lehet megközelíteni, hogy Vlagyivosztokból az ember eljut Vanyinóig (ezer kilométer), s onnan kompon megy tovább a sziget délnyugati partján lévő Holmszk kikötőig (kétszázötven kilométer). Csakhogy a Németországban működő számtalan orosz utazási iroda egyike sem tud pontos felvilágosítást adni erről az útvonalról. Legjobb esetben Habarovszkig vagy Vlagyivosztokig ajánlanak repülőjegyet, minden egyéb a csillagokban van megírva. Az átkelő járatra szóló jegyet csakis Vanyinóban lehet megrendelni, illetőleg felvilágosítást kapni róla.

Később, már a szigeten hallottam, hogy nyaktörő vállalkozás ez: a vanyinói kikötőben az emberek olykor napokig bőröndjeiken ülve alszanak, ráadásul a kompállomás éjszaka – vécéstül – zárva tart, a komp fedélzete és kajütjei pedig enyhén szólva nem csillognak a tisztaságtól.

Persze magam is ludas vagyok az európai kényelemszeretetemmel. Túlontúl hozzászoktam a pontos érkezési és indulási időkhöz, a komfortos szállodákhoz és az előre tervezhető programokhoz, főleg az időszűke miatt. Csehovnak fogalma sem volt az időhiányról, mint ahogy hitelkártyája se volt, és indulása előtt nem küldhetett e-mailt Kononovics szigetparancsnoknak, hogy véglegesen meggyőződjék róla, beengedik-e a büntetőtelepre. Csehovnak más nehézségei voltak.

Ami a szigetre való belépési engedélyt illeti, arra én sem vehettem mérget. Arra a kérdésemre, hogy érvényes-e még Magyarország és Oroszország között a vízummentes közlekedés, e szocialista csökevény, a budapesti és berlini orosz követségtől egybehangzóan udvarias, ám egymásnak ellentmondó választ kaptam. Biztos, ami biztos, mindenképpen szerettem volna vízumot szerezni. Ehhez pedig orosz meghívó szükségeltetik, adott esetben a szigetről, amelyben a potenciális vendéglátó kötelezi magát tartózkodásunk költségeinek fedezésére. Az efféle nyilatkozat persze majdnem minden esetben fiktív, de ugyan honnan szerezzek én ismerőst a világ végén? Egyetlen lehetőségként egy moszkvai újságíró barátom révén kapcsolatba léptem egy szahalini újságíróval.

Éppenséggel igénybe vehettem volna az említett utazási irodák bármelyikét is, hiszen telefoni érdeklődésemre, hogy tudnak-e vízumot szerezni, egybehangzóan biztató választ adtak: "Nyet problem." Megfelelő díjazás esetén akár huszonnégy órán belül is szavatoltan hiteles meghívót és beutazási engedélyt ígértek. Mellesleg a hirdetéseket tanulmányozva egy itteni orosz lapban igen csak kedvező ajánlatra bukkantam: valaki tízezer dollárért amerikai útlevelet kínált. Végül a kétes amerikai állampolgárság helyett egy német utazási iroda mellett döntöttem, amely – nem minden komplikáció nélkül – megszerezte a jegyeket a Berlin-Moszkva-Juzsno-Szahalinszk útvonalra és vissza.

Mielőtt egyáltalán megtudhattuk volna, kell-e vízum vagy sem, egyenesen a szigetről közölték velünk, hogy egyéni turizmus ott nincs, anyaggyűjtéshez mindenképpen valamely intézmény hivatalos meghívása kell. Ezt a meghívólevelet július 28-tól kezdődően harminc napra megkaptuk. Így azután fiktív állami vendégekként érkeztünk Moszkvába július 27-én. A két repülőjárat közötti időkülönbség, valamint a Seremetyevói és Domogyedovói repülőtér közötti távolság miatt egy éjszakát a városszéli Hotel Caricinóban töltöttünk. Ennek a tízemeletes, hajdani lakóépületnek jobbára állandó vendégei vannak, főként japán üzletemberek. A szállodát és parkolóhelyét szigorúan elzárták a környező házaktól, figyelőkamerákkal és fegyveres őrszemélyzettel is ellátták. A tévén orosz, német, amerikai és japán műsorok között lehetett válogatni.

Habarovszki magyar hadifoglyok zenekara (archiv)

Domogyedovót utoljára 1994-ben láttam, amikor Habarovszkba utaztam. A hatalmas repülőtér akkoriban igencsak szánalmas állapotban volt: az utasoknak poggyászukkal együtt gyalog kellett megközelíteniük a "szamoljotot", mégpedig az azerbajdzsán vagy türkmén légitársaság gépeinek szárnyai alatt. Most minden rendezettnek hatott, és nyomban megismerkedtem egy újfajta szolgáltatással: az utas kívánságára 40 rubelért (másfél dollárért) minden egyes csomagot pévécélepellel vontak be, és vastag szalagokkal ragasztották le. E különcsomagolás nem volt kötelező, mégis hosszú sor állt a csomagolópult előtt. Az a gyanúm támadt, hogy az utasok a be- és kipakolás közbeni esetleges lopásoktól óvják így holmijukat. Tapintatos kérdésemre, miszerint valóban szükség van-e erre a különleges óvintézkedésre, a szolgáltatást végző öntudatosan válaszolta: "U nasz nye kradut." (Nálunk nem lopnak.) E kijelentésből bizalmat merítve pévécémentesen adtam fel sporttáskáinkat, igaz, ártalmatlan kis lakatokkal fogtam össze rajtuk a cipzárakat.

Minderre elég időm volt. Minthogy tízezer kilométerrel arrébb a szahalini partok ködben úsztak, gépünk négyórás késéssel indult. Mindmáig nem értem, honnan tudta a földi személyzet előre, hogy mit tervez a köd leszállásunk idejére. A nyolcórás repülőút azonban meglepően simán zajlott. A tévéképernyőn "A sivatag fehér napja" című hetvenes évekbeli szovjet sikerfilmet adták - annak idején én fordítottam a feliratlistát a Pannóniának. Afféle szovjet Western volt a polgárháborús Közép-Ázsiáról, zenéjét Bulat Okudzsava szerezte, és ő maga is énekelt benne. Sajnos a gép pokoli belső zaja némafilmmé változtatta a műalkotást. Valahol Jakutföld fölött azután egy szintén klasszikusnak számító rajzfilmsorozatot adtak, a "Nu pogogyi!" (No várj csak!) címűt, amelyben a kétségbeesett farkas véget nem érően üldözi, és olykor már-már elkapja a nyulat. Az üldözöttnek azonban az utolsó pillanatban mindig támad valami ötlete, amellyel nemcsak önmagát menti meg, hanem a történet folytatását is biztosítja. A hangkimaradás itt már nem zavart, hiszen a sorozat egyetlen mondatát úgyszólván minden orosz ismerte: "No várj csak, nyúl!"

Mielőtt helyi idő szerint délelőtt tíz óra tájt elhagytuk volna az IL-96-os fedélzetét, a stewardess kettőnket udvariasan megkért, hogy várjunk még néhány másodpercig. Egyben jelt adott a nyitott ajtón keresztül. Már azt hittem, hogy mint afféle hivatalos vendégeket virágcsokorral várnak odalent. Virágcsokor nem volt, de három férfi várakozott ránk, és egyikük megmutatta az FSZB (Szövetségi Biztonsági Szolgálat, a KGB utódszervezete) igazolványát. Elkérték az útlevelünket, és egy füzetbe gondosan beleírták legfontosabb adatainkat. Vagy mi voltunk az egyedüli külföldiek ezen a belföldi járaton, vagy pedig ezzel az ellenőrzéssel akarták finoman tudomásunkra hozni, hogy jelen vannak a határövezetben. A rendkívül tapintatos eljárás néhány percig tartott, de megerősítette bennem azt az érzést, hogy a következő két hétben nem leszünk teljesen egyedül. (...)

Időeltolódások

Japán bolt Szahalinon - átirt felirattal

Gondolom, a jetlegnek is része lehetett benne, hogy szombat délután, első juzsnoszahalinszki sétám alkalmával úgy éreztem magam, mint akit az időtlenségbe vetettek. Arnautov, miután az Amur utcai "Jakor" (Horgony) garniszálló kegyeire bízott bennünket, sürgősen távozott, mert mint mondotta, fontos politikai eseményen kell részt vennie. Egyúttal rábízott bennünket egy fiatal házaspárra: Jelenára, aki egyetemi előadó és Vologyára, aki a polgármesteri hivatalban dolgozik. Néhány órás alvás után kora este ők vártak ránk a hotel előtt, és attól kezdve hűségesen kitartottak mellettünk.

Tulajdonképpen nem is időtlenség volt ez, hanem az idő és a helyszín megkettőződése. Kétségkívül szovjet városban mozogtam: az Amur utcáról néhány másodperc alatt befordultam a Kommunista sugárútra, amelyről jobbra a Lenin utca ágazott el. Balra a főposta épületét láttam, előtte a Lenin teret, az októberi forradalom vezérének monumentális szobrával. A nagyközért homlokzatán is ismert feliratok hirdették a megfelelő részlegeket: "Tejtermékek", "Húsáruk", "Hal", "Kenyér", valamint "Zöldség, gyümölcs". Később felfedeztem a Karl Marx, a Thälmann, majd a Dzserzsinszkij utcát, amely mellesleg párhuzamos a Csehov utcával, valamivel távolabb a Béke sugárutat, a Győzelem terét, az egykori pártbizottság és városi szovjet székházát, a színházat, az Úttörőpalotát, a mozit - egyszóval mindazt, ami az egykori Szovjetunióban egy megyeszékhely1 külső képéhez hozzátartozott.

Ugyanakkor se szeri, se száma nem volt az olyanfajta feliratoknak, mint az "Amadeus", "Duncan", "Stimul", "Eurostil", "Lady Business Club", "Heureka", "Drive", "Remake", és direkt a Dzserszinszkij utcán helyezkedett el az "Orbita" komputerbolt, a bankok pedig szovjet környezetükhöz képest szemérmetlenül készségesen kínálták szolgáltatásaikat: a külföldi devizák közül kétségkívül a yen és a dollár számított a legnépszerűbbnek – 2000. július végén egy dollár 27 rubelt ért.

Az idők változására azonban egyértelműen utalt az árukínálat is: a Kommunista sugárúton például húsz méter hosszú, öt méter széles, átlátszó műanyaggal befedett virágcsarnok állt, amelyben csaknem kivétel nélkül koreai elárusítónők kínáltak kissé hervatag tulipánokat, gerberákat, gladióluszokat áttetsző fóliában, ahogyan Hollandiából repülőn behozták őket. Ha az ember a virágcsarnoktól továbbmegy a pályaudvarig, egy sor aprócska kioszkot talál, amelyekben nyugati cigarettát, legalább tízféle dobozos sört és édességeket árusítanak, amilyeneket tíz éve még legföljebb nyugati filmeken láthattak a szahaliniak.

A határ keletre néz

Ez a kettősség a volt Szovjetunió valamennyi nagyobb településén megfigyelhető, ám a szovjet korszak előtt épült városokban – például Habarovszkban vagy Lvovban – kevésbé feltűnő. Juzsno-Szahalinszkban azonban ezek a kioszkok és más kis üzletek ideigleneseknek látszanak – mintha egy csillogó nomád kapitalizmus ütötte volna fel sátrait a kommunista sztyeppén. Minél harsányabbak a csokoládévilág színei, annál egyhangúbbaknak hatnak a hetvenes évek monumentális középületei vagy korhadó toronyházai. A Bounty-, Snickers- és Mars-bódék csillogó jövőt ígérnek, a szovjet építészeti emlékek viszont azzal a bizonyossággal kecsegtetnek, hogy a múlt még jelen van, és szabad benne reménykedni. Megannyi ábrándkép – talán a holland virágok kivételével, amelyeket a koreai nők a Lenin-szoborral szemben árusítanak: ezekről biztosan tudni lehet, hogy igen hamar elhervadnak.

Az egyik elhanyagolt utcát, a Szahalinszkáját éppen újraaszfaltozták; Rimex márkájú úthenger hajtott végig a jobb oldalán, a sárhányója mellett gázláng lobogott. Az utca bal oldalán mentem, gondosan ügyelve rá, hogy meg ne botoljak a flaszter repedéseiben és gödreiben, valamint a kisebb-nagyobb szemétrakásokban. Így jutottam el a Rogatka-patakhoz, amelyen át egy alighanem jó ízlésű építész karcsú kis hidat emelt. Talán "Észak Velencéjét" akarta ideálmodni, s a kép jól is illett a várost körülölelő vulkanikus eredetű dombok előterébe. A félig kiszáradt patakmedret azonban valóságos gépkocsitemető töltötte meg, zömmel japán autótetemek.

A Mazda, Mitsubishi, Daihatsu és más használt japán márkákkal való legális és illegális kereskedelem a nyolcvanas évek végén kezdődött, amikor a szahaliniak még csinos összegeket tartottak takarékkönyveikben, a japánok pedig szíves-örömest adtak túl ócska járműveiken. Valamikor a válság mélypontján, a kilencvenes évek közepén még a város kimustrált Kamaz autóbuszait is japán mikrobuszokkal pótolták. A feketekereskedelem továbbra is virágzik, legalábbis erre vall, hogy a bulvárlapok bármely márkára hirdetnek forgalmi engedélyeket és alkatrészeket. A legrégibb hirdetett modellek 1983-as vagy 1984-es évjáratúak.

A kiszikkadt patakmedret és a halandó technikát magam mögött hagyva jutottam el a Gagarin parkba, amely 90 hektáron terül el. Az út ide fák között vezet, és rengetegen járnak rajta - legtöbben fiatalok, a stadionba tartanak, ahol szombat esténként rockkoncert van. Magát a parkot a húszas években létesítette egy japán nagyvállalkozó az akkori Tojoharában (ez volt a japán kormányzósági székhely neve), és az eredetről sok minden árulkodik: kis lankák, rejtett ösvények, patakocskák, egy japán teaház romjai, egy sintoista templom alapzata és egy magányos kőoroszlán. Későbbi építészeti rétegre vall néhány pad, az egyiken fiatal pár adja át magát igencsak földies szerelemnek. Bizonyos intimitás és kedély alighanem a szovjet érában is jelen volt, csak az aszfaltozott út látszik stílustörésnek, a zöldövezetben pedig túl sok hulladék gyülemlett fel.

A park mögött kezdődik a Venszkaja ulica vagyis Bécsi utca, amelynek egyetlen épülete a már említett Hotel Santa szaunával és – a német prospektusokban nem is hirdetett – golfpályával, egy darab közel-nyugat a távol-keletben. Hát igen: 180 dollár egy éjszaka, vagyis 1296 rubel, 30 rubellel kevesebb, mint a szigetlakók (beismert) létminimuma, amely viszont a lakosság 36 százalékának vágyálma.

(Folytatjuk)

DALOS GYÖRGY: Szahalin – Csehov szigete (3)

Történelmi úti beszámoló

A hivatalos Oroszország sokáig jobbnak látta, ha hallgat Szibériáról és Szahalinról. Ez a magatartás még mindig bölcsebb volt, mint az olyan alkalmi propagandisztikus hazudozások, amilyeneket például a Russzkij Vesztnyik közölt egy korábbi börtönfelügyelő tollából: „A száműzöttek ellátása összehasonlíthatatlanul jobb, mint az otthon élő, tiszteletre méltó falusi szomszédaiké”, valamint: „Ami a női bűnözőket illeti, ezek még kedvezőbb körülmények között élnek."

Az érdeklődő olvasók és főleg az illetékesek nagyon is jól tudták, mi volt a helyzet Szahalin szigetén. A botbüntetés, a foglyok csilléhez láncolása, a rabszolgamunka az erdőirtásokon és a vasútnál, a börtönszemélyzet korruptsága mind-mind nyílt titok volt.

Felvilágosult hivatalnokok, köztük kormányzók is ekkor már tisztában voltak vele, hogy a kényszermunka és a száműzetés egész rendszere rég megérett a reformra. 1890 májusában Szentpétervárott tartották a büntetés-végrehajtás IV. Nemzetközi Kongresszusát, amelyen jogászok, pénzügyi szakemberek, börtönhivatalnokok és orvosok vettek részt. Érthető, hogy ebben a helyzetben Csehov hamar megkapta a szentpétervári börtönfelügyelőség főnökének, Galkin Vraszszkojnak elvi engedélyét a szigeten történő látogatáshoz, sőt még az ígéretet is sikerült kicsikarni belőle, hogy az író érkezését táviratilag előre jelenti a szahalini hatóságoknak. Igaz, mint később kiderült, ez a távirat nem érkezett meg rendeltetési helyére.

Hajóúton

Csehov 1890. április 20-án, a pravoszláv húsvét után indult útnak. Moszkvától Jaroszlavig vonaton utazott, onnan Permig a Volgán gőzhajón. Permben április 27-én ismét vonatra szállt, és május 3-án jutott el Tyumenybe, amely akkor az orosz államvasutak végállomása volt. Innen eredetileg gőzhajóval kellett volna továbbutaznia az Obon, de abban az évben késlekedett a tavasz, s vele a folyami hajózás is. Így azután Csehov kénytelen volt lovas kocsit, oroszul tarantászt bérelni, és ezzel kezdetét vette útjának legizgalmasabb szakasza. A történteket családjához írott, május 16-i levelében igyekezett anekdotikussá szelídíteni:

„És most, kérem szépen, egy kaland, amelyet a szibériai utamnak köszönhetek. Csak arra kérem, mamácska, ne sóhajtozzon és ne jajongjon, minden jól végződött. A május 6-ra virradó éjszakán, hajnaltájt egy derék ember vitt engem a tarantászon. Hátradőltem, és merő unalomból az utat figyeltem. (...) Hirtelen egyértelmű kerékcsikorgást hallok - egy postástrojka repül velünk szemben, mint egy madár, szédítő sebességgel. Az öreg gyorsan kitér előle jobbra, a trojka elszáguld mellettünk, úgy a sötétben látom a hatalmas, nehéz postakocsit, amelynek bakján a kocsis ül. E mögött a trojka mögött jön a második, az is szédítő sebességgel. Ez elől is gyorsan kitérünk jobbra. Csakhogy legnagyobb csodálkozásomra és döbbenetemre a trojka nem tér ki se jobbra, se balra. Még éppen annyi időm van, hogy belegondoljak: »Úristen, összeütközünk!«, amikor hatalmas recsegés hallatszik, a lovak sötét masszának látszanak, tarantászunk felágaskodik, és én magas ívben repülök le a földre, majd rám zuhannak a kofferek. De ez még nem minden. Egy harmadik trojka repül felénk... Tulajdonképpen szétmorzsolhatott volna a koffereimmel együtt, de hál' Istennek éber voltam, a zuhanásban semmim se tört össze, gyorsan felugrottam, és odébb rohantam... »Állj!«, ordítottam rá a harmadik trojkára. »Állj!« A trojka még egy ideig rohant a második felé, majd megállt... Persze ha tudtam volna aludni a tarantászon, vagy ha a harmadik trojka azonnal követte volna a másodikat, akkor nyomorékként vagy fej nélkül térnék haza... Kiderült, hogy az első kocsis meghajtotta a lovakat, a másik két trojka kocsisa pedig aludt, úgyhogy a lovak maguk rohantak az elöl haladó kocsi után, és nem volt, aki irányítsa őket."

Katorgások

Tomszktól a Bajkál-tóig Csehov lovaskocsin folytatta útját, most már különösebb viszontagságok nélkül, kivéve a hideget, a nyirkos, esős időt és olykor az éhséget. Az utat kétszer is meg kellett szakítania az Irtis, illetőleg a Tom áradása miatt. Krasznojarszkban (ahová május 28-án érkezett) és Irkutszkban (június 4.) néhány napra megállt - ekkorra írta meg és küldte el Szuvorinnak szibériai útijegyzeteit. Miután átkelt a Bajkálon, június 20-án felszállt a Jermak gőzösre, amellyel június 30-án jutott el Habarovszkba és július 5-én Nyikolajevszkbe, az Amur torkolatához. Három nappal később a Bajkál tengerjárón elhagyta a szárazföldet, és július 11-én kötött ki Fort Alekszandrovszknál, Szahalin szigetén.

Nagyjából ugyanebben az időben az orosz nagyközönség lélegzetvisszafojtva figyelt egy másik utazást. Egy Peskov nevű kozák lovon tette meg a szibériai Blagovesenszkből Szentpétervárra vezető mintegy nyolcezer kilométeres távolságot. 1889. november 7-én indult el, és 1890. május 26-án érkezett meg az orosz fővárosba. Az újságok távirati jelentésekben számoltak be útjának valamennyi állomásáról, és Alekszandr Mihajlovics nagyherceg, hadügyminiszter és báró Korf, Kelet-Szibéria főkormányzója személyesen érdeklődött a hogyléte iránt. Peskovot „hazafias tettéért" magas állami kitüntetésben részesítették. Semmi okunk nincs rá, hogy lebecsüljük a derék kozák kiemelkedő sportteljesítményét, de meg kell jegyeznünk, hogy a kitüntetés, mint oly gyakran, ezúttal is a rendjeladományozók önünneplését szolgálta. A katorga nélküli romantikus Szibéria-kép hasznára válhatott a birodalom imázsának.

Korf báró, főkormányzó néhány nappal Csehov után, július 19-én érkezett a szigetre inspekciós körútra. Eközben kiderült, hogy Szentpétervár nem jelezte előre az író érkezését, és a Szuvorintól kapott újságíró-igazolvány kevés volt a beutazáshoz. Csehov attól tartott, hogy visszaküldik Alekszandrovszkból. Ebben a kényes helyzetben mindenképpen meg akarta nyerni a nagyúr támogatását, akit zenekarral, kenyérrel-sóval, utcai díszkivilágítással vártak, és tiszteletére a börtönkosztot is feljavították. Korf fogadta Csehovot, tervét érdekesnek találta, és Vlagyimir Kononovics tábornok, a sziget parancsnoka jelenlétében közölte vele: „Megengedem, hogy ellátogasson oda, ahová akar, ahhoz, akihez tetszik. Nekünk nincs rejtegetnivalónk. Mindent szemügyre vehet, szabadon beléphet minden börtönbe és telepre... mindenütt nyitva áll az ajtó ön előtt. Csak azt az egyet nem engedhetem meg, hogy bármiféle kapcsolatba lépjen a politikai foglyokkal, mert ehhez nincs jogom.”

Valljuk meg: ezek a szavak egy autokratikus rendszer képviselőjének szájából, e rendszer legsötétebb büntetőtelepén fölöttébb liberálisan hangzanak, főleg ha összevetjük a későbbi szovjet "éberséggel". /És persze a posztszovjet titkolózással. Azt a mondatot, miszerint "nekünk nincs rejtegetni valónk", több szahalini hivatalnoktól hallottam, és sok helyütt valóban dicséretes nyitottságot tapasztaltam. A juzsnoszahalinszki Központi Börtön azonban Fjodor Szidorenko polgármester ajánlólevele ellenére is zárva maradt előttem. Az indoklás szerint mint külföldinek csak külön moszkvai engedéllyel lehetett volna odalátogatnom./

...Alapjában véve azt sem vehetjük rossz néven Korftól, hogy e nagyvonalú gesztust kiegészítette egy másikkal: szigorúan bizalmas instrukciót íratott Kononovics tábornokkal az alekszandrovszki és timovszki körzet parancsnokaihoz: „Anton Pavlovics Csehov orvosnak a mellékelt okmányban engedélyezem, hogy irodalmi munkássága számára különböző statisztikai adatokat és anyagokat gyűjtsön a szahalini száműzetési rendszerről, és ugyanígy joga van ellátogatni a börtönökbe és a településekre. Ugyanakkor ezennel megbízom Méltóságos Urat: állandó megfigyelés révén gondoskodjék róla, hogy Csehov úr ne léphessen érintkezésbe államellenes bűnözőkként száműzött fegyencekkel vagy rendőri felügyelet alatt álló, közigazgatási úton száműzött telepesekkel.”

Csehov (jobra, állva) egy szahalini pikniken a japán
konzullal

Csehov közvetve megkerülte a tilalmat, és igyekezett minél nagyobb mozgási szabadságot kiharcolni magának: „Hogy lehetőleg minden lakott helyen megforduljak, és minél közelebbről megismerjem a száműzöttek életét, ahhoz a módszerhez folyamodtam, amely az én helyzetemben az egyetlen alkalmas módszernek látszott. Összeírást végeztem. Azokon a telepeken, ahol megfordultam, sorra jártam minden házat, és összeírtam a házigazdákat, a családtagokat, a lakókat és cselédeket. Igen kedvesen segítségüket is felajánlották, hogy megkönnyítsék munkámat, és megrövidítsék a ráfordított időt, de mivel nekem nem maga az összeírás eredménye volt főcélom, hanem azok a benyomások, amelyeket közben szereztem, csak nagyon ritka esetben vettem igénybe mások segítségét. (...) Maga az összeírás folyamata a következő volt: mindenekelőtt minden egyes lapon az első sorban feltüntettem az őrhely vagy a telep nevét. A második sorban a kincstári helyrajz alapján a házszámot. Aztán a harmadik sorban az összeírottak társadalmi helyzetét: fegyenc, telepes száműzöttből lett paraszt, szabad ember. Szabad embert csak abban az esetben írtam össze, ha közvetlenül részt vett egy-egy száműzött háztartásában, például ha törvényes vagy vadházasságban élt vele...”

A rendőrségi nyomdában megrendelt tizenkétezer, egyenként 14x10 cm-es kártyából Csehov mintegy hétezret töltött ki. Az összeírtak között húsz "politikai" is szerepelt - ő "privilegizált foglyokként" említi őket, és valóban azok is voltak. Legfőbb ismertetőjelük a városias civil ruha volt, amely a fegyencektől és a szabad telepesektől egyaránt láthatóan megkülönböztette őket. Gyakran alkalmazták őket írnoknak vagy felügyelőnek, egyikük a rendőrségi könyvtárat vezette, egy másik a meteorológiai állomást. Minthogy maga Csehov is civil öltözékben járt-kelt a szigeten, a bennszülött nyivhek ujjal mutogattak ruhájára, és tört orosz nyelven kérdezték: "Politicska?" Amikor az író elővette jegyzetfüzetét, ebből arra következtettek, hogy írnok lehet: "Pisí-pisí" (írj, írj), mondták.

A felemás remekmű

Csak aki olvasta a könyvet, az tudja, micsoda gigászi munkát fektetett Csehov a háromszáz nyomtatott oldal terjedelmű könyvébe. Műfajára nézve a Szahalin szigete szépirodalom, esszé és tudomány elegye, tele rendkívül izgalmas élet- és szenvedéstörténetekkel, amelyek közül az egyik (Jegor elbeszélése) akár valamelyik novelláskötetében is szerepelhetett volna. Benne foglaltatik az orosz büntetőrendszer pengeéles elemzése és rengeteg adat, amelyet földrajztudósok, etnológusok, statisztikusok és szociológusok is használhatnak. A könyv egyes részei fárasztóak, szárazak, unalmasak, a vége pedig azt a benyomást kelti az olvasóban, hogy befejezetlen, mintha a szerző halálosan kimerülve egy tetszőleges ponton önkényesen lezárta volna...

Nyilvánvalóan ezzel függ össze a könyv vegyes korabeli visszhangja. Az egyik kritikus, Bogdanovics 1902-ben így írt róla a Mir bozsij (Isten világa) című pravoszláv folyóiratban: „Ha Csehov úr semmi mást nem írt volna, csak ezt a könyvet, neve akkor is fennmaradna az orosz irodalom történetében, és soha nem felejtenék el az orosz száműzetés historiográfiájában.” A másik szélsőséget Ignatyij Potapenko, Csehov közeli barátja képviseli, aki 1914-ben a Nyiva hasábjain ekként aposztrofálja a Szahalint: „Szüntelenül utazni akart, lehetőleg távoli országokba, ám egyedül a szahalini utazás sikerült neki - a lehető legfeleslegesebb valamennyi közül, amely ráadásul törékeny egészségét is aláásta. Ennek a különös utazásnak eredménye egy könyv lett, amely kétségkívül alatta maradt mindannak, amit egyébként írt, semmiféle pénzügyi nyereséget nem hozott neki, és jó közérzetéhez is alig járult hozzá. És a benyomások? Ugyan hol találjuk ennek az élménynek a visszhangját a Szahalin után írott művekben? Legfeljebb itt-ott néhány jelentéktelen célzást. Semmi sem utal rá, hogy szívesen emlékezett volna erre az utazásra. Legalábbis én, aki nem kevés napot töltöttem vele, egyetlenegyszer sem hallottam, hogy arról a világról mesélt volna. Mindent, amit ott kapott, beleadta ebbe a könyvbe, aztán elfelejtette. Így számol be elöljáróinak egy hivatalnok, miután visszatér egy kellemetlen és nem önkéntes kiküldetésből, amely rengeteg kényelmetlenséget és gondot okozott neki és amelyről minél hamarabb szeretne elfeledkezni.”

Ebben a keserű, mondhatni megsemmisítő ítéletben a személyes gyász összekeveredik a már akkor elkezdődő Csehov-kanonizálás elleni tiltakozással. Potapenko azonban figyelmen kívül hagyja a személyes sors és az életmű mélyebb összefüggését.

Hiba volna itt azzal érvelni, hogy az írói életmű különböző tartalmi síkjai, filozófiai rétegei és esztétikai szintjei egységes egészet alkotnak. Olcsónak érzem azt a főleg szovjet irodalomtörténészek által művelt aprólékos filologizálást, amellyel Csehov egyik vagy másik művéből kiemelt mondatokkal bizonygatja a szahalini élmény döntő hatását. Sokkal fontosabbnak tartom, hogy ez a szörnyű utazás, a produktív boldogtalanságnak ez a sűrítménye Csehov életének csomópontja akkor is, ha a tüdővész kitörését és ezáltal az író korai halálát siettette. Az élet része a műnek.

Minthogy azonban nem Csehov pályaképét, hanem nagy témáját választottam töprengéseim tárgyául, a legcsekélyebb indíttatást sem érzem magamban arra, hogy a máig tartó vitában, mondjuk, egy harmadik közvetítő tézissel állást foglaljak. Egyfelől maga Csehov ösztökél erre a semlegességre a Szahalin-könyv józan, bár nem érzelemmentes hangvételével. Másfelől annál a kérdésnél, hogy milyen szerepet játszott a szahalini utazás Csehov életében, fontosabbnak tartotta a fordítottját: mit adott ő Szahalinnak? Megkockáztatom azt a feltevést, hogy több mint egy évszázaddal a Szahalin megírása után az egymást kizáró preszovjet, szovjet és posztszovjet világnézetek és a történelmi kataklizmák után ez a könyv az egyetlen megbízható iránytű a sziget újrafelfedezéséhez.

(Folytatjuk)

DALOS GYÖRGY: Szahalin – Csehov szigete (2)

Történelmi úti beszámoló 

Egy utazás rejtélye

Csehov legtöbb magánlevelét, így szerelmi levelezését is viccelődő, frivol hangütés jellemzi. Hasonló hullámhosszon lehetett az író kiadója és legjobb barátja, Alekszej Szuvorin is, mert amikor Csehov beavatta nagy utazása tervébe, Szuvorin válaszul ennyit jegyzett meg: „Szahalin senkinek sem kell és senkit sem érdekel.” Valójában persze csak arról volt szó, hogy ez az utazás keresztezte Csehovval kapcsolatos terveit. Mint Oroszország első modern lapkiadója és könyvkereskedője nem szívesen vált volna meg mélabús humorú sikerszerzőjétől. Tartott tőle, hogy az író, aki éppen hatalmas feltűnést keltett Unalmas történet című elbeszélésével, most valóban unalmas történettel fog előállni, amelyet aligha lehet eladni a könyvpiacon.
Nyegle félmondata azonban alighanem szíven találta Csehovot, mert felháborodottan, mi több, nála szokatlan módon pátosszal reagált. „Szahalin csakis olyan társadalomnak nem kellhet, csakis olyan társadalmat nem érdekelhet - mennydörögte Moszkvából Pétervárra 1890. március 9-én -, amely nem száműz oda ezrével embereket, és nem költ erre a célra milliókat. Az egykori Ausztrália és Cayenne mellett Szahalin az egyetlen hely, ahol tanulmányozni lehet a bűnözőkkel való betelepítést; egész Európát érdekli, csak éppen nekünk nem kell? (...) Szahalin a legelviselhetetlenebb szenvedések színhelye... Sajnálom, hogy nem vagyok érzelgős, különben azt mondanám, hogy a Szahalinhoz hasonló helyekre úgy kellene zarándokolnunk, ahogy a törökök járnak Mekkába. (...) Az általam olvasott könyvekből kiderül, hogy a börtönökben emberek millióit hagyjuk elrohadni, céltalanul és barbár módon; vasra vert embereket tízezer kilométernyi messzeségbe kergettünk a fagyban, szifilisszel fertőztük, demoralizáltuk őket, növeltük a bűnözők számát, majd mindent a vörös orrú börtönőrökre hárítottunk. Ma már az egész művelt Európa tudja, hogy nem a börtönőrök a bűnösök, hanem mi valamennyien, csak éppen nem a mi dolgunk, csak éppen bennünket nem érdekel. A nagyra becsült hatvanas évek semmit sem tettek a betegekért és a foglyokért, és ezzel megsértették a keresztény civilizáció legfontosabb parancsolatát. (...) Nem, biztosíthatom Önt, hogy Szahalin érdekes, szükségünk van rá, és csak azt sajnálom, hogy én vagyok az, aki odautazik, és nem valaki más, aki jobban ért a dologhoz és ahhoz, hogy felkeltse a társadalom érdeklődését.”

Katorgás férfi

Csehov felháborodásának személyes éle a „nagyra becsült hatvanas évekre” való utalásban rejlik. A „hatvanasok” Nyikolaj Csernisevszkijjel voltak szolidárisak, akit 1864-ben írásai miatt Szentpétervárott pellengérre állítottak ("állampolgári kivégzés" - így nevezték a barbár ceremóniát), majd Szibériába száműztek. A "hatvanasok" Alexander Herzen londoni Kolokoljának illegálisan becsempészett példányait olvasták, és legfontosabb fogalmuk az "ideál" volt. Az 1834ben született Szuvorin a "hatvanasok" nemzedékéhez sorolta magát, akkoriban harcias cikkeket írt liberális lapokban a hatóságok önkénye ellen, és több ízben meggyűlt a baja a cenzúrával. A nyolcvanas években azonban már a konzervatív Novoje Vremja nagy hatalmú főszerkesztője volt, és jóllehet szűk baráti körben olykor anarchista kirohanásokat engedett meg magának, a haladó táborban reakciósnak számított, és idővel egyre inkább meg is felelt a róla alkotott képnek.
Többen fel is rótták Csehovnak, hogy a konzervatív Szuvorin kiadójánál jelentette meg műveit, és nyíltan vállalta vele a személyes barátságot is. A nagy kapcsolat csak 1898-ban szakadt meg, amikor Csehov nizzai tartózkodása idején egyszerre olvasta a francia és az orosz lapokban a Dreyfus-ügyről megjelent cikkeket, és teljesen színvonaltalannak tartotta a Novoje Vremjá-nak a "szerencsétlen kapitány" és Émile Zola elleni támadásait.

Katorgás nő

A nyolcvanas évek végén azonban a politikai nézeteltérések még nem árnyékolták be szerző és kiadó barátságát. Része volt ebben Szuvorin tragédiájának is: egyik fia, Vlagyimir 1887-ben agyonlőtte magát, a másik, Valerian két évvel később tüdőbajban meghalt. Csehovot, aki velük nagyjából azonos korú volt, Szuvorin a fiaként szerette. Csehov pedig elfogadta az "öreget", ha nem vérszerinti, de legalábbis gyóntatóatyjának. Szuvorin volt az egyetlen, akinek részletesen megmagyarázta, milyen személyes indítékok késztetik a szahalini utazásra, amely az akkori körülmények között életveszélyes lehetett. 1889 végén írott levelében ekként vonja meg pályája mérlegét:
„Karcolatok, tárcák, butaságok, vaudeville-ek, unalmas történetek, tele hibával és zavarossággal, telefirkált papírok garmadái, akadémiai díj [a Művészeti Akadémia 1888-ban Csehovnak ítélt Puskindíjáról van szó - D. Gy.] ... és mindamellett egyetlen olyan sor sem, amelynek szememben igazi irodalmi jelentősége volna. Rettenetes sok munka volt ez rendkívüli körülmények között, de egyetlen percnyi komoly munka nem volt benne. (...) Szenvedélyesen szeretnék öt évre elrejtőzni, és fáradságos, komoly munkával foglalkozni. Tanulnom kell, mindent elölről kell megtanulnom, mert irodalmárként teljességgel tudatlan vagyok; lelkiismeretesen kell írnom, érzéssel, érzékkel és értelemmel, nem szabad egy hónap alatt öt ívet írnom, hanem öt hónap alatt kellene egyet. El kell mennem itthonról, évi 700-900 rubelből kell kijönnöm, s nem mint eddig, 3-4000-ből, sok mindenre fütyülnöm kellene, de sajnos több bennem a kisorosz lustaság, mint a bátorság.” És hozzáfűzte: „Januárban harmincéves leszek. Alávalóság.”

*

Anton Pavlovics Csehov 1860 januárjában született Ukrajnában, Taganrog városában. Apja, Pavel Jegorovics jobbágyivadék kis szatócsüzletet tartott fenn, amelyben a cégtábla szerint „tea, cukor, kávé, szappan, kolbász és gyarmatáru” volt kapható. Leányát és öt fiát, akik közül Anton a harmadik volt, vallásos és hazafias szellemben nevelte, vagyis a Bibliából meg a Szün otyecsesztva (Honfi) című újságból olvasott fel nekik. Ezenfelül egy Madame Chopin nevű zongoratanárnőt is szerződtetett melléjük.
Idősebb Csehov azonban nem valami szerencsés kézzel vezette az üzletet, és hamarosan csődbe jutott, úgyhogy hitelezői elől kénytelen volt Moszkvába szökni. Az anya és a kisebb gyermekek valamivel később követték. A gimnazista Anton Taganrogban maradt, és tanulmányai mellett fenntartotta a házat, eladogatott és elzálogosított dolgokat, diáktársakat korrepetált és fillérekből élt, a legrosszabb azonban az volt, hogy neki kellett alkudoznia az apja hitelezőivel. Ezek a szégyennel és megaláztatásokkal teli esztendők már a leendő írót gazdagították: mikroszkopikus pontosságú ismeretei az árukról, árakról, váltókról és bírósági végrehajtókról a taganrogi nyomorban gyökereztek. Innen eredeztethető roppant találékonysága, igen korán megnyilvánuló cselekvőképessége és kereskedői hajlama - hamarosan már élelmiszercsomagokat küldött Moszkvába hozzátartozóinak.
A "családegyesítésre" Csehov érettségije után került sor. Anton beiratkozott a moszkvai egyetem orvosi fakultására. Hogy magát és munkanélküli hozzátartozóit eltarthassa, rövid, humoros elbeszéléseket írt és küldözgetett különböző szerkesztőségekbe. A kis karcolatok hamarosan pénzt és hírnevet hoztak neki -igaz, ekkor még álneveken, például Antosa Csehonte néven publikált.
Az írás nem esett nehezére, élvezettel vetette papírra gyermek- és ifjúkorának kimeríthetetlen életanyagát. Afféle színvonalas szórakoztató irodalmat művelt, és csak a Sztyeppével, majd az Unalmas történettel lépte át a tárcarovatot a "vastag folyóiratoktól" elválasztó határmezsgyét. Dmitrij Grigorovics irodalmár hívta fel rá Szuvorin figyelmét, és a biztos ízlésű kiadó azonnal keretszerződést kötött Csehovval. Nála jelent meg a Tarka elbeszélések, majd a Morcos emberek című novelláskötet. Jóllehet sok kedvező kritikát kapott, az Ivanov című színműve pedig meghozta az első színházi sikert is, Csehovnak kezdettől éles bírálói és irodalmi ellenségei is akadtak. Leginkább prózájának könnyedségét, "ifjonti gondtalanságát" vetették szemére, amelyet sokan felszínességként, a közéleti elkötelezettség hiányaként értelmeztek. Márpedig a kor political correctnesse Nyekraszov ars poeticája jegyében az elkötelezettséget fölébe helyezte az esztétikai értéknek: „Költőnek lenned nem muszáj / de hogy polgár légy: kötelesség.”
Az irodalmi sérelmekre azután a Ruszszkaja Müszl tette fel a koronát, amely egyik számában Csehovot „az elvtelen írás papjai” közé sorolta. Ez már 1890 márciusában, a szahalini utazás előkészületei közepette történt, Csehov azonban talált időt rá, hogy eljuttassa tiltakozását a szerkesztőséghez:

Bennszülött  család

… A humorista úgy érezte, bizonyítania kell komolyságát. A Moszkva és Szahalin közötti tízezer kilométer eléggé mérhető teljesítménynek látszott ahhoz, hogy meggyőzze az ellenfeleket. Csehov az út tervezgetése közben, de igazából mindig is elégedetlen volt életének valamennyi szférájával. „Hirtelen, csak úgy derült égből nem szeretem nyomtatásban látni a műveimet”, írta 1889. május 4-én Szuvorinnak. „Közönyössé váltam a recenziókkal, irodalmi csevegésekkel, híresztelésekkel, sikerrel és kudarccal szemben. (...) Valami pangást érzek a szívemben, amit magánéletem pangásával magyarázok.” Tanácstalanságát furcsa dilemmában fogalmazza meg: "Nősüljek talán meg? Vagy jelentkezzem orvosnak az Önkéntes Flottánál?”(Szuvorinhoz, 1889. április 17.)
Az esetleg házasság vagy utazás furcsa összekapcsolása nem valamely konkrét dilemmára vonatkozott, noha Csehovot körülrajzották a nők. Ekkoriban bátyját ápolta a Jalta melletti Szuhumiban önfeláldozóan és reménytelenül: Nyikolajt harmincévesen elragadta a tüdővész. Bátyja halála miatt Csehov lemondta 1889 nyarára tervezett első külföldi útját, noha maga Szuvorin hívta, hogy kísérje el Tirolba. Csak Odesszáig jutott el, onnan visszatért Jaltába, és megírta az Unalmas történetet. "Hangulatom egészen határozatlan volt - írta barátjának bocsánatkérően. - Tirolba, Berdicsevbe vagy Szibériába utazzam-e - nem mindegy?"
A "nősülni vagy elutazni" dilemma egy pillanatra mégis konkretizálódott, amikor nővére, Mása révén megismerkedett Ligyija Mizinával ("Lika"). A hölgy belement volna a házasságba, de Csehov megriadt a hirtelen döntéstől, és ebben alighanem egy előző kudarc is közrejátszott: néhány évvel korábban Jevdokija Efrosz, a fiatal zsidólány kosarat adott neki, mert szülei nem egyeztek bele, hogy lányuk keresztény hitre térjen. Így azután a boldogító igen helyett Likának be kellett érnie egy fényképpel, amelynek hátára Csehov ezt írta: "A legkedvesebb lénynek, aki elől Szahalinra menekülök." És hogy semmi illúziót ne keltsen a Szahalin utáni időkkel
kapcsolatban, hozzáfűzte: "Ez az ajánlás éppoly kevésre kötelez, mint a fényképcsere."
Csehov tartós mélabújára sem az írás szenvedélye, sem pedig orvosi hivatása nem hozott gyógyírt. Tanult szakmáját egyenesen gyűlölte,,,
Szahalinba, írta, „nemcsak a fegyencek miatt, hanem csak úgy, általában" akar elutazni. Csehovnak ez a távolság iránti vágya végigkísérte életét. Krónikus depresszióját utazásokkal próbálta enyhíteni: „Leküzdhetetlen vágyat érzek a menekülésre - írja egy helyütt, majd filozofikusan: - Élni akarok, és valamilyen erő sodor valahová messzire... Lelkem valósággal koldusa a tágasságnak és magasságnak.” 
...Dr. Csehov, akihez még híres író korában is egyszerű parasztok jártak rendelésre, maga is gyógyíthatatlan betegségben szenvedett. Amikor tehát azt mondta: „Januárban harmincéves leszek. Alávalóság”, orvosként már tisztában volt várható élettartamával.
Először 1884-ben köpött vért, és tisztában volt vele, hogy ez mit jelent...
Georgij Miromanov helytörténész, aki gondosan kiszámította, hogy a "Szahalin" szó összesen nyolcszázszor fordul elő Csehov életművében, az első említésre a Tűz című 1888-as novellában bukkant rá. Ennek koravén fiatal hősével mondatja az író: "26 éves voltam akkor, de már nagyon jól tudtam, hogy az életnek se célja, se értelme nincs, hogy minden csalás és illúzió, és hogy egy szahalini katorzsnyik élete semmiben sem különbözik a Nizzában élhető élettől."
E kissé elnagyolt összehasonlítás inkább a hős világfájdalmát illusztrálja, mint az íróét. Csehov pontosan tudta, miben különbözik Szahalin a földközitengeri fürdőhelytől. Olvasta Vlagyimir Korolenko A szokolini című elbeszélését (1885), és személyesen is megismerkedett a szerzővel. Korolenko több évet töltött Jakutföldön száműzetésben, és ott hallott először az „orosz Ördögszigeten” uralkodó szörnyűséges állapotokról. Feltehető, hogy neki is része volt Csehov döntésében.
Hogy maga ez a döntés mikor született, pontosan nem tudni, de mindenképpen 1890 januárja előtt. A Novosztyi Dnyja bulvárlap január 26-án közölte: „Szenzációs hír! A tehetséges A. P. Csehov szibériai utazásra készül, hogy tanulmányozza a száműzöttek életét. (...) Következésképpen Csehov úr minden tekintetben kivétel. Mindenesetre ő az első orosz író, aki Szibériába utazik.” Legalábbis az első, tegyük hozzá, aki önként teszi ezt, gondoljunk csak a száműzött dekabristákra, köztük költőkre és prózaírókra, Dosztojevszkijre és a már említett Korolenkóra.
Csehov kiterjedt előtanulmányokat folytatott: több mint száz könyvet és folyóiratot olvasott el, köztük a Morszkoj Szbornyik (Tengerészeti Almanach) húsz évfolyamát, átböngészte a büntető törvénykönyvet, néprajzi, földrajzi és geológiai munkákat. Akkori lelkiállapotát "mania sachalinosaként" diagnosztizálta, egy pályatársának pedig azt írta, hogy ő már "nem is író, hanem Szahalin foglya". Kezdetben nem egyedül akart utazni, de az általa kiszemelt útitársak sorra elborzadtak a roppant vállalkozástól.
Iszaak Levitan festő, akit Csehov a könyv majdani illusztrátoraként akart magával vinni, menyasszonyára hivatkozva hárította el a megtisztelő invitálást. Vlagyimir Tyihonov író betegségével mentette ki magát. A jó Leontyev-Scseglov pedig, akit Csehov Jeannak becézett, meglehetősen tapintatlanul reagált: "Azt kérdi, kedves Antoine-om, miért nem akarok Önnel Szahalinra utazni. Szeretem a feleségemet, és irodalmi témáim késő öregkoromig elegendőek..."
Az a feltevés, hogy Csehov témaszűke miatt vállalta az egzotikus utazást, meglehetősen elterjedt irodalmi körökben. Viktor Burenyin, a Novoje Vremja (tehát Szuvorin) epés kritikusa még gúnyverset is faragott erről:
Kiváló írónk, Csehov eltökélte, Hogy kirándul Szahalin szigetére, S ott sziklák közt bolyongva arra vár, Hogy egyszer csak az ihlet rátalál. Hanem a múzsa elkerüli őt, S mű nélkül tér haza, időelőtt. Rövid a mese, morálja csak ennyi: Az ihletért nem kell oly messze menni.
Maga Szuvorin nagyvonalúbban viselkedett, jóllehet, kitartott nézete mellett, hogy "Szahalin senkinek sem kell és senkit sem érdekel". Ezer rubel előleget fizetett ki kedvenc szerzőjének egy útközben írandó szibériai riportsorozatra, és újságíró igazolvánnyal is ellátta. Mellesleg nemcsak ellendrukkerek helytelenítették az utazást, hanem barátok és hozzátartozók is. Féltették Csehovot, aki maga sem titkolta, hogy veszélyes kalandra vállalkozik: "Feltéve, hogy Szahalinon nem falnak fel a medvék vagy a fegyencek... decemberre visszatérek", írta 1890. március 16-án Leontyev-Scseglovnak. Valamivel sötétebb tónusú, szinte végrendeletszerű a Szuvorinhoz intézett búcsúlevél: "Hajótörés vagy hasonló baj esetén jegyezze meg, hogy minden, amim van és lesz a jövőben, nővéremé, és ő fogja kifizetni az adósságaimat." (1890. április 15.)

Az oldalon helyi fotográfusok szahalini fotóiból, a XIX. sz. végéről

(Folytatjuk)