 |
| A hercegi Duna-forrás * Fotó Xántus |
A „Kék Duna" bölcsőjénél
Igazat szólandó, bizony be kell vallanom, hogy én először láttam a németországi Schwarzwaldot, s csak egy évre reá a hazai Fekete-erdőt, aminthogy előbb láttam a Duna deltáját s csak aztán a forrását a messzi Donaueschingen városában.
Dehát megtörténik az ilyesmi. Most, hogy mindkét „fekete erdőt" láttam, azzal kell kezdenem, hogy csodálatos módon hasonlítanak egymáshoz.
Amikor Konstanz városából elindultam vendéglátó sógorommal a Svábföld egyik legszebb látnivalója, a Duna forrása felé, meglepett a tájnak sötét tónusa. A komor fenyvesek, melyek itt-ott százados bükkösökkel keveredtek, a tisztásokon csillogó tavacskák és a lápok, melyet ezüstös szegéllyel vont körül a gyapjas sás, az Eriophorum.
Persze, ezt a kicsit borongós miliőt kedvesen enyhítették a hófehér nyírfaligetek, a tarkabarka sátrak, melyekben nyaralók ezrei élvezték a meglehetősen bágyadt és már északias napsugarat, az ugyancsak színes, furcsa, lépcsős oromzatú ódon házak és a sok alagút, melyben a vonat valósággal bújócskázott, miközben kicsit szuszogva, lihegve kapaszkodott felfelé a Duna és a Rajna vízválasztójánál lévő Immendingen városkáig. Onnan már vidámabban gurultunk neki a völgynek, s csakhamar meg is érkeztünk utunk végcéljához, Donaueschingenhez, ehhez az ódon és modern elemekkel kevert kisvároshoz. Rögtön az állomással szemben részletes tájékoztatótábla ismerteti a látnivalókat, a város múltját is.
A IV. században — olvasom — alemannok lakták e helyet, s 990-ben Arnulf király egyik okmányában találkozunk a várossal Eskinga néven. Később, a XIII. században már Thonauschingen a neve, s polgármestere, plébániája van, ami kétségtelenül városi rangját bizonyítja. 1488-at írtak, amikor a Fürstenberg hercegek uralták a várost és környékét. A harmincéves háború itt sem múlt el nyomtalanul. A virágzó és gazdag kisváros is sokat szenvedett. Érdekes, hogy már 1646-ban állatkertje és szórakozó parkja is volt. 1723-ban lett a hercegség fővárosa és 1822-ben Karl Egon herceg igen nagy értékű műkincseket kezd felhalmozni itteni palotájában. Jó földrajzi fekvése és enyhe éghajlata következtében ma mint üdülőhely is számottevő. Minden ősszel ezrek és ezrek látogatnak ide a híres zenei hetek műsorát élvezni.
 |
| A Duna valódi forrása * Fotó Xántus |
Ezek ismeretében elindultunk, hogy felkeressük az állomástól nem messze lévő „hivatalos" Duna-forrást. Írom pedig, hogy „hivatalos", mert a valódi, tehát autentikus forrás vagy két kilométerrel távolabb van, dehát a Fürstenberg hercegeknek érdekében állott, hogy közvetlenül gyönyörű palotájuk bejárata mellett foglaljanak kőbe és márványba egy forrást, amelyet egy kis jóakarattal a Duna forrásának tekinthetünk. Karvastagságú sugárban ömlik itt ki a víz egy szép kerek medencébe, melyet köröskörül az állatövnek, a zodiákusnak szimbolikus figurái díszítenek, jelképezve az esztendő tizenkét hónapját. Persze, minden látogató iszik egy kortyot a forrásból, visz magával egy üvegecske vagy éppen egy kulacs friss Dunavizet, és bedobja a medencébe a kötelező piculát, mivelhogy világszerte — nemcsak itt — az a hiedelem, miszerint, aki meghozza „a filléres áldozatot", még egyszer visszatér majd arra a helyre. Szánom-bánom, de bevallom, én is ezt tettem Szocsiban, de a Posztojnai barlangi forrásnál is, bár úgy tűnik, hogy én oda, azokra a kedves helyekre még egyszer már vissza nem térek.
A forrás melletti emlékes butikban botjelvényt, levelezőlapot veszek, aztán egy igen szép parkon át, melyet lovardának rendeztek be, bandukolok kettesben a Brigah és a Breg folyócskák összefolyásához, hiszen ettől a ponttól Duna ám a Duna! Innen indul messzi vándorútjára 2841 kilométert téve meg a messzi Szulináig, ahol Deltájának egyik ága eléri a Fekete-tengert.
Persze, odáig sok minden történik ezzel a legeurópaibb folyóval. Először is össze kell gyűjtenie az Alpok, a Kárpátok, a Dinári- és Balkán-hegység vizeit. Nyolc országon folyik keresztül (...), s három fővárosnak: Bécsnek, Budapestnek és Belgrádnak nyújt folyami kikötőt. Összeköt tájakat és országokat, s közelebb hozza egymáshoz azokat, akik partjait lakják.
A valódi Duna-forrás azonban nem valami szívderítő látvány. Egy, a közvetlenül közelében lévő vegyi kombinát szennyező anyagai, főképpen fenolszármazékai teszik sötétbarnává a „Kék Duna vizét" a megfelelő bűzök kíséretében. Persze, azért lefotózzuk a náddal szegett két kis patak összefolyását, aztán igyekszünk visszafelé, mert még a híres Fürstenberg-kastélyt is meg akarjuk ám nézni. Sajnos, a rövid két óra, amelyet rászánhattunk, nem elegendő arra, hogy alaposabban megszemléljük műkincseit.
A kastély előtt csodaszép park, pontosabban angolkert a hozzáillő festői szökőkúttal. Belépve a vasrácsos főkapun, az első teremben két, egy méter magas gyönyörű kínai váza fogad. A falakat karrarai márvány borítja. Óriási francia gobelinok, kínai vadászjelenetekkel tetőzik a látnivalókat. A második teremben csodaszép óra- és vadászpuska-gyűjtemény, valamint egy 1630-ból való aranyszobor, mely Európé elrablását ábrázolja. Ezt a termet szereti legjobban a kastély tulajdonosa, akinek megérkezésekor száz ágyúlövésnek kell eldördülnie — magyarázta vezetőnk, egy fiatal leányka (művészettörténet szakos egyetemi hallgató), és indignálódva teszi hozzá, hogy a hercegnőnek csak tizenöt salve jár. — Hol itt az egyenjogúság? — kérdezi. Gyönyörű rézmetszetek, kristályüvegből metszett La Fontaine-mesefigurák állítanak meg egy beugróban.
Aztán egy a XII. századból származó kézirat, a Niebelung-ének kópiája. Mindössze három példány van belőle a világon. Következik a velencei kristályterem, aztán a rokokó szoba meisseni porcelán miniatűrjeivel, majd az ebédlő harminckét személyes mahagóni asztalával s öt gyönyörű francia gobelinjével. Egy Napóleon ajándékozta értékes nyaklánc előtt is meg kell állni. Ezt azzal a feltétellel ajándékozta a franciák császára, hogy az ékszert soha sem szabad a kastélyból kivinni.
Az emeleti részeken már szinte csak futva megyünk át. A legkülönfélébb hadseregek egyenruhás viaszbábjai a hadtörténészeket érdeklik inkább, a felhalmozott aranykincsek viszont Mammon híveit. Egy furcsa technikai monstrum, egy „bicikli-kocsi" bizony furcsán mutat itt, Mars isten templomában.
(Forrás: Xántus János: Világjáró bakancsok. Dacia Könyvkiadó, Kolozsvár, 1975.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése