KARINTHY FERENC: Kajakkal a Dunán

KENTAUR

A kajak most téli álmát alussza, Szentendrén, a Bem utcában, Huba úrnál, aki a zord időkre befogadta, fedett, száraz helyen őrzi. Tavasszal majd rendbe hozva, kijavítgatva kapom meg tőle, frissen átfényezve-lakkozva, orrán a felírás is újrafestve: Kentaur.

Az írást Cseke Péter dunai fotói illusztrálják

Amikor vettem, kilenc éve, még Kontiki volt a neve. Sok csónakházat végigjártam a két parton, Újpesten, Megyeren, és a Rómain, címről címre araszolva, míg ráakadtam. A révkapitányság igazolása szerint, melyet két vízhatlanul összeenyvezett műanyag lemezecske közt adott át tulajdonosa, a megnevezett vízi jármű anyaga fa, építési éve 1962, hossza 520 cm, szélessége 56 cm, befogadóképessége egy (1) személy, azaz 80 kg. Észrevétel csupán ez utóbbi bejegyzéshez fűzhető: testsúlyom, mi tagadás, közelebb van már a 90 kilóhoz. S ha a leányfalusi part előtt elhúzok, Goszlethéknál az unokák üvöltve követelik a beszállást és a nekik járó tiszteletkört. Nem is beszélve a Zebulon nevű tacskóról, tán meg is szakadna szaporán verő kis szíve, ha nélküle indulnék a vízre.

A Kentaur név egy korai regényem címére utal (miért ne, ugye, ha Maupassant csuda-vitorlása lehetett Belami?), emellett viszonylag könnyen, mindössze néhány betű átcserélésével volt kialakítható a Kontikiból. Eredetileg magam is egy tenger- és folyamjáró jachtot kívántam beszerezni, illetve ilyet ajándékoztak volna nekem, így terveztük el Kállai Ferivel, a Pethes-fiúkkal a Nemzeti Színház balatoni üdülőjében, zajos lábtenisz-mérkőzések szünetében, jó tizenöt éve. Eszerint az ENSZ akkori főtitkára soron kívül javaslatot terjeszt elő, hogy a nagy tehetségű magyar utazónak és sportembernek – itt lehetetlen kiejtéssel az én nevem következnék –, érdemei elismeréséül és további tapasztalatok gyűjtése céljából adományozzanak egy atommeghajtású, tökéletesen felszerelt kis hajót, természetesen legénységgel, személyzettel, valamennyi költséget vállalva, s az Egyesült Nemzetek lobogója alatt, szabad járással minden tengereken és kikötőkben. Hruscsov azonnal felugrik: – Támogatom! – Kennedy is mosolyogva bólint: – Örülök, hogy ez esetben kivételesen teljesen egyetértek Mr. Krhouschchewal. – E jacht neve lett volna Kentaur, a részleteket apróra kidolgoztuk. Hány kajüt, mi legyen a társalgóban, könyvtár, zeneszekrény, tévé és így tovább, hol étkezzünk, kell-e külön mikrobusz a szárazföldi kirándulásokra, esetleg helikopter is stb. Például valaki kap egy meghívót: „Szívesen látom kedves feleségével együtt decemberben és januárban polinéziai-melanéziai kör-utunkon" vagy „Gyere velünk nyáron Alaszkába, a Bering-szoroson át az Északi-Jeges-tengerre, föl az Obon, vogul és osztják rokonainkhoz". De az igazi meglepetés, hogy ki mindenki nem lesz meghíva: ebből vészes sértődések származnak, örök haragok, intrikák, idegösszeroppanások. Annyi baj, mi nem bánjuk, már messze vizeken vitorlázunk...

Az ismert események folytán az adományozásra végül mégse került sor. így lett a luxusjachtból ez az egyszemélyes kajak, ám maradt a Kentaur név.

FÖL LEÁNYFALURA

Szentendrén először keresztben át kell vinni a hajót a 11-es országúton, óvatosan kétfelé figyelve a forgalmat. Vállamra emelve cipelem: valami különleges fából készülhetett, mert évről évre súlyosabb. Akkor fel a magasított gátra, majd a rakpart dunai oldalán le a lépcsőn. Elővigyázatosan a vízre tenni, meg ne sérüljön valami alattomos kövön, ami a csónakok fő veszedelme, bele az ülést, párnát, szivacsot, végül magam is beereszkedem. Minthogy a gyors járású kajakok eléggé borulékonyak, az első időkben bizony a Dunába fordultam néhányszor. Ma már ilyesmi nem eshet meg, a mozdulat rég beidegezve, előbb a jobb lábat be, kinyújtani, lassan leülni, folyvást ügyelve az egyensúlyra, és utánahúzni a balt, az evezővel is tartva a balanszot. Ezután kap engedélyt a beugrásra Zebi – a többi már játék, boldog, könnyű siklás, szinte megmártani is alig kell a kéttollú lapátot.

Fölfelé húzok, szembe az árral. Balra elmaradnak Szentendre tornyai, s ahogy beljebb kerülök, kitárul a folyamvidék panorámája. Pilis, a Vöröskő, messze párában a túlparti Börzsöny, föltépett mellével a Naszály, alant pusztítója és a környék légterének fáradhatatlan szennyezője, a Dunai Cement, hatalmas, szétterülő fehér füsternyővel, mint egy atomfelhő... Tengertelen kis ország, bennünket a Duna kapcsol össze a világ távoli vizeivel. A nemzetközi forgalom azonban inkább a másik, szélesebb ágban zajlik: ez az itteni, a Szentendrei-ág csöndesebb, békésebb, jobbadán hazai személy- és teherhajók járják, egy árnyalattal tán tisztább is.

S már itt a Pap-sziget. Szigetnek ugyan inkább csak magas vízállásnál lehet nevezni, ám a keskeny ág – a mellékág mellékága – ilyenkor se hajózható, amióta a kempinghez vagy uszodához vezető kőhíddal vagy inkább kőgáttal kettévágták: aki mégis megkockáztatná, ki kell másznia, vállra vennie járművét, föl a csúszós, meredek parton, és odaát újra le. Ha meg apad a folyó, a meder teljesen eliszaposodik, még az efféle lélekvesztővel se vergődni át, füves-sáros-latyakos békapocsolya, nyári estéken messzihangzó kuruttyolással, mocsárbűzzel. Nem nehéz megjósolni, hogy hamarosan feltöltődik az egész, már csak neve őrzi a szigetet, s a kiszáradt, elhalt ág partján – szürrealista látomás! – búsan az elgazosodott homok és hordalék felé forduló villák, vízi sporttelep, csónakház.

Derűsebb táj a Határcsárda környéke, és mozgalmasabb is. Szinte szüntelen ingajáratban jön-megy a monostori kis komp; emitt a vendéglő kerthelyiségében zajos étkezők, italozók, fenn autók parkolnak, lent csónakok. Attól fogva csupa ismerős" nyaraló alatt kajakozom el, s mindnél érdemes megállni: Györffyéknél némi őstörténeti pletykálkodásra, Szeberényiéknél irodalmi csevelyre és kisüstire, míg Luci, a hatalmas farkaskutya a Duna felől is védve háztájukat, őrjöngő ugatással a vízbe robban, Belláéknál pingpongozni, Tichyéknél a magyar labdarúgás helyzetét megvitatni. Megkerülöm a pártüdülő zöld úszóházát, s onnét már nincs messze az a lapos tetejű, sárga kis épület, melynek feltűntén Zebulon őrjöngeni kezd a csónak orrában, vinnyog, ficánkol, majd nem győzve kivárni a lassú és körülményes kikötést, hősiesen a Dunába veti magát, úgy sprintéi és gázol ki-föl a sekélyen át: ő már megérkezett.

ISZAP, OLAJ, BOLDOGSÁG

Tíz vagy tizenkét éve szúrták el, addig nem volt semmi baj. Kotrók jelentek meg, s valami olyan szerencsétlenül, rossz nyomon vájták ki a folyó medrét, hogy azóta mindent ide hord, az enyhén ívelő leányfalusi partra, csak rak és rak és rak és rak. Augusztusban és szeptemberben, mikor a szint alacsony, már nézni is ijesztő a híres üdülőhely előtt végig a széles, itt-ott harminc-negyven méteres iszappadot, üres konzervdobozokkal, ócska lábasokkal, műanyag tasakokkal telehintve, csöndes időben a kellemes illatát is érezni. Áthatolni rajta pedig úgyszólván képtelenség, se ki, se be, térdig, derékig lehúz, aki nem tud idejében kikecmeregni, tán bele is fúlna, mint az Ecsedi-lápba. És az iszap egyre több és magasabb -mi lesz a vége? Lehet, hogy ezer esztendő múlva a régészek ezen a helyen hajdan volt virágzó települést ásnak majd ki a mindent elfedő, megkeményedett rétegek alól: házakat, utat, kocsikat, szerszámokat, megkövült növényzetet, holtukban megdermedt macskákat, lovakat? Egy eltemetett kis épületben az utolsó pillanatig kitartó, középkorú férfi tetemét, furcsa billentyűs szerkezetre bukva, lábánál ebcsontváz: akár a pompeji strázsa.

További sirám maga a víz: olajos, kátrányos, ragacsos, hatalmas, gomolygó foltokkal, melyek a szivárvány színeiben hirdetik a civilizáció üdveit, néha meg olyan a szaga, mint az útépítéseké hengerelés közben. Tudom, hogy ez nem a Duna specialitása, láttam a Rajnát, Amerikában a vastag lepedékkel fedett Erie-tavat, s ha csupán képen is, a belészennyezett gyúanyagoktól lángra lobbant Cuyahoga-folyót. Igy hát csak egy kis tűnődő mélabúval gondolok vissza kamaszkorom savanykás-hűs, üde ízű és aromájú, friss puha-zöld Dunájára, ahogy beleharaptunk, amikor a túlsó ágban, Verőcén kiúsztunk Devecseriékkel a fölfelé dohogó vontatókhoz, hogy hátul a ladikba kapaszkodva felhúzassuk magunkat Kismarosig vagy akár a szigetcsúcsig, s újra lecsurogjunk, nem bírtunk betelni vele.

A tapasztaltabb folyami kéjencek azért rnég ma is megtalálják a kanyarok mögé bújt szűz sellőket – Duna-nyelven így hívják a hirtelen iramodású, zátonyos szakaszokat –, szeplőtelen vizeket, a fürdésre alkalmas tiszta ereket, melyek egy-másfél méter mélységben is mutatják a fenék kavicságyát, a gyorsabb, kedvesebb áramokat... Leányfaluval szemben, a Kacsa-sziget túlsó oldalán, a zátonyok között sose teljesen sima a tükör, fodrozódva rezeg és csillog, borzoltabb foltok vándorolnak alá: a folyó szélcsendben is él, lélegzik. A zöldár rendre elönti a szigetet, partokat, a sodródó füvek, moszatok fennakadnak a füzek, cserjék tövén és ágain, amikor a folyam visszahúzódik, rájuk szárad, mintha a fáknak szakálluk nőtt volna. Később, nyár derekán, közepes szintnél keskeny laguna vágja át a szigetet, ebben is lassabban csordogál a víz. A fürge kis kajakkal át lehet evezni-bújni a lehajló lombozat, indák alatt, ám a laguna bejáratát úgy eltakarta a növényzet, csak a minden dunai titkok tudói ismerik. Aki csöndben és türelmesen figyel, már júniusban is vadkacsákat láthat errefelé, a tojó úszni, bukni, halászni tanítja fiókáit. Szeptemberben, mire felnőnek, olykor az egész elhagyott ágat ellepik a récék. Ha halkan közéjük siklom a kajakkal, bevárják, amíg egészen közel érek, szinte már karnyújtásnyira: akkor a teljes csapat, több száz madár mind együtt és egyszerre rebben föl. (1976)

Forrás: Körvadászat. Szépirodalmi, Budapest, 1986

RUDOLF (trónörökös főherceg): Tizenöt nap a Dunán

A tragikus sorsú Rudolf főherceg (1858-1889), Sissi királyné egyetlen fia, a Habsburg-ház nagy reménysége (aki végül, szerencsétlenül végződött szerelmi kalandjából a halálba menekült) nem csupán regényes életű arisztokrata, hanem korának neves ornitológusa is, a jeles természettudós, Brehm jó barátja. Január 29-i bejegyzésünkben közreadtuk Brehm útirajzát arról az 1878-as csoportos vadászatról, amelyre a herceg hívta meg tudós barátait. Ugyanarról a kalandról a trónörökös annak idején részletes, hangulatos könyvet írt, amely napokra osztva számolt be a dunai hajókázás és vadászat minden apró eseményéről, az úton látottakról. A magyarul is megjelent hercegi útirajzból itt a nyolcadik nap kalandjait ismertetjük.

Sasvadászaton az 1878-as dunai expedíción

NYOLCZADIK NAP

Már az első reggeli órákban kün voltunk szobáinkból és rövid reggeli után siettünk ki a hajóból is.
A kapitány már tegnap este, még a mi visszatérésünk előtt ott hagyta volt a kikötő hídját, a hol más hajóknak útjokban állott, s egy kissé fölfelé hajtott, jóval a falun innen vetve ki vasmacskáját. Ez reánk nézve is kellemesebb volt, mert lakásunk környezete sokkal nyugalmasabbá vált s az emberek is kevésbbé látogatták. Hogy a közlekedés a gőzös és a part között kényelmes legyen, deszkából vertek hidat. Legközelebbi szomszédságunk egy rét volt, a melytől még egy darabon ösvényen kellett mennünk a falu végső házai mellett haladó szekér-útig, a hol mostantól fogva a kocsik mindig vártak bennünket.


E napon nem egyszerre indultunk el; mindenki úgy rendelkezett, a hogy akart. A vadászat nemes műveletében sógrom és én voltunk a legbuzgóbbak a társaságban; együtt, nagyon is korán mentünk el a hajóról s a parton járkáltunk, minthogy a szekerek, a vasárnapot meg az ünnepet hozván fel okul, elkéstek. A nap gyönyörű volt, bár már korán nagy hőség uralkodott s némi aggodalommal gondoltunk a kínos déli órákra.


Brehm és Homeyer szintén külön akartak ma menni s más-más irányba kutatni. Brehm tegnap gyakorlott szemével egy erdős halom tetején, jó távol, valami festői szép sziklacsoportot vett észre, a melyen ebéd után számos keselyű és sas sütkérezett s tollászkodott. Chotek grófot arra kérte, hogy oda mehessen, ott majd gályákból búvóhelyet készíthessen s a ragadozóknak prédául egy gödölyét kitehessen. E vállalatához nagy reményeket kötött s mi is mind kíváncsiak voltunk, fog-e neki sikerülni.


Homeyer e napot teljesen az apró madaraknak s egyszersmind egy kis pihenésnek is akarta szentelni. Az volt a terve, hogy a gőzös közelében a szőlőhegyeket s a környéki előhegyeket járja be.


Bombelles megint az ő «keselyű-fészkéhez» akart menni, hogy még egyszer szerencsét próbáljon. Sógrom és én egy-egy parasztszekeren elemtén egy irányban, egymás után mentünk. Kezdetben a folyó ellenében, az úgy nevezett országúton haladtunk, mely legfeljebb rosszul kavicsolt, döczögős falusi útnak vált be. A Duna jobb partján, tőlünk jobbra, a hegylejtő egyes rétekben ereszkedett alá a folyó felé, balra pedig hegyek emelkedtek, szőlőkkel s egyes gyönyörűen virító gyümölcsfákkal ékesítve. Az út mellékén sok zöldikét, sordélyt, barázdabillegtetőt, rőthátú gébicset, különféle fülemülét, a réten zöld harkályt s nyaktekercset láttam.


Jó félórát menve, egy faluba értünk. Balra mély, erdőtlen hegyoldalaktól határolt s a hegyek közé vezető völgy látszott. Itt elváltunk. Sógrom egy darabon még tovább ment, hogy a legközelebbi másik völgybe jusson, én pedig a falun keresztül sebesen rohanó hegyi patak mentén a Fruska-Gorának tartottam.


Szőlőhegyek, rétek, egyes kisebb sziklacsoportok s meredek agyagpartok alkotta gyönyörű vidéken, melyet mindenféle gyümölcsfák, köztök mandolafák is ékesítettek, rendkívül rossz út vezetett az erdő felé. Megint mintegy fél óráig döczögve, végre túlvoltam a kopasz előhegyeken s a hegyek belsejébe jutottam.

CZIRJÁK KÁROLY: A Retyezáttól Ada-Kaleh szigetéig

A Bukura és Pelaga közti nyereg

A cikk szerzője az Erdélyi Kárpát Egyesület lelkes, két világháború közötti igen aktív tagja, aki ott található a szervezet Erdély c. folyóiratának szerzőgárdájában. Ő és a vele egyivású, hozzá hasonló önzetlen emberek biztosították az erdélyi természetjárás szellemét és közösségi éltető erejét. Az itt bemutatott túranapló az 1934-es expedíció utolsó napjairól számol be, amikor a nyári kalandra vállalkozók a Cserna völgyén át leereszkednek a Dunához, Herkulesfürdő és Orsova érintésével.


Csernát magát felülről el kell találni térkép után valamelyik Cernişoarán át. Mi Câmpuşelből délnyugat felé haladva, parkszerű, lomberdővel borított hágóra kapaszkodunk fel, amelynek tetejéről sűrű erdős, mély völgyeket pillantunk meg. Iránytű után nyugat felé tartunk és csakhamar kiszáradt patakmederben találjuk magunkat. Tudva, hogy az irány csak a Cserna lehet, mind mélyebben és mélyebben beereszkedünk a meredek, köves, sziklás mederbe. A sziklák mind nagyobbak és nagyobbak, a leereszkedés mind nehezebb lesz; visszatérésről már nem lehet szó.


Midőn már egyenként a zsákokat adogatva egymásnak, harisnyában kúszunk lefelé, egyszer csak frissen széttépett ökörtetemre bukkanunk. Külön a feje, kilógó nyelvével, odább a lábai és a farka, szerteszét, felettünk pedig tágas barlang szája ásit felénk. Semmi kétség: medvebarlang elé kerültünk. Amott van öt körmének a helye a fekete földomlás szélén és szőre a felmászáshoz segítségül tett fatörzs hasadékában! B. barátunk ismét bebizonyítja merész mivoltát: égő zseblámpával a kezében felmászik a barlangba. „Nincs itthon az urfi" — kiáltja ki, — „de lehet, hogy szembetaláljuk"! 

XÁNTUS JÁNOS: Alpesi ösvényeken (5)

A hercegi Duna-forrás * Fotó Xántus

A „Kék Duna" bölcsőjénél


Igazat szólandó, bizony be kell vallanom, hogy én először láttam a németországi Schwarzwaldot, s csak egy évre reá a hazai Fekete-erdőt, aminthogy előbb láttam a Duna deltáját s csak aztán a forrását a messzi Donaueschingen városában.
Dehát megtörténik az ilyesmi. Most, hogy mindkét „fekete erdőt" láttam, azzal kell kezdenem, hogy csodálatos módon hasonlítanak egymáshoz.


Amikor Konstanz városából elindultam vendéglátó sógorommal a Svábföld egyik legszebb látnivalója, a Duna forrása felé, meglepett a tájnak sötét tónusa. A komor fenyvesek, melyek itt-ott százados bükkösökkel keveredtek, a tisztásokon csillogó tavacskák és a lápok, melyet ezüstös szegéllyel vont körül a gyapjas sás, az Eriophorum.