ANDRASSEW IVÁN: Magyar “prolik” Mongóliában (4)

Tarbagánvadász Mongóliában. Bojtjai az állat
figyelemfelkeltésére szolgálnak

Azt hiszem, eléggé tudatosan, készakarva zártam ki magam a magyar közösségből. Egyszerűen így kellett tennem. Például nem bírták elviselni, hogy én a csehekkel barátkozom – nemhogy a mongolokkal!
Ahogy kimentünk, jött a szilveszter. Az európaiakkal aránylag hamar összeismerkedtünk, mert nem voltak sokan. A szomszéd házban csehek laktak, egy lépcsőházban négy-öt család. Együtt szilvesztereztünk. Nálunk úgyis kupi volt a lakásban, de akkora volt, hogy táncolni is lehetett. Később aztán elvették a mongolok, mert túl nagynak találták. Azzal indokolták, hogy van egy csomó kihasználatlan kétszobás is, amiben csak egy-egy ember lakik. Sajnáltam is, mert kifestettem, lambériáztam, bútorokat eszkábáltam. Valami kölcsönzőboltot csináltak belőle.
Jól sikerült a szilveszter, és nekem nagyon jó haverom lett egy Jaroslav nevű srác meg a felesége. A mai napig is tartjuk a kapcsolatot. Amikor el kellett költöznöm, éppen a fölöttük levő lakásban kaptam egy kis szobát. Olyan sikeresen összehaverkodtunk, hogy elkezdtem csehül tanulni. Evvel teltek az esték. Máskor meg sétáltunk, vagy horgászni mentünk.
Nekik volt kocsijuk. Akkor használták, amikor akarták. Náluk kilenc családra jutott négy autó. Mi – nyáron hetvenen voltunk egy kocsira, amit természetesen a főnök használt. Ez is jellemző.

Szóval együtt jártuk be a környéket. Nagy horgászélményeim vannak.
Elméletileg ott mindenhez kell engedély. Viszont természetes az élelmiszerüzletben a puska meg a lőszer a konyhai fölszerelés mellett. A fegyvertartást hasonló szigorúsággal kezelik, mint nálunk a horgászbottartást. Egyben adják ki a halász-vadász-madarász engedélyt.
Az állatvilág rendkívül gazdag. Medvét is láttam. A sas ott a köztisztasági hivatal: a városban összeszed minden szemetet. A Bajkálból odajárnak ívni a halak. Akkorákat még sehol nem láttam. De tudnék mesélni a tarbagán vadászatról is…
A tarbagán? A mormota. Napokat tudnék mesélni ezekről a dolgokról, úgyhogy jobb, ha most bele se kezdünk.
Volt egy haverom, egy mongol srác. Olyan furcsa neve volt, hogy ki se tudtam mondani. Valószínű, hogy nekem akart kedveskedni, mert kérte, hogy Jancsinak hívjam. Igy lett ő a Mongol Jancsi. Mindenkivel így hívatta magát. Egyszer elvitt horgászni. Motoron mentünk, de nagyon furcsállottam, hogy botot nem viszünk. Azt hittem, a szatyorban van a zsineg. Odaérünk. Hát belevágta a karbidot, aztán lejjebb már csak szedegette a kábult halakat. Na mindegy, tényleg kár belekezdeni, mert holnap reggel is csak a tajnenahalászatnál tartanánk.
A magyarok csőrét rettentően piszkálta, hogy én ilyen cselákokkal összeállok. Divat volt ott, hogy ha valaki hazament, akkor az egész kolónia kikísérte az állomásra. És pont egy időben ment haza egy cseh srác meg egy magyar. Én a csehet kísértem ki. Ez megbocsáthatatlan bűnöm lett.
Nem is jártam össze egy magyarral sem. Úgyhogy el is neveztek Cseh Jánosnak. Hát ezt nem szégyelltem. Hamar megtanultam a cseh konyhanyelvet. Ragadt rám, de a feleségem küldött tankönyvet is.
Gondolkoztam rajta sokat; miért utál mindenki mindenkit Európa közepén? Kivéve azt, aki nem a szomszédja, és megfelelőképpen utálja a közbeékelt szomszédot. A magyarok ugye a lengyeleket kedvelik. Illetve azokat is csak addig, amíg nincs velük valami gond.
Ott is elkezdték, hogy a cselákok ilyenek meg olyanok. Holott én lényegesen többre tartottam azt a társulatot, mint a mienket. Ott senki nem dumált ki senkit, hogy ez ennek meg annak a feleségével…
– Hát miért ezekkel?…
– Azt nem bírtátok elviselni, hogy nekem egy nő egy hónapig segített! Ennyit nem tudtatok lenyelni! Akkor most miféle jogon tesztek nekem megjegyzéseket?
– Miért nem velünk jössz?
– Magánügy. Azzal megyek, akivel akarok.
Kiközösítettem magam.
Undorodtam. Néha annyira leitta magát a társulat… szóval ott az volt a sikk, hogy szombaton aztán orrba-szájba berúgni, ami belefér… mert oly távol, messze van hazám ! Sírva vigad a magyar, mert a hazáját siratja. Gyűlölöm, amikor sírnak.
Már az elején is borzasztó volt elviselnem a túlbuzgó nacionalizmusukat, ami főleg mások ócsárlásában merült ki.
– Piszkos, szemét emberek!
– Le kellene géppuskázni őket!
– A kurva anyjukat, mocskosak, rohadtak!
Rákérdeztem:
– Apám, hát miért nem mész haza? Menj el, vár a hazád kebele! Van útleveled, van pénzed, indulj! Nem parancsra töltesz te itt három évet!
Azok ugattak a legjobban, akik évekig éltek ott. Pedig nekem az a véleményem, hogy aki három-négy évig kibírja a családja nélkül, annál valami defekt van. Egyedül élni egy évig is sok. Sírtak és panaszkodtak állandóan. Mert ott egy kicsit mindenki eleresztette magát. Ugye nincs ott a feleség, nincs, aki ugasson, hogy már megint sokat ittál, apukám, hol a dohány… Az ilyen paliknak ez paradicsom volt. De mind panaszkodott.
Én meg gyűlölöm az ilyen embereket. Hiába magyarázgattam nekik:
– Ez neked Kánaán! Te is tudod, hogy Kánaán! Azért vagy itt már három éve. Ha ennyire rossz lenne, akkor egy hét után hazamentél volna…
– Sátoros cigányok!
– Szutykok meg retkök! – Mert Szeged környékéről is jeleskedtek ott néhányan.
– Apám, hát ezeknek ez jutott. Nincs lehetőségük arra, hogy házakat építsenek maguknak. Te is látod: nem lehet bútort kapni, semmit…
– A járandóság: ahány ember, annyi vaságy, a lakótelepen beépített szekrény és slussz. Ez a fejadag. Teljesen ismeretlen az, hogy egy mongol ilyen meg olyan ülőgarnitúrát vehessen. Szekrényt se használnak, hanem ládát. Minden lakásban ládákat meg ágyakat látsz.
– Na de figyelj, öreg: nálunk mindent lehet kapni, és mindent össze is vásárolnak az emberek, mégis hányan töltik le az életüket a kiskonyhában? Ez nem sokkal megvetendőbb dolog? Húsz-harmincezer forintért vesznek szőnyeget az emberek, és újságpapírt tesznek rá, hogy ne kopjon. A tizenöt éves bútor teljesen új, mert csak dísznek használják. Milyen dolgok ezek? Nem hülyébbek a magyarok? A mongolnak nincs bútora… Nem érzed, hogy itt azért van egy kicsi különbség?
– Nem! – Tudod, aztán én ezekbe a vitákba nagyon belefáradtam. Soha semmit nem ismertek el magukról. Világos, hogy nem: sokkal egyszerűbb volt pocskondiázni a mongolokat.
Tudod, azért ez nagyon szomorú ám. Mert ezek az emberek az ilyen meg olyan fejlett és ilyen meg olyan szocialista Magyarországot képviselték. Nagyon itt lenne már az ideje, hogy libbenjen a setétség fátyla. A java részük ebben a rendszerben született és járt iskolába.
– A MONGOL KÖPKÖD!
– Nálunk nem köpködnek?
Igen, tény, hogy a mongolok köpködnek. De nem kell valami szuperkoponya ahhoz, hogy rájöjjön az ember az okára. Nekik természetes volt – éppen úgy, mint a magyar parasztnak -, hogy a sztyeppén vagy a sivatagban a földre köpnek. Ott meg se látszott. Bekerültek a városba, a lebetonozott földön már ronda ez a látvány.
A mongol kivágja a taknyát. Ott ez a legtermészetesebb. Mert nincs zsebkendő. Van is benne egy kis logika, mert úgy vágja ki, hogy nem ér a kezéhez. Nem gyakoroltam, de láttam tőlük, hogy van annak egy technikája.
Azok a lányok, akik mellettem dolgoztak, szipákoltak, csurgatták az orrukat. Ők azt mondták, hogy a magyarok hülyék, mert egy ember miért hordja a taknyát a zsebében… Van is benne valami.
– Rendben van. Vettem nektek papír zsebkendőt. Kifújjátok, és bedobjátok a szemétbe. így nem kell zsebre dugni. Utána pedig kezet mosunk.
Na, ebben állapodtunk meg. Olyan gyerekes dolognak tűnnek ezek. Szertartásosan csináltuk. Én is elővettem egy papír zsebkendőt, én is fújtam, be a szemétbe, aztán kollektíván kezet mostunk.
– Piszkosak a mongolok! Nem fürdenek! Inkább csinálnak egy másik gyereket, mint hogy megfürdetnék!… – Ez a szántóvető humor ment ott. És hiába magyaráztam, hogy a sztyeppén inni is alig jutott vizük évezredeken át, nemhogy fürödni… Ugyanakkor a magyarokról is elég pontosan kimutatják a statisztikák, hogy milyen szomorú a szappan- és a fogkrémfogyasztás.
Szóval ezért idegenedtem én el tőlük. A társaság két jelentős csoportra szakadt. Az egyik a szenvedélyesen gyűjtögetők csapata volt. Nem éltek, nem zabáltak, csak a pénzüket rakosgatták. Volt, amelyik a dohányzásról leszokott, mert egy év alatt akart gazdag lenni. Sok pénzt össze lehetett gyűjteni meg csencselni… Egy év alatt meg lehetett gazdagodni. De ez volt a kisebbség.
A nagyobb rész: a bohémek.
– Gyűlik otthon a pénz! Hát miért vonjam meg a számtól a falatot; a torkomtól az italt? Egyszer van az ember Mongóliában! Hát most itt kuporgassak?…

(Befejezése következik)

BERT PÁL: A jegesmedve

Payer, aki a Germánia és Hanza nevű hajókkal járt először a sarkvidéken, következőleg írja le a jegesmedvét és életmódját.

Julius von Payer osztrák térképésztiszt

A jegesmedvének sárgásfehér gyapjas bundája van és fekete orra s azért már nagyon messziről feltűnik a havon. Van tíz, sőt tizenkét mázsányi és sokkal nagyobb azoknál, ame­lyeket a mi állatseregleteinkben és állatkertjeinkben látni. Igaz, hogy ezek fiatal korukban hozatván Európába, elcsenevésznek a fejlődésükre nézve kedvezőtlen körülmények között. Ereje és vadsága nem kisebb az oroszlánénál és tigrisénél, de a fagyos égöv, amely alatt él, lehűti a vérét, óvatossá, bizalmatlanná teszi.
Fő tápláléka a fóka. Meglesi a jég hasadékainál; megrohanja, ha a lebegő jégtáblákon a napon sütkérezik, oly alattomosan, mint a tigris, amelyhez hasonlóan nesztelen járású. Még akkor is üldözi a fókákat, ha víz alá buknak, mert kitűnő úszó; gyorsaságban is csak a rénszarvas múlja felül. A szaggatott sziklás hegyoldalon oly ügyesen mászik, mint valami macska és a sima és rézsútos jégen is könnyen jár, mert talpa érdes és szőre, karmai is segítik.
Megöli zsákmányát, mielőtt felfalja, de szeret vele előbb játszani. A sarki áramlat jéghegyei­vel sokszor egész Izlandig utazik. Gyakran látni a szárazföldtől sok mérföldnyire; odaúszik a csónakokhoz és hajókhoz, míg lövéssel el nem űzik. Nemcsak a kövér fókák húsát falja nagy mennyiségben, hanem megeszi a kacsatojást is, néhány óra alatt elpusztítja, amit egy kis szigeten talál.
Bizony kényes dolog vele találkozni a sarki éjszakában, kivált ha az embert fókának nézi és csak későn veszi észre tévedését. Egy puska és egy csomó töltés legbiztosabb szer ötcenti­méteres fogai ellen.
Mégis szánalomra méltó állat. Szenvedések és koplalások láncolatából áll az élete, csak a hideg ellen védi több hüvelyknyi vastag szalonnája. Egyszer egy medve gyomrában, amely társaival együtt egész télen és tavasszal kerülgette befagyott hajónkat, nem találtunk egyebet egy darab flanellnál, amelyet a szabónk dobott ki. Sok lelőtt medve gyomra egészen üres volt, sokéban csak víz és tengeri növény volt, amit csak akkor eszik, ha nagyon gyötri az éhség. Szomorú sorsuk van ez állatoknak; szüntelenül táplálékot kell keresniök e fagyos, jéggé meredt és sötét tájakon; küzködniök kell a rémítő hóförgetegekkel, amelyekkel csak a hegyek bírnak veszedelem nélkül szembe szállani; össze-vissza torlódó és egymást szétmorzsoló jégmezők veszik körül és tátongó hasadékok, vagy messzire kiviszik a tengerre a tutajként úszó elszakadt jégtáblák. Az európai barna medve valóban boldogul él sarki komájához képest.
Különösen nyomorúlt állapotban van tavaszkor. Egészen lefogy a szalonnája. 1880. április 1-én a hajónál megöltünk egy medvét, amely hihetetlenül sovány volt. Vajjon alszik-e téli álmot,6 nem figyeltük meg. De ha van is téli álma, minden esetre igen rövid vagy nyugtalan, mert az egész évszakon át folyton látogattak bennünket e kellemetlen szomszédok.
Érzékei igen élesek, kivált szaglása; a pörkölt szalonna szaga sok kilométernyiről elcsalja. Jön akkor, körültekintget és magasra emelt orrával szimatolja a pecsenyét. Az eszkimók meg­támadják és megölik dárdával, amihez nagy ügyesség és hidegvér kell. Azok közül, amelyeket mi megöltünk, sokon látszottak e különös párbaj nyomai. Megesik gyakran szánutazás alkal­mával, ha az utazók nem érvén rá vadászni, sorban elvonulnak egy vagy több medve előtt, ezek magaviselete csak kíváncsiságot és meglepetést árul el. Néha nem tesznek egyebet, csak körüljárják a szánt, folyton feléje fordított fejjel. Egyszer egy medve méltóságosan ment a gépészünk után, aki szánjával a hajóhoz tért vissza. Csak megérkeztekor, amikor a lármánkra hátranézett, vette észre hívatlan kísérőjét.
A sarki medve húsa, kivált az öregebbeké, általában nem olyan jó mint a barna medvéé. Igen szálas, szívós és a sok zsírtól többé-kevésbé halzsírszagú. Mégis mi nem tapasztaltuk, hogy ártalmas volna, kivévén a máját. A Davis-szorostól nyugatra lakó eszkimók a húsát sem engedik kutyáiknak enni.
Éjjel a medve nem igen támadja meg a tanyákat; óvatossága visszatartja a hirtelen támadá­soktól. Egy sátor neki olyan titokzatos és megfoghatatlan dolog, hogy benne csak gyanút és kíváncsiságot kelt. Kane [híres amerikai utazó] társai egyszer fölriadván egy medve dörmögésétől, amely bedugta fejét a sátorajtón, annyi lélekjelenléttel bírtak, hogy egy skatulya gyújtót lobbantottak föl hama­rosan és az orra alá dugták: a vadállat megfutott és nagylelkűen büntetlenül hagyta a sérelmet.
Rablása ellen legnehezebb megvédeni a tartalék ételt, amelyet az útra visznek. Legjobban megvédi a víz és összefagyott homok, jobban mint akármilyen súlyos kövek, mert elvásik rajt a körme. Megeszik különben mindent, viaszgyertyát, dohányt, kaucsukot, őrlött kávét és vitorlavásznat.
Tavasszal ezek a ragadozók megsoványodva és éhségtől gyötörve kószáltak a part hosszában és fölfedezték a hajónkat; annyira megbámulták, hogy el sem hagyták azután az öböl környé­két és végre - némi túlzással lehet mondani - egész megszálló sereggé növekedtek. A hosszú sarki éjszaka alatt nem lehetett a hajótól két lépésnyire menni puska nélkül; az árapálytól emelt jégnek nyikorgása és zúgása könnyen össze volt téveszthető súlyos léptek neszével, azért mindig készen vártuk a megtámadást. Az ostromlók oly merészek voltak, hogy egyszer éjjel a hó és jégtorlaszon át a tanya belsejéig hatoltak; a lábnyomaikból tűnt ez ki, amelyeket reggel találtunk.
Aki ilyen talponjáró [medvefélék neve] családdal találkozik, mindig előbb az öregeket lövi le: természetesen, mert a kölykeitől megfosztott anyamedve borzasztó ellenfél. Ha a kölykek csak megsebe­sültek, akkor menekülve előre lökdösi vagy saját testével fedezi azokat. Pedig ha az anyjukat lövik le, nem restellnek húsából enni.
Az északsarki útleirások gyakran említik a medvét. Minden elbeszélés e szerencsétlen vad ragadozónak gonosz természetéről és falánkságáról tanúskodik. A medvevadászatok igen változatosak és néha furcsa esetek történnek. A következő furcsa vadászatot Hayes híres sarki utazó írja le [A magánosság földe cimü művében]
Végre hallottuk a rég várt kiáltást: »Medvék, medvék!« Egy pillanat alatt a födélzeten volt a legénység.
Valóban itt voltak a medvék, oly közel, ahogy csak remélhettük: kétségtelenül már rég látták a hajónkat, mielőtt mi őket észrevettük; csendesen néztek bennünket, inkább kiváncsian, mintsem ijedten. Egy anyamedve volt két kölykével, mozdulatlanul három-négyszáz méter­nyire tőlünk, egyedüli élő lények ebben a végtelen pusztaságban. Az anyát közrevette a két bocs.10 Az egész család nyugodtan hevert az öreg jégmezőn. Némi lelkifurdalást keltett bennem az a gondolat, hogy mi kegyetlenül meg fogjuk zavarni nyugalmukat.
A gőzöst megállítottuk, mihelyt lehetett; a két ellenfél csak farkasszemet nézett és mindenik várta, hogy a másik mit tesz. A medvék csak a hajót látták, mert mi óvatosan lebújtunk a korlát mögé; a szél sem árulhatott el bennünket, szembefújt északról; a gőzös nekik egy nagy fekete tárgy volt és nyilván érdekes is, mert látszott, hogy közelebbről akarják megnézni, aminek mi nagyon örültünk. Elől járt az anya, a két bocs két oldalt cammogott utána. Lassan és okosan egy nagy vargabetüvel a hajó orra felé került, kétségtelenül azért, hogy a tőlünk jövő szelet megszimatolhassa. A jég elősegítette szándéka kivitelét, mert a jégmezők szegé­lyétől egy hosszú jégfok nyúlt ki a tengerbe. Ennek végére érvén, bizonyosan megérzett bennünket kitűnő szaglásával, de már akkor késő volt, nem szabadulhatott a kelepcéből, melybe önként került. Hogy tervünk sikerüljön, még inkább elrejtőztünk mint előbb. Azt hinné az ember, hogy a vadászat törvényei ellen vét, aki megvárja, míg a vad őt megszima­tolja; de a kapitány derék vadász, ismeri hajóját és tudja, hogy mire képes az. »Megkerítjük őket, ha még egy kissé tovább mennek«, mondá, megparancsolván a gépésznek, hogy félgyorsasággal haladjon, a kormányosnak pedig, hogy a kormányt balra fordítsa. Erre a hajónk egyet fordult, hogy szembe kerüljön a medvékkel, amelyek még mindig igen lassan cammogtak előre a jégnyelven.
- Mit csinál, kapitány úr? A medvék észrevesznek és rögtön megfutnak.
- Dehogy! A hajó majd elállja az útjukat.
- De kapitány úr, a jég, a jég! Csak nem akarja a hajót e jégtömegnek ereszteni?
- Miért ne? Még egy jéghegynek is neki merném vinni.
Megkezdődött a küzdelem az erő és az ügyesség közt egyrészt, másrészt a ravaszság és a gyorsaság közt.
E sarkvidéki talponjárók nem valami szépen lépegetnek; hatalmas lábaikat oly feszesen emel­getik, mintha ízület se volna benne, és úgy mozgatják a lábuk fejét, mintha magassarkú cipőben járnának. Összes tagjaik közül tán legszebb a nyakuk.
Leginkább meglepett engem az anyának rendkívüli óvatossága, nem akart nagyon közel jönni, de messzire sem akart távozni.
Kimért léptekkel közeledett. Jól táplált, kövér medve volt; kétségtelenül lakomáról jött, mert igen lusta volt; a lustaság pedig rendes dolog minden bőséges lakoma után, míg az emésztés be nem végződik; még a kis víztócsákat se lábolta át, melyek útjában voltak, hanem szépen lassan megkerülte, hogy a lába száraz maradjon. Néha hátat fordított, néha megállt, hosszú nyakát kinyújtva szaglászta a levegőt jobbra-balra, orrát majd magasra emelte, ahogy csak bírta, majd leeresztette a jégig, mintha valamit keresne. Azalatt a kölykei folyvást pajzán­kod­tak körülötte; mivel látták, hogy az anyjuk nem fél, igen jókedvűek voltak és a hajót nyilván valami pompás látványnak nézték, amelyet az anyjuk csinált az ő mulatságukra. Kergetőztek, mint a kis macskák, bújócskát játszottak az anyjuk körül, rúgták és harapták egymást, ahogy minden emlős állat tenni szokott ártatlan ifjú korában. Meghemperegtek minden tócsában, hogy messzi­re loccsant a víz jobbra-balra; kétségtelenül igen boldoggá tette őket e szokatlan szórakozás.
Egy félórába telt, amíg a kis család odaért, ahol az anyjuk végre megtudta, hogy kivel lesz dolga. Egy pillanatig habozónak látszott, hirtelen megállt és megfordult, mintha vissza akarna menni, amerre jött; néhány percig kétség hányta-vetette; végre mégis csak a hajó felé ment. Amint a jégnyelv fokához ért, fölemelte a fejét és egyet dörmögött; akkor vette észre, hogy veszedelembe került; láttuk, hogy köröskörül fordult és mindenfelé tekintgetett, mintha keres­né, merre lehet menekülni. Kis habozás után megint a jégmező felé fordult. A bocsok nyug­talankodni kezdtek, odafutottak az anyjukhoz, mintha kérdezni akarták volna, hogy mi a baj, hogy vége van-e már a mulatságnak és mért kell már menni. Az, úgy látszik, azt felelte nekik, hogy nem kell nagyon megijedni, de mégis jó lesz fürgén lépegetni és eltávozni, amilyen gyorsan csak lehet. Vége volt a játék idejének; keservesen nyöszörögve engedelmeskedett a két kicsiny; olyan szerencsétlennek érezhették magukat, mint a kis gyermekek, akiket haza­menőben utólért a zápor. Nyugtalanok voltak és zavarodottak s nem törődtek már semmivel; átláboltak az omlós jégen is, amely süppedezett lábuk alatt. Amint megint a jég felé igyekez­tek, az anyjuk előre haladt; akkor várt rájuk, vagy visszament hozzájuk, ha nem is segíteni, de legalább bátorítani. Az anya maga elmenekülhetett volna és azt tudhatta is, de nem akarta kicsinyeit elhagyni, önmegtagadása bámulatraméltó volt.
A hajónk nem maradt tétlen. Mikor az anyamedve szelünk árnyékában volt és észrevehetően nyugtalankodni kezdett, fölhangzott a kapitány szava: »Előre, teljes gyorsasággal!« A csavar elkezdett forogni és a lehető legnagyobb gyorsasággal a jégnek indult a hajó, hogy elvágja a három szerencsétlennek az útját.
A kapitánynak már kezdettől fogva ez volt a szándéka; rá nézve az egész csak az idő kérdése volt. Mi többiek ellenben nagyobbrészt kételkedtünk abban, hogy a hajó megbírja azt, amit ő vele tenni akart.
Borzasztó ropogás hallatszott, mikor a jéghez ütköztünk, azon a helyen, ahol a leggyen­gébbnek látszott; sokkal szilárdabb volt, mint az, amelyet reggel értünk; a lökés oly rémítő volt, hogy hozzá hasonlót még nem éreztünk; de a hajónk erős éle már utat nyitott magának, fölcsúszott a jégre, betörte maga alatt és visszaesett a vízbe; e kétszer megújított művelet alatt nem lehetett állva maradni. A konyhában csak úgy zörgött a sok edény; a leveses tál majd betörte a matrózinas fejét, aki azt kiabálta: »Berg« (jéghegy) »Bear« (medve) helyett. Blob, aki a főlejárat korlátjánál állva, lerajzolta a mi leendő vadpecsenyénket, fejest ugrott a szén­tartóba, ahol az ő fehér medvéi egyszerre feketévé lettek. De a kapitány szándéka sikerült; a heves roham hasadékot ütött a jégen, mely csakhamar a hajó túlsó oldaláig ért, úgy hogy a szegény medvék a jégmezőtől elvágott úszó jégtutajon egészen hatalmunkban voltak.
Behatoltunk a szorosba, melyet a hajónk nyitott. Jól lehetett látni, hogy a medvék megijedtek; mihelyt észrevették, hogy el vannak vágva, a jégnek azon része felé menekültek, mely éppen mögöttünk maradt, úgy hogy kénytelenek voltunk a hajóval megfordulni és visszamenni a hasadék elejére. A tengerbe szállva, át akartak úszni a jégmezőre, de visszafordultak, mikor látták, hogy útjukat álljuk. A kormányt jobbra fordítva üldözőbe vette őket a hajó; csak akkor mentünk lassabban, mikor már ötven méternyire voltunk tőlük.
Pompás látvány volt a kék, tiszta vízben lengő hosszú szőrük; kövér testükkel, mely faj­súlyánál fogva is könnyen lebegett a vízen, kétségbeesettül gyorsan úsztak a jég felé, ahol menekvést reméltek a szerencsétlenek. Még akkor se szűnt meg az anya gyengéd gondossága; minél közelebb jöttünk, annál közelebb maradt bocsaihoz, utoljára már köztük úszott; azután buktak és jól lehetett látni, hogyan úsznak hat méternyire a víz színe alatt néhány percig. Mikor fölmerültek lélekzetet venni, golyózáporral fogadtuk őket; az anya és az egyik bocs élettelenül terültek el a vértől piros vízen.
A másikat alig horzsolta a golyó; egy másik golyó oldalán találta, mikor a jégre kapaszkodott; nyöszörögve menekült. A kapitány a jéghez vezette a hajót és a horgonyfüggesztő (kereszt) fáról a jégre lépve a medvét üldözni kezdte. Az megállt és egy nagy jégtuskó mögé rejtőzött; de mikor látta, hogy jön az ellenség, támadásra készült. Nyöszörgése ijesztő morgássá válto­zott és éppen rohanni készült, mikor egy jól irányzott golyó véget vetett a vadászatnak.
A zsákmányt csak a fedélzetre kellett vinni, meg kellett mérni az áldozatok súlyát és nagysá­gát és a bőröket oda kellett ítélni azoknak, kik a halálos lövéseket tették. Ez utóbbi volt a legnehezebb; végre hosszas tárgyalás után mindenik bunda gazdájára talált. Horgonyt vetettünk egy jéghegynél, hogy ivóvizet szerezhessünk és pihenhessünk egyet az éjjeli izgalomra és fáradságra, miután jó lakomát (reggelit) csaptunk a Kacsasziget vadjaiból.

Forrás: Sarkvidéki és amerikai utazások és vadász-kalandok. Szerkesztette: Bert Pál.  Átdolgozta: Dr. Simonyi Jenő. MEK

BERT PÁL: Sarki vadászat egy szép napon

Az északi sarknak örök jégtől borított zord vidékei korántsem mindig és mindenütt lakatlan sivatagok: sok különféle állat van ott, amikor van miből élni.
Bálnák, delfinek és más cetek játszadoznak künn a vízen, fókák és rozmárok kapaszkodnak a jégtáblákra és nehézkesen mászkálva emésztik meg az imént fölfalt halat; könnyen megesik, hogy széttépi őket a jegesmedve, amely folyton csak ennivalót keres.
Ahol némi nyoma van a növényzetnek, ott megjelennek a rénszarvas és pézsmás tulok legelő nyájai.
Megszámlálhatatlan madárrajok lepik el a sziklafalakat, amelyeken tavaszkor fészket raknak; még a szunyog sem hiányzik, sőt az enyhe évszakban annyira elszaporodik, hogy az utazók­nak nem kevésbé kellemetlen mint a forró égöv alatt.
A következő vadászati leírás Nordenskiöld híres svéd utazótól származik, aki először hajózta körül Európát és Ázsiát. Előtte ez senkinek sem sikerült.

*

Adolf Erik Nordenskiöld

Július hava derült, napos idővel és nyári hőmérséklettel kezdődött. Azonfelül teljes volt a szélcsend, tükörsima a tenger, körülötte úgy ragyogtak a jégtuskók, mint gyémántok a smaragd körül. Éppen végeztük az ebédet, amikor jött a hadnagy kérdezni, vajjon akarok-e fókát lőni. Gyorsan kaptam a puskámat és mentem utána. Egy puskalövésnyire a jég hátán nagy fóka sütkérezett a verőfényen; lőttem, de golyóm csak megsebezte; a fóka rögtön eltünt a lékjében, széles vérnyomot hagyván a jégen. Nesztelenül eveztem egy másik felé, az kárpótlást nyújtott; az első lövés a hátán sebezte meg, a második golyó leterítette. Először lőttem ilyen nagy emlős állatot, később még különb is akadt.
Néha-néha csendes szellő lengedezett. Messziről előtüntek a »Madárhegyek«.
Július 2-án reggel négy óra tájban a hajónk horgonyt vetett. A messzelátón át négy pompás rénszarvast vettünk észre, amint javában legeltek. Besózott húsból és konzervekből álló ételeinket már úgy megúntuk, hogy bizony jól esett volna egy kis változás; örömest megragadtuk hát ezt az alkalmat friss hús szerzésére. Egy legényünkkel csónakba ugrottam és a part felé eveztünk.
Az állatok nem láthatták csónakunkat a sűrü ködtől. De hamar szétoszlott a köd és - mintegy varázsütésre - gyönyörű látvány tárult fel előttünk. Egészen hajónk mellett, amelyet éppen elhagytunk, mind a két oldalon hirtelen két ragyogó hegység meredt elénk a tengerből. A lépcsőzetes sziklarétegeket a szó szoros értelmében miriád madár lepte be, ameddig csak látni lehetett. Hátukon ébenfekete és alúl fehér tollukról, röpülésükről, az ülőknek egyenes tartásáról és kiáltásukról meg lehetett ismerni, hogy csupa alka-király (kis alka). Ott ülnek a hegy­ség fokain komolyan, szépen egymás mellett, mindenik a maga tojásán. Mások megszámlálhatatlan rajokban szállnak föl, de mindig egy sorban; a csónakból nézve, úgy ragyognak a napsugarakban, hogy az ember gyöngysornak vélhetné, amelyet valami láthatatlan kéz lenget a légben. Meg lehet közöttük különböztetni a háromujjú sirályt és a magasan szálló kékes sirályt, amelyet polgármesternek neveznek. Más alka-királyok a szelíden lengő hullámokon ringatóznak vagy táplálékot halászva, a vízbe mártják csőrüket. Némelyek dühösen dulakodnak, amíg csak egy csendes szomszéd közbelépése őket ki nem békíti; a veszekedést rendesen a hegyszegélyen kezdi két kotlós, de mivel szűk a hely, a tengeren folytatják.
Később fehér delfin-csapattal találkoztunk, voltak néhány százan; úgy fölkavarták a vizet, mint valami zivatar. Békében vonultak el a csónak mellett, velünk nem is törődtek, mert - no benn van a gyermekversikében:
Plinius históriája hirdeti:

Ez állat az embert szereti.
Mindenki bátran elhiheti.

Néhány alighanem csak kölyök volt, legalább kisebb termetükről és szürkés színükről ítélve; a felnőttek valóban feltűnő és vakító fehérek. Legnagyobbrészt négy-öt, némelyek hat méter hosszuak voltak. Úszásközben a hátuk majd a víz színe fölött, majd a víz színe alatt van; ez utóbbi esetben néha különös hangot hallatnak, amelyet jól ismernek az északi tájon lakó halászok. Vaktában rálőttem egyre, de hiába: köztudomás szerint ezek az emlősök csak egy helyen sebezhetők meg, a szemüknél, amely igen kicsiny a nagy testükhöz képest.
Mihelyt kiszálltunk, csónakunkat a partra vontuk és elindultunk. Mindenütt és folyton csak madarak környeztek. Itt egy csapat skót lúd, amott a parttól távolabb vadludak.
A nap meglepő melegen sütött, ami - megvallom - e nagy szélesség (72°) alatt nekem igen furcsának tetszett; mintha csak álmodtam volna. Pedig valóság volt; az izzadtság csurgott rólunk. Igaz, hogy gyapjuruhát viseltünk és hegyen-völgyön jártunk; majd zuhogó vízfolyá­son kellett átgázolnunk, majd az agyagos föld marasztalgatta csizmáinkat.
- Doktor úr! - mondja halkan a matróz, megrántva a kabátom ujját.
- No?
- Nem látja?
- Mit?
- Egy róka! - súgja fülembe, még jobban hozzám hajolva. Valóban tőlünk nem messzire egy gyönyörű kék róka volt. Szerencsére nem vett bennünket észre a ravasz; kedvemre szemlélhettem és bámulhattam nyári ruhájában, oldalt fakóvörös fekete bársonybundájában. Télen egészen fehér a bundája, amelyet sokra becsülnek a szűcsök. Egyébiránt minden tekintetben hasonló a művelt vidékeken lakó rokonához; a faját jellemző tulajdonságokból nem vesztett el egyet sem e sarki tájakon. Orrával a földet szaglászva, ide-oda baktatott; nyilván lemminget [kis rágcsáló emlős;  nagy csapatokban vándorol Skandináviában és Oroszországban.] fürkészett a koma. Egyszerre csak eltünt egy domb mögött; futottunk utána, de már híre sem volt. Kitünő szaglásával megérezett bennünket és vitte az irháját bölcsen és gyorsan. Nem­sokára megint megláttuk messziről, amint kétségbeesetten futott a hegység felé. Mégis örülök, hogy láttam szabadságában ezt az állatot, amely csak a sarkvidéken él. Gyakran előfordul Skandinávia északi részeiben is, de csak a legmagasabb hegységekben, az örök hó szomszédságában, ahol bajos megfigyelni. Azonban mondják, hogy már déli Svédországban is látták. A sarki tájak madarainak ő a legnagyobb ellensége; nyáron át dúsan lakmározik, de ősszel elszáll az ennivalója melegebb országokba és akkor nagyon lesoványodik.
Tovább mentünk. A derék matróz fegyverével a jégréteg szilárdságát próbálgatva, óvatosan lépkedett előre; hirtelen fölsikoltott. A hasadékok egyikébe estem; amint egy szökéssel át akartam ugrani, gyenge jégre kerültem és lebuktam, mint egy levél a levélszekrénybe. Szerencsére puhára estem: fél méter mélységű vízbe; társam a jégen elnyujtózkodva, kezét nyujtotta és csakhamar föltápászkodtam, örülvén, hogy a kis hideg fürdőnél egyéb bajom nem esett. Ha a víz mély lett volna és lábammal nem értem volna fenekét, akkor veszedelembe jutottam volna, mert ahhoz a helyhez közel a glecser jégtömege  meredekül végződött a tengerben és ott az olvadó jégmezők szilaj patakja hatalmas zuhatagot képezett.
Miután rendbe hoztam puskámat és kiürítettem nagy tengerészcsizmáimat, utunkat folytattuk. Végre egy dombtetőről megláttuk az egyik rénszarvast, amely békésen legelt a tengerparton, de oly messze, hogy golyó nem érhette. Óvatosan haladtunk előre; a szél kedvezett, szembe fújt és így nem érezhetett bennünket meg a rénszarvas, amelynek kitűnő szaglása van. A talaj nem volt oly kedvező: porhanyós pala volt, mely ropogva töredezett, amint ráléptünk nagy csizmánkkal. Végre az utolsó halomhoz értünk. Ekkor kettőzött óvatossággal haladtunk előre; még a lélekzetünket is visszafojtva, hason másztunk a tetőig és íme, nem is egy, hanem négy rénszarvas volt előttünk a szakadékban; kettő nagy volt és pompás agancsú; a másik kettőnek termetéről látszott, hogy fiatalok. Azonban még mindig olyan messze voltunk, hogy nem lőhettünk rájuk. Újra tanakodtunk, mitévők legyünk; matrózom abban a véleményben volt, hogy maradjunk lesen és várjuk, merre mennek a szarvasok.
Végre a négy rénszarvas balra vonult egy hegygerinc felé, amely harántul állt előttünk. Visszafelé csúsztunk azon az úton, amelyen felmásztunk; a szakadék fölé hajló sziklafal eltakart bennünket és így csakhamar a szarvasok közelébe jutottunk. Megint megálltunk és elhatároztuk, hogy a matróz a legnagyobbikra fog lőni, amely legmesszebb van, én pedig a legközelebbit vállaltam magamra. Úgy is tettünk; a két lövés egyszerre dördült el és két áldozat hevert a földön, a másik kettő elmenekült a magas dombok felé. Kitörő örömmel futottunk oda. Az enyém azonnal kimúlt, tán egy vagy két éves volt. A matrózomé ellenben jól megtermett; a túloldalon levő jeges felé vonszolta testét, de társam nem hagyta messzire menni, egy vágással véget vetett a szegény állat kínjainak.
Milyen látvány a vadásznak két rénszarvas elterülve a naptól tündöklő hómezőn! A matróz gyorsan munkához fogott; hátukra fektette az áldozatokat, fejüket az agancsukra támasztva, ahogy északon szokás és hamarosan fölbontva, beleiket kiszedte, hogy a húsuk meg ne romoljék. Fehér sirályok röpködtek bennünket körül; aligha láttak még ilyen jelenetet.
Ezek a rénszarvasok még nem vetették le téli bundájukat, amely egész fehér. De már oly lazán állt a szőrük, hogy könnyen ki lehetett tépni marékszámra; alatta szürkésbarna szőr tünt elő, - az lett volna a nyári bundájuk. Agancsukat bőr borította, ami azt bizonyítja, hogy még nem érték el az évi teljes fejlettségüket. A rén egyéb szarvasoktól eltér abban, hogy a nősténynek is van agancsa. Amelyeket mi lőttünk, hasonlítanak a norvégiai és a szibériai vad rénszarvashoz, de a spitzbergiaktól abban különböznek, hogy lábuk hosszabb és testük nagyobb. Ősszel ezek a sarkvidéki szarvasok igen meghíznak Novájá Zemlyán és Spitzbergán.
Visszafordulva a tenger felé, elértük az alk-perget (az alkamadarak hegyét), amelyet még a hajóról láttunk meg az elinduláskor. Éhségünket a madár tojásával csillapítottuk, amely csemegének is beválnék, azután ittunk rája a közeli zuhogó patak vizéből. Még jó ideig maradtam ott a meredekség szélén, szemlélni a madarak országát.
Ameddig csak tekintetem ért, a meredek szirtfokokat az alkák megszámlálhatatlan sorai foglalták el oly sűrüen, hogy tenyérnyi hely se maradt köztük. Száz négyszögméternyi területen körülbelül ötszázra becsültem a madarak számát. Együttvéve köröskörül lehetett néhány millió - túlzás nélkül!
De már ideje volt a hajóra menni. Társainkat éppen a reggelinél találtuk. A lelőtt két szarvast csak később vittük a hajóra.
Délután a tengerfenékre bocsátottunk néhány alkát egy hatvan centiméternyi átmérőjű vas­karikára erősített hálóban. Egy óra mulva a hálót hirtelen felhúztuk és a madaraknak már csak a csontváza volt benne, de ellepve sok száz amphipodával  [rákféle héjas állat].  E hálókat arra használtuk, hogy ilyen csalétekkel fogtunk benne tengeri állatokat; csak ily módon lehet fogni nagy héjas állatokat [a rák egész rokonságának a neve ]  a decapodák  [tízlábú rákféle állatok]  rendjéből.
Este szakácsmesterünk ízletes rénpecsenyét tálalt fel nagy diadallal; a hús íze igen hasonlít az őzpecsenyééhez.

Következik: BERT PÁL: A jegesmedve (Payer nyomán elbeszélve)

Forrás: Sarkvidéki és amerikai utazások és vadász-kalandok. Szerkesztette: Bert Pál.  Átdolgozta: Dr. Simonyi Jenő. MEK

DONÁSZY FERENC: Az állatok háborúja

Valamennyi élőlénnyel - a legkisebbtől a legnagyobbig - veleszületik az önfenntartás ösztöne, mely szakadatlanul arra készteti, hogy mindent elkövessen létének fenntartására s e létnek lehető nyugodt, kellemessé tételére. Ez az önfenntartás az, mi a természetben a soha meg nem szűnő küzdelmet, az élet-halálharcot a létért való küzdelemben előidézi. És e harcban nincs béke, nincs fegyverszünet, hanem folyton folyik a lét eredetétől a napok s idők elmultáig. Ez a természetben az, ami a vérkeringés az emberi testben; mihelyt megáll, megszűnik minden, - elmúlik az élet.

Az erdők magasztos csendjében, a levegő végtelen birodalmában hiába keresnők azt az örök békét, melyről az Írás szól. Mikor a dél vagy az alkony óráiban szendergő édes nyugalom látszik lebegni a liget és erdő fölött és a suttogó szellőről, a halkan csevegő csermelyről azt hisszük, hogy békéről, nyugalomról beszélnek, akkor is folyik a harc mindenkor és mindenütt: fenn a légben, lenn a vizekben, a bársonyzöld mohszőnyeg szálai közt, a cserjék, füvek között, a fa kérge alatt úgy, mint a szellős lombsátorok árnyában, a virágok kelyheiben. Mert az  az édesdalú madárka, mely csicseregve röppent el fészkéről, valóságos rablókalandra indult, hogy férget, rovarokat, hernyókat fogdosson; a szökellő evetke ágról-ágra ugrálva, fényes,
fekete szemével madárfészkek s tojások után keresgél, de nyomban követi a nemezis, mert a fölötte lévő vastag gallyon, meglapulva, mintha oda lenne nőve, leskelődik rá a nyest, hogy torkonragadja. A virágokon és faleveleken mászkáló hangyák az apró levelészeket s a levélbolhákat szedegetik össze, de ha egy-egy lepottyan a falevélről s beleesik ama kis tölcséralakú homokgödörbe, melynek fenekén egy félig eltemetett, fekete pontocska látszik, az a hangyales (Myrmecoleon formicarius) zsákmányává lesz, mely ezen a módon leskelődik a prédára. Ha pedig leszáll az éj s az éji bogarak, tücskök zümmögve, cirpelve örvendenek a létnek, a nagy éji pillangókkal egyetemben, nesztelen repülésű, árnyként elsuhanó alakok röpködnek a levegőben: a denevérek, lappantyúk s kapdossák, vadásszák a rovarokat, de őrájuk is rá-rácsap egy még nagyobb, nesztelen repülésű árny, a bagoly, mely szintén ilyenkor vadász egerekre, cickányokra, denevérekre, melyek viszont éji rovarokat, csigákat s férgeket zsákmányolnak.

A létért való küzdelemben az erősebbé s a ravaszabbé a jog, mely az erőben rejlik, nem pedig a jogban az erő. Azok a szegény antilópok és gazellák, mikor az alkony hűvösében, tikkadtan, égő torokkal sietnek az oázisok patakjaihoz, hogy kínzó szomjukat hűtsék, sejtik, hogy vész, halál leskelődik ott reájuk, de bíznak gyors lábukban, éles hallásukban és szaglásukban. A lomha hiénákat s a settenkedő sakálokat ügyes ugrásokkal kerülték ki s már mohón szürcsölik a vizet, de azért vigyázva, fülelve, futásra készen; egyszerre az egyik kétségbeesetten szöknék oldalt, ha a vízből villámgyorsan kiemelkedő páncélos szörny meg nem ragadta volna lábát. A többi riadtan menekül s a krokodil már készül vergődő áldozatát elemébe hurcolni, midőn megzördülnek a kaktuszok s a sások bokrai és egy hatalmas párduc veti magát a vergődő antilopra s iparkodik a krokodiltól elharácsolni. Elkeseredett küzdelem kezdődik a két rabló között. Egyik sem enged, a párduc körmei pattognak ellene páncélos hátán és fején, míg ez farkával a vizet korbácsolva, próbálja lesújtani a párducot. Egyszerre rettentő, hörgő bődülés dörren meg és egy szikrázó szemű óriás terem közöttük; egyik talpával a krokodil fejét szegezi a földhez, másiknak ütésével a párducot sújtja el két ölnyire s a prédát ő veszi hatalmas torkába; még párszor elbődül, mire menekül minden élő s búvik a bokrok védő rejtekébe e mennydörgő hangok hallatára. A krokodil is kirántva fejét, eszeveszetten veti magát vissza a tóba, csak a párduc szedi össze magát s dühében magánkívül rohanja meg az oroszlánt. Ez új, vértfagyasztó ordítást hallatva, egy csapással újra a bokrok közé hajítja ellenét, azután nyugodtan felfalja az antilópot s méltóságteljesen eltávozik. Ekkor a hiénák, sakálok, melyek eddig tisztes távolban ólálkodtak, nekiesnek a maradéknak s marakodva, veszekedve emésztik fel azt.

Ilyen és hasonló esetek folynak örökkön-örökké, megszakítás nélkül a természetben! Maga az állatvilág is, minél számosabb, minél kiterjedtebb, annál elkeseredettebb küzdelmet folytat egymás ellen, úgyhogy a gazdag faunájú tropikus világrészek minden talpalatnyi földjén a legváltozatosabb jelenetek játszódnak le, melyeknek főrúgója örökösen a létért való küzdelem, de amelyekben egyúttal bámulnunk kell a természet osztóigazságát is.

Az alábbi jelenetnek Poussielgue fiatal természettudós volt szemlélője Floridában, hol búvárkodásának aztán áldozata lett:

 „Velünk szemben, a mély mocsáron túl, egy vén, odvas ciprusfa állott, melynek gyökerei egész kis szigetet képeztek az álló, bűzhödt vízben. A ciprusfa ágain, akár csak egy emeletes házban, egymás fölött más-más lakók éltek, míg az odvas törzsben két üreg volt vájva, melynek két kijárása a kiemelkedő óriási főgyökér két ellenkező oldalára szolgált. Erre a gyökérre egy óriási szitakötő-féle szállott s egy rovarlárvát kezdett lakmározni, melyet a közeli mocsár kákáiról orzott. Amíg mohón fogyasztotta a rovarlárvát, egy kisebb üregből, a gyökér mellől, egy hosszú, nyálkás nyelv, azután egy csúnya, kúposodó lapos fej bújt elő, míg végre lassan előmászott egy óriási szemölcsös béka s tátott szájjal settenkedett a szitakötő felé. De alig hogy elkapta, már a másik üregből szintén egy prédára leselkedő lándzsa-kígyó (Trigonocephalus lanceolatus) vágódott elő s a béka még rá sem ért zsákmányát elnyelni, máris ágyékába vágta halálos mérgű méregfogait, azután az üregbe vonulva, várta mérge hatását. A béka elbocsátotta a szitakötőt, de már sem ugrani, sem visszafordulni nem bírt, hanem görcsösen reszketve remegett egész teste s halkan ümmögött, majd hanyattfordulva, pár rángás után, döglötten elnyúlott. Akkor a kígyó újra kisiklott az üregből s eltátva torkát, bekapta a béka fejét s nagy erőlködéssel kezdte elnyelni. Mikor javában nyeldeste, a ciprusfa alsó ágairól egy gólya-féle csapott reá s mivel a kígyó szája tele volt, méregfogaival nem tudta magát védeni, csak dühösen hánykolódott, csapdosott. De a gólya nem eresztette, hanem hegyes csőrével csakhamar agyonvagdosta. Azonban a kígyó sokkal nagyobb és nehezebb volt, semhogy a ciprusfa tetejébe szállhatott volna vele; az alsóbb ágakon s a pici szigeten pedig rajokban repkedtek a kormoránok, sirályok és más vízi madarak, melyek szintén részt kívántak volna a kígyóból, ezért a gólya pár percnyi habozás után felkapva a kígyót, nagy erőlködéssel átrepülte a keskeny víztükröt, egy szomszéd ciprusfa odváig vonszolta zsákmányát és oda belehajította, maga pedig az odú szélére állva, lakmározni kezdett belőle, de folyvást jobbra-balra tekintgetett, hogy nem jön-e valami hivatlan, lakomát zavaró vendég, szintén részt kívánni? Ennek a ciprusnak az ágain azonban két pelikán bóbiskolt, kiknek orrát csakhamar megcsapta a lakmározás szaga. Nem is késtek sokat, hanem leröppenve, megkapták a kígyó kilógó farkát s nagyot rántottak rajta. A gólya pedig a fejét fogta a kígyónak s így húzták, vonták, cibálták, nagy rikogatás, marakodás, huzakodás és szárnycsattogás közt a prédát. Dühében mind a három ellenfél eleresztette a kígyót, mely ott hevert az odú sötét nyílásánál, hogy annál jobban egymásnak eshessenek. Egyszerre csak azt vettem észre, hogy a kígyó lassan, majd gyorsan kezd az odúba befelé csúszni, míg végre egészen eltűnik. A gólya és a pelikánok is észrevették, de hiába kapkodtak utána, már későn volt és a lyuk nagyon is szűk lehetett arra, hogy utána bujhassanak. Miközben az odú előtt a három verekedő mérgesen kelepelt s az odúba nézegetett befelé, az odú nyílásán két sárgás tűzben villogó szem s egy görbe csőr jelent meg, mely kacagó rikoltozás között csapkodott a bekandikálók szeme közé, mire azok ijedten röppentek fel a szomszéd fákra. Az üreg egy mocsári bagoly tanyája volt, mely a verekedők orra elől behúzva a kígyót, szépen felfalatozta.”

(A folytatáshoz kattints a További bejegyzésekre!)

FEKETE ISTVÁN: Kittenberger Kálmán élete (1)

/Részletek/

Körülnézek a szobában tétován, úttalanul, pedig az emlékek itt suhognak körülöttem. Tollam százszor nekiindult már, aztán elakadt, mert az elmúlt idők eseményei ide-oda csaponganak, és a gondolatok hullámait egyre újabb hullámok lökik el előlem. Nem tudok parancsolni nekik, nem tudom összeszedni magam, nem tudok erélyes lenni, és rájuk kiáltani, hogy álljanak meg végre!... Nem tudok, mert itt nem lehet kiáltani. Itt csak sóhajtani lehet, s arra gondolni, hogy itt élt és itt feküdt a ravatalon... Kittenberger Kálmán. Mert az ő szobájában, az ő asztalán nézem a papír sivár síkságát és tűnődöm, melyik a legrégibb emlék, ami hozzá fűz, melyik az első gondolat, amely maradandóan leszállna végre fészket rakni erre az üres sivatagra. Kinézek hát az ablakon tanácstalanul: de csak egy körtefa virágzik az ablak előtt. Nézem a hajlongó virágos ágat, hogy mit integet tulajdonképpen, hiszen nincs is szél, és ekkor emlékeim ködös zűrzavarában egyszerre megtalálom a fonalat...Virág és tavasz. Régi tavasz, vérszagú, szomorú tavasz: 1917.

Háború volt akkor. A katonavonatok jajgatva hujjogtak az éjszakába, és valakinek a mankója kopogott az utcán, mint a száműzött lelkiismeret. Egy öreg barátommal laktam akkor együtt, aki már befejezte a háborút. Rokkantként került hozzánk, inkább vendégnek, mint lakónak, aztán barátunk lett, végül családtag – amíg élt. Azon a nevezetes estén szemrehányóan nézett rám (mint mindig, ha elmaradtam), és látszólag nem figyelt érdekes előadásomra, amely kétségtelenül a májussal és egy Sári nevű
hajadonnal volt kapcsolatos.– Ide sem figyelsz? – mérgelődtem.– Nem! – mondta, és újra olvasmánya fölé hajolt, jelezve, hogy kihallgatásom véget ért, és szívügyeim – esetleg – csak később jöhetnek szóba. – Mit olvasol? – kérdeztem gúnyosan. – Ki az a boldog halandó, aki le tudja kötni nehézkes érdeklődésed? – Kittenberger! – Kicsoda? – Kittenberger Kálmán. És most hagyj békén!

Tettem-vettem a szobában, és nem zavartam olvasásában, mert barátom ilyenkor nem volt türelmes ember. Idegeit a harctéren hagyta, és helyettük két géppuskagolyót hozott haza a mellében, egyiket túlságosan közel a szívéhez... Egy kivágott újságcikk fölé hajolt, amiről ma sem tudom, hogy jutott hozzá, és arra sem emlékszem, hogy nem Bársony István vagy másvalaki írta-e Kittenbergerről, vagy a szerző eredeti írása volt, hiszen ő ebben az időben hadifogoly volt Indiában. Mindenesetre megkérdeztem:– Kicsoda tulajdonképpen ez a furcsa nevű ember? Barátom sajnálkozva nézett rám:– És te vadász vagy... magyar vadász? ... – Eddig azt hittem... –  Hiba volt! Hát ide hallgass!... – És hajnalodott már, amikor eszembe jutott, hogy illene lefeküdni. De azóta, 1917 óta tudom, hogy kicsoda Kittenberger Kálmán. Elalvás előtt még megkérdeztem beteg barátomat, hogy szeretne-e oroszlánra vadászni?– Persze – mondta –, de  szalonkára még jobban... – Mire? – Szalonkára... Ránéztem. Szürke szemében szomorú lemondás volt, mint aki tudja,hogy az a két golyó örökre kiverte kezéből a fegyvert, és más vadászat nincs már számára, csak az emlékekben való böngészés.

Kittenberger (jobbra) nyestfarmján

Vadászni nem ő tanított meg, de vadásznak lenni igen! Ha olyan hírt olvastunk valahol, hogy valami “szerencsés vadász" kócsagot lőtt, rétisast, hattyút vagy ölyvet... nekiültünk, leveleket írtunk újságoknak és hatóságoknak; szép és megható leveleket, hivatkozva törvényre, tudományra, emberségre, a pusztuló fajokra... de ezekre  a levelekre soha választ nem kaptunk. Egyszer aztán este lett. Az erdőben újra tavasz volt, de a szobában reménytelen szomorúság hamva szitáit, és szívünkre ráhullott a dér. Aztán ráborult barátomra a nagy éjszaka... Hagyatékában hiába kerestem a Kittenberger-cikket, de annak az éjszakának múlhatatlanságában mellém állt egyszerre az Afrika-járó magyar, aki olyan kedves  volt holt barátomnak. Mellém állt, és mellettem is maradt, pedig nem is ismertem. De hát hogyan és kitől ismerhettem volna? Az újságok nem írtak róla, a tudományos folyóiratokban nem találkoztam nevével,  s az a pár ember, aki ismerte, nem került közelembe. Még a vadászújságokban is csak egyszer olvastam, hogy hadifogságba került, azonban elhallgatott az is, hiszen sem cím, sem rang, sem vagyon nem tette indokolttá, hogy bővebben foglalkozzanak vele. Lehetséges, hogy a hírek között talán adtak pár sort az újságok is a kalandos afrikainak, de én hosszú ideig nem láttam nevét nyomtatásban.Egyszer aztán mégis kiderült, hogy nem nyelte el a tenger, és nem ettékmeg a krokodilok, csak az angolok vitték el Indiába vendégségbe – igaz – szögesdrótok mögé. Abban az időben nem volt még rádió, s a szegény magyar kutató vadász hogy is tudhatta volna, hogy a világ összedőlni készül. 1914-ben nagyon jó elefántos helyre került Ugandában. Júliusban újra kiváltotta vadászjegyét két elefántbikára is, mert emberei két óriást jelentettek, melyeknek lábnyomai abnormális  nagyságúak voltak, jelezve az agyarak nagyságát is. Karavánját előre küldte ahhoz a banánültetvényhez, ahol ezek az óriások garázdálkodtak, s maga is indulóban volt már, amikor az angol “District Commissioner" (gyarmati hatóság) sürgősen Hoimába hívatta. Ott aztán beborult az ég és nem is derült ki 1919-ig.

A D. C. sokra becsülte a “gentleman" magyart – ami az angol nyelvben elsősorban feddhetetlen, becsületes embert jelent, tekintet nélkül származására, foglalkozására vagy vagyonára. “Mister Kitty" vadászatait már régen nem kellett ellenőrizni, amit pedig az angolok saját honfitársaiknál sem mulasztottak el, s a tilosba tévedt kalandort akkor  is kiebrudalták a kolóniából, ha az történetesen angol volt, elkobozva egyúttal összes trófeáit is.– I am sorry, Mister Kitty – mondta a D. C. –, ellenségek vagyunk! Őfelsége kormánya hadat üzent az önök királyának, és ön ettől a perctől kezdve – hadifogoly. Fegyverei és minden ingósága átvételére már intézkedtünk...A csapás nagy volt, és most már aligha tudjuk meg, hogy a hadifogoly miket kívánt Őfelsége kormányának... Jó egészséget aligha. Aztán jött India, Ahmednagar, drótkerítés, és az  elefántpuska helyett csúzli, amit a hozzá nem értők gumipuskának neveznek. És öt esztendő, öt hosszú esztendő!...Amikor a hadifoglyokat hazaszállító hajó Adenhez közeledett, és aVörös-tenger izzó levegőjében megjelentek az afrikai partok, bizony összeszorult a szíve, és arra gondolt, hogy milyen csodás gyűjteményt hagyott a fekete földrészen, és hogy odahaza gyász és tél van. 1919. szilveszter este érkezett  Budapestre abban a trópusi ruhában, amitaz angolok adtak a hadifoglyoknak. Minden vagyona egy kis bugyor volt, és nem volt hely, ahova fejét lehajthatta volna. Az otthon már régen szétesett, szülei nem éltek, testvérei, rokonai vidéken, barátai – már aki megmaradt – szétszóródtak, s egy koldussá vált ország savanyú váróterem-szagában elhagyottabbnak érezte magát, mint a Ruvána sztyeppen, amikor egyedül maradt, és hónapokig nem látott embert.Kittenberger ekkor harmincnyolc éves volt, és  olyan ember, aki nemadta fel soha a harcot senkivel és semmivel szemben. Pihent egy kicsit, aztán inkább a hideget választotta, mint a váróterem füstös emberszagát. Mert hideg tél volt akkor, de az utasok elhasznált verejtékpárájával vegyes, kihűlt füstszagot nem állta, mert nem dohányzott. Elindult tehát valahová, ahol meleg van és emberek vannak és nyomok, amelyek a múlt behavazott csapására vezetnek. Ez a hely pedig csakis a kávéház  lehetett, s a nyomravezetők a pincérek, akik a jó vadőr szemével és gondosságával tartották számon mindenkoron a vendéget, akiről mindent tudtak. Persze a pincérek is változtak, hiszen ők is leadták a vérvámot a “hazaoltárán", amiről később kiderült, hogy csak a nagyhatalmi politika, az imperialista vágy, a felszított nacionalizmus és a gyűlölet játéka volt.De azért akadtak még utolsó mohikánok, göthös, lúdtalpú öreg pincérek, akik mindenkit ismertek a széles Budapesten, s akik minden másra “alkalmatlanok" voltak, csak erre a nehéz foglalkozásra nem.
– Kittenberger úr!... hát él még?
 – Nem nagyon, Lajos. Mi van a többiekkel? 

Kittenberger Kálmán

És ekkor kiderült, hogy ez elesett, az nyomorék lett, amaz eltűnt, de –hopp! – Tőry urat láttam tegnap... Az Emke kávéház pedig egy család lett abban a pillanatban, amely a régi szeretettel fogadta be csavargó gyermekét.– Megjött az “Afrikai" ötévi hadifogság után... – s ez elég volt. Hosszas tanakodás után valaki kisütötte, hogy látta Tőry Viktort, Kitty régi barátját. – Ő meg az olaszoknál nyaralt... – mondta a hírhozó –, a Piavénál esett fogságba. Tőry Viktor mint tudományos kutató, a Madarász-Adamofszky expedícióban vett részt Dél-Amerikában 1910-1l-ben, amikor Kitty a Kilimandzsáró alatt “bogarászott" elefántokra és bivalyokra is; egyébként jó barátok voltak. 1912-ben Kittenberger nagy élőállat-szállítmánnyal érkezett Budapestre, a megnyitandó új állatkert számára, de egyúttal pihenni is, mert az utóbbi afrika, évek “kissé megviselték". Ezt mondta akkor Tőrynek, majd így folytatta: “... szeretnék hosszabb pihenőt tartani idehaza, de van odalent egy kis farmom befogott élő állatokból. Kb.háromszáz darab vegyes vad. Ezeket nem bízhatom teljesen embereimre; nem lenne-e kedved egy-két évet Közép-Afrikában tölteni? Lejönnél most velem, és átvennéd az állatok gondozását, én pedig hazajöhetnék pihenni. A költségeidet viselem." Tőry persze kapva kapott az ajánlaton, azonban – sajnos – az együtt utazásból nem lett semmi. Kitty ugyanis nemcsak a vadállatokat szerette, hanem a szelídeket is, nevezetesen a lovakat... főleg azokat a nemes paripákat, amelyek a lóversenytéren vetélkednek. A jeles oroszlánvadász – úgy látszik – jobban értett az afrikai vadállatokhoz, mint az európai szelídekhez, mert lova – nagyobb összeggel megrakva – lemaradt, s így lemaradt az elszontyolodott jó barát is, aki azonban nem vette tragikusan a dolgot, és jó barátok maradtak továbbra is.Ennek a jó barátnak a nyomait kellett most felkutatni, ami már gyerekjáték volt, hiszen ezek a nyomok nem vezethettek máshova, mint a Nemzeti Múzeumba. Közben azonban Tőry is meghallotta, hogy Kitty előkerült a nagy zűrzavarból, s az ő útja is csak a múzeumba vezethetett.“ Meg is találtam – írja Tőry – az öreg Bárányosnál, a laboratóriumban. Elnyűtt katonaruha volt rajta, és ócska angol katonaköpeny. Siralmasan nézett ki, csak a szeme volt töretlen, és szűkszavú volt, mint mindig.“ Megkérdeztem, van-e lakása, mire azt mondta, hogy van hát. Az Emkében, amíg ki nem söpörnek... Tekintve, hogy nekem volt már... 

– Ez az én öreg marabum – mondta Kitty –, én hoztam Afrikából, a campemben töltött hosszú idő alatt majdnem teljesen megszelídült.És elkezdte kiszuáhili nyelven szólongatni. A marabu felfigyelt, nézelődött, majd odasétált Kittyhez, és hagyta kopasz fejét megvakargatni. De térjünk vissza Kálmán “felruházásához". A kedves háziasszony a nadrágból ujjakat szabott a kabátra, kivasalta, s ez az “átültetés" meglepően jól sikerült. Természetesen nem volt “Váciutcai darab", de ők a József körút 62. alatt laktak, és nem voltak Váci utcaiigényeik.Igen ám! De a cipő ... Kálmánnak volt ugyan egy pár kiszolgált vadászbakancsa, de ez valóban használhatatlannak látszott már, tehát újra bele kellett kotorni az öreg ládába, ahonnét azonban csak egy pár szmokinghoz való topánka került elő. “Kissé" kivágott volt ugyan, de amikor a masnikat leszedték róla, úgy vélték, hogy esetleg használható... De még mindig nem indultak Kovácsékhoz Nagymarosra, és nagyon kevésen múlott, hogy Kittenberger egyáltalán kiérkezett oda. Egyik délután, amikor hazaérkezett, egy önműködő Steyr-pisztolyt dobott az asztalra, és mellé egy üveg szilvóriumot állított. Ezután levetette dr. Schmidttől, a múzeum rovartani osztályvezetőjétől kapott felöltőjét, s a karján levő két lyukra mutatva azt mondta:– Be tudnád stoppolni, Kacsafejű?...– Miféle lyukak ezek? – gyanakodott Tőry. – Egy katonaruhás majom belém kötött a nyilvános vécén, s mikorpofont ígértem neki, rám lőtt ezzel a nyavalyás pisztollyal. Kissé felvilágosítottam az ilyen lövöldözés káros következményeiről, elvettem tőle a pisztolyt meg a szilvóriumot, mert már elég részeg volt.“ A golyó csak súrolta Kitty karját – mondja Tőry –, és nem is beszélt róla többet. A kabátot bestoppoltam, a szilvóriumot megittuk, a pisztolyt meg eltettük emlékbe." Végül aztán mégiscsak elindultak Nagymarosra.– Teljesen felesleges ez az utazás – dörmögött Kittenberger –, mit tudhatok én szegény Ödönről, hiszen én Indiában voltam. Nekem is csak egy levélnek a fele van meg, amit 1913-ban írt Nagymarosról Ugandába. Itt a levél, olvasd el! Kovács Ödönnek ez a levele (és még pár levele) megvan, és itt fekszik előttem. Régi, kockás, elsárgult levélpapírok, de a betűk úgy élnek, mintha tegnap íródtak volna, s mögöttük felállnak idők és elmúlt emberek. Ez a levél innét, ebből a szobából indult el negyvenhat éve, annak, aki majd negyvennégy év múlva ebben a szobában fekszik ravatalon. Elment a levél Ugandába, onnét Kittyvel Ahmednagarba, Indiába, s onnét visszajött újra Nagymarosra ebbe a szobába, és él, s én szinte megbűvölve nézem, s kezem – ahogy forgatom – megmelegedik tőle.

“Nagymaros, 1913. nov. 16. 
Kedves Kitty!Leveleid mind megkaptam, és vételök óta folyvást készültem is rájuk válaszolni, de mindig az tartott vissza, hogy levélbeli megbízásaid máig is csak részben tudtam elintézni. Balogh fényképészt legalább 25-ször kerestem telefonon, személyesen, mások által, reggel és délben, de sohasem lehetett otthon találni. Elutazásod után beszéltem vele, akkor meg is ígérte, hogy mindent elintéz mielőbb. Ha még mostanáig sem intézte el dolgaid, úgy legjobb volna, ha egy dörgedelmes levelet menesztenél hozzá." (Ez a Balogh fényképész valószínűleg a világszerte ismert Balogh Rudi– most már – bácsi, a legjobb európai fényképészek egyike, aki téma után járván, bizony keveset lehetett otthon.)“ A budapesti belga konzulátuson voltam, de ott a kongói viszonyokról nem tudtak felvilágosítást adni; azt ajánlották, hogy forduljak Brüsszelben a  Ministére des Colonieshez, hová írtam is, múzeumi levélpapíron, és válaszukat a mai napig is várom. Kongóba bizony szívesen mennék, nem is kéne, hogy csalogass, de mivel menjek? Azzal az 5 vagy 7 ezer koronával? Így mégiscsak Abesszíniába veszem utam, ott már olcsóbban jövök ki. Meg aztán ott márhitelem is van, ami – tudod – mily hasznos dolog. A Múzeumban türelmetlenül várják  nagy küldeményed. Dr. Madarász beteg: májbaja van, és karlsbadi kúrát használ. Dr. Horváth igazgató visszértágulásban szenved, engem meg félig kirúgtak a múzeumból, ti. hallani sem akartak arról, hogy most kifizessék az abesszíniai anyag árát; a napokban ugyan Csíki úr átvette az ügyet, és reménnyel biztat, hogy talán valamit majd csak kapok, de ezzel az összeggel bajos a fölszerelést meg az utazást is fedezni. Abesszíniából is rossz hírek érkeztek. A két ott lakó magyar közül az egyik meghalt gutaütés következtében, ami elég bosszantó halál lehet egy10 vagy 12 éves afrikanderre nézve. A  másik székely-magyar küldötte gyászjelentés különben szóról szóra így szólt egy levelezőlapra írva:

«Kedves Kovács úr! Itt minden úgy van, mint ahogy vót, csak a Jani szept. 30-án meghótt. Üdvözlettel S. A. B.» Elég rövid és tartalomdús levélvala! Elpusztult egyetlen öszvérem is Abesszíniában. Ez is váratlanul,betegség nélkül ment a halálba. Bárányos az elefánt- és rinólábakat meg az ébenfa elefántot még nem tudta eladni. Az érdeklődők igen drágállják. Hogy cikkeidet bátyád kiadta volna, nem tudom, nem hallottam róla semmit. Azokra a  lepkékre vonatkozólag annyit írhatok, hogy ha egy fajból 5-10 darabnál többet gyűjtöttél, hát ne igen remélj l Márkát, mert az öreg Mocsári, azt hiszem, ha látja azt, hogy van belőle elég, hát megmarad a régi jó «hatos» mellett, ami semmiképpen nem több 20 fillérnél. Szóval: hálátlan banda!Reichenov pótkötete még nem jelent meg, és nem is hírlik semmi olyas, hogy egyhamar  megjelenne. De nincs is rá oly nagy szükség, mert jól ismered már Kelet- és Közép-Afrika faunáját és a mi múzeumi gyűjteményünk anyagát is. A múzeumőr D.-nek átadtam a madárbőr-árjegyzékekre vonatkozó megbízásodat, de azt hiszem, eredmény nélkül, mert ő «hihetetlenül el van foglalva». (Főképp foxiügyekkel...) Tegnapelőtt hallottam Vajdánál, hogy a leopárdbőr szerencsésen a hazába érkezett. Sajnálom, hogy nem láthattam a bőrt. Melyik volt? Az első, vagy a majdnem 3 méteres!? Bár már ihatnék én is pombét, mert itt már nagyon nyavalyás, nedves idők járnak. Különben már készülődöm az úthoz; öszvérládáim már készenvannak (épp ma pingáltam rájuk a betűket), most már csak a pénzt várom.Ha megkapom, bepakolok, s december közepén már én is fizethetek egyáldomást a trieszti főhadnagynak."A levél eddig tart – sajnos –, mert a többi része elveszett. TalánAfrikában, talán Indiában, talán itthon. De ez a levéltöredék is sokat mond,ha kicsit eltűnődik fölötte az ember.Elsősorban azt, hogy Kitty Belga Kongóba készült – ez volt minden vágya –, s oda csalogatta Kovács Ödön barátját is. A majdnem Európa nagyságú őserdők titokzatossága vonzotta, mert tudta, hogy ezek akkor is (és még ma is) sok zoológiái és néprajzi titkot rejtegetnek.– Engem vonzott ez a titokzatos világ, az óriáserdők örök homálya –mondta egyszer –, és nem féltem sem a kedélyre nehezedő, mindig párás,fullasztó rothadásszagtól, sem a “Kunguru"-tól (malária), mert ezen már túl betartanánk, és főleg hasznos madaraink elszaporítását tűzön-vízenkeresztül vinnénk. Ha pedig valaki ezeket a “százmilliókat" a regényes képzelet túlzásának minősítené, kérdezze meg a növényvédelmi kutatóintézetet, és győződjék meg maga ennek a fantasztikus számnak valódiságáról. Kovács Ödön tudományos és ezzel járó kalandos hajlamait azonban családja nem nézte rossz szemmel, és nem sajnálta az áldozatokat sem. Első útjára 1911-ben ment ki Abesszíniába – erre az útra vitte magával Gajdács Mátyás preparátort, Kittenberger “Kolibri"-jét, és 1912 májusában tért vissza. Útjának eredményességéről a múzeumok évkönyvei tanúskodnak. Abesszínia nagy része abban az időben geológiai, néprajzi ésföldrajzi szempontból is jórészt ismeretlen terület volt, amely azonban minden sanyarúsága ellenére is vonzotta az alig huszonnégy éves fiatal tudóst. Idegensége, csodálatos faunája, a kutatás és felfedezés láza gyönyörűséggel töltötte el, és rendkívüli nélkülözései inkább szenvedélyes ellenállásra ösztökélték, mint a legcsekélyebb meghátrálásra vagy lemondásra. Általában zárkózott, de megfelelő társaságban kedves, vidám bajtárs volt, rendkívül bátor, és cingár mivolta ellenére – vagy talán éppen azért – rendkívül szívós. Leveleit is mindvégig valami kemény, kissé kesernyés humor jellemzi, de ezek a levelek sosem akarnak írójukban hőst mutatni, és sosem nagyképűek. Minden sorában éppen úgy ott van a valóságnak az a minden kétkedést kizáró hatalmas ereje, amit Kittenberger könyveinek olvasásakor is érez az ember. Abesszínia ebben az időben a vidékenként másként gyakorolt szokásjog, a főnökök, kiskirályok, miniszterek s végül a császár – Menelik– tetszés szerinti, teljesen önkényesen használt vagy nem használt “törvényeinek" hódolt vagy nem hódolt. Azt is lehet mondani, hogy ököljog uralkodott, amelyben a cselvetés, az ellenfél és a gyengébb legázolasa inkább elismerést szerzett, mint megbotránkozást vagy megtorlást. Egy jól sikerült rablóhadjárat dicsőséget jelentett a rablóknak és “törvényes akasztófát" annak, akit egyébként is kiraboltak, ha –megmaradt. Ennek az óriási, Magyarországnál tízszer nagyobb területnek akkor nagy része még ismeretlen volt, lakóinak egy része európai embert mégnem látott, egyetlen vágyuk a fegyver volt és dicsőségük a gyilkolás. Erre az akkor ismeretlen területre, Dankáli-földre Kovács Ödön már nem jutottel, de Abesszínia “szelídebb" része sem mutatkozott be kegyesen!

“Nagyon rosszul tettem – írja 1911. február 28-án Dire Dauából –, hogy nem hoztam mindent magammal. (Sátrat stb. stb.) Ez a nyomorúságos Abesszínia Afrika legdrágább helye. Egy kiló rizskása egy frank, egy rozzant háromlábú, használt, összehajtható szék (ami testvérek között sem ér többet 50 fillérnél) itt 6 frank. És így tovább. Már egész zsák MáriaTerézia-tallér (kb. 5 korona) elfogyott. Február 18-án érkeztünk ide, azóta mindennap mászkálunk sátor, öszvér meg egyéb szükséges holmik után. Mint az ószeresek házaljuk végig a «várost», mindenütt kérdezősködve, hogy mi van eladó? Bolt itt bizony nincs semmiféle, s úgy segít magán az ember, ahogy tud. Egy öszvér 35-60 tallér között van. Vettem már nyolcat, és még hatra van szükségem. Az itteni «kormányzó»-tól is vettem egy fehér hátas öszvért, ami 72 talléromba került, és – mivel ez volt a legdrágább – még az éjjel megszökött vagy megszöktette Atonagatto, a «kormányzó», aki itt olyan kiskirályféle. Eddig kb. másfél hétig, naponta jártam hozzá, néha kétszer is, hogy beljebb mehessünk Abesszíniába, meg hogy a puskáimat kiadja, mert az volt az első dolga, hogy fegyvereimet elszedte. Mindennap azzal állt elő, hogy «holnapra» várja a választ Addisz-Abebából. Végül aztán kiegyeztünk tizenkét üveg pezsgőben és öt tallérban, s lám, egyszerre «megérkezett» a válasz Addisz-Abebából! Rendben lett minden, hanem a fehér öszvér csak nem került elő! Másnap ebben az ügyben meglátogatott Atonagatto, teljes kormányzói díszben,ötven naplopó fényes kíséretében. Nagyon restellte, hogy éppen az ő öszvérének «kellett» megszöknie, de alighanem hazaszaladt, háromnapos járóföldre. De sebaj!, ő hajlandó három katonát utána küldeni, ha – fizetem őket... Megmondtam neki, hogy fizeti a nyavalya! Végül mégis megegyeztünk, hogy katonái kapnak 3 tallér baksist, ha utánam hozzák atékozló öszvért Addisz-Abebába. Az ide tizenöt napi út, hát majd bolondok lesznek 3 tallérért oda-vissza harminc napot talpalni. A 72 tallérnak tehát vége..."Következő levelében azt írja, hogy: “...és ha így tart sokáig, nemsokára kénytelenek leszünk visszafordulni, mert a «köznyomor» már meglehetősen nagy. Társamnak nincsen sem inge, sem lábbelije. Egy vékony öltöny egész ruhatára, de azon is éppen 17 folt van, és ráadásul mindennap szakad rajta valami. Parafasisakját is madzaggal kellene már összekötözni... Magam valamivel módosabb állapotban vagyok, de általában mindenünk elnyűtt és rozoga. Sörétes puskám agya is jó ideje szindetikonnal van megragasztva. Az egyik Mauser-karabélyunk bőrburkolatát lerágta az éjszaka egy éhes sakál, s ugyancsak egy vakmerő sakál ellopta egyetlen jó talpú cipőmet, amelyet éjszakára kint felejtettem a sátor előtt. Ezek a ragadozók hihetetlenül vakmerőek. Ha az őr nem elég éber, odasompolyognak alvóhelyünkhöz, megrágják a sátorlapot, ha pedig künn találnak  valamit – elhurcolják. Itt a pusztaságban pedig – hiába van pénzünk, akár ezreseink is – nem tudunk a hiányokon segíteni.Különösen nyerges állatainkat kell féltve őriznünk. Tíz darab öszvérünk van még, egyik rosszabb gebe már, mint a másik, s napról napra várjuk elpusztulásukat. Ezekben a várakozásokban kimagasló öröm, ha postánkat megkapjuk. Ilyenkor – ideig-óráig – európai kedvünkben vagyunk, s még az avas vaj borzasztó szagát sem érezzük, amivel embereink magukat hetenként kifényesítik. Ilyenkor büdös az egész vidék, pedig folyton esik, fúj a szél, és sokszor teljesen ködben vagyunk. Ezért jut idő íráshoz is. Hanem sátorban laknék, és nem kellene a tintát felkutatni valamelyik ládafenekéről, többször írnék. Hogy lőttem-e marabut? Nemcsak hogy nem lőttem, de színét sem láttam. Hanem láttam egy cövekhez láncolt oroszlánt (süldőkorában fogták), s ez is valami, ha már az ember hat hónap óta Afrikában van. Eddig két öszvérem pusztult el. Az egyik Hamarajában törte ki a lábát, a másikat meg Harar előtt vitte el az ördög. A harmadik öszvérem most döglődik Hararban, Gábor generálisnál (Fitaurari), a hadügyminiszternél letétben. Valami lator amhara azt állítja róla, hogy az övé... A nagy por már egy hónapja tart, s most hallom, hogy az öszvér nem győzte kivárni a döntést, és megtért őseihez. Különben már rég megfizettem volna még egyszer az árát, hogy mehessek innét tovább, de nem tehetem, mert akkor valamennyi öszvérem eladója követné a jó példát,és mulatnának rajtam. Viszont Dire-Dauába, ahol hivatalosan is be van jelentve a vásár, csak nem mehetek vissza egy öszvért perelni.Máskülönben nem panaszkodom, csak a láz jön meg pontosan minden második napon. Az én házi hadseregem parancsnoka. Zallaha azt mondja, hogy itt, 23 3000 méter magasan azért van lázam, mert hideg van, Asszóban pedig, mert meleg volt. Van egy fizetéses európai szolgám is jelenleg. Egy berlini volt kolbászgyáros. Gyárat jött alapítani Abesszíniába, de útközben meglopták, s most engem szolgál élelmezés (értsd rizs és bab) fejében. Ha bélhez jutunk, köteles kolbászt gyártani. Addisz-Abebáig, ahova talán meg is érkezünk, velünk jön, s mi többé kolbászt nem eszünk.Mindezektől eltekintve azonban nekem igen tetszik ez az élet... és sajnálom, hogy majd el kell hagynunk Abesszíniát. Január hóban Aruzsiban, a Dembel-tónál voltunk. Holnap indulunk innen az Omo völgyébe, a Margarit-tóhoz, amely tele van krokodilokkal. A Margarit-tótól a Stefánia-tóig már csak 5-6 nap az út. Vízilovat, lóantilopot annyit lőttünk, amennyi tetszett. Én három vízilovat lőttem, pedig nemigen jártam utánuk .Zsoldosaim (aszkárik) ajánlatára a víziló húsát megízleltük. Sós vízben főzve élvezhető, kissé édeskés. A nyelve azonban nagyszerű, de két napigkell főzni. Azután a jó forró afrikai napon megaszalódik, s így kitűnően konzerválódik is. Strucc itt nincs, s a síkságon is kevés volt. Mindössze egy fészekalját találtam, két tojással. Mikor Mulluban jártunk, éppen véres összeütközés volt az amharák és a Szomáliák között. Az ogadeni szomálit ekkor figyeltem meg, hogy milyen kegyetlen tud lenni a vérengzésben. A bennszülöttek egyéni rablási hajlama nagy, de csoportokban teljesen megbízhatók. Hararban régebben maga az alkirály lopatta el az idegenek öszvéreit, s amikor ezért panaszt tettek Addisz-Abebában, azzal vigasztalták a kárvallottakat, hogy kerüljék el Harar tartományt, akkor nem lesz károsodásuk. A folyóktól távolabb sokat szenvedtünk a szomjúságtól, és többnyire esővizet ittunk, néha tollat, árpasört. Vadszegény vidékeken a kása (köles) és a pörkölt árpa járja. Helyenként kerül csirke is, amelyet egy-két skatulya gyufáért cserélünk. Általában olcsó az élet, de aztán olyan is... S bizony a hetekig, néha hónapokig tartó viszontagságok megviselik a legerősebb és legszívósabb természetű embert is." 

A jeles vadász emlékköve az
Afrika Múzeumnál

Ezt a levelet Kovács Ödön első útjáról írta.Ez az első út azonban örökségének jelentékeny részét felemésztette, s még az anyai szeretet is arra kényszerült, hogy a családi kasszát bizonyos óvatossággal bocsássa fia rendelkezésére. Ha Kovács Ödönre, anyagi lehetőségeire gondolunk, akkor tudjuk csak igazán méltányolni Kittenberger vállalkozásának nagyságát, aszkétai önfeláldozását, és hallgatag, konok bátorságát, ami több, mint a veszélyben fellángoló pillanatnyi hősiesség. Kittenberger mögött nem állt családi kassza, és önmagán kívül – ideszámítva egypár ember jóindulatú, inkább erkölcsi támogatását – nem számíthatott senkire, míg barátja már első útjára hatalmas karavánnal indult, sőt hazai preparátort is vitt magával, Gajdács Mátyást.

Ez az összehasonlítás természetesen nem von le semmit Kovács Ödön érdemeiből, mert később a Kittenbergeréhez hasonló csodálatos bátorsággal és elhagyottságban szolgálta a tudomány érdekeit, és végül ezért adta oda – a legtöbbet, amit ember adhat – fiatal életét is. Kovács Ödön elsőútja közel 50 000 koronába került – ami akkor valóságos vagyonnak számított –, s amit most második útjára a családtól kaphatott volna (alighanem az az 5-7000 korona, amit Kittenbergernek írt levelében említ), az csak kis hányada lehetett egy komoly abesszíniai gyűjtőút kiadásainak. Kénytelen volt tehát gyűjteményét a Nemzeti Múzeumnak eladni, holott elhatározott szándéka volt, hogyha második útjáról visszatér, az egész nagy gyűjteményt a múzeumnak ajándékozza. Hogy a Nemzeti Múzeumtól mennyi pénzt kapott gyűjteményéért, ezt nem tudjuk, lényeges azonban, hogy a családi kasszából kipréselt összeggel együtt sem  volt elég a második expedíció felszerelésére és kiadásaira. Ki kellett tehát valamit agyalni, hogy az expedíció “kifizesse magát", azaz “üzleti alapra" kellett helyezkedni. Mondanom sem kell, hogy a jólszervezett üzleti vállalkozásokat nem tudós bogarászok vezetik...  bár az elgondolás olyan kitűnő volt, hogy a csoda megtörténhetett volna, ha 1914-ben ki nem tör az első világháború. Kovács Ödön felfogadott két szakembert, újra Gajdács Mátyást, a preparátort és egy fényképészt, Dörflinger Sándort, aki filmezni is tudott. A családi kassza erre a szép tervre ismét megnyílt, hiszen kétségtelen volt, hogy az európai múzeumok szívesen megveszik a Nemzeti Múzeumnak már felesleges, ritka preparátumokat, és a mozik boldogan megfizetik az egzotikus, soha nem látott filmeket. A pénz tehát dőlni fog...Erről az útról azonban már csak Gajdács és Dörflinger jött vissza, az első világháború után, míg Kovács Ödön ott maradt valahol a Kék-Nílus forrásvidékén, ahova – teljesen ismeretlen területre – utolsó expedícióját vezette. Az expedíció természetesen szétugrott a felelősségre vonás elől, s a svéd és angol puhatolódzások is csak annyit eredményeztek, hogy“...elhalálozása körülményei ismeretlenek. Minden poggyászát, naplóit, amelyek a bennszülöttek számára titokzatos holmikat jelentettek, ősi szokás szerint áldozva az elhunyt szellemének –, elégették". Gajdács Mátyás ma is ott él Addisz-Abebában, s ott élt Dörflinger Sándor is haláláig, bár többször hazalátogattak, és Gajdács mindvégig baráti levelezésben volt Kittenberger Kálmánnal is.

(Folytatjuk)

ALMÁSY GYÖRGY: Vándor-útam Ázsia szívébe (2)

Odaintettem a három foglyot s megmondtam nekik, hogy ezúttal „megkegyelmezek" nekik, ha arra érdemeket szereznek. Az egyik azonnal visszatérhet a lóhússal az aulba, a másik köteles velem jönni egész Naryn-kolba, s ott majd szabadon bocsátom, Üzpök azonban el fog kisérni a vadászatra s az ő magaviseletétől fog függeni, hogy mit csinálok vele és két társával. Reménysugár csillant fel a szegény ördög szemében s örömmel egyeztek bele mindenbe. Magamhoz vettem Kosztká-t, Attei-t és Temirt, s míg a karaván lassan előre haladt, mi Üzpök vezetése alatt gyorsan lefelé siettünk a völgyön a kilátásba helyezett jó vadászóhely felé.

A völgy nagy esése miatt már a lombos erdők régiójában jártunk, s a tüskés, sűrűn összeszövődött dzserganak (Hippophae rhamnoides), meg a nyír és borbolya-bokrok majdnem átlábolhatatlan bozótja fedte a völgy fenekét, a mely náddal és mindenféle futónövénynyel összeszövődve, kitűnő tanyául szolgált az ezen a vidéken nem ritka fáczánoknak (Phasaeanus mongolicus). Keskeny, alagútszerű ösvényeken hatoltunk keresztül ezen a majdnem trópusos üdeségű bozóton, mígnem Üzpök befordult az egyik jobb felé levezető oldalárokba, a melyen vadászó helyünkre jutottunk. Ép úgy, mint a Türgen mellett, itt is a Kapkak magaslatairól laposra elnyúlt, pár-vonalos magaslatok végtelen sorban követik egymást, a melyeknek mindegyike a típus szerint, északi és keleti lejtőiken erdővel vannak borítva. Temérdek vízér, a késő évszakokban is még mindig lábnyi magas, üde fűvel fedett mezők s mindenféle lombos aljanövényzet a legkitűnőbb őzvadászó helylyé avatják ezt a vidéket.

Üzpök lelkesült a dologért; pompásan és tisztán állt előtte az első hajtás terve s kijelölte számomra és Attei számára a lesőhelyet, míg ő maga Temirrel és Kosztkával neki indult, hogy alulról kezdve, felhajtsák a kiszemelt erdőcsíkot.
Attei és én a dombhát kopár nyugati lejtőjén lovagoltunk fel, meglehetős meredeken a gerinczre, a hol csakhamar megleltük az Üzpök által jelzett sziklacsoportot s ezzel álláshelyünket. A lovakat elrejtettük az egyik bokros fenyő mellé, míg mi, az öreggel, gyalog nyomultunk be az erdőbe lesőhelyünket  elfoglalni.

Alig van valami nagyszerűbb, mint a hatalmas, sűrű fenyőerdő. Kétszeresen meg tudja ezt becsülni az, a ki hónapokon át kóborol már az ázsiai pusztákon, s nem tudott hozzászokni a steppék száraz egyhangúságához, hanem lépésről-lépésre az árnyas erdő növényzete után sóvárog.

Az Ili és a Csarim mellett élvezhettük a napégette pusztákat, most meg éppen a szyrtek jég és hóborította, kietlen tájairól jövünk. A pusztaság, az egyhangúság mindkét helyen ugyanaz volt, úgy itt, mint ott, mert a sziklavadon és a jégártömeg nem feledtetheti a vigasztalan kopárságot. Milyen üdítő hatással voltak reám a Przsevalszk környéki silány erdők a puszták lélekölő unalma után! Mennyivel boldogabb voltam azonban itt, a hol végre, végre olyan erdőbe léptem, a mely előtt még a legelfásultabb európai erdész is megemelheti a kalapját. Sűrűn összeborulva, törzs törzs mellett nyúltak toronymagasságra az erdő óriásai, a méter vastag törzsek sugáregyenes szálai. A sötét, bozontos gallyak fenn a magasban sűrű menyezetet borítottak az erdőre, úgy, hogy néhány résen át megpillanthattam az eget, vagy itt-ott belopózkodott egy-egy eltévedt napsugár, de különben a rengeteget megülte az a csodás, ünnepélyes félhomály, a mely az erdő mélabús, sejtelmes csendjéhez annyira hozzáülik. Itt-ott ugyan a Picea Schrenckiana egész törzse tele van az elszáradt ágak vázával, másutt meg valami kidőlt mohos óriás zárja el az utat a fenyő-oszlopok között, de ez nem zavarja az általános képet, sőt ellenkezőleg, az efféle elvadult részletek csak erőteljesebben emelik ki az erdő érintetlen ősvadon jellegét.

Dobogó szívvel léptem az erdőbe, valósággal megvakulva a mai nap fényességének sugárözöne után, az erdő illatos árnyékának félhomályában. Lesőhelyünket nem kellett sokáig keresnünk, oly tisztán lehetett látni a jól megjárt, ösvénynyé tiport csapásokon, hogy merre kellett tartanunk. Susogva beszéltük meg Atteival a szükséges intézkedéseket, s néhány percz múlva egyedül ültem az egyik hatalmas fenyőtörzs tövén, várva az eseményeket s figyelve a madarakat, a melyeket megjelenésünk egy kissé megriasztott ugyan, de most már megnyugodva, ismét hozzáláttak rendes foglalkozásukhoz s fütyürészve szállingóztak ágról-ágra. Nem tudom, mennyi ideig vártam itt a hosszú, méla lesben, a mit a koczapuskás városi alak a legunalmasabbnak tart, míg az, a ki a természetet igazán szereti, valóban tudja ennek nemes gyönyöreit élvezni. Az erdő templomi csendességében kifejlődik az erdő titkos, kisszerű élete. A rovar fáradságosan  mászik  ágon, gallyon, köveken keresztül,  hogy gigászi munkával jusson néhány araszszal tovább; a madár a legközelebbi ágról egész egy-kedvűen kapja fel szegényt, a ki már ezéljához oly közel volt; a kis erdei egér meg nyugodtan törülgeti fényes bajuszkáját, látható megelégedéssel a sikerült reggeli után a telt gyomor élvezetével — ezek nem halavány képek, hanem az élet igazi színjátéka kicsinyben. Alig egy lépésnyi kerületben komédia, tragédia és idill váltakozik itt sűrű egymásutánban a megfigyelő körül, s a halotti csend, a misztikus félhomály adja meg hozzá a kellő hangulatot.

Az erdő oszlopai, mintha elmaradtak volna az időtől, nyugodtan, komolyan látszanak álmodni az évszázadok emlékeiről — s mégis, sehol sem veszi észre az ember az idők futását úgy, mint a napsütötte erdőben, a hol a megvilágítás folytonosan változó hatása szakadatlanul arra int, hogy percz percz után feltartóztathatatlanul rohan az örökkévalóság tengerébe. A napsugár játszó fényfoltjai folyton tovább és tovább nyomulnak, majd az eddig sötétkékes árnyékfoltok helyén rezgő napsugár villanik fel, míg ott, a hol enyhe világításban tűntek fel eddig a bokrok ágai, most komor sötétség borul. Folyton váltakozik a fény és árnyék, folyton más és más a dolgok képe, s mindig új táplálékot nyer a képzelet.
Az igazi vadász azonban nem csak rajong a természetért, s várakozását ezzel rövidíti, hanem még itt is dolgozik. Megfeszített figyelemmel hallgat minden hangra az erdőben, mert neki a legkisebb hang is beszédes figyelmeztetés. A madár felrebbenése, valami szajkó kiáltása, az ágacska recscsenése sok mindenről beszél, a mi a sűrűség homályában történik, s a vadász minden érzékét felcsigázva figyel ezekre a jelekre.

De legnagyobb élvezetet nyújt ilyenkor a harmonikus lelki hangulat. Szerencsétlen ember az, a ki ilyenkor nem tudja feledni az élet mindennapi kicsinységeit s feledve mindent, nem tud örülni az igazi életnek. Nem a tények száraz statisztikája, nem az eredmény a vadászat igazi vonzó oldala, az igazi vadászaté, a mely már úgy szólván művészetté emelkedik, hanem a reményteljes várakozás, meg a pillanat költészetének teljes megértése. Remény és költészet! Mit érne e nélkül a kettő nélkül az élet ? Van-e ezek nélkül igazi boldogság? Mint az életnek és mint a szerelemnek, úgy a vadászatnak is ez a kettő  az alapfeltétele,  hogy botor szivünket kielégítse.

A mint ott némán ültem, csendesen figyelve, mélyen alattam barna árnyék suhant el a törzsek közt, annyira takarva, hogy csak itt-ott láthattam testének egy-egy részét s agancsának csúcsát.

Maral! (Cervus eustephanus) villant át agyamban, mert a vad termete, felvillanó agancsának méretei ennek a fajnak gyenge példányára engedtek következtetni. A Tien-san szarvasa hiányzott még gyűjteményünkből s örömtől felindulva, de teljes nyugalommal emeltem fel puskámat, hogy a hatosnak vélt szarvast, a mint nyílt csapásra lép, kellőleg üdvözölhessem. S meg is jelent; könnyedén tipegve közeledett az ágak között, fejét hátravetve, hogy szarvai messze szétálltak teste mellett — csakhogy nem szarvas volt, hanem őzbak, valóságos, de túlfejlett őzbak, mert ilyen erős, ilyen hatalmas aganccsal felfegyverzett őzbak nincs több a világon !

Ha szarvas lett volna, még ha nem tudom mekkora agancscsal is, fogadni mernék, hogy oda lőttem volna bele, a hova tetszik, — de így tánczolt a puskacső kezemben, mint valami lenge nádszál! A meglepetés, az öröm túlnagy volt, szivem majd kiugrott, úgy dobogott, torkom kiszáradt, lélekzetem elakadt; mint vadászéletem kezdő éveiben, elfeledkeztem arról, hogy czélozzak, szemeim megbűvölve tapadtak a közelgő állatra, önkénytelenül elrántottam a ravaszt — s a puska elsült, ki az ég felé, míg a bak alig 15 lépésnyire tőlem a lövés dörejétől megrettenve, sarkon fordult s hatalmas szökelésekkel eltűnt az őserdőben, mielőtt még második lövésre gondolhattam volna. Mint a megtestesült szerencsétlenség, úgy ültem helyemen s bámultam a menekülő vad szökellései után, gépiesen mormolva, hogy .,a bátraké a szerencse!"

Láttam később még sok szibériai bakot teljes szabadságában, egész sorozat agancs volt a kezemben, de egyetlen egy sem ért fel még csak megközelítőleg sem, az én túlfejlett bakommal. A sors ez egyszer kegyesen mosolygott rám s olyan szerencsét kinált, a mi a vadásznak legnagyobb öröme lehetne, de a mint sokszor az életben — a mosolygó szerencsét nem tudja az ügyetlen kéz megtartani. A szerencsét megragadni, ahhoz igazán bátorság kell. Ma, évek multán, még mindig szivesen gondolok erre az epizódra, a mely mint vadászt, nem tüntetett fel éppen valami hízelgő színben. Az eset eredményes végződésével, szivesen beismerem, nagyon meg lettem volna elégedve s a gyönyörű diadaljelvényt szivesen vittem volna haza; de a pillanat vadász-gyönyörét azért teljes mértékben élveztem s emléke örökre feledhetetlen marad.
Lövésem után azonnal megjelentek Üzpök és Temir az erdőn át, Attei is hozzám lépett s mind a hárman vigasztalni kezdtek szerencsétlenségemben   (a   melyet  magam   ifjúkori   koczavadász-szamárságaim   emlékei   közé soroztam). Üzpök más, még jobb hajtással kecsegtetett, s az ösvényen lovagolva,   átmentünk   az   árkon  s  a   következő   dombláncz   kopár,   rendkívül meredek   nyugati   oldalán   másztunk  fel.   Itt   Kosztkára   vártunk,   a   kinek Temir   odakiáltotta,   hogy  kövessen   bennünket.   A fiú azonban   nem   jött. Jókora idő múlva, a legközelebbi hajtás feláldozásával, kiabáltunk, trombitáltunk puskacsövön, míg végre Üzpököt visszaküldöttük az imént elhagyott gerinczre,   hogy   kiabáljon  le   a  túlsó   oldalán   levő   völgybe,   a  hova  jeladásaink már nem hallatszottak. Ismét jó darab idő múlt el minden válasz nélkül, s most már Temir nyugtalan lett s maga is visszalovagolt. Messzelátómmal követtem őket, a mint  majd  itt, majd amott feltűntek a halmok között, kiabáltak, ordítoztak s lassanként egész nagy területet jártak be, de a fiú csak nem jelentkezett.

A dolog kezdett aggodalmas lenni. Habár a térszín erősen tagozott volt, mégis oly áttekinthető, hogy eltévedésről szó sem lehetett; inkább valami szerencsétlenségre gondoltunk, mert a lejtők rendkívül meredekek, s azonkívül már régen nem eshetett, mert a lehullott fenyőtűk, meg a gyep is rettenetes sikos volt. Kosztka lova sem volt a javából való s mint a többi mind, lezsarolt, kimerült. A lovas sem volt kirgiz, a ki csodákat tud mívelni lovával, hanem csak orosz. Ezt mind megbeszélve Attei-vel, arra a meggyőződésre jutottunk, hogy kecskene ballá-nk valahol lovastól együtt lezuhant és ki tudja, milyen szörnyű szerencsétlenség érte.

Abbahagytuk a vadászatot s visszalovagoltunk a keresőkhöz, a kik különben maguk is erre a meggyőződésre jutottak. Rövid tanácskozás után neki indultunk, hogy először is azt az árkot fogjuk átkutatni, a melyben az imént vadásztunk. Nem tudom leírni azt az aggodalmat, a mivel ehhez a munkához láttam; Kosztka mindnyájunk kedveltje volt s még a kirgizek is egész megrökönyödve tekintettek maguk elé s különösen az öreg Attei folyton azt mormolta: „Dzsarly kecskene ballá, dzsaman boldu! (Szegény kisfiú, szerencsétlenül járt!) Rám azonban még felelősség is nehezedett édes anyjával szemben, a kinek szemefénye volt, s a ki nem igen akarta, hogy velünk jöjjön! Sok könyörgésébe került,  míg beleegyezett.

Egy szóval keserű órákat éltem át a Kapkak-völgyében, remélem, nem sok részem lesz még effélében. Keresés közben megtaláltuk Kosztka lovának nyomát, amely lesőhelyem mellett a gerinczre vezetett, ahol azonban a köves talajon elvesztettük; csak annyit lehetett még konstatálni, hogy a lovas átment a gerinczen s a következő völgy felé indult le.
Hogy eltévedt-e vagy szerencsétlenül járt-e, már most nem tudtuk megmondani. Messze tőlünk a Kapkak völgyében egy aul jurtjait láttuk fehérleni s azonkívül a völgy olyan szélesen és nyíltan állt előttünk, hogy a fiú, ha csak valahol összezúzva nem fekszik, mindenesetre megtalálta az utat lefelé. Abban az aulban tudtak volna legelőbb felvilágosítással szolgálni, mert azt út közvetetlenül mellette visz el.

Ha azonban Kosztka nem ment el ott az aul mellett, akkor nem maradt más hátra, minthogy az egész tanya minden férfiát lóra ültessük, hogy segítsen nekünk keresni. Elrendeltem tehát, hogy azonnal siessünk az aulhoz, de nem voltam annyira kirgiz, hogy embereim ízlése szerint foganatosítsam ezt a rendeletet. Attei kíséretében lassan és óvatosan lovagoltam le, míg Üzpök és Temir teljes vágtatásban rohantak alá a nyaktörő meredélyen, nem törődve azzal, hogy minden ugrással ló és lovas nyakát szegheti. Csakhamar mindketten eltűntek szemeink elől s a mikor a völgyfenékre értünk, nyomukat sem lehetett látni. Most mi is vágtatásra nógattuk lovainkat, s a hogy csak bírtunk, siettünk a völgy fenekét ellepő csí pusztán az aul felé, a mi talán négy versztnyire lehetett tőlünk.

Attei egyszerre megkapja lovát s szótlanul mutat keresztül a síkon a hegyoldal felé, a hol két lovas is kényelmes trapban ügetett az aul felé. Kirántom messzelátómat, de a nagy távolság miatt nem látok mást, minthogy a két lovas kirgiz módon van öltözve; de Attei sas-szeme nem csal, hanem kitörő örömmel kiáltja „kecskene ballá" ; azzal megostorozzuk lovainkat, szikrázik a patkó, s eszeveszetten vágtatnak jó kis lovaink a pusztán végig.

Közvetetlenül az aul előtt találkoztunk velük; csakugyan Kosztka volt az egyik, a ki megfoghatatlan módon eltévedt s csak egy véletlenül szembe jövő kazak vezette ismét helyes útra. Jöttek azonnal Temir és Üzpök is, a kik éppen az aul embereit trombitálták össze, de mint praktikus kirgizekhez illik, a viszontlátás örömei közt sem feledkeztek meg arról, hogy jókora tömlő airant és néhány csészét hozzanak magukkal.  Most kezdődött aztán a kérdezősködés, mesélés, a melynek minden szavából a legőszintébb öröm rí ki; az öreg Attei arczán még könny is gördül alá a fakó redők között!
Első pillanatban ugyan jól le akartam hordani a ficzkót, de mikor épen és egészségesen láttam itt magunk között, úgy örültem a kölyöknek, hogy megfeledkeztem a dorgatóriumról!

Hogy hogyan tévedt el Kosztka, az egyszer s mindenkorra titok marad, mert némi kis erdőben való jártassággal ez nem eshetik meg rajta. Úgy látszik, hogy a szabad természetben járatlan fiú, a mikor hajtó-társaitól elmaradt, teljesen elvesztette a fejét, keresztül-kasul lovagolt a lejtőkön, s végre is az egymáshoz rendkívül hasonló gerinczek között teljesen elvesztette a tájékozódást s talán sohasem talált volna ki, hacsak nem találkozik véletlenül azzal a kazakkal.
Persze jól megjegyeztük ezt az esetet s Kosztkát többé sohasem eresztettük el egyedül, legfeljebb teljesen áttekinthető térszínen. Ő maga nem szívesen beszélt erről az eltévelyedéséről, de azért esténkint a tábortűz mellett néha bizony hallania kellett ingerkedő megjegyzéseket.

Kihörpentve a hozott airant, siettünk, már most persze a karaván-úton, Naryn-kol felé, mert a keresésben három órát veszítve, le kellett tennünk a további vadászatról.

(Folytatjuk)