KARINTHY FERENC: Kajakkal a Dunán

KENTAUR

A kajak most téli álmát alussza, Szentendrén, a Bem utcában, Huba úrnál, aki a zord időkre befogadta, fedett, száraz helyen őrzi. Tavasszal majd rendbe hozva, kijavítgatva kapom meg tőle, frissen átfényezve-lakkozva, orrán a felírás is újrafestve: Kentaur.

Az írást Cseke Péter dunai fotói illusztrálják

Amikor vettem, kilenc éve, még Kontiki volt a neve. Sok csónakházat végigjártam a két parton, Újpesten, Megyeren, és a Rómain, címről címre araszolva, míg ráakadtam. A révkapitányság igazolása szerint, melyet két vízhatlanul összeenyvezett műanyag lemezecske közt adott át tulajdonosa, a megnevezett vízi jármű anyaga fa, építési éve 1962, hossza 520 cm, szélessége 56 cm, befogadóképessége egy (1) személy, azaz 80 kg. Észrevétel csupán ez utóbbi bejegyzéshez fűzhető: testsúlyom, mi tagadás, közelebb van már a 90 kilóhoz. S ha a leányfalusi part előtt elhúzok, Goszlethéknál az unokák üvöltve követelik a beszállást és a nekik járó tiszteletkört. Nem is beszélve a Zebulon nevű tacskóról, tán meg is szakadna szaporán verő kis szíve, ha nélküle indulnék a vízre.

A Kentaur név egy korai regényem címére utal (miért ne, ugye, ha Maupassant csuda-vitorlása lehetett Belami?), emellett viszonylag könnyen, mindössze néhány betű átcserélésével volt kialakítható a Kontikiból. Eredetileg magam is egy tenger- és folyamjáró jachtot kívántam beszerezni, illetve ilyet ajándékoztak volna nekem, így terveztük el Kállai Ferivel, a Pethes-fiúkkal a Nemzeti Színház balatoni üdülőjében, zajos lábtenisz-mérkőzések szünetében, jó tizenöt éve. Eszerint az ENSZ akkori főtitkára soron kívül javaslatot terjeszt elő, hogy a nagy tehetségű magyar utazónak és sportembernek – itt lehetetlen kiejtéssel az én nevem következnék –, érdemei elismeréséül és további tapasztalatok gyűjtése céljából adományozzanak egy atommeghajtású, tökéletesen felszerelt kis hajót, természetesen legénységgel, személyzettel, valamennyi költséget vállalva, s az Egyesült Nemzetek lobogója alatt, szabad járással minden tengereken és kikötőkben. Hruscsov azonnal felugrik: – Támogatom! – Kennedy is mosolyogva bólint: – Örülök, hogy ez esetben kivételesen teljesen egyetértek Mr. Krhouschchewal. – E jacht neve lett volna Kentaur, a részleteket apróra kidolgoztuk. Hány kajüt, mi legyen a társalgóban, könyvtár, zeneszekrény, tévé és így tovább, hol étkezzünk, kell-e külön mikrobusz a szárazföldi kirándulásokra, esetleg helikopter is stb. Például valaki kap egy meghívót: „Szívesen látom kedves feleségével együtt decemberben és januárban polinéziai-melanéziai kör-utunkon" vagy „Gyere velünk nyáron Alaszkába, a Bering-szoroson át az Északi-Jeges-tengerre, föl az Obon, vogul és osztják rokonainkhoz". De az igazi meglepetés, hogy ki mindenki nem lesz meghíva: ebből vészes sértődések származnak, örök haragok, intrikák, idegösszeroppanások. Annyi baj, mi nem bánjuk, már messze vizeken vitorlázunk...

Az ismert események folytán az adományozásra végül mégse került sor. így lett a luxusjachtból ez az egyszemélyes kajak, ám maradt a Kentaur név.

FÖL LEÁNYFALURA

Szentendrén először keresztben át kell vinni a hajót a 11-es országúton, óvatosan kétfelé figyelve a forgalmat. Vállamra emelve cipelem: valami különleges fából készülhetett, mert évről évre súlyosabb. Akkor fel a magasított gátra, majd a rakpart dunai oldalán le a lépcsőn. Elővigyázatosan a vízre tenni, meg ne sérüljön valami alattomos kövön, ami a csónakok fő veszedelme, bele az ülést, párnát, szivacsot, végül magam is beereszkedem. Minthogy a gyors járású kajakok eléggé borulékonyak, az első időkben bizony a Dunába fordultam néhányszor. Ma már ilyesmi nem eshet meg, a mozdulat rég beidegezve, előbb a jobb lábat be, kinyújtani, lassan leülni, folyvást ügyelve az egyensúlyra, és utánahúzni a balt, az evezővel is tartva a balanszot. Ezután kap engedélyt a beugrásra Zebi – a többi már játék, boldog, könnyű siklás, szinte megmártani is alig kell a kéttollú lapátot.

Fölfelé húzok, szembe az árral. Balra elmaradnak Szentendre tornyai, s ahogy beljebb kerülök, kitárul a folyamvidék panorámája. Pilis, a Vöröskő, messze párában a túlparti Börzsöny, föltépett mellével a Naszály, alant pusztítója és a környék légterének fáradhatatlan szennyezője, a Dunai Cement, hatalmas, szétterülő fehér füsternyővel, mint egy atomfelhő... Tengertelen kis ország, bennünket a Duna kapcsol össze a világ távoli vizeivel. A nemzetközi forgalom azonban inkább a másik, szélesebb ágban zajlik: ez az itteni, a Szentendrei-ág csöndesebb, békésebb, jobbadán hazai személy- és teherhajók járják, egy árnyalattal tán tisztább is.

S már itt a Pap-sziget. Szigetnek ugyan inkább csak magas vízállásnál lehet nevezni, ám a keskeny ág – a mellékág mellékága – ilyenkor se hajózható, amióta a kempinghez vagy uszodához vezető kőhíddal vagy inkább kőgáttal kettévágták: aki mégis megkockáztatná, ki kell másznia, vállra vennie járművét, föl a csúszós, meredek parton, és odaát újra le. Ha meg apad a folyó, a meder teljesen eliszaposodik, még az efféle lélekvesztővel se vergődni át, füves-sáros-latyakos békapocsolya, nyári estéken messzihangzó kuruttyolással, mocsárbűzzel. Nem nehéz megjósolni, hogy hamarosan feltöltődik az egész, már csak neve őrzi a szigetet, s a kiszáradt, elhalt ág partján – szürrealista látomás! – búsan az elgazosodott homok és hordalék felé forduló villák, vízi sporttelep, csónakház.

Derűsebb táj a Határcsárda környéke, és mozgalmasabb is. Szinte szüntelen ingajáratban jön-megy a monostori kis komp; emitt a vendéglő kerthelyiségében zajos étkezők, italozók, fenn autók parkolnak, lent csónakok. Attól fogva csupa ismerős" nyaraló alatt kajakozom el, s mindnél érdemes megállni: Györffyéknél némi őstörténeti pletykálkodásra, Szeberényiéknél irodalmi csevelyre és kisüstire, míg Luci, a hatalmas farkaskutya a Duna felől is védve háztájukat, őrjöngő ugatással a vízbe robban, Belláéknál pingpongozni, Tichyéknél a magyar labdarúgás helyzetét megvitatni. Megkerülöm a pártüdülő zöld úszóházát, s onnét már nincs messze az a lapos tetejű, sárga kis épület, melynek feltűntén Zebulon őrjöngeni kezd a csónak orrában, vinnyog, ficánkol, majd nem győzve kivárni a lassú és körülményes kikötést, hősiesen a Dunába veti magát, úgy sprintéi és gázol ki-föl a sekélyen át: ő már megérkezett.

ISZAP, OLAJ, BOLDOGSÁG

Tíz vagy tizenkét éve szúrták el, addig nem volt semmi baj. Kotrók jelentek meg, s valami olyan szerencsétlenül, rossz nyomon vájták ki a folyó medrét, hogy azóta mindent ide hord, az enyhén ívelő leányfalusi partra, csak rak és rak és rak és rak. Augusztusban és szeptemberben, mikor a szint alacsony, már nézni is ijesztő a híres üdülőhely előtt végig a széles, itt-ott harminc-negyven méteres iszappadot, üres konzervdobozokkal, ócska lábasokkal, műanyag tasakokkal telehintve, csöndes időben a kellemes illatát is érezni. Áthatolni rajta pedig úgyszólván képtelenség, se ki, se be, térdig, derékig lehúz, aki nem tud idejében kikecmeregni, tán bele is fúlna, mint az Ecsedi-lápba. És az iszap egyre több és magasabb -mi lesz a vége? Lehet, hogy ezer esztendő múlva a régészek ezen a helyen hajdan volt virágzó települést ásnak majd ki a mindent elfedő, megkeményedett rétegek alól: házakat, utat, kocsikat, szerszámokat, megkövült növényzetet, holtukban megdermedt macskákat, lovakat? Egy eltemetett kis épületben az utolsó pillanatig kitartó, középkorú férfi tetemét, furcsa billentyűs szerkezetre bukva, lábánál ebcsontváz: akár a pompeji strázsa.

További sirám maga a víz: olajos, kátrányos, ragacsos, hatalmas, gomolygó foltokkal, melyek a szivárvány színeiben hirdetik a civilizáció üdveit, néha meg olyan a szaga, mint az útépítéseké hengerelés közben. Tudom, hogy ez nem a Duna specialitása, láttam a Rajnát, Amerikában a vastag lepedékkel fedett Erie-tavat, s ha csupán képen is, a belészennyezett gyúanyagoktól lángra lobbant Cuyahoga-folyót. Igy hát csak egy kis tűnődő mélabúval gondolok vissza kamaszkorom savanykás-hűs, üde ízű és aromájú, friss puha-zöld Dunájára, ahogy beleharaptunk, amikor a túlsó ágban, Verőcén kiúsztunk Devecseriékkel a fölfelé dohogó vontatókhoz, hogy hátul a ladikba kapaszkodva felhúzassuk magunkat Kismarosig vagy akár a szigetcsúcsig, s újra lecsurogjunk, nem bírtunk betelni vele.

A tapasztaltabb folyami kéjencek azért rnég ma is megtalálják a kanyarok mögé bújt szűz sellőket – Duna-nyelven így hívják a hirtelen iramodású, zátonyos szakaszokat –, szeplőtelen vizeket, a fürdésre alkalmas tiszta ereket, melyek egy-másfél méter mélységben is mutatják a fenék kavicságyát, a gyorsabb, kedvesebb áramokat... Leányfaluval szemben, a Kacsa-sziget túlsó oldalán, a zátonyok között sose teljesen sima a tükör, fodrozódva rezeg és csillog, borzoltabb foltok vándorolnak alá: a folyó szélcsendben is él, lélegzik. A zöldár rendre elönti a szigetet, partokat, a sodródó füvek, moszatok fennakadnak a füzek, cserjék tövén és ágain, amikor a folyam visszahúzódik, rájuk szárad, mintha a fáknak szakálluk nőtt volna. Később, nyár derekán, közepes szintnél keskeny laguna vágja át a szigetet, ebben is lassabban csordogál a víz. A fürge kis kajakkal át lehet evezni-bújni a lehajló lombozat, indák alatt, ám a laguna bejáratát úgy eltakarta a növényzet, csak a minden dunai titkok tudói ismerik. Aki csöndben és türelmesen figyel, már júniusban is vadkacsákat láthat errefelé, a tojó úszni, bukni, halászni tanítja fiókáit. Szeptemberben, mire felnőnek, olykor az egész elhagyott ágat ellepik a récék. Ha halkan közéjük siklom a kajakkal, bevárják, amíg egészen közel érek, szinte már karnyújtásnyira: akkor a teljes csapat, több száz madár mind együtt és egyszerre rebben föl. (1976)

Forrás: Körvadászat. Szépirodalmi, Budapest, 1986

SEDIÁNSZKY JÁNOS: A pokol tornácán

Cseke Péter: A gejzir szelleme

„Csak aki Izlandot ismeri, ismerheti a sagákat" – mondta Halldór Laxness, e maroknyi nép nemzetközi rangú, Nobel díjas és Lenin-békedíjas írója. – Országunk minden talpalatnyi földje, hegye, hágója, völgye, lávamezője a sagák hőseivel és történeteivel népesült be."

1971 nyarán, néhány napra, a nyomukba szegődhettem.

Ez a kaland – életemben máig a legkülönösebb – a koppenhágai repülőtéren kezdődött, amikor beszálltam a Flugfelag Islands, az izlandi légitársaság Boeing gépébe.

Dallamos, ősi nyelvén köszöntött a paprikavirág színébe öltözött stewardess. Egy másik, amint elhelyezkedtünk, sárga mentőmellényt vett fel, oxigénpalackkal. Lassan végigvonulva köztünk, némán, kézjelekkel, manöken mosollyal mutatta be a használatát. Ekkor ötlött eszembe, több mint négyórás repülés vár ránk az Atlanti-óceán fölött.

Este tíz órakor húztunk fel a magasba. Dániában épp besötétedett, a tenger odalent szürkéskék volt, mint a koppenhágai porcelán.

Fél tizenegykor egyszerre csak felkelt a nap: tisztán, ragyogón, rózsaszín lett tőle a gép belseje, megfestette az arcunk, mintha kipirultunk volna.

Tizenegy óra után már vakítóan sugárzott, eloltottuk az olvasólámpákat. A Nap lovasán – ez volt a gép neve 0 az északi éjszaka nappali világosságában szálltunk.

Hajnali kettőkor tűnt fel a szigetország: sűrű felhő takarta, de résein át kibukkantak a tűzhányók ormai, a gleccserek hómezői. Lejjebb ereszkedve, a látvány már megdöbbentett: kráterek ásító torka, salakos lávamezők, kiégve, összeszabdalva. A távolban, éppoly kopáran, éppoly feketén, kihalt vulkánok kúpjai komorlottak. Fű, fa, virág sehol: mintha a senki földjére érkeztünk volna...

A repülőtéren szorongva csatlakoztam a többiekhez. Lentről nézve, a táj már dermesztő volt: mindent elborít, letarolt a láva, megkövesült hullámverése a szegényes lakok küszöbéig ér, feltüremléseivel, tarajával elnyelni kész mindent, a falakat fojtogatja. Olykor rögös mellékutak ágaztak el a semmibe, s néha szembejött rajtuk – ez volt a legmeglepőbb – egy-egy gépkocsi, fényszóróiknak előre küldött ikercsóváival.

Majd befutottunk a világ legészakibb fővárosába.

Másnap városnézésre visznek, de hol a város?

Reykjaviknak nincs közepe, csak széle, szertelenül nőtt családiház-telep. Ez is lávatalajon, lávadolmenek közé szorítva. A faluk rovátkált bádoglemez vagy repedt nyersbeton, a tetők színesek: pirosra, zöldre festve.

A régi városmag is szerény: emeletes fehér házikó, az egykori börtön, ma a miniszterelnökségi épület. A köztársasági elnök háza is egyszerű, földszintes. Műemlék egy ősi módra épített, földbe vájt, háromszög alakú építmény. A tetején ráhordott vastag föld- és fűréteg: évszázadokon át így melegítették az izlandiak otthonaikat.

A központban egy kis tömörülés: a Borg-szálló, egy üzletsor, a templom, a Morgunbladid, a legnagyobb napilap székháza. De közelebbről nézve szétesik az egész, rendszertelenül, összevissza állnak a tűzfalak, a raktárak, a kisebb-nagyobb lakóházak.

A felhők alacsonyan szállnak, hol van már az utazás mennybéli csillogása?

De a szabadtéri uszodában gyerekzsivaj, a medence tele, hőforrások vize gőzölög benne. A napozódeszkákon ugyan inkább a szél, mint a nap szárítja a fürdőzőket, akiket azonban láthatólag cseppet sem zavar a cseperésző eső, a 12 fokos júliusi hőmérséklet.

Nem adom meg magam, rendületlenül a város szilárdabb magvát keresem, a felfedezők izgalmával. Le-lecsapó zápor ver, a csípős szél belém mar, betérni nincs hova, híre-hamva sincs cukrászdának, presszónak, kiskocsmának. Elszántan vágok neki egy-egy elágazásnak, de hamarosan visszatérít: nem találok mást, csak egyforma, jellegtelen és kihalt, kilométer hosszú utcákat. Csaknem üres Volvo buszok dübörögnek el mellettem, sétáló nincs, az egy-két mozi ócska rémfilmeket játszik.

Éjfélkor is nappal van, fiatalok, csizmás-bőrzekés farmerlányok kivénhedt amerikai terepjárókon száguldoznak, keringenek az utakon, a kikötőben, a mólón, a vízesésekről elnevezett teherhajók mellett. A tengerparton mutogatják a speciális köveket, amelyeken hajdan a halászok zsákmánya száradt, hering és kátrány szaga árad, aranyásó-települések vagy alaszkai világvége-kisvárosok hangulatát érzem.

A kocsizajlás reggelig tart – vajon hová? –, a főváros környéke kősivatag, a szórakozó- és a munkahelyek réges-rég bezártak. Úgy tűnik, le sem fekszenek, magam is a korzózó autók között mászkálok. A szemhéjam ég, de nem vagyok álmos: fáraszt és ingerel a monoton szürkeség, a nappal s az éjszaka egybeolvadása.

Végül kifulladtan megállok még a temető mellett: talán ez a kietlen városban a legszebb. Föld, hant nincs benne, csak az a kevés, amit a sírok betonkereteire ráhordtak. Azon virul a telepített fű selyme, tarka ágyasokban az árvácska virága, valami törpe cserje. Messziről díszparknak látszik az egész. Az egyetlennek.

A reykjaviki Nemzeti Múzeumban feltárul előttem a sziget eleven, képes történelme.

„Ehhez azonban ismernie kell nemcsak népünk nehéz sorsát, hanem páratlan, másutt meg nem található természeti környezetünket" – szól Arni Björnsson, a lelkes, szakállas néprajztudós, mielőtt végigvezetne.

– Izland Európa második legnagyobb szigete az Atlanti-óceán közepében, túl az északi sarkkörön, a skót és a norvég partoktól „mindössze" 8-900 kilométerre. Területe akkora, mint Bulgáriáé, lakosságunk száma azonban alig több mint kétszázezer.

Az ország a földtantudósok paradicsoma. Kilenctizedét örök jég borítja, legnagyobb gleccserünk, a Vatnajökull vastagsága kereken egy kilométer.

Hazánk ugyanakkor a tűzhányók földje: az utolsó száz évben öt évenként rengette meg vulkánkitörés. A Hekla hamu- és porfelhője 30 kilométer magasra szállt 1947-ben. Ez a leghírhedtebb vulkán: a keresztény középkor az Alvilág lejáratát sejtette benne. Egy föld alatti tűzhányó megmozdulásakor, 1963-ban – egy elképedt halász szeme láttára – a Surtsey-sziget emelkedett ki a tengerből. A Laki 1783-ban hét hónapig működött, a legnagyobb lávafolyamot ontotta, amit emberi szem valaha is látott. Egész Svájcot maga alá temethette volna.

Nem csoda, hogy egy istenfélő szerzetes a XII. században úgy vélte, „az Etna csak gyönge kis kályha a pokol tüzéhez képest, amely Izlandon ég", s hogy egy Martiniére nevű francia utazó ezt írta 1653-ban megjelent könyvében:

„Az izlandi partokról hallható jajgatás és kiáltozás az elkárhozott lelkektől ered."

– Mi az oka ennek a rendkívül erős vulkáni tevékenységnek?

– Ismeretes, hogy a földhő átlag 3 fokkal emelkedik 100 méterenként, rendes körülmények között. Izlandon azonban sok helyen 10 fokkal, helyenként méterenként egy fokkal!

Ez a földmeleg táplálja gazdagon feltörő hőforrásainkat. Régebben csak mosdásra, fürdésre használták őket, s még valamire: kenyérsütésre. Ahogy láthatja itt a múzeumban, a régi fényképeken.

Ma már persze sokkal ésszerűbb, gazdaságosabb, nagyüzemi a felhasználásuk. Háztartásainkat, műhelyeinket, új ipartelepeinket fűtik vele, s táplálják az üvegház-városokat és az uszodákat.

Őseink valaha azt hitték, az izlandi hő a pokol tüze. Utódaik egyre inkább bebizonyítják, hogy az életé!

– Az izlandiak azonban a faggyal, a hóval is birkóznak.

– Az évszázadok során a jég sem volt hozzánk kíméletesebb, mint a tűz.

A letelepedés óta eltelt évezred alatt az éghajlat egyre romlott, a jégmezők fokozatosan előre nyomultak. A vetések kifagytak, a gabona már nem termett meg, a folyók, a kikötők évszámra befagytak, a halászok nem jutottak ki a tengerhez. Az állandó viharokban a szél elhordta a soványka talajt, egyre pusztítóbb éhínségek dúltak. 1015-ben, a feljegyzések szerint, a hidegtől a lovak mind egy szálig elpusztultak, az 1600-as évek elején a birkák felfalták saját bárányaikat, még a madarak is megfagytak.

Cseke Péter: Gleccser Izlandon

– Mikor lépett először ember Izland földjére?

– Nem tudjuk pontosan. A tengerparton találtak római pénzt is, talán ítéletidőben vetődött ide Valami római gálya, az ókori Thuléra.

Ami számunkra érdekes: az izlandi történelem néhány eseménye, évszáma meglepő egyezést mutat, teljesen véletlenül, a magyar történelemmel. Igy, miként a miénk, a IX. század végén történt az izlandi honfoglalás. Halldór Laxness szerint így zajlott le:

„A század utolsó éveiben 30-40 ezer ember – nagyobb részük nő, gyermek – Széphajú Harald király önkénye elől menekülve, elhagyta norvégiai otthonát, és a lakatlan szigetre települt át.

Az európai hajózás legnagyobb vállalkozása volt ez. Az Atlanti-óceán északi része mindig a legveszedelmesebb vizek közé tartozott: minden évszakban kitörhetnek rajta hosszan tartó viharok, de beállhat a teljes szélcsend, ami akár egy hónapra is veszteglésre kényszerítheti a hajót.

Európa akkoriban még nem ismerte a hajózás tudományát : iránytű nem volt, ha leszállt a köd, nem lehetett tájékozódni, a hajó könnyen partra vetődött vagy hajótörést szenvedett, így tévedésből fedezték fel már korábban a skandinávok a lakatlan Izland szigetét, és később az izlandiak, 500 évvel Kolumbusz előtt, Amerikát.

Az izlandi letelepülők a norvég erdők fáiból ácsolták össze kis faalkotmányaikat, amelyek legfeljebb 5-10 tonna terhet bírtak el. Ezért építőanyagot, használati tárgyakat, háziállatot, élelmiszert csak nagyon keveset vihettek magukkal új hazájukba. Minden egyebet a fejükben kellett elraktározniuk. "

A múzeumban így hát nincs őstörténeti emlék, a legrégibb lelet egy honfoglalás kori asszony sírja. Egy szobrocska, még a pogány időkből, Thórt, a vihar skandináv istenét ábrázolja. A mennydörgés urát többször viszontláttam még az emléktárgyakon, a „láva-kerámiákon": a lávaszemcsékkel díszített hamutartókon, vázákon.

Izland népe 1000-ben vette fel a kereszténységet – amikor István királyunk koronát kért a pápától. Egy csontszínű Krisztus a falon, a XII. századból, s egy oltárterítő, a három izlandi szent alakjával.

A fénykor után – amely 930-tól 1262-ig tartott, ameddig nagyjából a magyar Árpád-kor – hatszáz éves dán megszállás következett. A halászat és a kereskedelem a dán király személyes monopóliuma lett, a kora középkor legvakmerőbb hajós népe, a vikingeké, századokig egyetlen halászbárkát nem mondhatott a sajátjának. Az elnyomással párosult rettenetes természeti csapások megtizedelték a lakosságot: 1100 körül nyolcvanezerre becsülték a szigeten a lélekszámot, 1800-ban már csak negyvenhétezer izlandit számláltak. Csak a második világháború végén, az angolszász csapatok partra szállása után egy nappal, 1944. június 7-én kiáltották ki a szigeten a független izlandi köztársaságot.

– A megpróbáltatás évszázadai nem hagytak ránk mást, mint a nehéz munka, a mindennapi élet kellékeit – folytatja Arni Björnsson hévvel, egy másik teremsorban –, halászszerszámokat, szigonyokat, hálókat, madárcsapdákat.

Ezüsttel cifrázott nyergek, dúsan kivert gyeplők, kantárok

mellett állunk meg.

– Izlandon csaknem ezer évig úgy éltek az emberek, mintha a kereket fel sem találták volna. Kocsival nem sokra mentek volna a lávaköveken, lóháton közlekedtek. A nők is úgy ülték meg a lovat, mint a férfiak. A sagák szerint az izlandi nő úgy lovagolt, úszott, akár a férfi.

Gyönyörködve nézünk körül a népviseletek termében.

– Képzőművészet nem fejlődhetett ki ilyen mostoha természeti viszonyok között, de annál inkább a népművészet. A nők ünneplője, főkötője annyira színes, telerajzolt, hogy szinte kivirágzik, a szőnyegek – asszonyok-lányok keze nyomán, a téli hónapok fáradságos munkájával – a táj színeiben pompáznak: lilák, feketék, sötétzöldek. Művészetükbe így szőtték bele, álmodozva, megszépítve, a környező komor valóságot.

Másnap ketten vesznek körül: Vigdis Finnbogadottir, komoly, művelt fiatalasszony, irodalom- és nyelvtanár, az idegenforgalmi hivatalvezetője, szerencsémre Párizsban és Grenoble-ban tanult franciául. És Jónás Jónasson iró, fia a rádió egykori alapítójának.

Vigdist nyomban anyanyelvükről faggatom; a hangzása férfias, mitológiai erőt, érzékletességet sejtek benne.

– Nyelvünk a szigeten ezer évvel ezelőtt letelepült ónorvé-gok nyelve, amely eredeti állapotában, érintetlenül maradt fenn, hála tökéletes elszigeteltségünknek. Féltékenyen őrködünk a tisztaságán, mert nagyon kevesen vagyunk, s a sagákkal együtt ezt tartjuk legnagyobb kulturális kincsünknek. A modern fogalmakat is a sagák ősi szavaival fejezzük ki: a telefon például az onnan kölcsönzött simi, a rádió izlandiul varpid, tehát mi ezekre sem a más népek által általánosan elfogadott, nemzetközi szavakat használjuk.

Érdekes, hagyományhű neveink alakja: családnevünk tulajdonképpen ma sincsen, az apáéhoz egyszerűen hozzáfűzzük a -son (fia) vagy -dottir (lánya) képzőt, a keresztneveink viszont annál változatosabbak, költőiebbek. Az enyém például Vigdis ,jelentése: „a kard múzsája". Telefonkönyveinkben éppen ezért, egyedül a világon, keresztnevük szerint kell keresni az előfizetőket.

Ezen a gazdag, kifejező nyelven írták a sagákat, amelyek a honfoglalás korát s az azt követő idők eseményeit örökítik meg. Műfajukat a nép teremtette meg, akkor is, ha végül írók öntötték formába, szerkesztették egybe őket. Prózai előadásmódban, igen realisztikusan, valódi hely- és személynevekkel, dokumentumszerűen. Ezért kimeríthetetlen forrásai az első századok történetének, a bevándorlók és utódaik életmódjának, küzdelmeinek. A zord éghajlati viszonyok, a természeti adottságok, a sokszor gyötrő életfeltételek, a létbizonytalanság miatt ezen a földön nem születhetett jelentős szobrászat vagy festészet. Népünk alkotókedve, képzelő-ereje mégis utat tört, kifejezést keresett, és a költészetben, az irodalomban öltött testet.

– Ez az anyanyelvű szépirodalom Izlandon akkor keletkezett – a XII-XIV. században –, veszi át a szót Jónásson –, amikor egész Európában még csak latinul írtak irodalmi értékű műveket, s az anyanyelv még csak vulgáris beszédformában létezett. A kontinens – a papi osztály szűk kasztján kívül – lényegében még analfabéta volt, amikor az izlandi paraszt már írt és olvasott anyanyelvén.

Igaz, hogy sorsa, életmódja más volt, mint Európa feudális kötöttségekben sínylődő jobbágyainak. Lényegében nem földművelő, hanem rideg állattenyésztő volt, mozgása szabadabb, élete, ha sok mindenben nehezebb is, kötetlenebb. A telente uralkodó majdnem egész napos sötétség bizonyos mértékben tétlenségre kényszerítette, a hó- és jégtakaró, a hideg miatt otthonához volt szegezve, s állatainak ellátása mellett elég ideje maradt a képzelet játékaira, történetek megtanulására, a szájhagyományok továbbadására, majd az írásbeliség után lejegyzésére, a versfaragásra.

Az állattenyésztés biztosította a könyvek alapanyagát. Mivel a mindig elégtelen termés miatt a növendék borjak egy részét rendszeresen le kellett vágni, szárított bőrük szolgáltatott nyersanyagot a könyvkészítéshez. Egy közepes nagyságú könyvhöz legalább száz kisborjú bőre kellett.

A sagák azért jöhettek létre, mert az Izlandon letelepülők már gazdag kulturális-irodalmi örökséget hoztak magukkal óhazájukból, Norvégiából, önálló írással, mitológiával, népköltészettel.

A sagák ma is irodalmi, nyelvi műveltségünk alapját képezik, együtt élünk, gondolkodunk velük: bizonyítja, hogy minden áldott nap felolvasnak belőlük egy-egy részletet a rádióban.

– Milyen ma az irodalmi élet és érdeklődés a szigeten?

– Hajdanában az ország akkori, 50-60 ezer főnyi lakosából a legtöbb író, költő, de legalább könyvkészítő volt. Manapság is azt tartják: majd minden izlandi nem-hivatásos író. Napjainkban bármilyen foglalkozással együtt jár a költői tevékenység. Prédikátor vagy pásztor, pincér vagy színész, halász vagy miniszter – bármelyikük könnyűszerrel lehet költő is, nálunk ez egészen természetes.

Ezek után nem meglepő, hogy a lakosság lélekszámához viszonyítva nálunk jelenik meg a legtöbb könyv a világon, a legmagasabb az újság-, a rádió- s a tévéelőfizetők száma...

„Érdemes körbejárni a Földet, hogy az ember Thingvellirt megláthassa" – írta Lord Dufferin angol utazó 1856-ban.

Ez az izlandiak Rákos mezeje, ahol 930-ban az Althing, az útikönyvek szerint „a világ első parlamentje" megszületett. Valójában az osztálytagozódás előtti nemzetségi társadalom „néphatalmi szerve", ahogy Bernáth István, a sagák magyarra fordítója idehaza helyreigazít.

Esőben indulunk oda, zötyögős, úgy-ahogy elsimított kő-utakon, a vezető többször bocsánatot kér a huppanásokért, de még nem telik autópályára a kétszázezer izlandinak. A Thingvallavatni tó búzakék vize mellett, ahol hajdan a népgyűlésre érkezők táboroztak, fekete lávasziklafal gy-remlik fel a síkságon, mint sötét forradás. Az Almannagja 40 méter magas, 5 kilométer hosszú szurdoka, amelyen át a népgyűlésekre vonultak.

A bevándorlók már a honfoglalást követően tartottak szerte a szigeten helyi és időszaki gyűléseket, őszi és tavaszi thingeket, ezeket 930-ban egyesítették, innen a népgyűlés neve: Althing. Azóta évente hívták össze, a leghosszabb nyári világosság idején. Történelmük minden sorsdöntő eseménye ehhez fűződik: itt határozták el a kereszténység felvételét, itt kiáltották ki az ország függetlenségét.

Egy kődarab a fűben: a Lökberg, a Törvényszikla. Az első, még írástudatlan századokban a törvényeket, amelyeket a népgyűlés hozott, még nem jegyezhették le. Nagy képességű, kiváló férfiak, a „törvénymondók" e sziklára állva, emlékezetből mondták el az egybegyűlt sokaságnak. Háttal a tömegnek, szembefordulva a sziklafallal, amely szavaikat így visszhangozta a pusztába.

A Thingvellir nemcsak a törvénykezés, az ítéletek színhelye volt a népgyűlések heteiben, hanem sokféle mulatságé: táncoltak, kereskedtek, párviadalokat tartottak, költőket, énekmondókat hallgattak meg. Ünnep és alkalom volt ez a gyér, egymástól távol élő lakosság találkozására.

A képzeletet ma hátborzongatóbb események kísértik: a Thingvelliren bűnösöket is akasztottak, fejeztek le, az Öxara folyó kristályos, kút-mély vizébe házasságtörő asszonyokat, gyermekgyilkos leányokat fojtottak.

S a „kitaszítottak" – a sagák szólnak róluk, ez volt a legsúlyosabb büntetés ezen a földön – innen indultak el a számkivetésbe, a biztos éhhalálba. Ha emberközelbe értek, bárki megölhette őket.

A tó mellett motel, kicsiny templom, egy árbocon a kék keresztes piros izlandi zászló leng.

A vízen, a permetező esőnek fittyet hányva, esőköpenyükbe állig begombolkozva, hazai kirándulók csónakáznak.

Ez a titkuk, gondolom, ez a konokságuk. Emlékművek helyett ezzel őrzik a múltat, a Thingvellir jeltelen kegyhelyén is, ahol – egy izlandi költő szavaival – „a földnek lelke van, s a kövek beszélni tudnak".

Izland azonban nemcsak a kegyetlen természet, a nehéz történelem s a nagy emberi megpróbáltatások földje, hanem nagyszerű természeti szépségeké is.

Egy napig mi is a kitaszítottak útját járjuk. Ez már valóban a pokol tornáca: a gleccserek csiszolta hegyek egészen szén-színűek, kúpjaik – akár a meddőhányók.

Bebújunk a számkivetettek megtalált, salakba vájt odúiba, ötven helybeli fillért, aurart dobunk egy csermely áttetsző medrébe, s közben mondhatunk magunknak a szokás szerint egy jó kívánságot.

A hegyek ködöt füstölögnek, az eső eláll, majd megered újra, a vézna fűréteg foltokban kopik le a láváról, mintha errefelé a föld is rongyos lenne...

A nagy Gejzírhez érkezünk. Most pihen, égszínkék vize látszik a mélyben.

Mellette azonban percenként feltör egy másik. A víz először mozogni kezd, mintha táncolna, de egyre hevesebben. Végül felpúposodik, majd kirobbanva felszökell. Odébb húzódunk, mert a permete is túl forró...

Itt már szakad, de mindenki boldogan, mámorosan tapos, lubickol a meleg, bugyborékoló tócsákban. A talajból fehér gőzoszlopok emelkednek sisteregve a láthatárig, mintha a föld szelleme szállna...

Még látjuk az aranyvízesést, a Gullfosst, amint hatalmas robajjal zuhan alá kanyonjába. Ha átsüti a nap, milliárdnyi szétporzó vízszilánkja szivárványszínt játszik.

Belenézünk egy tűzhányó kihűlt torkába: fala vöröslik, mintha még izzana, a mélyén haragoszöld tó hallgat.

Az út utolsó állomása Hveragerdi, az üvegház-város. Ma már nizzai szekfűt, fürtökben lógó banánt, iszfaháni rózsát termesztenek itt - a világ csodájára -, a sarki éghajlat alatt.

Újdonsült barátaim búcsúzóul a Saga hotelben vendégelnek meg. Asztalunkon kifogástalan címeres magyar zászló, dönthetek az egri bikavér vagy a tokaji szamorodni mellett. Az egzotikum ettől csökken egy kicsit, hiába, zsugorodik a világunk, de a figyelmességük annál kedvesebb.

Sok minden kavarog a fejemben, amit hallottam, megéltem ; kint, a tetőétterem üvegfalán túl, sirályok meg repülőgépek köröznek. Tudom, hogy az izlandi a lóról egyenest a repülőgépre szállt, hogy övéké már a világrekord a tejtermékfogyasztásban, az egy főre eső gépkocsik és légiutazások számában, s már a nemzeti jövedelem fejenkénti megoszlásában. Hogy többen, többet olvasnak, hogy a levegő, a napfény tisztább, mint bárhol a világon.

Mindez, tudom már, igaz, csak ott, akkor még mindig hihetetlen: amikor a szálló teraszáról még egyszer körbefut, s mindenütt a természet könyörtelen kihívásába ütközik a tekintet.

Mi készteti az izlandi embert ilyenkor arra, hogy mégis kitartson? A hűség az otthonául választott tájhoz, vagy önmagához? Szívósság dolga, vagy a megszokásé? Vagy ha hinni akarjuk, ha szeretjük, megszépülhet minden?

A fiatal izlandi tudósra gondolok, aki koppenhágai tanulmányútjáról visszatérve, így csodálkozott rá örömében a rég látott hazai tájra: „Milyen gyönyörű! Mégiscsak más, mint az az átkozott növényzet Dániában!"

Forrás: Sediánszky János: Jó reggelt, Eurtópa! Gondolat, 1978

CSEKE PÉTER: Kufstein - képekben

Farkas József György:
Magyar rabok Kufsteinban

Ausztriában, Salzburgtól Innsbruck felé, nagyjából félúton magasodik Kufstein vára, a magyar történelem egyik rosszemlékű helyszíne. Tirol tartomány határán már messziről feltűnik a városka jelképévé is vált kufsteini vár. Először 1205-ben említik egy oklevélben a regensburgi püspökök tulajdonaként, később megosztották a bajor hercegséggel, véglegesen 1814 óta van osztrák kézben.
A vár leghíresebb része a Császártorony (Kaiserturm), melyet 1518–22 között I. Miksa építtetett, ez egyben Kufstein jelképe is. Számos politikai foglyot hurcoltak oda a Habsburg-birodalom, az Osztrák-Magyar Monarchia valamennyi országából, így sok magyart is. Jelenleg a toronyban az ott bebörtönzöttek emlékére kiállítás látogatható, megtekinthetők a cellák, feltüntetve, hogy melyikben ki, mikor és meddig senyvedt. Az egyik helyiségben rövid filmet vetítenek az ott raboskodókról, magyar nyelven is.
A jeles személyiségek közül érdemes megemlíteni Kazinczy Ferencet (1759–1831), a magyar irodalom és a nyelvújítás meghatározó alakját. A Martinovics-féle összeesküvőkkel fenntartott kapcsolatai miatt perbe fogták, előbb fejvesztésre, később – kegyelemből – várfogságra ítélték. A brünn/brnói Spielbergbe/Špilberkbe, majd 1799-ben Kufsteinbe szállították, ahol egy évig raboskodott, utána (a közeledő napóleoni ármádia elől) Munkácsra vitték. Börtönéveit „Fogságom naplója” című könyvében összegezte.
A magyar történelem jeles alakjai közül  a kufsteini börtönben „vendégeskedett” idősebb Wesselényi Miklós, „a zsibói bölény”, Szentjóbi Szabó László költő, magyar jakobinus (ott is halt meg 1795-ben), az 1848–49-i szabadságharc számos tisztje, sőt, olyan neves honleányok is raboskodtak falai között, mint Leövey Klára pedagógus, Teleki Blanka grófnő (mindketten a negyvennyolcas forradalommal kapcsolatos tevékenységükért).
Kufstein lakója volt a hírhedt betyár, Rózsa Sándor (1813–78) is, aki a dél-alföldi „akcióival” szerzett kétes hírnevet magának, ám sokat lendített (el)ismertségén, hogy 150 tagú szabadcsapatával beállt a 48-as honvédseregbe. Világos után ezért is keresték, de csak egy 1872-ben tartott perben sikerült végérvényesen elítélni – életfogytiglanra. Egy évet húzott le Kufsteinben, ő volt a várbörtön egyetlen köztörvényes foglya, akit állítólag láncra verve mutogattak vasárnaponként a városka piacterén a borzongó közönségnek…

Forrás:  Magyar emlékek a nagyvilágban

Rózsa Sándor börtöncellája

Verseghy Ferenc: 
Szentjóbi Szabó László' halálára

Legszebb korában hát csak elaszhatott
híres Biharnak drága tenyészete,
   elköltözött az Alkotónak
      szent kebelébe Szabó barátunk!

Tsendes könyek köztt képzelem untalan'
mikint ohajtá: hogy remegő kezét
   búcsúzva még egyszer tehesse
      holta előtt szeretett kezünkbe.

De börtönyinknek durva rekesszei,
mellyek szegénytől elkülönöztenek,
   nem engedék meg, hogy halandó
      karjainak jeleit vehessük.

Tornyos Lienznek kőfalas udvara,
hol véle eggyütt a' komor éjszakát
   reménnyel áltató beszédnek
      váltogatási között kiültem!

Benned szögeztem visszölelési köztt
lassú halállal tellyes ajakira
   vég csókomat. Tebenned élt még
      énnekem, alkonyodó barátom!

Nem látta többé városodonn kivül
érette váltig csüggedező szemem,
   csak bús nyögése tűnt be hozzám
      rejteke' réseiből koronkint.

Ti, kik rekeszben tűrtök az Inn felett,
indullyatok meg társotok' alkonyán,
   sirassuk eggyütt, kik köz okból
      mennyei szíve miatt szerettünk.

'S ha majd az enyhültt sors' könyörűlete
megnyittya egyszer dupla vasajtajit
   szűk tömlöczinknek, hogy hazánkba
      hempelyedő vizeken lefollyunk,

menjünk el eggyütt szent maradékihoz,
's öntsük ki sírjánn tiszta dicséretit,
   könyzáporinkkal megjegyezvén
      hantföldelét elaludtt öcsénknek.

Ő majd lebegvén arczulatink között,
nedves szemünköt nyögve törülgeti,
   's érette sínlő szíveinket
      mennyei csendgyeivel megáldgya.

De ti, Tirolnak jámbor öregjei!
e' néki szenteltt földre ne lépjetek,
   hanem, ha néma tisztelettel
      mint örökös siralom' helyére!

Az nyugszik ebben, kit tudománnyai
jónak, nemesnek szíve, szerelmei
   szelídnek, ah boldogtalannak,
      tett egyedűl az agyas Szerencse!


(1795.)

CSEKE PÉTER: Izland képekben

A blogon egyszer már szerepelt érdemben ez az északi óriás-sziget: László Herbert Márk írta meg autós kóborlásainak élményeit évekkel ezelőtt. Azóta semmi érdemleges nem akadt horogra...
Most fiam, Cseke Péter, a fotográfiában műkedvelő, ám rámenős természetfotós indult el egy héten át körbejárni Izland tájait. Szavakkal nem tudósított, ám képei beszélnek. Egy heti terméséből válogattam, erősen küszködve a bőség zavarával...

A gejzir szelleme

Izlandi alkony

Vizesés

Izlandi erdő

Dolgozik a meleg viz

Gleccser

Halfeldolgozó

A tengeri szikla lába

Ikon

Izlandi Figaro

Őrszemek

Jelzőlámpa

Pipál a hegy

Architektúra

Reykjavik

A madár felszáll

Sarki fény

A sszivárvány látogatói

Kőerdő

Tengeri szirtek

Templom a fővárosban

Turisták a meredélyen