KITA MORIO: A sziklacsúcson (novella)

Németh Ferenc fotója

A sziklafal már messziről felhívta magára a figyelmet. Ott, ahol a fal szürke felszínét zöld foltok tarkították, egy rézsútosan felfelé futó kürtő vájódott a sziklafalba.
Jócskán letértem a hegymászók útvonaláról, csak hogy egy kőfajtát megvizsgáljak; ez már fiatal korom óta szinte szokásommá vált. Ráadásul évek óta nem érintettem igazi sziklákat. Amióta egymás után két társamat is elvesztettem, akik velem egy kötélen másztak, igyekeztem a hegyeket messze elkerülni.
Hosszú idő után megint elém tárultak a széles, sziklás hegyoldal domborulatai, párkányai, repedései, és mire a kőtörmelékekkel borított kürtő aljához értem, már hatalmába kerített a sziklafal hatalmas tömbjének megfoghatatlan varázsa. A félhomályos kürtő belsejében nyirkosak voltak a falak, de úgy tűnt, hogy mégsem olyan nehéz lábtámaszt és fogást találni, mint ahogy az előzetes becslés alapján képzeltem. Fölnézve, a szakadékfalba mélyedő hatalmas hasadék egyre jobban összeszűkült, míg végül félúton eltűnt egy kanyarban. Távolról úgy láttam, hogy a kürtő tetejéig csak egyetlen pihenőhely van. Egy füves, sziklás párkány, ami azután megint a meredeken felfelé ívelő sziklafalban folytatódik. Kérdés, hogy fel lehet-e egyáltalán mászni rá még falkapoccsal is. Erről persze csak akkor lehet szó, ha van olyan társam, aki jól ismeri a kötéltechnikát. Most egyedül vagyok, ráadásul felszerelésem sincs.
Mielőtt havazni kezdene, a hegyeik csodálatosan kivilágosodnak. A metszően tiszta őszi ég alatt tornyosuló kopár sziklák különös módon még súlyosabbak az árnyékoktól. De aznap alacsonyra ereszkedtek a felhők. A felfelé néző sziklacsúcs csak félig dugta ki a fejét a hamuszürke égre, olyan volt, mintha kihúzná magát a ködpárában. Ha rövid időre megálltam, a vigasztalanul borult ég és az ólomszínű sziklák hidege a csontomig hatolt, egészen átfáztam.
Nemsokára magam mögött hagytam a sziklafal alját, a kőomladékokon visszaindultam oda, ahonnan jöttem. A lenti völgy, a sziklák hideget leheltek, a kúszófenyő is fakó volt. Madárhang sem hallatszott, sehol semmi mozgás. Ekkor valami kis feketeség repült el bágyadtan előttem, aztán rászállt a lábam előtt a kőre. Egy fekete légy volt az.
A közép-japáni hegyvidék háromezer méteres hegyei közt is sok a légy. Nem különösebben más, mint a síkvidéki légyfajták, csak nagyobbnak és csúnyábbnak látszik, A virágos lejtőkön is mindig ott van, és akkor is rögtön felbukkan, ha meredek, szaggatott hegycsúcson megpihen az ember. Talán a lenti világ követei ezek a legyek: mindenütt a nyomunkban vannak.
A légy lassan arrébb mászott a kövön, egy darabig tisztogatta magát, aztán erőtlenül elrepült. Kellemetlenül zümmögött a fülembe; aztán megint elcsendesült minden. Csak az ólomszínű sziklák csoportja és a hólepelre váró kúszófenyők sötétlő csíkja maradt utána.
Megint tettem pár lépést. Ahogy nehéz hegymászóbakancsommal a törékeny sziklára tapostam, legurult néhány kődarab. Abban a percben lentről felröppent néhány légy. Bágyadtan szálltak fel, és egy ideig keringtek a levegőben, aztán eltűntek. Olyan tétován repültek, úgy mozogtak, mintha a hidegtől meggémberedtek volna. Különösebben nem törődtem velük. A kúszófenyő sűrűjét kikerülve körbejártam a jobb kezem felőli sziklát, vissza akartam menni az útvonalra, ahol az előbb másztam. Nem tanácsos a hegyoldalt beborító kúszófenyők közé menni, akármilyen alacsonynak látszanak is.
Megint legyek. Jó néhány ül a kúszófenyőkön és a lábam alatt a kövön. Amint megmozdulok, fáradtan felrepülnek, aztán rögtön visszaszállnak. Minden lépés után több van belőlük. Felfigyeltem rá, hogy a hűvös, ritka levegőben valamiféle szag terjeng. Erjedő gyümölcsre emlékeztető szag. Hirtelen, néhány méterrel lejjebb, a kúszófenyő bozótjából elképesztően sok légy rajzott elő. Mintha váratlanul sötét, vérszagú felhő emelkedett volna fel a földről, a mélyről jövő zúgással együtt ez a felhő ide-oda hullámzott, jobbra-balra szétterült, aztán lassanként a legyek különváltak, és nagy részük visszaszállt oda, ahonnan jött, de egy-kettő a ruhámra is telepedett. El sem lehetett hessegetni őket. Az előbbi szag váratlanul erősen csapta meg az orromat. Minél erősebb, annál undorítóbb ez a szag. Miközben erre gondoltam, a szag megint eltűnt, már nem éreztem semmit. Oldalt mozdultam. Újabb légyfelhő támadt, négyfelé oszlott; a legyek összegyűltek ott, ahonnan felszálltak, és eltűntek. Á nyomasztó zümmögés még azután is hallatszott, hogy eltűntek.
Lehajoltam, és ott, ahol a legyek leszálltak, a kúszófenyő törzsét körülvevő sűrűben valami furcsa színű dolgot fedeztem fel. Fehér posztó volt, amin csak úgy hemzsegtek a legyek, és egy talpával felém álló cipő - kétségtelenül egy ember lába. A test többi része nem látszott, önkéntelenül lejjebb csúsztam néhány lépéssel, mire a lábam alól legurultak a kövek, a másik oldalról pedig felszállt egy csapat légy. Még arrább húzódtam néhány lépéssel; vártam, hogy az apró, véres, fekete szárnyas lények eltűnjenek a levegőből.
A végtelen sziklák és kúszófenyők világán lassan megint úrrá lett a csend. Csak a szívem lüktetése járta át az egész testemet, erős bakancsba bújtatott lábamig, átjárta még a sziklát is, amelyen álltam.
Az ellenkező irányba kezdtem mászni. Egészen lent a völgyben, a bozótos fölött mintlia egy madár árnyéka jelent volna meg, de rögtön eltűnt. Azután semmi. Teljes csend. Felvettem egy követ, és az előbbi helyei megcélozva elhajítottam. A fekete felhő azonnal megjelent. A zümmögés nem hallatszott idáig. De én még mindig hallottam az undorító hangot. Felvettem még egypár követ, és most másfelé fordulva találomra elhajítottam. Semmi. Az egyik nekiütközött a sziklának, erős visszhanggal visszapattant a levegőbe, aztán hangtalanul eltűnt a lejtőt borító kúszófenyő tengerében.
Megigazítottam a hátizsákomat, hogy újra érezzem a súlyát. Megváltoztattam a testhelyzetemet, és lábtámaszt keresve továbbmásztam.
Mire visszaértem az eredeti útvonalra, már csak valami homályos érzés maradt bennem. Talán a hatalmas sziklák tömege nyelte el az előbbi ijedelmet. Lábam elé nézve, nyugtalanul haladtam tovább. Körülbelül negyedórányi mászás után leeresztettem a hátizsákomat egy padkára, leültem a padka szélére. Szörnyű éhség jött rám, elővettem a szalonnát, szeltem egy vékony szeletet, bekaptam. Az utolsó falat szalonnától émelygés jött rám, kivettem a számból, eldobtam, s az alumínium kulacsból ittam rá egypár korty whiskyt. Szokás szerint néhány napos hegyi túrára csak szalonnát és whiskyt vittem magammal. Automatikusan levágtam még egy szelet szalonnát, de már nem volt kedvem megenni, látni se bírtam a fehér zsiradékot, inkább visszacsomagoltam a papírba, és betettem a hátizsákba. Helyette megint ittam néhány korty whiskyt. Nagyon ritka volt a levegő, fáradt is voltam, éreztem, hogy az ital hirtelen szétárad bennem.
Már nem látszott az a hely, ahol a kúszófenyők közt a holttest hevert, a kürtő felső része más szögben folytatódott, és egészen szokványosnak tűnt. De a tetején kiterebélyesedő szikla az eddiginél is élesebben, meredeken vált el a homlokzattól. Innen nem látszott, de mögötte már a hegycsúcsnak kellett következnie. Az út nagy ívben kikerülte a szakadékfalat, és a kúszófenyők közt kanyargott tovább.
Még a nyelvem hegyén volt a kellemes, bizsergető érzés, révetegen szopogattam a whiskyt. Néha a fülemhez emeltem a karórámat, hallgattam, ahogy halk ketyegéssel, megbízhatóan méri az időt.
Mivel teljesen elkábultam, egészen véletlen volt, hogy akkor észrevettem azt a meredek sziklafalon kapaszkodó emberi árnyat. Először igazából azt hittem, egy bogár ül a kőlapon. De amikor rájöttem, hogy a kőlap az időjárástól málladozó sziklafal, a bogár pedig kétségtelenül egy ember, talán felkiáltottam volna, ha az italtól nem érzek olyan különös zsibbadást.
Kivettem a hátizsákból a látcsövemet, amelyet különben a madarak megfigyelésére használok, beállítottam a távolságot. A kerek látótérben megjelent az egyenetlen, zord sziklafelszín, és ott egy férfi, aki szétterpesztett lábbal tapad a falhoz. Nem biztosította semmilyen kötél; a hátán elég nagy hátizsák, őrültség, gondoltam. Csak azt lehetett kivenni, hogy ide-oda ingatja borzas fejét. Eltelt valamennyi idő, igazítottam a látcsövön, és kitartóan figyeltem a látótérben mozgó kis fejet. A férfi, akár a falhoz tapadó gyík, meg se rezzent. Egy idő múlva láttam, hogy lassan előrenyújtja a bal lábát, és csupasz lábujjai hegyével támaszt keres. Miután a bal lába megállt, jobb kezével keresztbe nyúlt a bal kezéhez, bal kezét végtelenül lassan felemelte, s balra, vállmagasságban megkapaszkodott, aztán akrobata módjára vagy fél métert húzódzkodott felfelé. Azután hosszú szünet.
Olyan volt, mintha szinte hallanám a szívverését, gyötrelmes volt nézni. Négy méterrel feljebb a szikla terasszá szélesedett, de úgy látszott, hogy az egész szikla meredeken előredől. Hagyja abba, hagyja abba! - fohászkodtam magamban. De a férfi újból nekiindult. Nyomasztóan lassan haladt. Elfordítottam a fejemet. Amikor néhány perc múlva megint odanéztem, az emberi árny a terasztól egy méterre volt. Nem értettem, hogyan mozoghatott most egyszerre olyan gyorsan.
Onnan nem ment tovább. Teljesen mozdulatlan volt az egész teste: a lába, a feje, széttárt karjai. De mégsem. A jobb keze felfelé tapogatódzott. Araszolva mászott a sziklán, fogást keresett, végül nem talált, lassan visszaindult, és visszament az előbbi fogáshoz. Hosszú szünet után még egyszer megpróbálta ugyanazt, de megint abbahagyta. Mással próbálkozott. Mélyen behajlította a térdét, összehúzódzkodott, aztán elrugaszkodott egyenesen felfelé. Megfeszült teste lágyan fellendült, olyan volt, mintha elszakadna a sziklától. Megint elfordultam. Valaha a saját fülemmel hallottam, ahogy a társam teste egy sziklával együtt lezuhan, és odalent összezúzódik. Eltelt egy másodperc, két másodperc. Újabb másodpercekig, percekig vártam. Ahogy fejemet felemelve a sziklafal felé néztem, az emberi árny még mindig ott volt a falhoz tapadva. Amikor belenéztem a távcsőbe, már a teraszra húzódzkodott fel; fél teste nem látszott, és nadrágszárából kikandikáló csupasz lába a levegőben kapálódzott, akár a némafilmekben.
A férfi feltornászta magát a teraszra, de a mozgása eléggé különös volt. Arra gondoltam, biztosan nagyon kimerült. Ám a férfi, bár tántorgott kicsit jobbra-balra, mégsem pihent meg, a fenti sziklákat szemügyre sem véve, elrévedve megállt, aztán tovább, egy kiálló sziklára függeszkedett. A terasztól a szakadékfal csúcsáig a fal nem látszott olyan meredeknek, sok volt rajta a kiszögellés, de ahogyan ez az ember mászott felfelé, az mégsem volt mindennapi. A sziklamászásnak van bizonyos ritmusa, de az ő ritmusa nem emberi, inkább állati volt, valahogy az életről és halálról mit sem tudó, alacsonyabb rendű állatok mozgására emlékeztetett. Már nem hittem a saját szememnek, letettem a látcsövet, és szabad szemmel néztem. Így mégis más érzés volt, majdnem olyan, mintha csak egy kőfalon felfelé mászó, apró élőlényt néznék. Amikor a magányos alak eltűnt a sziklafal tetején, felvettem a lábamnál heverő alumínium tasakot, gondosan letöröltem róla a rátapadt porszemeket, kortyoltam a whiskyből. A magas hegyek között könnyű becsípni. Máskor ezt nem csináltam volna.
Alig két óra múlva fent voltam a kopár, sziklás csúcson. A túloldalon tátongó völgyből jeges szél fújt, pillanatok alatt felszárította bőrömről a verítéket, és úgy lehűtött, hogy még akkor is dideregtem, amikor felvettem a pulóveremet. Leültem a szikla árnyékába, és megittam a maradék whisky utolsó kortyait.
Alacsonyan szálltak a felhők, mégis kitágult a látóhatár. A kanyargó sziklás hegygerinc hol lesüllyedt, hol felemelkedett, fűrészfoghoz hasonló szaggatott vonala újabb hegygerincekben folytatódott. A csúcsok mindegyike csupasz mellét kidüllesztő óriás volt, a leomló szikladarabok felülete az időjárás viszontagságaitól felsebzett csupasz bőr. A félelmetesen süvöltő szél olyan erős volt, mintha himbálná a sziklát, amelyen ültem.
Lassan megint felszedelődzködtem, egy tenyérnyi lapos követ tettem magam mellé, a kőhalomra, aztán továbbindultam. A hegygerinc többfelé ágazott el, időnként megálltam, hogy 'kőhalmokat keressek, olyankor a fülcimpámat súroló, sikoltó szél hangját hallgattam. Az egyik oldalon a völgyben a cserjék hajladozó ágait láttam, és a kúszófenyő hullámzó tengerét. De a másik oldalon a völgy éppolyan szélcsendes volt, mint az előbb, amikor ott másztam. Mintha a sziklás hegygerincnek ütköző szél felemelkedne a hamuszürke égre. Az alulról fújó erős szélben bizonytalanul haladtam tovább. Különös érzés volt, mintha egyfolytában álmodnék; vagy talán narkotikumok hatása alatt érezhet az ember ilyesmit. Valóban,
a kard élihez hasonló hegygerincen mentem, ahonnan egyszerre láthattam le mind a két oldali völgybe, de ugyanakkor, ahogy a kúszófenyő sűrűjében feküdtem, körülrajzottak a legyek, és az is én voltam, aki a szikla oldalán fogást keresett. Ez elég különös állapot volt, sőt valami egészen másfajta lét, a különbségek elmosódtak, ködként szertefoszlottak, aztán megint összeolvadtak, s én újra eggyé váltam. Ez a homályos én alvajáróként ment, néha egy billegő sziklán, a kúszófenyők közt, a hamuszürke égen, mégis én voltam az, mozdulatlanul a testemet elborító legyektől, és a levegőben hirnbálódzva sehogy sem tudtam túljutni az előrenyúló sziklán, a szél a fülembe zúgott, végül imbolyogva mentem tovább.
Ekkor a túloldalon váratlanul emberi alakot fedeztem fel. A lefelé vezető út tele volt apró kövekkel, és oldalról megkerülve a kerek sapkájú kis csúcsot, táborozásra többé-kevésbé alkalmas kisebb platóvá szélesedett. Ott ült a férfi az egyik sziklán. Fejét ernyedten lehajtotta, réveteg tekintetében kimerültség tükröződött. Mintha kiléptem volna önmagámból, és ott ülnék. Közelebb kerülve hozzá, láttam, hogy harminc év körüli, vagyis velem egyidős lehet. Dzseki volt rajta, a lábánál keretes hátizsákhoz támasztott jégtörő csákány, égő spirituszfőzőn kávé. Nehézkesen felemelte a fejét, rám nézett. Olyan lassan mozgott, ahogy a tenger mélyén élő planktonok reagálnak a külvilág jelenségeire.
-  Jó napot - mondta a férfi. Egyáltalán nem tudtam megállapítani, mozog-e a szája, vagy sem. Mindenesetre úgy hallottam, ezt mondja.
-  Jó napot - válaszoltam.
A hegyek közt nem szeretek senkivel szóba elegyedni. De akkor, mintha kötélen húztak volna, megálltam a férfi előtt, és a spirituszfőzőn fortyogó kávéra néztem.
-  Kér egy pohárral? - kérdezte vontatottan a férfi. Sovány, sápadt volt az arca, tekintete kifejezéstelen, nem lehetett pontosan tudni, merre néz.
Bólintottam, leültem a szomszédos sziklára, s ő egy alumínium pohárba forró kávét töltött nekem. Egy elhasználódott katonai kesztyűt hajtogatott össze, azzal fogta meg a kávéfőzőt, kicsit felemelte, keze megállt egy időre a levegőben; valamerre oldalt nézett el, merengett néhány másodpercig, aztán lassanként megint felfigyelt rám, csordultig töltötte a poharamat. Furcsán merev mozdulatait figyelve megint olyan érzés kezdett hatalmába keríteni, mintha álmodnék, mintha kétséges volna, hogy mindaz, ami történik, valóság. De a fekete ital földöntúli illatot árasztva gőzölgött, és a fémpohár olyan forró volt, hogy a zsebkendőmmel is alig bírtam tartani.
-  Köszönöm - mondtam.
Nem tudom, a férfi meghallotta-e. Hörpintett egyet a kávéjából, és kifejezéstelenül bámult maga elé.
-  Finom, ugye? - kérdezte hirtelen.
-  Igen - feleltem határozatlanul. Miközben ezt mondtam, különös módon azt képzeltem, én főztem a kávét.
A férfi kioldotta a dzsekije nyakán a zsinórt, és továbbra is szótlanul bámult maga elé. Vastag, széles övű nadrág volt rajta, a térdénél eléggé kiszakadozott. A lábán viseltes, de masszív bakancs, vasszögekkel kivert talpán oldalt kicsit látszottak a szögek. Pillantásom a férfi hátizsákjára tévedt. Bizonytalanul érzékeltem csak, hogy a férfiban van valami nem közönséges vonás, és azt is, hogy aki itt van, az egy valóban létező, másik ember.
-  Az előbb — mondta a férfi, olyan hangon, mint aki egyáltalán nincs tudatában annak, hogy van ott valaki -, láttam végig, ahogy lejött. Maga pontosan úgy jár, mint K úr.
Pillantását követve végül azon a hasadékon pihent meg a tekintetem, ahol épp az előbb jöttem. Ekkor olyasmit éreztem, mintha már régóta itt ülnék, és figyelném, ahogy ő, a másik, lejön a túloldalról.
De rögtön magamhoz tértem, s az arcomra erőltettem egy mosolyt.
-  Ne tréfáljon itt - mondtam. Ez a K úr ugyanis — a magányos hegymászás híres szakértője - akkoriban zuhant le, amikor én még rendszeresen hegyet másztam. - Kicsit részeg voltam - mondtam, inkább csak magamnak.
-  Részeg? - morogta a férfi. - Én is ... valahogy olyan  szétszórt vagyok. Mi lehet az oka? - Mindezt rendkívül gépiesen mondta, ezért megint szemügyre vettem élettelen arcát, üres tekintetét, furcsa, merev testtartását. De én sem voltam egészen magamnál, s hogy elűzzem az agyamra telepedő homályt, forgattam a fejemet.
Egy darabig mind a ketten hallgattunk, a maradék kávét kortyolgattuk. A szél valahol messze a fejünk felett süvöltött. Ide egyáltalán nem ért el; a szív mélyéig hatoló szélcsendben kicsit el is álmosodtam.
-  Felmászik a sziklára? - kérdezte egyikünk hosszú hallgatás után. Az ezután lefolyt beszélgetésből csak töredékekre emlékszem, igazából nem is tudtam, hogy ki beszél, és mit mond. De mindenesetre ilyesmikről volt szó.
-  A sziklára? Már nem akarok felmászni. Félek.
-  Attól, hogy leesik?
-  Attól. Először, ahogy a sziklához érek. Aztán fokozatosan, ahogy mászom felfelé...
-  Hogy mondjam? Az ember kezdi érezni a ritmusát.
-  Igen, ez az. Aztán végtelenül elbizonytalanodom. Ez egészen más, mint a leeséstől való félelem.
-  Értem. Olyan, mintha hirtelen elszállna belőlünk valami... valami belülről ...
-  Mi lehet ez az egész?
-  Hát igen, mi lehet?
-  Talán egyfajta meghatározhatatlan szorongás.
-  Nem hiszem, hogy van rá más szó.
-  Rettenetes, mert nem tudom, mitől van. Mégis: amikor ezt érzem, mintha akkor állna előttem a legtisztábban a saját valóm.
-  Én is ilyesmit érzek. Talán bennünk, legbelül mindig ott van ez.
-  Amikor hegyet mászom, mintha ezt hajszolnám.
-  Talán nem is élhetünk úgy, hogy ne hajszolnánk.
-  Tapasztalt már olyat - mondta egyikünk -, hogy amikor este fent ül a sziklás hegygerincen, valami hang hallatszik? Nem? Olyan, mintha a saját hangom volna. Mintha az énem kettéhasadna. Olyan, mint valami hallucináció.
-  Az a szél hangja. És talán valamiféle önszuggesztió.
-  Ugye, milyen kellemetlen érzés?
-  Olvastam egy könyvben, hogy valahol a svájci hegyekben mindig hallani. Mikor megvizsgálták, kiderült, hogy a szél hangja.
-  Akkor is kellemetlen, ha a szél hangja.
Hallgattuk a távoliban zúgó szelet.
A szelet felfogó hatalmas sziklafal ott tornyosult mögöttünk. Olyanok voltunk, mint akiket hipnotizálnak.
-  De mégis - mondta egyikünk -, én az emberektől jobban félek. Ha szikláról van szó, akkor akármilyen különleges kvarcból vagy porfírból van, ha olyan szikla, ami letörik, akkor le is törik, ha meg olyan, ami nem törik le, akkor nem törik le. Minden szikla erős, akármilyen törékenynek látszik, csak bánni kell tudni vele.
-  Azt mondja, hogy az emberek kiegyensúlyozatlanok?
-  Igen, ilyesmire gondoltam - mondta a másikunk. - Az évszak vége felé összeakadtam egy emberrel, aki csak úgy ide-oda utazgatott. Együtt éjszakáztunk egy menedékházban. Az éjszaka kellős közepén zajra ébredtem, hát csak látom, hogy a sötét szobát imbolygó gyertyafény világítja meg. A férfi gyertyával a kezében botorkál ide-oda. Amikor kérdezem tőle, mi történt, azt feleli, egy pók volt.
-  Egy pók?
-  Igen, egy harminc centis pók, és azt mondja, most azt keresi, mert hirtelen eltűnt.
-  Igazán borzalmas.
-  És nem is félálomban beszélt, hanem teljesen tiszta, nyugodt hangon.
-  Látomás?
-  Akárminek nevezhetjük. Most, hogy így beszélünk róla, talán nevetséges dolognak tűnik, de akkor végigfutott a hátamon a hideg. Lehet, hogy ez elmebaj - bár én nem sokat tudok erről -, mégis, úgy gondolom, az elmebajnak is megvannak a maga törvényei. De mivel az az ember normálisnak látszott, szörnyű érzés volt. Vagyis azok közt is, akiket normálisnak nevezünk ...
-  Igen. Ha meggondoljuk, bizonyos, hogy rengeteg bennünk a bizonytalanság.
Leereszkedtek a felhők; nedves, hűvös levegőt szívtunk be. A sziklák és kúszófenyők világa ismét mélységesen elcsendesedett, s én öntudatlanul himbáltam magam.
A csípős levegő fokozatosan magamhoz térített.
-  Mire gondol? - kérdezte a másik, miután egy ideig csend volt. Tisztán emlékszem rá, hogy olyan kifejezéstelenül mondta akkor ezeket a szavakat, mintha nem volna épelméjű.
-  A holttestre... - mondtam, tudatában annak, hogy most én beszélek. - Az előbb láttam egy lezuhant ember holttestét.
-  Holttestet?
-  A  legyek ...  - kezdtem mondani, és az előttem ülő férfira  néztem. A dzsekije nyakánál kilátszó pulóvert néztem, és a térdénél kiszakadozott nadrágszár színét. - A legyek ...
-  Sok volt a légy? Tudom, miről van szó. Úgy van, rengeteg légy nyüzsgött ott, igaz?
-  Maga is látta? - Megint végignéztem tetőtől talpig.
-  Betört a feje. Kiloccsant az agya. - A férfi továbbra is kifejezéstelenül, monoton hangon beszélt. - Igen, meg akartam nézni, hogy ki volt. De az a rengeteg légy, igaz? Itt is csak úgy hemzsegtek, igen, úgy volt. Nem volt kedvem hozzányúlni.
-  Maga volt az? - kérdeztem. Egyáltalán nem csodálkozott; hirtelen úgy tűnt, hogy ködös agya kitisztult.
-  Micsoda?
-  Láttam, ahogy felmászott azon a sziklafalon.
-  Sziklafalon?
-  Közvetlenül a holttest fölött...
Figyeltem, ahogy a férfi tartása lassan megváltozik. Merengő tekintetébe apránként élet költözött; az egész folyamat olyan volt, mint mikor az önkívületben levő ember fokozatosan visszanyeri az öntudatát. Nem volt kellemes érzés végignézni.
Részegségem már elszállt, tisztán megkülönböztettem magamat és őt, sőt magam is kételkedtem benne, hogy valóban ilyen különös beszélgetést folytattam egy vadidegen férfival. Különösen, hogy a másik nem volt hozzám hasonlóan amatőr hegymászó, hiszen nem sokkal előbb néztem végig, micsoda emberfölötti technikával mászik fölfelé.
-  Vagy úgy - mondta a férfi mély torokhangon. Még a hanghordozása is egészen más lett; és most már nem nézett kitartóan mindig csak egy irányba. - Szóval maga látott.
-  Szörnyű volt. Még nézni is - feleltem. - A hátizsák is magán volt, azt gondoltam, hátha őrült! Mindig így csinálja?
Elnevette magát. Nevetése ideges volt, egész arca görcsösen összerándult.
-  Talán hihetetlen, de én magam nem tudok róla. Vagyis nem én akartam felmászni; a betegség kényszerített.
-  A betegsége?
-  Önkívületi állapotnak hívják. Ami az alatt történik, arról semmit sem tudok. Amikor először jött rám ez a roham, kizártak az egyetemi hegymászó körből, mert nem azt csináltam, amit kellett volna.
-  Ez olyasmi, mint az alvajárás?
-  Nem tudom. Az orvos is azt mondta, hogy nem nagyon érti. Már elég régen jött rám, de lehet, hogy a sokk hatása, amit a holttest látványa okozott.
-  De maga cipő nélkül, mezítláb mászott fel!
-  Igazán? Úgy látszik, öntudatlanul csinálok ilyesmit is. Régebben egyszer kötéllel felmásztam egy sziklára, és fogalmam se volt róla.
-  Ha tudna róla, akkor nem mászna fel?
-  Nem hiszem. Ha megpróbálnám, biztosan leesnék.
Láttam, hogy megrándul a szemhéja, s az ujjai enyhén remegnek.
Felhő emelkedett fel lentről, beburkolt minket, aztán mint valami élőlény, felkúszott a sziklán. Karórámra néztem. Itt volt az ideje, hogy induljak. De még kérdeztem valamit; kíváncsi voltam.
-  Emlékszik arra, amiről az előbb beszéltünk?
Tagadóan rázta a fejét.
-  Tudom,  hogy valamiről beszéltünk,  de igazából  fogalmam  sincs róla, hol találkoztam magával, és hogy miért vagyunk itt együtt. Azt hiszem, még meg sem kérdeztem, hogy hívják.
-  Gyakran előfordul - mondtam erőltetett vidámsággal. - Én a lenti világban mindig ilyen vagyok, mert mindig be vagyok csípve.
Ezek után nem volt kedvünk tovább beszélgetni. Szó nélkül felkötöttük a hátizsákunkat, ő levette a dzsekijét, az a pulóver maradt rajta, amiben az előbb felmászott a sziklára.
Amikor kiértünk a hegygerincre, erős szél támadt, összeborzolta a hajunkat. Meggörnyedve mentünk a hegygerinc kesikeny útján.
-  Kellemetlen az idő — szólt hátra a férfi. Bólintottam.
-  Egy-két napig még kedvez az idő a hegymászásnak, aztán leesik a hó.
-  Ha nem találtunk volna rá, az a holttest a jövő évig feküdt volna ott a hó alatt. Bár talán . . .
A szél eífújta a férfi mély hangját; közelebb mentem, s az arcába hajoltam.
-  Én ... rettegek - mondta suttogva. - Egyszer biztosan le fogok esni. Ha ezentúl is járok a hegyekbe, biztosan...
-  Menjünk lassan - mondtam, függetlenül attól, amit mondott.
-  Én nem akarom. - Egyenesen az arcomba nézett, lázasan suttogott. - Nem akarom, hogy olyan hulla legyek, mint az. És hogy feketélljek a hemzsegő legyektől.
Elfordítottam róla a tekintetemet. A szél vadul zúgott, hullámos, sziklás hegygerincek nyúltak el ólomszínűen mindenfelé.
-  Menjünk lassan - mondtam még egyszer, értelmetlenül.
De kiszáradt ajkamról a szél egy pillanat alatt messzire fújta a szót; aztán elnyelte az elénk táruló hatalmas, rögös világ.

VARRÓK ILONA fordítása

Forrás: Nagyvilág, 1982/10. szám

A szerző japán prózaíró (sz. 1927, Tokió), a legmagasabb japán irodalmi díj tulajdonosa. 

SEDIÁNSZKY JÁNOS: A pokol tornácán

Cseke Péter: A gejzir szelleme

„Csak aki Izlandot ismeri, ismerheti a sagákat" – mondta Halldór Laxness, e maroknyi nép nemzetközi rangú, Nobel díjas és Lenin-békedíjas írója. – Országunk minden talpalatnyi földje, hegye, hágója, völgye, lávamezője a sagák hőseivel és történeteivel népesült be."

1971 nyarán, néhány napra, a nyomukba szegődhettem.

Ez a kaland – életemben máig a legkülönösebb – a koppenhágai repülőtéren kezdődött, amikor beszálltam a Flugfelag Islands, az izlandi légitársaság Boeing gépébe.

Dallamos, ősi nyelvén köszöntött a paprikavirág színébe öltözött stewardess. Egy másik, amint elhelyezkedtünk, sárga mentőmellényt vett fel, oxigénpalackkal. Lassan végigvonulva köztünk, némán, kézjelekkel, manöken mosollyal mutatta be a használatát. Ekkor ötlött eszembe, több mint négyórás repülés vár ránk az Atlanti-óceán fölött.

Este tíz órakor húztunk fel a magasba. Dániában épp besötétedett, a tenger odalent szürkéskék volt, mint a koppenhágai porcelán.

Fél tizenegykor egyszerre csak felkelt a nap: tisztán, ragyogón, rózsaszín lett tőle a gép belseje, megfestette az arcunk, mintha kipirultunk volna.

Tizenegy óra után már vakítóan sugárzott, eloltottuk az olvasólámpákat. A Nap lovasán – ez volt a gép neve 0 az északi éjszaka nappali világosságában szálltunk.

Hajnali kettőkor tűnt fel a szigetország: sűrű felhő takarta, de résein át kibukkantak a tűzhányók ormai, a gleccserek hómezői. Lejjebb ereszkedve, a látvány már megdöbbentett: kráterek ásító torka, salakos lávamezők, kiégve, összeszabdalva. A távolban, éppoly kopáran, éppoly feketén, kihalt vulkánok kúpjai komorlottak. Fű, fa, virág sehol: mintha a senki földjére érkeztünk volna...

A repülőtéren szorongva csatlakoztam a többiekhez. Lentről nézve, a táj már dermesztő volt: mindent elborít, letarolt a láva, megkövesült hullámverése a szegényes lakok küszöbéig ér, feltüremléseivel, tarajával elnyelni kész mindent, a falakat fojtogatja. Olykor rögös mellékutak ágaztak el a semmibe, s néha szembejött rajtuk – ez volt a legmeglepőbb – egy-egy gépkocsi, fényszóróiknak előre küldött ikercsóváival.

Majd befutottunk a világ legészakibb fővárosába.

Másnap városnézésre visznek, de hol a város?

Reykjaviknak nincs közepe, csak széle, szertelenül nőtt családiház-telep. Ez is lávatalajon, lávadolmenek közé szorítva. A faluk rovátkált bádoglemez vagy repedt nyersbeton, a tetők színesek: pirosra, zöldre festve.

A régi városmag is szerény: emeletes fehér házikó, az egykori börtön, ma a miniszterelnökségi épület. A köztársasági elnök háza is egyszerű, földszintes. Műemlék egy ősi módra épített, földbe vájt, háromszög alakú építmény. A tetején ráhordott vastag föld- és fűréteg: évszázadokon át így melegítették az izlandiak otthonaikat.

A központban egy kis tömörülés: a Borg-szálló, egy üzletsor, a templom, a Morgunbladid, a legnagyobb napilap székháza. De közelebbről nézve szétesik az egész, rendszertelenül, összevissza állnak a tűzfalak, a raktárak, a kisebb-nagyobb lakóházak.

A felhők alacsonyan szállnak, hol van már az utazás mennybéli csillogása?

De a szabadtéri uszodában gyerekzsivaj, a medence tele, hőforrások vize gőzölög benne. A napozódeszkákon ugyan inkább a szél, mint a nap szárítja a fürdőzőket, akiket azonban láthatólag cseppet sem zavar a cseperésző eső, a 12 fokos júliusi hőmérséklet.

Nem adom meg magam, rendületlenül a város szilárdabb magvát keresem, a felfedezők izgalmával. Le-lecsapó zápor ver, a csípős szél belém mar, betérni nincs hova, híre-hamva sincs cukrászdának, presszónak, kiskocsmának. Elszántan vágok neki egy-egy elágazásnak, de hamarosan visszatérít: nem találok mást, csak egyforma, jellegtelen és kihalt, kilométer hosszú utcákat. Csaknem üres Volvo buszok dübörögnek el mellettem, sétáló nincs, az egy-két mozi ócska rémfilmeket játszik.

Éjfélkor is nappal van, fiatalok, csizmás-bőrzekés farmerlányok kivénhedt amerikai terepjárókon száguldoznak, keringenek az utakon, a kikötőben, a mólón, a vízesésekről elnevezett teherhajók mellett. A tengerparton mutogatják a speciális köveket, amelyeken hajdan a halászok zsákmánya száradt, hering és kátrány szaga árad, aranyásó-települések vagy alaszkai világvége-kisvárosok hangulatát érzem.

A kocsizajlás reggelig tart – vajon hová? –, a főváros környéke kősivatag, a szórakozó- és a munkahelyek réges-rég bezártak. Úgy tűnik, le sem fekszenek, magam is a korzózó autók között mászkálok. A szemhéjam ég, de nem vagyok álmos: fáraszt és ingerel a monoton szürkeség, a nappal s az éjszaka egybeolvadása.

Végül kifulladtan megállok még a temető mellett: talán ez a kietlen városban a legszebb. Föld, hant nincs benne, csak az a kevés, amit a sírok betonkereteire ráhordtak. Azon virul a telepített fű selyme, tarka ágyasokban az árvácska virága, valami törpe cserje. Messziről díszparknak látszik az egész. Az egyetlennek.

A reykjaviki Nemzeti Múzeumban feltárul előttem a sziget eleven, képes történelme.

„Ehhez azonban ismernie kell nemcsak népünk nehéz sorsát, hanem páratlan, másutt meg nem található természeti környezetünket" – szól Arni Björnsson, a lelkes, szakállas néprajztudós, mielőtt végigvezetne.

– Izland Európa második legnagyobb szigete az Atlanti-óceán közepében, túl az északi sarkkörön, a skót és a norvég partoktól „mindössze" 8-900 kilométerre. Területe akkora, mint Bulgáriáé, lakosságunk száma azonban alig több mint kétszázezer.

Az ország a földtantudósok paradicsoma. Kilenctizedét örök jég borítja, legnagyobb gleccserünk, a Vatnajökull vastagsága kereken egy kilométer.

Hazánk ugyanakkor a tűzhányók földje: az utolsó száz évben öt évenként rengette meg vulkánkitörés. A Hekla hamu- és porfelhője 30 kilométer magasra szállt 1947-ben. Ez a leghírhedtebb vulkán: a keresztény középkor az Alvilág lejáratát sejtette benne. Egy föld alatti tűzhányó megmozdulásakor, 1963-ban – egy elképedt halász szeme láttára – a Surtsey-sziget emelkedett ki a tengerből. A Laki 1783-ban hét hónapig működött, a legnagyobb lávafolyamot ontotta, amit emberi szem valaha is látott. Egész Svájcot maga alá temethette volna.

Nem csoda, hogy egy istenfélő szerzetes a XII. században úgy vélte, „az Etna csak gyönge kis kályha a pokol tüzéhez képest, amely Izlandon ég", s hogy egy Martiniére nevű francia utazó ezt írta 1653-ban megjelent könyvében:

„Az izlandi partokról hallható jajgatás és kiáltozás az elkárhozott lelkektől ered."

– Mi az oka ennek a rendkívül erős vulkáni tevékenységnek?

– Ismeretes, hogy a földhő átlag 3 fokkal emelkedik 100 méterenként, rendes körülmények között. Izlandon azonban sok helyen 10 fokkal, helyenként méterenként egy fokkal!

Ez a földmeleg táplálja gazdagon feltörő hőforrásainkat. Régebben csak mosdásra, fürdésre használták őket, s még valamire: kenyérsütésre. Ahogy láthatja itt a múzeumban, a régi fényképeken.

Ma már persze sokkal ésszerűbb, gazdaságosabb, nagyüzemi a felhasználásuk. Háztartásainkat, műhelyeinket, új ipartelepeinket fűtik vele, s táplálják az üvegház-városokat és az uszodákat.

Őseink valaha azt hitték, az izlandi hő a pokol tüze. Utódaik egyre inkább bebizonyítják, hogy az életé!

– Az izlandiak azonban a faggyal, a hóval is birkóznak.

– Az évszázadok során a jég sem volt hozzánk kíméletesebb, mint a tűz.

A letelepedés óta eltelt évezred alatt az éghajlat egyre romlott, a jégmezők fokozatosan előre nyomultak. A vetések kifagytak, a gabona már nem termett meg, a folyók, a kikötők évszámra befagytak, a halászok nem jutottak ki a tengerhez. Az állandó viharokban a szél elhordta a soványka talajt, egyre pusztítóbb éhínségek dúltak. 1015-ben, a feljegyzések szerint, a hidegtől a lovak mind egy szálig elpusztultak, az 1600-as évek elején a birkák felfalták saját bárányaikat, még a madarak is megfagytak.

Cseke Péter: Gleccser Izlandon

– Mikor lépett először ember Izland földjére?

– Nem tudjuk pontosan. A tengerparton találtak római pénzt is, talán ítéletidőben vetődött ide Valami római gálya, az ókori Thuléra.

Ami számunkra érdekes: az izlandi történelem néhány eseménye, évszáma meglepő egyezést mutat, teljesen véletlenül, a magyar történelemmel. Igy, miként a miénk, a IX. század végén történt az izlandi honfoglalás. Halldór Laxness szerint így zajlott le:

„A század utolsó éveiben 30-40 ezer ember – nagyobb részük nő, gyermek – Széphajú Harald király önkénye elől menekülve, elhagyta norvégiai otthonát, és a lakatlan szigetre települt át.

Az európai hajózás legnagyobb vállalkozása volt ez. Az Atlanti-óceán északi része mindig a legveszedelmesebb vizek közé tartozott: minden évszakban kitörhetnek rajta hosszan tartó viharok, de beállhat a teljes szélcsend, ami akár egy hónapra is veszteglésre kényszerítheti a hajót.

Európa akkoriban még nem ismerte a hajózás tudományát : iránytű nem volt, ha leszállt a köd, nem lehetett tájékozódni, a hajó könnyen partra vetődött vagy hajótörést szenvedett, így tévedésből fedezték fel már korábban a skandinávok a lakatlan Izland szigetét, és később az izlandiak, 500 évvel Kolumbusz előtt, Amerikát.

Az izlandi letelepülők a norvég erdők fáiból ácsolták össze kis faalkotmányaikat, amelyek legfeljebb 5-10 tonna terhet bírtak el. Ezért építőanyagot, használati tárgyakat, háziállatot, élelmiszert csak nagyon keveset vihettek magukkal új hazájukba. Minden egyebet a fejükben kellett elraktározniuk. "

A múzeumban így hát nincs őstörténeti emlék, a legrégibb lelet egy honfoglalás kori asszony sírja. Egy szobrocska, még a pogány időkből, Thórt, a vihar skandináv istenét ábrázolja. A mennydörgés urát többször viszontláttam még az emléktárgyakon, a „láva-kerámiákon": a lávaszemcsékkel díszített hamutartókon, vázákon.

Izland népe 1000-ben vette fel a kereszténységet – amikor István királyunk koronát kért a pápától. Egy csontszínű Krisztus a falon, a XII. századból, s egy oltárterítő, a három izlandi szent alakjával.

A fénykor után – amely 930-tól 1262-ig tartott, ameddig nagyjából a magyar Árpád-kor – hatszáz éves dán megszállás következett. A halászat és a kereskedelem a dán király személyes monopóliuma lett, a kora középkor legvakmerőbb hajós népe, a vikingeké, századokig egyetlen halászbárkát nem mondhatott a sajátjának. Az elnyomással párosult rettenetes természeti csapások megtizedelték a lakosságot: 1100 körül nyolcvanezerre becsülték a szigeten a lélekszámot, 1800-ban már csak negyvenhétezer izlandit számláltak. Csak a második világháború végén, az angolszász csapatok partra szállása után egy nappal, 1944. június 7-én kiáltották ki a szigeten a független izlandi köztársaságot.

– A megpróbáltatás évszázadai nem hagytak ránk mást, mint a nehéz munka, a mindennapi élet kellékeit – folytatja Arni Björnsson hévvel, egy másik teremsorban –, halászszerszámokat, szigonyokat, hálókat, madárcsapdákat.

Ezüsttel cifrázott nyergek, dúsan kivert gyeplők, kantárok

mellett állunk meg.

– Izlandon csaknem ezer évig úgy éltek az emberek, mintha a kereket fel sem találták volna. Kocsival nem sokra mentek volna a lávaköveken, lóháton közlekedtek. A nők is úgy ülték meg a lovat, mint a férfiak. A sagák szerint az izlandi nő úgy lovagolt, úszott, akár a férfi.

Gyönyörködve nézünk körül a népviseletek termében.

– Képzőművészet nem fejlődhetett ki ilyen mostoha természeti viszonyok között, de annál inkább a népművészet. A nők ünneplője, főkötője annyira színes, telerajzolt, hogy szinte kivirágzik, a szőnyegek – asszonyok-lányok keze nyomán, a téli hónapok fáradságos munkájával – a táj színeiben pompáznak: lilák, feketék, sötétzöldek. Művészetükbe így szőtték bele, álmodozva, megszépítve, a környező komor valóságot.

Másnap ketten vesznek körül: Vigdis Finnbogadottir, komoly, művelt fiatalasszony, irodalom- és nyelvtanár, az idegenforgalmi hivatalvezetője, szerencsémre Párizsban és Grenoble-ban tanult franciául. És Jónás Jónasson iró, fia a rádió egykori alapítójának.

Vigdist nyomban anyanyelvükről faggatom; a hangzása férfias, mitológiai erőt, érzékletességet sejtek benne.

– Nyelvünk a szigeten ezer évvel ezelőtt letelepült ónorvé-gok nyelve, amely eredeti állapotában, érintetlenül maradt fenn, hála tökéletes elszigeteltségünknek. Féltékenyen őrködünk a tisztaságán, mert nagyon kevesen vagyunk, s a sagákkal együtt ezt tartjuk legnagyobb kulturális kincsünknek. A modern fogalmakat is a sagák ősi szavaival fejezzük ki: a telefon például az onnan kölcsönzött simi, a rádió izlandiul varpid, tehát mi ezekre sem a más népek által általánosan elfogadott, nemzetközi szavakat használjuk.

Érdekes, hagyományhű neveink alakja: családnevünk tulajdonképpen ma sincsen, az apáéhoz egyszerűen hozzáfűzzük a -son (fia) vagy -dottir (lánya) képzőt, a keresztneveink viszont annál változatosabbak, költőiebbek. Az enyém például Vigdis ,jelentése: „a kard múzsája". Telefonkönyveinkben éppen ezért, egyedül a világon, keresztnevük szerint kell keresni az előfizetőket.

Ezen a gazdag, kifejező nyelven írták a sagákat, amelyek a honfoglalás korát s az azt követő idők eseményeit örökítik meg. Műfajukat a nép teremtette meg, akkor is, ha végül írók öntötték formába, szerkesztették egybe őket. Prózai előadásmódban, igen realisztikusan, valódi hely- és személynevekkel, dokumentumszerűen. Ezért kimeríthetetlen forrásai az első századok történetének, a bevándorlók és utódaik életmódjának, küzdelmeinek. A zord éghajlati viszonyok, a természeti adottságok, a sokszor gyötrő életfeltételek, a létbizonytalanság miatt ezen a földön nem születhetett jelentős szobrászat vagy festészet. Népünk alkotókedve, képzelő-ereje mégis utat tört, kifejezést keresett, és a költészetben, az irodalomban öltött testet.

– Ez az anyanyelvű szépirodalom Izlandon akkor keletkezett – a XII-XIV. században –, veszi át a szót Jónásson –, amikor egész Európában még csak latinul írtak irodalmi értékű műveket, s az anyanyelv még csak vulgáris beszédformában létezett. A kontinens – a papi osztály szűk kasztján kívül – lényegében még analfabéta volt, amikor az izlandi paraszt már írt és olvasott anyanyelvén.

Igaz, hogy sorsa, életmódja más volt, mint Európa feudális kötöttségekben sínylődő jobbágyainak. Lényegében nem földművelő, hanem rideg állattenyésztő volt, mozgása szabadabb, élete, ha sok mindenben nehezebb is, kötetlenebb. A telente uralkodó majdnem egész napos sötétség bizonyos mértékben tétlenségre kényszerítette, a hó- és jégtakaró, a hideg miatt otthonához volt szegezve, s állatainak ellátása mellett elég ideje maradt a képzelet játékaira, történetek megtanulására, a szájhagyományok továbbadására, majd az írásbeliség után lejegyzésére, a versfaragásra.

Az állattenyésztés biztosította a könyvek alapanyagát. Mivel a mindig elégtelen termés miatt a növendék borjak egy részét rendszeresen le kellett vágni, szárított bőrük szolgáltatott nyersanyagot a könyvkészítéshez. Egy közepes nagyságú könyvhöz legalább száz kisborjú bőre kellett.

A sagák azért jöhettek létre, mert az Izlandon letelepülők már gazdag kulturális-irodalmi örökséget hoztak magukkal óhazájukból, Norvégiából, önálló írással, mitológiával, népköltészettel.

A sagák ma is irodalmi, nyelvi műveltségünk alapját képezik, együtt élünk, gondolkodunk velük: bizonyítja, hogy minden áldott nap felolvasnak belőlük egy-egy részletet a rádióban.

– Milyen ma az irodalmi élet és érdeklődés a szigeten?

– Hajdanában az ország akkori, 50-60 ezer főnyi lakosából a legtöbb író, költő, de legalább könyvkészítő volt. Manapság is azt tartják: majd minden izlandi nem-hivatásos író. Napjainkban bármilyen foglalkozással együtt jár a költői tevékenység. Prédikátor vagy pásztor, pincér vagy színész, halász vagy miniszter – bármelyikük könnyűszerrel lehet költő is, nálunk ez egészen természetes.

Ezek után nem meglepő, hogy a lakosság lélekszámához viszonyítva nálunk jelenik meg a legtöbb könyv a világon, a legmagasabb az újság-, a rádió- s a tévéelőfizetők száma...

„Érdemes körbejárni a Földet, hogy az ember Thingvellirt megláthassa" – írta Lord Dufferin angol utazó 1856-ban.

Ez az izlandiak Rákos mezeje, ahol 930-ban az Althing, az útikönyvek szerint „a világ első parlamentje" megszületett. Valójában az osztálytagozódás előtti nemzetségi társadalom „néphatalmi szerve", ahogy Bernáth István, a sagák magyarra fordítója idehaza helyreigazít.

Esőben indulunk oda, zötyögős, úgy-ahogy elsimított kő-utakon, a vezető többször bocsánatot kér a huppanásokért, de még nem telik autópályára a kétszázezer izlandinak. A Thingvallavatni tó búzakék vize mellett, ahol hajdan a népgyűlésre érkezők táboroztak, fekete lávasziklafal gy-remlik fel a síkságon, mint sötét forradás. Az Almannagja 40 méter magas, 5 kilométer hosszú szurdoka, amelyen át a népgyűlésekre vonultak.

A bevándorlók már a honfoglalást követően tartottak szerte a szigeten helyi és időszaki gyűléseket, őszi és tavaszi thingeket, ezeket 930-ban egyesítették, innen a népgyűlés neve: Althing. Azóta évente hívták össze, a leghosszabb nyári világosság idején. Történelmük minden sorsdöntő eseménye ehhez fűződik: itt határozták el a kereszténység felvételét, itt kiáltották ki az ország függetlenségét.

Egy kődarab a fűben: a Lökberg, a Törvényszikla. Az első, még írástudatlan századokban a törvényeket, amelyeket a népgyűlés hozott, még nem jegyezhették le. Nagy képességű, kiváló férfiak, a „törvénymondók" e sziklára állva, emlékezetből mondták el az egybegyűlt sokaságnak. Háttal a tömegnek, szembefordulva a sziklafallal, amely szavaikat így visszhangozta a pusztába.

A Thingvellir nemcsak a törvénykezés, az ítéletek színhelye volt a népgyűlések heteiben, hanem sokféle mulatságé: táncoltak, kereskedtek, párviadalokat tartottak, költőket, énekmondókat hallgattak meg. Ünnep és alkalom volt ez a gyér, egymástól távol élő lakosság találkozására.

A képzeletet ma hátborzongatóbb események kísértik: a Thingvelliren bűnösöket is akasztottak, fejeztek le, az Öxara folyó kristályos, kút-mély vizébe házasságtörő asszonyokat, gyermekgyilkos leányokat fojtottak.

S a „kitaszítottak" – a sagák szólnak róluk, ez volt a legsúlyosabb büntetés ezen a földön – innen indultak el a számkivetésbe, a biztos éhhalálba. Ha emberközelbe értek, bárki megölhette őket.

A tó mellett motel, kicsiny templom, egy árbocon a kék keresztes piros izlandi zászló leng.

A vízen, a permetező esőnek fittyet hányva, esőköpenyükbe állig begombolkozva, hazai kirándulók csónakáznak.

Ez a titkuk, gondolom, ez a konokságuk. Emlékművek helyett ezzel őrzik a múltat, a Thingvellir jeltelen kegyhelyén is, ahol – egy izlandi költő szavaival – „a földnek lelke van, s a kövek beszélni tudnak".

Izland azonban nemcsak a kegyetlen természet, a nehéz történelem s a nagy emberi megpróbáltatások földje, hanem nagyszerű természeti szépségeké is.

Egy napig mi is a kitaszítottak útját járjuk. Ez már valóban a pokol tornáca: a gleccserek csiszolta hegyek egészen szén-színűek, kúpjaik – akár a meddőhányók.

Bebújunk a számkivetettek megtalált, salakba vájt odúiba, ötven helybeli fillért, aurart dobunk egy csermely áttetsző medrébe, s közben mondhatunk magunknak a szokás szerint egy jó kívánságot.

A hegyek ködöt füstölögnek, az eső eláll, majd megered újra, a vézna fűréteg foltokban kopik le a láváról, mintha errefelé a föld is rongyos lenne...

A nagy Gejzírhez érkezünk. Most pihen, égszínkék vize látszik a mélyben.

Mellette azonban percenként feltör egy másik. A víz először mozogni kezd, mintha táncolna, de egyre hevesebben. Végül felpúposodik, majd kirobbanva felszökell. Odébb húzódunk, mert a permete is túl forró...

Itt már szakad, de mindenki boldogan, mámorosan tapos, lubickol a meleg, bugyborékoló tócsákban. A talajból fehér gőzoszlopok emelkednek sisteregve a láthatárig, mintha a föld szelleme szállna...

Még látjuk az aranyvízesést, a Gullfosst, amint hatalmas robajjal zuhan alá kanyonjába. Ha átsüti a nap, milliárdnyi szétporzó vízszilánkja szivárványszínt játszik.

Belenézünk egy tűzhányó kihűlt torkába: fala vöröslik, mintha még izzana, a mélyén haragoszöld tó hallgat.

Az út utolsó állomása Hveragerdi, az üvegház-város. Ma már nizzai szekfűt, fürtökben lógó banánt, iszfaháni rózsát termesztenek itt - a világ csodájára -, a sarki éghajlat alatt.

Újdonsült barátaim búcsúzóul a Saga hotelben vendégelnek meg. Asztalunkon kifogástalan címeres magyar zászló, dönthetek az egri bikavér vagy a tokaji szamorodni mellett. Az egzotikum ettől csökken egy kicsit, hiába, zsugorodik a világunk, de a figyelmességük annál kedvesebb.

Sok minden kavarog a fejemben, amit hallottam, megéltem ; kint, a tetőétterem üvegfalán túl, sirályok meg repülőgépek köröznek. Tudom, hogy az izlandi a lóról egyenest a repülőgépre szállt, hogy övéké már a világrekord a tejtermékfogyasztásban, az egy főre eső gépkocsik és légiutazások számában, s már a nemzeti jövedelem fejenkénti megoszlásában. Hogy többen, többet olvasnak, hogy a levegő, a napfény tisztább, mint bárhol a világon.

Mindez, tudom már, igaz, csak ott, akkor még mindig hihetetlen: amikor a szálló teraszáról még egyszer körbefut, s mindenütt a természet könyörtelen kihívásába ütközik a tekintet.

Mi készteti az izlandi embert ilyenkor arra, hogy mégis kitartson? A hűség az otthonául választott tájhoz, vagy önmagához? Szívósság dolga, vagy a megszokásé? Vagy ha hinni akarjuk, ha szeretjük, megszépülhet minden?

A fiatal izlandi tudósra gondolok, aki koppenhágai tanulmányútjáról visszatérve, így csodálkozott rá örömében a rég látott hazai tájra: „Milyen gyönyörű! Mégiscsak más, mint az az átkozott növényzet Dániában!"

Forrás: Sediánszky János: Jó reggelt, Eurtópa! Gondolat, 1978

DALOS GYÖRGY: Szahalin – Csehov szigete (2)

Történelmi úti beszámoló 

Egy utazás rejtélye

Csehov legtöbb magánlevelét, így szerelmi levelezését is viccelődő, frivol hangütés jellemzi. Hasonló hullámhosszon lehetett az író kiadója és legjobb barátja, Alekszej Szuvorin is, mert amikor Csehov beavatta nagy utazása tervébe, Szuvorin válaszul ennyit jegyzett meg: „Szahalin senkinek sem kell és senkit sem érdekel.” Valójában persze csak arról volt szó, hogy ez az utazás keresztezte Csehovval kapcsolatos terveit. Mint Oroszország első modern lapkiadója és könyvkereskedője nem szívesen vált volna meg mélabús humorú sikerszerzőjétől. Tartott tőle, hogy az író, aki éppen hatalmas feltűnést keltett Unalmas történet című elbeszélésével, most valóban unalmas történettel fog előállni, amelyet aligha lehet eladni a könyvpiacon.
Nyegle félmondata azonban alighanem szíven találta Csehovot, mert felháborodottan, mi több, nála szokatlan módon pátosszal reagált. „Szahalin csakis olyan társadalomnak nem kellhet, csakis olyan társadalmat nem érdekelhet - mennydörögte Moszkvából Pétervárra 1890. március 9-én -, amely nem száműz oda ezrével embereket, és nem költ erre a célra milliókat. Az egykori Ausztrália és Cayenne mellett Szahalin az egyetlen hely, ahol tanulmányozni lehet a bűnözőkkel való betelepítést; egész Európát érdekli, csak éppen nekünk nem kell? (...) Szahalin a legelviselhetetlenebb szenvedések színhelye... Sajnálom, hogy nem vagyok érzelgős, különben azt mondanám, hogy a Szahalinhoz hasonló helyekre úgy kellene zarándokolnunk, ahogy a törökök járnak Mekkába. (...) Az általam olvasott könyvekből kiderül, hogy a börtönökben emberek millióit hagyjuk elrohadni, céltalanul és barbár módon; vasra vert embereket tízezer kilométernyi messzeségbe kergettünk a fagyban, szifilisszel fertőztük, demoralizáltuk őket, növeltük a bűnözők számát, majd mindent a vörös orrú börtönőrökre hárítottunk. Ma már az egész művelt Európa tudja, hogy nem a börtönőrök a bűnösök, hanem mi valamennyien, csak éppen nem a mi dolgunk, csak éppen bennünket nem érdekel. A nagyra becsült hatvanas évek semmit sem tettek a betegekért és a foglyokért, és ezzel megsértették a keresztény civilizáció legfontosabb parancsolatát. (...) Nem, biztosíthatom Önt, hogy Szahalin érdekes, szükségünk van rá, és csak azt sajnálom, hogy én vagyok az, aki odautazik, és nem valaki más, aki jobban ért a dologhoz és ahhoz, hogy felkeltse a társadalom érdeklődését.”

Katorgás férfi

Csehov felháborodásának személyes éle a „nagyra becsült hatvanas évekre” való utalásban rejlik. A „hatvanasok” Nyikolaj Csernisevszkijjel voltak szolidárisak, akit 1864-ben írásai miatt Szentpétervárott pellengérre állítottak ("állampolgári kivégzés" - így nevezték a barbár ceremóniát), majd Szibériába száműztek. A "hatvanasok" Alexander Herzen londoni Kolokoljának illegálisan becsempészett példányait olvasták, és legfontosabb fogalmuk az "ideál" volt. Az 1834ben született Szuvorin a "hatvanasok" nemzedékéhez sorolta magát, akkoriban harcias cikkeket írt liberális lapokban a hatóságok önkénye ellen, és több ízben meggyűlt a baja a cenzúrával. A nyolcvanas években azonban már a konzervatív Novoje Vremja nagy hatalmú főszerkesztője volt, és jóllehet szűk baráti körben olykor anarchista kirohanásokat engedett meg magának, a haladó táborban reakciósnak számított, és idővel egyre inkább meg is felelt a róla alkotott képnek.
Többen fel is rótták Csehovnak, hogy a konzervatív Szuvorin kiadójánál jelentette meg műveit, és nyíltan vállalta vele a személyes barátságot is. A nagy kapcsolat csak 1898-ban szakadt meg, amikor Csehov nizzai tartózkodása idején egyszerre olvasta a francia és az orosz lapokban a Dreyfus-ügyről megjelent cikkeket, és teljesen színvonaltalannak tartotta a Novoje Vremjá-nak a "szerencsétlen kapitány" és Émile Zola elleni támadásait.

Katorgás nő

A nyolcvanas évek végén azonban a politikai nézeteltérések még nem árnyékolták be szerző és kiadó barátságát. Része volt ebben Szuvorin tragédiájának is: egyik fia, Vlagyimir 1887-ben agyonlőtte magát, a másik, Valerian két évvel később tüdőbajban meghalt. Csehovot, aki velük nagyjából azonos korú volt, Szuvorin a fiaként szerette. Csehov pedig elfogadta az "öreget", ha nem vérszerinti, de legalábbis gyóntatóatyjának. Szuvorin volt az egyetlen, akinek részletesen megmagyarázta, milyen személyes indítékok késztetik a szahalini utazásra, amely az akkori körülmények között életveszélyes lehetett. 1889 végén írott levelében ekként vonja meg pályája mérlegét:
„Karcolatok, tárcák, butaságok, vaudeville-ek, unalmas történetek, tele hibával és zavarossággal, telefirkált papírok garmadái, akadémiai díj [a Művészeti Akadémia 1888-ban Csehovnak ítélt Puskindíjáról van szó - D. Gy.] ... és mindamellett egyetlen olyan sor sem, amelynek szememben igazi irodalmi jelentősége volna. Rettenetes sok munka volt ez rendkívüli körülmények között, de egyetlen percnyi komoly munka nem volt benne. (...) Szenvedélyesen szeretnék öt évre elrejtőzni, és fáradságos, komoly munkával foglalkozni. Tanulnom kell, mindent elölről kell megtanulnom, mert irodalmárként teljességgel tudatlan vagyok; lelkiismeretesen kell írnom, érzéssel, érzékkel és értelemmel, nem szabad egy hónap alatt öt ívet írnom, hanem öt hónap alatt kellene egyet. El kell mennem itthonról, évi 700-900 rubelből kell kijönnöm, s nem mint eddig, 3-4000-ből, sok mindenre fütyülnöm kellene, de sajnos több bennem a kisorosz lustaság, mint a bátorság.” És hozzáfűzte: „Januárban harmincéves leszek. Alávalóság.”

*

Anton Pavlovics Csehov 1860 januárjában született Ukrajnában, Taganrog városában. Apja, Pavel Jegorovics jobbágyivadék kis szatócsüzletet tartott fenn, amelyben a cégtábla szerint „tea, cukor, kávé, szappan, kolbász és gyarmatáru” volt kapható. Leányát és öt fiát, akik közül Anton a harmadik volt, vallásos és hazafias szellemben nevelte, vagyis a Bibliából meg a Szün otyecsesztva (Honfi) című újságból olvasott fel nekik. Ezenfelül egy Madame Chopin nevű zongoratanárnőt is szerződtetett melléjük.
Idősebb Csehov azonban nem valami szerencsés kézzel vezette az üzletet, és hamarosan csődbe jutott, úgyhogy hitelezői elől kénytelen volt Moszkvába szökni. Az anya és a kisebb gyermekek valamivel később követték. A gimnazista Anton Taganrogban maradt, és tanulmányai mellett fenntartotta a házat, eladogatott és elzálogosított dolgokat, diáktársakat korrepetált és fillérekből élt, a legrosszabb azonban az volt, hogy neki kellett alkudoznia az apja hitelezőivel. Ezek a szégyennel és megaláztatásokkal teli esztendők már a leendő írót gazdagították: mikroszkopikus pontosságú ismeretei az árukról, árakról, váltókról és bírósági végrehajtókról a taganrogi nyomorban gyökereztek. Innen eredeztethető roppant találékonysága, igen korán megnyilvánuló cselekvőképessége és kereskedői hajlama - hamarosan már élelmiszercsomagokat küldött Moszkvába hozzátartozóinak.
A "családegyesítésre" Csehov érettségije után került sor. Anton beiratkozott a moszkvai egyetem orvosi fakultására. Hogy magát és munkanélküli hozzátartozóit eltarthassa, rövid, humoros elbeszéléseket írt és küldözgetett különböző szerkesztőségekbe. A kis karcolatok hamarosan pénzt és hírnevet hoztak neki -igaz, ekkor még álneveken, például Antosa Csehonte néven publikált.
Az írás nem esett nehezére, élvezettel vetette papírra gyermek- és ifjúkorának kimeríthetetlen életanyagát. Afféle színvonalas szórakoztató irodalmat művelt, és csak a Sztyeppével, majd az Unalmas történettel lépte át a tárcarovatot a "vastag folyóiratoktól" elválasztó határmezsgyét. Dmitrij Grigorovics irodalmár hívta fel rá Szuvorin figyelmét, és a biztos ízlésű kiadó azonnal keretszerződést kötött Csehovval. Nála jelent meg a Tarka elbeszélések, majd a Morcos emberek című novelláskötet. Jóllehet sok kedvező kritikát kapott, az Ivanov című színműve pedig meghozta az első színházi sikert is, Csehovnak kezdettől éles bírálói és irodalmi ellenségei is akadtak. Leginkább prózájának könnyedségét, "ifjonti gondtalanságát" vetették szemére, amelyet sokan felszínességként, a közéleti elkötelezettség hiányaként értelmeztek. Márpedig a kor political correctnesse Nyekraszov ars poeticája jegyében az elkötelezettséget fölébe helyezte az esztétikai értéknek: „Költőnek lenned nem muszáj / de hogy polgár légy: kötelesség.”
Az irodalmi sérelmekre azután a Ruszszkaja Müszl tette fel a koronát, amely egyik számában Csehovot „az elvtelen írás papjai” közé sorolta. Ez már 1890 márciusában, a szahalini utazás előkészületei közepette történt, Csehov azonban talált időt rá, hogy eljuttassa tiltakozását a szerkesztőséghez:

Bennszülött  család

… A humorista úgy érezte, bizonyítania kell komolyságát. A Moszkva és Szahalin közötti tízezer kilométer eléggé mérhető teljesítménynek látszott ahhoz, hogy meggyőzze az ellenfeleket. Csehov az út tervezgetése közben, de igazából mindig is elégedetlen volt életének valamennyi szférájával. „Hirtelen, csak úgy derült égből nem szeretem nyomtatásban látni a műveimet”, írta 1889. május 4-én Szuvorinnak. „Közönyössé váltam a recenziókkal, irodalmi csevegésekkel, híresztelésekkel, sikerrel és kudarccal szemben. (...) Valami pangást érzek a szívemben, amit magánéletem pangásával magyarázok.” Tanácstalanságát furcsa dilemmában fogalmazza meg: "Nősüljek talán meg? Vagy jelentkezzem orvosnak az Önkéntes Flottánál?”(Szuvorinhoz, 1889. április 17.)
Az esetleg házasság vagy utazás furcsa összekapcsolása nem valamely konkrét dilemmára vonatkozott, noha Csehovot körülrajzották a nők. Ekkoriban bátyját ápolta a Jalta melletti Szuhumiban önfeláldozóan és reménytelenül: Nyikolajt harmincévesen elragadta a tüdővész. Bátyja halála miatt Csehov lemondta 1889 nyarára tervezett első külföldi útját, noha maga Szuvorin hívta, hogy kísérje el Tirolba. Csak Odesszáig jutott el, onnan visszatért Jaltába, és megírta az Unalmas történetet. "Hangulatom egészen határozatlan volt - írta barátjának bocsánatkérően. - Tirolba, Berdicsevbe vagy Szibériába utazzam-e - nem mindegy?"
A "nősülni vagy elutazni" dilemma egy pillanatra mégis konkretizálódott, amikor nővére, Mása révén megismerkedett Ligyija Mizinával ("Lika"). A hölgy belement volna a házasságba, de Csehov megriadt a hirtelen döntéstől, és ebben alighanem egy előző kudarc is közrejátszott: néhány évvel korábban Jevdokija Efrosz, a fiatal zsidólány kosarat adott neki, mert szülei nem egyeztek bele, hogy lányuk keresztény hitre térjen. Így azután a boldogító igen helyett Likának be kellett érnie egy fényképpel, amelynek hátára Csehov ezt írta: "A legkedvesebb lénynek, aki elől Szahalinra menekülök." És hogy semmi illúziót ne keltsen a Szahalin utáni időkkel
kapcsolatban, hozzáfűzte: "Ez az ajánlás éppoly kevésre kötelez, mint a fényképcsere."
Csehov tartós mélabújára sem az írás szenvedélye, sem pedig orvosi hivatása nem hozott gyógyírt. Tanult szakmáját egyenesen gyűlölte,,,
Szahalinba, írta, „nemcsak a fegyencek miatt, hanem csak úgy, általában" akar elutazni. Csehovnak ez a távolság iránti vágya végigkísérte életét. Krónikus depresszióját utazásokkal próbálta enyhíteni: „Leküzdhetetlen vágyat érzek a menekülésre - írja egy helyütt, majd filozofikusan: - Élni akarok, és valamilyen erő sodor valahová messzire... Lelkem valósággal koldusa a tágasságnak és magasságnak.” 
...Dr. Csehov, akihez még híres író korában is egyszerű parasztok jártak rendelésre, maga is gyógyíthatatlan betegségben szenvedett. Amikor tehát azt mondta: „Januárban harmincéves leszek. Alávalóság”, orvosként már tisztában volt várható élettartamával.
Először 1884-ben köpött vért, és tisztában volt vele, hogy ez mit jelent...
Georgij Miromanov helytörténész, aki gondosan kiszámította, hogy a "Szahalin" szó összesen nyolcszázszor fordul elő Csehov életművében, az első említésre a Tűz című 1888-as novellában bukkant rá. Ennek koravén fiatal hősével mondatja az író: "26 éves voltam akkor, de már nagyon jól tudtam, hogy az életnek se célja, se értelme nincs, hogy minden csalás és illúzió, és hogy egy szahalini katorzsnyik élete semmiben sem különbözik a Nizzában élhető élettől."
E kissé elnagyolt összehasonlítás inkább a hős világfájdalmát illusztrálja, mint az íróét. Csehov pontosan tudta, miben különbözik Szahalin a földközitengeri fürdőhelytől. Olvasta Vlagyimir Korolenko A szokolini című elbeszélését (1885), és személyesen is megismerkedett a szerzővel. Korolenko több évet töltött Jakutföldön száműzetésben, és ott hallott először az „orosz Ördögszigeten” uralkodó szörnyűséges állapotokról. Feltehető, hogy neki is része volt Csehov döntésében.
Hogy maga ez a döntés mikor született, pontosan nem tudni, de mindenképpen 1890 januárja előtt. A Novosztyi Dnyja bulvárlap január 26-án közölte: „Szenzációs hír! A tehetséges A. P. Csehov szibériai utazásra készül, hogy tanulmányozza a száműzöttek életét. (...) Következésképpen Csehov úr minden tekintetben kivétel. Mindenesetre ő az első orosz író, aki Szibériába utazik.” Legalábbis az első, tegyük hozzá, aki önként teszi ezt, gondoljunk csak a száműzött dekabristákra, köztük költőkre és prózaírókra, Dosztojevszkijre és a már említett Korolenkóra.
Csehov kiterjedt előtanulmányokat folytatott: több mint száz könyvet és folyóiratot olvasott el, köztük a Morszkoj Szbornyik (Tengerészeti Almanach) húsz évfolyamát, átböngészte a büntető törvénykönyvet, néprajzi, földrajzi és geológiai munkákat. Akkori lelkiállapotát "mania sachalinosaként" diagnosztizálta, egy pályatársának pedig azt írta, hogy ő már "nem is író, hanem Szahalin foglya". Kezdetben nem egyedül akart utazni, de az általa kiszemelt útitársak sorra elborzadtak a roppant vállalkozástól.
Iszaak Levitan festő, akit Csehov a könyv majdani illusztrátoraként akart magával vinni, menyasszonyára hivatkozva hárította el a megtisztelő invitálást. Vlagyimir Tyihonov író betegségével mentette ki magát. A jó Leontyev-Scseglov pedig, akit Csehov Jeannak becézett, meglehetősen tapintatlanul reagált: "Azt kérdi, kedves Antoine-om, miért nem akarok Önnel Szahalinra utazni. Szeretem a feleségemet, és irodalmi témáim késő öregkoromig elegendőek..."
Az a feltevés, hogy Csehov témaszűke miatt vállalta az egzotikus utazást, meglehetősen elterjedt irodalmi körökben. Viktor Burenyin, a Novoje Vremja (tehát Szuvorin) epés kritikusa még gúnyverset is faragott erről:
Kiváló írónk, Csehov eltökélte, Hogy kirándul Szahalin szigetére, S ott sziklák közt bolyongva arra vár, Hogy egyszer csak az ihlet rátalál. Hanem a múzsa elkerüli őt, S mű nélkül tér haza, időelőtt. Rövid a mese, morálja csak ennyi: Az ihletért nem kell oly messze menni.
Maga Szuvorin nagyvonalúbban viselkedett, jóllehet, kitartott nézete mellett, hogy "Szahalin senkinek sem kell és senkit sem érdekel". Ezer rubel előleget fizetett ki kedvenc szerzőjének egy útközben írandó szibériai riportsorozatra, és újságíró igazolvánnyal is ellátta. Mellesleg nemcsak ellendrukkerek helytelenítették az utazást, hanem barátok és hozzátartozók is. Féltették Csehovot, aki maga sem titkolta, hogy veszélyes kalandra vállalkozik: "Feltéve, hogy Szahalinon nem falnak fel a medvék vagy a fegyencek... decemberre visszatérek", írta 1890. március 16-án Leontyev-Scseglovnak. Valamivel sötétebb tónusú, szinte végrendeletszerű a Szuvorinhoz intézett búcsúlevél: "Hajótörés vagy hasonló baj esetén jegyezze meg, hogy minden, amim van és lesz a jövőben, nővéremé, és ő fogja kifizetni az adósságaimat." (1890. április 15.)

Az oldalon helyi fotográfusok szahalini fotóiból, a XIX. sz. végéről

(Folytatjuk)