HALÁSZ GYULA: A századik év küszöbén (2)

KIRÁNDULÁSOK A BUCSECSRE

A Bucsecs platóján, a Kereszttel

A Nagykőhavason kívül, melyet mint a BTE elnöke hivatalból is gyakran megjártam, anélkül, hogy csak egyszer megjártam volna (a hálást kivéve az utolsó fogpiszkálót is megfizettem, akár a többi turistatárs), többször jártam a Keresztényhavason, a Csukáson, a Kis- és Nagy-királykőn, s háromszor a 2500 méter magas Bucsecsen. Első ízben Preiszner Péter tornatanárunk vezetésével és direktorom két unokaöccsével, a budapesti Zsigmond fiúkkal. Utunk Rozsnyótól a Malajesti völgybe, s onnan a menedékházhoz, majd a kalugyerek festői helyen fekvő kolostoráig, ahol fenn, a szénával tömött padláson aludtunk. Kísérteties volt a hegyi patak zúgása és a kolostor harangjának tompa ütése. A hatás, az elragadtatás az Omul tetőjén csak fokozódott.
Második bucsecsi túrám Busteni felől történt és Szinajában végződött. A csúcsról végtelen hosszú és fárasztó út vezetett le. Útközben több élő farkast láttunk a szabadban, de nem szabadon: vasketrecben. A panoráma elragadó. Elbűvölő kilátás a csúcsról: a, Tömösi-szoros, a Nagykőhavas, a Keresztényhavas, Feketehalom,  közben kopár sziklák és zuhogó  patakok, kristálytiszta vizeikkel.. .
Harmadszor a Bucsecsen Soós fodrász kitűnő kalauzolása mellett egy elragadó látványossághoz, az alpesi rózsaerdőhöz, mely a Törcsvárra vezető úton díszlik. Nem akartam süket füleimnek hinni, mikor Schmids barátom, a zernesti cellulózgyár volt igazgatója, most, nyolcvanhárom éves korában járta meg ezt a nehéz, de annál szebb és emlékezetesebb utat.

MÁLNÁSI CSENDÉLET

Egy nyári szünidőben — 1924-ben — Málnáson töltöttünk pár hetet. A kedves fekvésű, csendes és egészséges klímájú hely akkor még nagyon primitív állapotban volt. A Herkules fürdő 15 fokos vizétől a hideg rázta az embert. A közbirtokosság vajmi keveset törődött a saját birtokával és alig volt egy-két villának keresztelt szerény épület, melyben baj nélkül lakni lehetett. A vendéglősök, vendégek hiányában, .gyenge kosztot adtak vagy megszöktek. A rákászat volt az egyedüli kellemes szórakozás, de idővel a rákokkal együtt az is visszament. Három évvel ezelőtt, már egy új, mozgalmas és kényelmesebb málnási tartózkodásra volt alkalom…

ÜDÜLÉS ALSÓTÖMÖSÖN

Alsótömösön, a Nagykőhavas aljában, ősszel, levelek hullása, darvak távozása idején! Festőien szép erdők, hegyi patakok, virágzó mezők, nyájas ligetek, legelők. Bájos völgye vetekszik Svájc legköltőibb helyeivel és közvetlen szomszédságában Brassó. A kép 1908 óta, amikor családommal ott őszöltem, keveset változott, csak a forgalom vált óriásivá és villák, üdülőházak épültek. Csak... félszázaddal ezelőtt méla csend, egy-egy vonat és gépkocsi járása, szekerek nyikorgása,. A város környékén a legideálisabb nyaralóhely. A levegője úgynevezett balzsamos, s a vonattal párhuzamosan húzódó légvonattól senki se hal meg... Brassótól Predeálig az utak tisztaságáról útkaparók gondoskodnak, s mi épp egy ilyen  útkaparó házában húzódtunk meg patriárkális  egyszerűségben.
A házigazdánk Zölde András erős falusi székely, akinek bölcsőjét Maksán ringatták. Fiatal, izmos, jóképű, kellemes ember. Csinos feleségével most ő ringat kicsi gyereket. Lakásunk közelében mindössze egy vasúti őrház, szemben a Tömös-patak, mögötte az erdő és a havas. A postáért a közelben levő Felsőtömösre kell gyalogolni, de ez az út is a szépségek egész során visz keresztül... Az étkezést a ház asszonyai rendezik némi gonddal és utánajárással, de gombáért nem kell a városba menni, ott az erdei gazdaság. Halat halászhattam volna, mert barátaim, nemcsak halászati jogukat bocsátották rendelkezésünkre, de teljes horgászfelszerelésüket is. A rosszmájú pisztrángok azonban nem osztoztak a baráti áldozatkészségben, majdnem mindig elkerülték a lesben álló horgot.

LÓHÁTON A BUCSECSEN ÁT

Fogaras vára (rajzon)

Emlékezetbe idézem Alsótömösön, egy útkaparó házban töltött hatheti nem nyaralásunkat, de őszölésünket, október havában. Egy, nyugodt, hangulatos este, amikor még nem fekszik le az ember, bár már kezd jócskán sötétedni, családommal kint ültünk a Zöldeék kedves házikója előtt a padon, midőn közvetlen előttünk az országúton egy robogó lovascsapat állt meg hirtelen. Nem ismerve fel az alakokat és nem találván semmi összefüggést a megállás s a mi künnlétünk között, nem hihettünk egyebet, kivált ha az ember időnként egy-egy Rinaldo Rinaldini-féle regényt is olvas, mint hogy rablók jöttek és megtámadnak bennünket. Szorongó érzésünk teljében voltunk, amikor a lovascsapatból a vezető férfi, nyilván a rablóvezér, egyió villanylámpát kattant fel s hozzánk, közeledvén, ránk világít, majd sebtében megkérdi, hol kaphatnának szállást Brassóban és nem adhatnánk-e nekik egy darab kenyeret. Én még keveset értvén románul, látva a vezető megnyerő arcát, s hallván szerény kérését, franciául adom meg a választ: Burzenhof szálloda, és a gyerekeim jó darab kenyeret hoztak a társaságnak. A lámpa fénye azonban ezzel nem érte be, a két arc, a rablóvezéré és az enyém, egymásnak nagyon ismerősnek tűnt fel: mi valahol már találkoztunk, valahol már franciául elbeszélgettünk, már ismerjük egymást. Hát igen, egy évvel ezelőtt ez az úr Bukarestbe utazott és én haza Brassóba és a vonaton összeismerkedtünk, összebarátkoztunk. S íme a csodás véletlen: a Bucsecsen át lóháton jönnek tizenketten, merész, de pompás vállalkozás, s ez a találkozás. Több nem is történt. Köszönet a kenyérért, meleg kézfogás, búcsú, amíg újra künn ülünk majd az útkaparóház előtt, s a társaság újra lelovagol a Bucsecs sziklái, vízesései, zuhanó patakjai és sötét erdei mentén…

FOGARASI EMLÉK

Úgy történt, hogy Kistétényi Walter Béla volt tanártársam, majd főigazgató egy fogarasi főgimnáziumi tanár fegyelmi ügyében (állásában elkövetett visszaéléssel vádolva) a vizsgálathoz engem vitt magával Fogarasra. A gimnázium udvarán, épp mikor ott haladtunk el, nyitott könyvet olvasva egy fiatalember erősen megnézett bennünket és továbbment. Később tudtuk meg, hogy az a fiatal tanár Babits Mihály volt, a, későbbi neves költő. A vádlottat felmentettük, de a fődirektor intésben részesítette…

Forrás: Értelmes utazás. A Hét évkönyve, 1985. 55-60. old.

HALÁSZ GYULA: A századik év küszöbén (1)

Életében közel egy évszázadnyi tanúság volt a brassói illetőségű szerző — a világhírű fotóművész, Brassai édesapja. Pár évvel halála előtt, emlékirataiban (1967-ben adta ki a bukaresti Irodalmi Könyvkiadó) így summázta életté értelmét: „Elégedett lélekkel távozom: — Sírással kezdtem az életet, s írással végzem." Egyike volt az erdélyi turisztika önzetlen szervezőinek, örökmozgóinak.

JÖN A TURISZTIKA

Iskola és újságírás mellett a legnagyobb élvezettel és odaadással a turistaság ügyét szolgáltam. Míg ez a szolgálat egyelőre teljesen magánügy volt, miben velem, csak családom tagjai, néhány tanártársam és más hegymászó barátom osztoztak, mihelyt az Erdélyi Kárpát Egyesület brassói osztályának elnöke, dr. Gombos F. Albin eltávozott a városból és, helyébe engem választottak meg elnöknek, időm és erőm java részét a turistaélet fellendítésének, a, havasi világ feltárásának, s elsősorban a Brassóhoz közel 'fekvő Nagykőhavasnak szenteltem. Programunk kapcsán sorra következtek a gyakorlati következmények.
Még mint az EKE brassói fiókjának elnöke e tisztségem viselését egy adott pillanatban, mikor a politikai és társadalmi életben szerkesztői és újságírói tevékenységem, több vezető egyéniséggel hozott összeütközésbe, összeférhetetlennek és az egyesületre károsnak láttam és lemondani készültem. „A tisztújításra kerülvén a sor (Brassói Hírlap, 1911. január 15). Halász Gyula, főreáliskolai tanár kérte, hogy válasszanak helyette más elnököt. Farmos L. főmérnök és dr. Pintér Gábor tanfelügyelő biztosítják az eddigi elnököt, hogy aggodalmai teljesen indok nélkül valók, az EKE minden tagja teljes bizalommal van iránta, a politikai hullámok elsimultak, de 'ha még volnának is, az EKE-t egészen érintetlenül hagyják, és az elnök lelkes, sikeres munkájában részesek kívánnak lenni, őt követni fogják. Halász Gyula e nyilatkozatokból és a közgyűlések rokonérzéséből és bizalmából azt a kötelességet meríti, hogy a felajánlott tisztet újra vállalja.  Köszöni a kitüntető bizalmat s a tagok további odaadó támogatását."
Első elhatározó lépés volt, hogy a nagyszabású, kiváló sikerrel munkáló, de tőlünk távol eső kolozsvári EKE-től függetlenítsük magunkat. Turista- testvéreim lelkes akarattal járultak hozzá egy új egyesület alapításához, mely csakhamar Brassói Turista Egyesület (BTE) néven rendkivül népszerű lett, s döntő befolyást gyakorolt a helyi turistaság előmozdítására.
Az Erdélyi Kárpát Egyesület vezetősége, melyet egy ideig M. Kovács Géza főtitkár és Merza Gyula képviseltek, nemes önzetlenséggel és megértéssel fogadta az elszakadás tényét.
Az új brassói egyesület nemsokára a vidéket is, teljes lélekkel Csík vármegye turistáit is bevonta tevékenysége körébe. További lépésünk az Erdélyi Turista című negyedévi folyóírat megteremtése volt, Halász Kálmán építészmérnök és Székely Géza tanár szerkesztésében. A finom ízléssel és nagy gondossággal szerkesztett negyedéves képes revü, melynek működését vállalataink és kereskedőink hirdetései megkönnyítették, a BTE népszerűségét és munkája sikerét nagyban elősegítette. Szemlér Ferenc néhány szép versével is táplálta lapunkat.
Menedékházunk Bácsfalu község tevületén, egy buzogó forrás mellett, pompás környezetben, Balázs Kálmán építészmérnök tervei alapján és állandó ellenőrzésé mellett a több mint ezer tag évi díjából, a brassói Népbank és más vállalatok adományaiból és kibocsátott részvényeiből, az elnök, Puskás Kálmán alelnök, Kocsis Béla s néhányi lelkes társuk egyéb gyűjtéséből összejött másfél millió lejből épült fel, Gödri Márton bácsfalusi építőmester munkájával, a helyszínen égetett téglával és Bácsfalutól ajándékozott fával. 1924-ben adatott át a turistaforgalomnak. . .

ÉLET A NAGYKŐHAVASON

A nagykőhavasi turistaház felavató ünnepsége ezernyi turista részvételével folyt le. A hivatalos megnyitót Muntean Péter vármegyei aljegyző mondta, nekem az ünnepi  beszéd jutott, melyben köszönetet mondtam Bácsfalu  községnek a telek átengedéséért, a faanyag ajándékozásáért, Halász Kálmán építészmérnöknek, fiamnak az épület díjtalan megtervezéséért, s a munka áldozatkész ellenőrzéséért Gödri Mihály építőmesternek, valamint mindazoknak, akik e hasznos turistaház felépítéséhez és berendezéséhez áldozatukkal, részvényvásárlásaikkal hozzájárultak.
Örömmel tapasztaltuk csakhamar, minő mágnesi erővel vonzotta fel ez a fordulat a városbeli népeket. Nemcsak a több mint ezer tag, ami abban az időben még hallatlanul magas szám volt, de a valóságos népvándorlás, mely az 1600 méter magasságot vidáman megmászta, korszakalkotó eseménynek bizonyult. Általános kivonulás volt, százával kapaszkodtak fel és gyönyörködtek a ragyogó hegyvidékben, a festői sziklacsoportokban, a pompázó havasi rózsákban és az új turistaház tágas és tiszta konyhájában, melyet Molnár Mihály és neje a turisták nagy megelégedésére ízes ételek készítésével vezetett. A turistaháznak nyolc szép, kényelmes szobáján kívül még kis könyvtára is volt.
S hát az estéli táncok, az egymásra talált párok, akik a 'hegymászástól kipirulva és kifáradva léptek a gyönyörű parkettjére. (Szóváltás helyett nem egy jegyváltás is történt.) A kövér Ciurea, ügyvéd, primar vagy prefekt, hogy járta a csárdást! S Lepadatu, a volt pénzügyminiszter, brassói háztulajdonos, hányszor járta meg a Nagykőhavast! Tömegével látogattak meg bennünket, a mi hegyünket, amiről Szemlér Ferenc, a Nagykőhavas szerelmese reám vonatkozólag ezt írta az Előre 1964. szeptember 5-i számában, Az én hegyeim című naplójában: „Ilyenkor jövök aztán rá, hogy ez az én hegyem igazából a másoké! (Mondják, azoké, akik menedékházát felépítették. Vagy azé, aki az egészet kigondolta, irányította, végrehajtotta. Ez a menedékház a jelenleg 90 éve felé járó Halász Gyula professzornak köszönhető. Annak idején, . harmincas évek elején ő járt minden után, ő terveztette meg — ingyen — építészmérnök fiával, ő lelkesített fel bennünket a közös tevékenységre, és ő szerzett hozzá pénzt is. Az övé minden érdem. Tehát a hegy is — gondolom magamban.)"
Én meg gondolom magamban, ez a költő a tolla hegyével, ami az ő igazi hegye, túlrajzol engem. Mert költött dolog — kedves, jóhiszemű, jóakaró —, hogy én végeztem mindent. A valóság pedig az, hogy nem egy ember, hanem egy közös gondolat, egy közös akarat és elszántság alkotta meg. Született magától, mindenkitől s teremtett egy  reformkorszakot a brassói szegényes turistaság életében...
A turistaház régebbi vendégkönyvében olvassuk, hogy a hazai turisták tömegein kívül Czernin gróf osztrák — magyar külügyminiszter, a bukaresti belga követ, a német katonai attasé, „eine fesche Wienerin", bécsi, gráci, budapesti, varsói, berlini, stuttgarti, konstantinápolyi, angliai és párizsi látogatók is felmásztak a Nagykőhavasra.

A VALÓDI TURISTASÁG

Az Erdélyi Turista 1929 december havi I. évfolyama 3—4. számában „Az erdélyi turista." címen az alábbi vezető cikket írtam, ami ma is még, sőt talán inkább, mint valaha, a jelen nemzedéknek is szól:
„Régebben általános szokás volt, hogy egy több órás kirándulást a zöldbe turistateljesítménynek tekintettek. Ezek a túrák a turistaság karikatúrái voltak s ma még inkább azoknak ítélhetjük.
Sőt, nehogy elbízzuk magunkat, a turistaság fogalma még azzal sem határozódik meg, hogy egyesek vagy, csoportok, felruházva a turistauniformis díszeivel, az összecsukható evőeszközökkel, tartalmas és terjedelmes hátizsákkal s ezerféle specialitással, ami mások bámulatát, sőt irigységét is felkelti, felkapaszkodnak a havasokra, vagy mélyen behatolnak az erdőségek sűrűjébe.
A turistaság ennél is jóval több. Nemcsak a tüdő és a tréning teszi, ami mindenesetre jelentékeny mozgató erő, hanem elsősorban a lélek, a természet szeretete, a kivételes, a rendkívüli vágya, az akarat nehézségek leküzdésére, a beleolvadás egy olyan világba, ahol szent némaságban beszélhetünk az örök istenivel, s ahol jel nélkül, szó nélkül, mozdulat nélkül mindent megérthetünk s önzés nélkül mindent a magunkénak mondhatunk.
Az a turista, aki a lelkével lesz azzá s nem csupán az erős és edzett inaival, aki nemcsak azért tör fel a magasba, hogy egy pózoló pozícióban a fotografáló masina elé álljon, hanem, hogy énjét kitárja a szabadságnak s megteljék annak a gyönyörűséges allatával, aki egy szép kiránduló napért mindent képes feláldozni, de ezt a napot nem áldozza fel semmiért.
Még ennél is több a turista, a turistáskodás, a turisztika.
Annak a földnek, annak a vidéknek, annak az országnak a szeretete, ahol élünk, amelynek javait élvezzük s amelynek javára munkálkodunk, amelynek a megismerése, a feltárása, a természet kincseiben való elmélyedés, az értük való odaadó vetélkedés, a szépségeik után való vágyakozás, az áthatottság, amellyel bennük gyönyörködünk, a gyönyör, amellyel szeretni és szolgálni készek vagyunk, a fizikai, szellemi és erkölcsi áldozat, amit ezért a megismerésért, ezért az egybeolvadásért, -ezért a tiszta és nemes élvezetért hozunk, az az igazi turistaság.
Szeretni a természetet és benne a szabadságot, kibányászni belőle a rejtett drágaságokat és azokat szétosztani a kényelemben és közönyben tengődők között, leszállni a titkok mélységeibe' és fölemelkedni az elérhetetlen magasságig, eltávolodni a mindennapitól, az emberek tömegétől, a zúgó, zsibongó, vergődő, viaskodó világtól s mégis szeretni, átölelni őket a testvériség együttérzésével, ez a turista, ez a turistaság.
Azok vagyunk-e hát, a fogalom e tágabb értelmében.? Nem hiányzik-e belőlünk még az igazi turista ihlete, heve, meggyőződése és áldozatkészsége? Át tudjuk-e adni magunkat egészen az ügy érdektelen szolgálatának, az emberi civilizáció és kultúra parancsoló feladatainak? Van-e olyan fontos ránk nézve a természet mindenhatósága, mint a szöges sportcipő, és tudjuk-e becsülni annyira hegyjáró embertársainkat vagy akár a völgyben alvókat, mint amennyire nagyra taksáljuk a hideg, habos sört, amivel a turistaház kínál?
Sok minden formaság és belsőség azt bizonyítja, hogy még nem vagyunk egészen tisztában a turistaság igazi fogalmával; hogy még sokat kell járnunk, különösen eszemet magasságokban és erkölcsi mélységekben, hogy a valódi turistaság lényegéhez jussunk…"

VÍZESÉS A NAGYKŐHAVASON

A Brassói Turista Egyesület által forgalmassá és népszerűivé tett havas legérdekesebb vonzóereje az úgynevezett hétlétrás vízesés, melyet négy fiatal szász turista, Samhammer Raymund és Frigyes, Prox Alfréd és Zetzer Hubert egész terjedelmében fedeztek fel, s melyet a BTE a havas megmászása új útjelzőjének avatott. Erről a megragadóan szép helyről írta Székely Géza, az egyesület titkára, lelkendezéstől  áthatott költői s egyben gyakorlati ismertetését:
„Sűrű, dohos erdők, irtások, sziklaszálak, kidőlt, korhadt faóriások, vígan csobogó csermelyek mellett megyünk el (a Sipoly völgyében). Egy helyen zúgás üti meg a fülünket. Vízesés-sorozat közelében vezet utunk. Egymás után öt-hat vízesés fehér sávja és fehéres habja élénkíti a sötét völgy mélyét. Az utolsó, a legnagyobb, mintegy öt méter magasból hull alá... A függőleges sziklafal közepén szét van repedve. Két-három méter széles hasadék sötétlik előttünk. Mélyéből erős zúgás, morajlás hallatszik. Bővizű patak ömlik elő belőle. Sötét, komor sziklafalak kétoldalt. Kétemeletnyi magasak, majdnem összeborulók. Jobbról tajtékozva zuhan alá az első nagy vízesés (4 méter és 80 cm magas). Tőle balra erős létra, melynek közvetlen közelében zuhog alá a második (4 és fél méter) vízesés. Most egy 12 méter hosszú létra. Mellette egy tízméteres páratlanul szép vízesés zuhog alá. Esőszerűen permetezi be az egész szakadékot. Felülről lenézve az az érzésünk, mintha egy káva nélküli kútba néznénk. Csodálattal vegyes félelemérzés vesz erőt a turistán. Tovább is egy érdekes vízesés állítja meg és bámultatja magát. Az alázuhanó víz hossza 9 méter, 80 cm. Egy három és fél méteres fiók-Niagara következik. Fatörzseken átmászva, átugrálva új nagy vízesés elé érkezünk. Tőle jobbra hosszú létra visz a sziklafal tövébe vágott útra. Rögtönzött hidakon átmenve jut el a turista az utolsó vízeséshez. Télen, mint azt a vadászok konstatálták, a víz befagyott, valóságos jégfal képződött, mely a napsütésben soha nem látott tüneményes síneket játszott a szivárvány valamennyi színével. A további munkát nagyrészt kereskedő és iparos ifjak végezték, lelkes odaadással és igazi turista lélekkel."

(Befejezése következik)

ZÁRAY JENŐ: Tájékozás a szabadban

Valahol azt olvastam, hogy a természetben való tájékozódás egyik neme a kérdezőshödés. Jót nevettem magamban ezen a megállapításon, s eszembe jutott, hogy egy természetjáró kérdezősködésére azt a választ kapta : „Uram, ha ön a természetben nem tud tájékozódni, akkor — maradjon otthon!" . . . Másoktól meg olyan keserű kifakadást hallottam, hogy nekik a tájékozódásra nincsen semmiféle „rátermettségük", ebben a tekintetben valósággal „érzéketlenek". A természetben való tájékozódásra nem kell semmiféle különösebb tehetség, mert az könnyedén elsajátítható, csak ne sajnáljuk a fáradozást. Legyünk tehát tisztában az alábbiakkal: 


Menjünk valamilyen magasabb helyre, ahol kilátásunkat nem akadályozza semmi. Ha figyelmesen körülnézünk, észrevesszük, hogy az általunk belátott terület köralakú, míg az égbolt, mint egy nagy sátor terül el felettünk. Ahol ez a földdel látszólag érintkezik, ott van látásunk határa, tehát a látóhatár (horizont). A felettünk levő égboltozat legmagasabb pontja : a tetőpont (zenith), ezzel szemben van az égbolt tulsó oldalán  a   talppont (nadir).

CZIRJÁK KÁROLY: A Retyezáttól Ada-Kaleh szigetéig

A Bukura és Pelaga közti nyereg

A cikk szerzője az Erdélyi Kárpát Egyesület lelkes, két világháború közötti igen aktív tagja, aki ott található a szervezet Erdély c. folyóiratának szerzőgárdájában. Ő és a vele egyivású, hozzá hasonló önzetlen emberek biztosították az erdélyi természetjárás szellemét és közösségi éltető erejét. Az itt bemutatott túranapló az 1934-es expedíció utolsó napjairól számol be, amikor a nyári kalandra vállalkozók a Cserna völgyén át leereszkednek a Dunához, Herkulesfürdő és Orsova érintésével.


Csernát magát felülről el kell találni térkép után valamelyik Cernişoarán át. Mi Câmpuşelből délnyugat felé haladva, parkszerű, lomberdővel borított hágóra kapaszkodunk fel, amelynek tetejéről sűrű erdős, mély völgyeket pillantunk meg. Iránytű után nyugat felé tartunk és csakhamar kiszáradt patakmederben találjuk magunkat. Tudva, hogy az irány csak a Cserna lehet, mind mélyebben és mélyebben beereszkedünk a meredek, köves, sziklás mederbe. A sziklák mind nagyobbak és nagyobbak, a leereszkedés mind nehezebb lesz; visszatérésről már nem lehet szó.


Midőn már egyenként a zsákokat adogatva egymásnak, harisnyában kúszunk lefelé, egyszer csak frissen széttépett ökörtetemre bukkanunk. Külön a feje, kilógó nyelvével, odább a lábai és a farka, szerteszét, felettünk pedig tágas barlang szája ásit felénk. Semmi kétség: medvebarlang elé kerültünk. Amott van öt körmének a helye a fekete földomlás szélén és szőre a felmászáshoz segítségül tett fatörzs hasadékában! B. barátunk ismét bebizonyítja merész mivoltát: égő zseblámpával a kezében felmászik a barlangba. „Nincs itthon az urfi" — kiáltja ki, — „de lehet, hogy szembetaláljuk"!