ALMÁSY GYÖRGY: Vándor-útam Ázsia szívébe (5.)

Tien san-i tájak

A mindinkább növekedő település, az orosz falusi nép, a bevándorló tarandzsik és dungánok beköltözködése, meg a csala-kirgizek és kazakok folyton növekedő telepedése mind több és több legelőt von el a nomádoktól. A szyrteken azelőtt csak a vadjuhok tanyáztak, de a pásztorok mindinkább arra kényszerűltek, hogy maguk is felhasználják. E mellett nő a nomádok száma is, és így valóságos életkérdéssé vált rájuk nézve a legelőhiány. Ez a dolog nagy veszély az erdőkre nézve, mert az erdőben való legeltetés évről-évre nő. A jól zárt, tiszta-aljú erdőket azonban könnyen érthetően kerüli a nomád, s ilyen önmagát védelmező erdők előállítása volna az erdészetnek legfontosabb és egyedül czélravezető teendője.

Hogy a tarvágásnak milyen jó eredményei volnának, azt különböző leégett, vagy szélvihartól ledöntött erdőrészleteken láttam. A Tien-san-ban igen gyakran lehet egész erdőrészleteket teljesen elhalva találni. Kezdetben az ember nem érti ezt a katasztrófát, s csak később látja, hogy ezek égett helyek. A Picea Schrenckiana, mint már említettem, nagyon kevés gyantát tartalmaz, s így nagyon rossz tüzelőanyag. A tűz tehát főképen az illó olajokkal telt tűleveleket, a finomabb gallyakat, meg a fa hatalmasan hasadozott kérgét emészti meg, míg a törzsek maguk a legrosszabb esetben gyengén megszenesednek, de különben látszólag érintetlenül maradnak; aztán lassan elvesznek, elhalaványodnak s végül csak a látszólag minden ok nélkül elpusztult erdő fehér törzseinek kísérteties és szomorú látványa marad meg. A klima és a talajminőség miatt amúgy is szétválasztott erdőrészletek között aztán izoláltan marad az így tönkretett részlet, hogy annál érthetetlenebb rejtély gyanánt tűnjék fel. Mint mondám, mindig az erdőégés okozta ezeket a pusztításokat, mert a kártékony rovarok nem maradnának ilyen élesen megjelölt határok között.

Már most azokon a területeken, a melyeket a nomádok megkíméltek, kiadós fiatalos fejlődik, a mely, ha a pusztult csík keskenyebb, úgy teljesen elfedi az irtás helyét, míg ha nagyobb a folt, akkor a szélektől látszik befelé nyomulni. Hasonló az eset a viharpusztította helyeken is, a melyek szintén nem tartoznak a ritkaságok közé, de itt a körülmények természetesen sokkal kedvezőtlenebbek, mint amott. Az Ak-bulak balpartján láttam különösen érdekes viharpusztítást. Ott majdnem pontosan észak-déli irányban töménytelen, egymáshoz csalódásig hasonló dombhát húzódik le a hegységről, a melyek pontosan, a 99. ábrán látható rajz szerint, keleti oldalukon erdővel, nyugati lejtőjükön pedig réti növényzettel vannak fedve. Ezen a térszínen száguldott végig valami igazi tornádó, s 500—600 méter széles utat vágott körülbelül  10—12 ilyen domblánczon keresztül. Jobbra, balra az erdő érintétlen s a legszebb zárulással és fejlődéssel fedi a lejtőket, a szél nyomán azonban olyan a kép, mintha gondos kezek hosszú csíkot vágtak volna ki, teljesen éles határral, egyenes irányban. A tornádó forgó, örvénylő mozgása miatt a fatörzsek keresztül-kasul henteregnek egymáson, s felálló ágaikkal embernek és lónak egyaránt, áthághatatlanul útját állják.

Itt is, a lehető legkedvezőtlenebb körülmények között látni lehet, hogy az egymásra dőlt törzsek összevisszaságában új, erőteljes fiatalos növekszik.

Maral-szarvas

Hogy a Tien-sanban az erdők magról olyan kevéssé szaporodnak, annak egyik fontos oka az is, hogy a Picea Schrenckiana aránylag nagyon kevés tobozt hoz, s ezeknek a felfelé irányuló, gyéren elhelyezett tobozoknak termései is csak igen kis perczentben jutnak rendeltetésük helyére, s ebben a főbűnösök, sajnos, éppen kedveltjeim,a madarak. A keresztcsőriíek, a Carpodacus-félék, sőt még a nehézkes ázsiai meggyvágó (Coccotkraustes s peculige-rns) is szívesen torkoskodnak a fenyő tobozából, de a legnagyobb pusztítást a havasi szajkó (Nucifraga caryocathactes) okozza, a mely rendkívül gyakori költőmadár a Tien-sanban. Tuczatonként kergetőzik a Csar- karga (foltos varjú), mint a hogy a kirgizek nevezik, mindenütt az erdőkben, s valóban arczátlanul pusztítja a fenyőket, mert a tobozokat letöri, valami védett helyre hurczolja, s ott szétszedve, a magokat nagy delicziával falja fel.

Miután ezt a működését majdnem kizárólag a sűrű ágak árnyékában a földön végzi, azért még azok a magok is elvesznek az erdőfejlődésre nézve, a melyeket a madár nem eszik meg, hanem a tobozok felnyitásakor belőlük kiszór. Rendkívül nagy gyakoriságánál fogva a fenyőrigót a tien-sani erdők komoly ellenségének tartom, s pusztítása valóban kívánatos volna.

A Tien-san erdőállománya nemcsak jogos büszkesége a turkesztáni erdőgondnokságnak, hanem a fában szegény Ázsia szivében oly érték is, a minek fentartása és hasznosítása az orosz közigazgatásnak nagyon is érdeke. (...)

Öt napig kalandoztunk Naryn-kol vidékének gyönyörű erdeiben. 16-án és 17-én az Ak-bulak-völgyben, 18-án és 19-én a Bajan-kol-völgyben tanyáztunk, míg 20-án a Kapkak-völgyben állítottuk fel jurtjainkat. Vadászkirándulásainkat mindig úgy rendeztük, mint a Dzsergalán-völgyben, vagyis a míg mi vadászok az erdőben kóboroltunk, addig a dzsigitek és preparátorok pontosan előre megállapított helyre költöztették át a tanyát, úgy, hogy mikor a hegyekről ismét leszálltunk, barátságosan köszöntött bennünket a jól berendezett „vadászkastély" ; — felejthetetlen, pompás élet volt ez itt a gyönyörű őszi időben.

Az erdőkben igen sok vad tanyázik és állatviláguk nagyon érdekes. Különösen eddig nem észlelt madarak, igazi erdei lakók, mint Troglodytes, Certhia, Regulus- fajok ragadták meg figyelmemet. A vadállomány, különösen a mi az őzeket és a nyírfajdot illeti, a legjobban ápolt európai vadászterületeknek sem vált volna szégyenére. Szerencsém volt több szép bakot elejteni, habár sajnos, egy sem volt közöttük oly remek példány, mint a melyet a Kapkak-völgyben elhibáztam. Embereim mindenre rápuskáztak, de szerencsére, nem sokat találtak. Különösen Szitnyikov ért el remek rekordot, s örökös mentegetődzésével: „csap~kelgen" (nagyon gyorsan jött) végül az egész karaván gúnyjának czéltáblája lett. A tanyán sem hiányzott a pecsenye, s nemcsak a magunk konyháján sütöttünk kitűnő őzkubardakot friss burgonyával, hanem még a szomszédos aulok kazakjainak is jutott; sőt még a naryn-koli kozákok parancsnokának is küldtem egy pompás bakot ajándékba, részben korrekt, katonás magaviselete iránt érzett hálám elismeréséül, de főképen azért, hogy az ucsasztkovyt megbosszantsam.

A környék kazakjaival időközben ismét jobb viszonyba kerültünk, a mi különösen onnan származott, hogy ez az örökké éhes népség a mi húsfeleslegünket nem akarta elszalasztani. Pecsenyéinkért sok tejet, airant és kumiszt hoztak, a mennyi csak tetszett, embereink pedig valóságos cserekereskedést folytattak, a mennyiben ételekért és más eszközökért taramis-t cseréltek, a melyből a szyrti kirándulás óta nagy készletet hordtunk magunkkal. A taramis vékony zsineg, a mely a nagyobb emlősállatok ínszalagjaiból egészen különös eljárással készül, s valóban elszakíthatatlanul szilárd s azért a nomád nők nagyon szeretik. Azok az ínkötegek, a melyek különösen a hatalmas szarvak hordozására szolgálnak a kuldzsák nyakában, úgy látszik, különösen jó taramist szolgáltatnak, és így embereink igen jó üzleteket csináltak a kazakokkal, mert a nők mindég tanyánk körül ólálkodtak, hogy egy-egy darabot elkoldúljanak.

A míg így napjaink a Tekkesz-vidéken kellemesen és eredményesen folytak, egyszersmind sajnosan csalódtunk is, mert éppen az a vad, a melyet leginkább szerettünk volna Naryn-kol erdeiben elejteni, a maralszarvas (Cervus eustephanus v. maral) annyira nem mutatkozott, hogy nem is vadásztam már rá. Ez a vad pedig az amerikai vapitihez áll közel, mint nemének valódi óriása.

A XIX. század közepén még a rőtvad oly bőven tanyázott a Tien-san erdeiben, hogy pl. Szeverczov még minden nehézség nélkül gyűjthetett belőle néhány példányt. Ma azonban már annyira megfogyott, hogy csak az Ücsmerke mellett, a transzili Ala-tau keleti végén, meg Naryn-kol vidékén lehet még megtalálni.

A Ming-tör szyrten, a Mokacsi- völgyben, meg a Kuru-szai mellett még találtam elhányt agancsokat, s Attei ezeknek láttára elmesélte, hogy még 30 vagy 40 évvel ezelőtt meglehetősen sok rőtvad élt az erdőtlen szyrteken s ő még mint fiatal gyerek, vadászott is rájuk. Ezeken a különben teljesen mállott, porhanyó agancsokon nem találtam meg az igazi maral ismertető jeleit, úgy, hogy az a gondolatom támadt, hogy talán annak idején a Bara-szingha-szarvas (Cervs Wallichi) terjedt el idáig, az ő életviszonyainak teljesen megfelelő havasi vidékekre. Ezt ma már határozottan állítani nem lehet, mert a Száry-dzsasz szyrtek utolsó szarvasa évtizedekkel ezelőtt elköltözött már az örök vadászterületekre.
A Szemirjecsenszkben még ma is élő rőtvadat illetőleg bizonyos, hogy az a Cervus eustephanus fajhoz tartozik, de még van egy másik, az európai rőt szarvashoz közelálló faj is. Az Amu-darja mellett kétségtelenül ott él a mi Cervus elaphus fajunknak erőteljesebb változata, s a Tarim-medenczéből leírt „Jarkand-szarvas" is minden jellemvonásában nagyon hasonlít ehhez Töménytelen sok elvetett agancsot láttam vadászoknál meg a bazárokban, a melyek nemcsak, hogy tetemesen gyengébbek voltak, mint a maraléi, hanem még olyan jeleket is láttam rajtok, a melyek arra engednek következtetni, hogy nemcsak a Cervus elaphus él itt, hanem esetleg a Cervus xanthopygus, amannak khinai válfaja is eljuthatott ide a Tien-san keleti részére.(...)

Kétségtelen, hogy a Tien-san szarvasainak főalakja a vapitihez hasonló maral. Minden bazárban töménytelen agancsot lehet látni, 30-—40 kocsiból álló egész karavánok szállítják nyugat felé, s a taskenti és szamarkandi nyergesek százával és százával tartják raktáron, mert a szárt nyergek némely diszítményét és betétjeit kizárólag szarvas-agancsból szokták készíteni. Az agancsok egy része ugyan nagy valószínűség szerint a khinai Altaiból származik, de azért Kuldzsa és a keleti Tien-san vidéke is tekintélyes behozatalt szolgáltat, a mint azt különösen a Szemirjecs kormányzóság 1900. évi évkönyvének a Kuldzsával folytatott forgalmi statisztikája mutatja, mert e szerint (15. oldal) az 1898. évi maral szarv-behozatal nem kevesebb, mint 3032 pud (18,500 kgr.) volt, és egy pudnak az ára 45—48 rubel. Száz és száz ilyen agancsot néztem meg s mindegyiken kétségtelenül fel lehet ismerni a marai-agancs jellemző sajátságát. A szár ugyanis feltűnő erős és hosszú, a középső és a szem-ágak közel egymás mellett állnak; az agancs szélesen szétágazik, különösen pedig a korona sajátságos lapos, tenyérszerű, bár nem sok végződése van. A legtöbb agancs 12- egészen 14-ágú, s csak egyetlenegyre emlékszem, a mely 20- vagy 22-ágú lett volna.

Frissen levágott maral-agancsot a karkarai vásáron láttam; a szarvasokat állítólag nem sokkal megérkezésünk előtt lőtték az Ücsmerke mellett. Azok az agancsok is, a melyeket a naryn-koli kozákoknál láttam, szintén a Cervus eustephanus szarvai voltak, kettő kivételével; hasonlóképen maraltól származott az az óriási agancs is, a melyet az Ak-bulak kavicsában találtam, s a melynek láttára még Attei is „Ai bai bai pai pai..." kiáltásokban tört ki, a mi a kirgizek legnagyobb csodálkozásának a jele.

Maral agancsok

Szemirjecsben azért pusztul ki a szarvas, mert Khinában rendkívül magas áron vásárolják a háncsban levő agancsokat, a melyek ott gyógyszerkészítésre szolgálnak. A legjobban becsülik a hatágúakat s ezekért még 100 rubelt is fizetnek, a mi ugyancsak csábító jutalom a vidék töménytelen vadászának szemében. Az erdők sajátságos eloszlása miatt nagyon könnyű ez erdei vadra vadászni, s ha csak két vagy három hajtóra tud szert tenni, még a legnagyobb koczavadász is eredményre juthat. Így hát nem csoda, hogy oly ijesztő gyorsan leapadt az erdei vad a temérdek (és sajnos, sokszor igazán kitűnő) vadász hajszolása következtében. Nem is maradt ma már másutt rőtvad, csak az Ücsmerke nehezen hozzáférhető, kietlen vidékein, meg Naryn-kol körül. Az előbbi helyen azért maradt meg, mert ott igen nehéz a vadászat, az utóbbi helyen pedig az összefüggő erdőségek sokkal jobban védelmezik a vadat, de meg a gazdag khinai területekről mindig új és új átvándorlás van. Néhány rőtvad tanyázik még a hegység leghozzáférhetetlenebb zugaiban is; legalább Temir, a kit kitűnő vadásznak ismerek, azt állítja, hogy a Kara-kol völgyben Przsevalszk mellett van még két példány, meg egy gyenge bika, a melyeket még eddig nem sikerült elejteni. Állítólag még a hegység nyugati részében Naryn környékén és az At-hasa körül is él még néhány. Ezeken  kívül azonban a két fennebb említett hely kivételével a rőtvadat kiírtottnak tekinthetjük.

Sajnos, hogy meg kell említenem, hogy a vad kiirtásában nem a benszülöttek vitték a főszerepet, mert a kirgizek és a kitűnő vadászok gyanánt ismeretes przsevalszki szárt-kalmakok csak a szőrös agancsú bikákra vadásztak, míg az anyaállatot általában békében hagyják, hanem a főmesterek az orosz telepesek voltak, különösen pedig a kozákok, a kik a vadban nemválogattak, s azonkívül még kopókkal is vadásztak, s ezzel az állatokat valósággal megtizedelték, szétugrasztották és elűzték.

A vadászat ezen módjának tulajdonítom azokat az állapotokat is, a melyeket a naryn-koli hegyek között tapasztaltam s a melyek arra a meggyőződésre vezettek, hogy a naryn-koli erdőség ma már csak inkább a bőgés idején népesül be, míg a rőtvad állandóan nem tanyázik itt. Majdnem az egész erdőséget bejártuk a határszéltől kezdve s csak 5—6 szarvas nyomát találtuk, de egyetlen egy anyaállatét sem.

Az idevaló kozákok az erdőnek két helyét jelölték ki, mint rendes bőgés-helyet minden évben, de a mellett megerősítették, hogy az állatok hiánya mindig érezhetőbb lesz. TemiR találta meg azt az egyszeiű magyarázatot, hogy ennek oka a minden kirgiz mérgen szemében gyűlöletes kopókkal való vadászat lehet. S azt hiszem, igaza van. Mert ezt a folytonos nyugtalanítást ezekkel a sebesen hajtó kozák kutyákkal a rőtvad sokáig nem állja ki.

A határon túl Khinában jobbak az állapotok, mert ott kevesebbet vadásznak s a vidék egyáltalában majdnem teljesen lakatlan. Be kell vallanom, hogy néhány nap múlva, a mikor megismertem már a naryn-koli vadászat állapotát, kétszeresen vágyakozó pillantással tekintgettem át az előttem elzárt hatalmas birodalom területére, annak messze kéklő erdős hegyvidékére. Melyik vadász nem ismeri azt az érzést, a mikor nyomorúságos vadászterületen állva, vágyakozva kacsintgat át arra a területre, a melyet a „herczegi" vagy a „kincstári" korlátok áthághatatlanul védelmeznek. Én most éppen így jártam. A kipusztított vadászterület, a mely rendelkezésemre állt, a kis 394.000 km2 területű Szemirjecs kormányzóság volt, és a „kincstári" vadászterület maga Khina volt, a mely kelet felé sok ezer kilométer hosszúságban nyúlik el a Sárga-tengerig.

Éppen Szemirjecsben való tartózkodásunk idejében, 1900. nyarán terjesztették ki az általános turkesztáni vadvédelmi törvényt erre a kormányzóságra is, s egyszersmind elrendelték a rőtvad három évig tartó teljes kíméletét; bár sikerülne ezzel a tizenkettedik órában behozott intézkedéssel a nemes vad teljes megsemmisülését megakadályozni!

Magam az említett elvetett agancsokon kívül a rőtvadnak csak csapásait tanulmányozhattam. Volt alkalmam jó magyar szarvasok csapásait látnom, de azoknak lába-nyoma a maraléhoz képest éppen olyan kicsinység, mint a mi legszebb szarvasagancsunk a maralnak karvastagságú agancsához képest. Természetes, hogy nagyon szerettem volna szarvast lőni, nemcsak a gyűjtemény kedvéért, hanem, őszintén megvallom, magáért a pompás vadászatért is; hamar meggyőződtem azonban, hogy a vadállomány csekélysége miatt csakis a véletlen segíthetett volna eredményre, s így drága időmet más, hálásabb feladatoknak kellett szentelnem.

Ebben az időben a szarvasok a felső erdőhatár táján, a nagy kiterjedésű havasi legelők közelében tartózkodtak. Mélyebben lenn a völgyekben még meglehetősen meleg volt, s így a szarvasbikák azt a helyet választották, a melyet, úgy látszik, csak a bőgés idején, október elején hagynak el. Sajnos azonban, ezeken a hűvös tanyákon alig volt akkor más állatélet, mert a völgyekben éppen most érett a ribiszke (kirgiz nyelven: kara agat) és a rókától kezdve lefelé egészen a rovarokig, majdnem minden állat ezt a terített asztalt lepte el.

Ennek folytán én kirándulásaimmal a mélyebben és a középütt fekvő területekre szorítkoztam, míg a kirgizek mindig felfelé vágytak, s úgy szerették berendezni a dolgot, hogy kénytelenek legyünk mindig az erdőhatárig felmászni. Bár többször sikerült ez a tervük, a várt eredmény elmaradt, mert csak néhány nyomot találtunk, igaz, köztük néhány egészen frisset is; de legalább megvolt ezeknek a kirándulásoknak az a hasznuk, hogy teljes tájékozódást nyertem a vadállomány felől s összegyűjthettem a rőtvadra vonatkozó, imént elmondott adataimat.

Élő rőtvadat Przsevalszkban és Naryn-kolban fogságban láttam; mind a két helyen szarvasok voltak, a melyeket még borjú korukban fogtak el és hároméves korukban már széles, sokvégű agancsuk volt. Mint minden ilyen esetben, a szarvasokat agancsuk végett tartották, melyet kellő időben lefűrészelnek, hogy eladhassák. 

(Vége a fejezetnek. Forrás:  Almásy György: Vándor-utam Ázsia szívébe. 1908, Budapest, a K.M. Természettudományi Társulat kiadása)

ALMÁSY GYÖRGY: Vándor-útam Ázsia szívébe (4)

A szyrteken való tanyázgatásaink idején sokat meséltek embereim a Muzart-csoportból nyíló Szaikal-völgyről vagy annak valamelyik mellékvölgyéről, ahol szarvas, őz, medve s mindenekelőtt sok, különösen erős tekke tanyázik. Bár kevés időm volt, erre a kecsegtetésre nagyon nagy kedvem kerekedett ehhez a kiránduláshoz, az amúgy sem valami jól ismert Muzart lánczba, s el is határoztam, hogy ezt a kirándulást megteszem, hacsak a politikai állapotok meg nem hiúsítják terveimet. Mindenekelőtt a khinai határőrök ellenállásától féltem, mert nem volt útlevelem s a nélkül az ember mindenféle kellemetlenségnek van kitéve. Annál jobban megörültem a két khinainak — az egyik káplár, a másik közkatona. Egészen jól beszéltek törökül s vad külsejükkel ellentétben, egészen szimpatikus és udvarias kópéknak látszottak.

Sötétbarna, vastag, chalatszerű kabát volt rajtuk, derekukon övvel átkötve, s a kabát alul nadrágjuk látszott ki, meg idétlen mongol csizmájuk. Fejüket fekete, hegyes nemezsüveg fedte, feltűrt, kerek karimával. A káplár süvegét gyapjú-paszomántból font veres gomb, a khinaiak jelvénye díszítette. Legcsinosabb volt rajtuk a hátukra lógó hosszú hajfonatjuk, körüle a szanaszét meredező hajjal. Merev, szénfekete, sörényszerű hajuk a lószőrre emlékeztet, csakhogy teljesen fénytelen. Sárga, ránczos, nem éppen csinos arcz, a mongolokat jellemző bamba, gondterhes kifejezéssel, egészítette ki ezeknek a derék  kalmakoknak a külsejét. Bogárfekete, éppen nem ostoba kifejezésű, ferde metszésű szemük látható érdeklődéssel nézegetett szét a szobában. A mint később megtudtam, a ficzkók eddig még sohasem voltak orosz ház belsejében, s mint igazi „vadak", természetesen mindenről megfeledkezve, csak a sohasem látott „pompát" csodálták meg. Különösen felkeltették figyelmüket az orosz házakból sohasem hiányzó uralkodó-családi képek, s ezek között különösen II. Miklós czár lovas képe felett temérdek szót váltottak énekszerű, meglehetősen melodikusán hangzó nyelvükön. A mikor tudtukra adtuk, hogy a kép az Ak-pad'sach képe, buddhista voltuknak akképen adták jelét, hogy a kép előtt mély hajlongások közt tisztelegtek.

Kielégíttetvén a két derék harczos kíváncsisága, a kik a Naryn-kollal szemben fekvő khinai határőrséghez tartoztak, a mi kis magánügyünkről kezdtünk velük beszélni, s ez arra a nem is várt örvendetes eredményre vezetett, hogy a Szaikal-völgybe tervezett vadászkirándulásunknak mi sem áll útjában. Adataik szerint, a határon túl levő terület majdnem teljesen lakatlan, s csak néhány kazak-aul kóborol ott a Tekkesz-völgyben és a Muzart-hegyláncz északi lejtőjén, míg kalmükk-aulok csak messzebb keletre, az Agiaz és a Kok-szu völgyében találhatók, A két határőrszem közül az egyik mintegy száz férfiúból áll, s a hozzájuk tartozó asszonyokkal, nyájakkal együtt a Tekkesz völgyében tanyázik; a másik pedig negyven emberrel Naryn-kollal szemben,  a  Muzart-hágóra  vezető  utat  védelmezi.   Mindkettő Juldusz-kalmükkökből áll, a kik itt egészen idilli, nomád gazdasággal egybekötött határőri életet folytatnak. Határszéli forgalom a benszülött népek között itt nincs, s a határőrök mindkét oldalon, mivel a különben rongyos kalmükkök is igen jó hátultöltő-puskákkal voltak felfegyverkezve, a legsommásabb módon akadályozzák meg ezt egyszerűen azzal, hogy „lőnek". E helyett azonban a naryn-koli kozákok egész egyszerűen majd mindennap átjárnak a határon vadászni, s viszont a khinai császári hadsereg katonái mindennaposak a falucska bazárjában, hogy teát, czukrot, dohányt és pálinkát vásároljanak. Általában úgy látszik, hogy a két hatalmas császárság hivatalos közegei közt a lehető legbarátságosabb és paradicsomilag egyszerű szomszédi viszony teszi kellemessé a tartózkodást ezen a világtól elzárt határvidéken.

A két kalmükk minden várakozásomat felülmulta azzal a kérésével, hogy szabad legyen nekik a Tekkesz mellett táborozó tisztjeiket vadászkirándulásom felől értesíteni, mert ők bizonyára szabadságot fognak néhány katonának adni, hogy bennünket a Szaikal-völgybe, mint vezetők és mint hajtók elkísérjenek. Annál inkább örültem ennek az indítványnak, mert ezzel kilátásom nyílt arra, hogy a már különben is érdekes kirándulást ennek a kitűnő vadász hírében álló népnek a kíséretében tehetem meg, s egyszersmind ezt az eddig még előttem ismeretlen néptörzset közelebbről megismerhetem. Sajnos azonban, máskép történt, mert áthághatatlan akadályok merültek fel olyan oldalról, a honnan éppen nem vártam volna. Délre ismét visszarendeltem a kalmükköket, hogy velük további határozatomat tudassam, magam pedig reggeli után azonnal a naryn-koli hatóság fejéhez siettem, hogy szokás szerint a hivatalos látogatást megtegyem, s ezzel kötelességemnek eleget tegyek, mint idegen, annak a kormánynak a képviselőjével szemben, a melynek messzemenő jóindulatát az egész utazás alatt mindenütt élveztem. Sajnos azonban, az itteni hatóság két fejénél olyan, éppen nem szíves fogadtatásra találtam, a mely képes lett volna azt a kedvező képet megzavarni, a melyet eddig az orosz hivatalnokokról az eddigi érintkezés alapján alkottam, hacsak be nem láttam volna, hogy kivételek erősítik meg a szabályt és egyes személyek gyengeségét nem szabad az egész kormányzás rovására írni.

A jesszaúl (kapitány), a naryn-koli kozák-szotnya kapitánya, különben is korlátolt, kissé medveszerű, igazi altiszt volt, de tisztességes, becsületes tökfilkó, a kitől elvégre egész jó hangulatban váltam el, bár a khinai zűrzavarra való tekintettel, a határ átlépését egyáltalán nem akarta megengedni. Egész máskép állt azonban a dolog az ucsasztkovyival, a ki, sajnos, hajdani kedves karkarai háziurunk, Lichanov helyét foglalta el. Nem akarom kedves olvasóimat mind azzal a sok kellemetlenséggel untatni, a mivel ez az úr kedveskedett nekem Naryn-kolban való tartózkodásom rövid ideje alatt, hanem csak azt említem fel, hogy a dolog annyira kiélesedett, hogy az ucsasztkovyinak még arra is hajlandósága mutatkozott, hogy engem elfogasson, a mire persze, minden elvem és szokásom ellenére, kénytelen voltam goromba lenni és így a tisztelt urat nyakamról lerázni.

Természetes, hogy ezek a kellemetlenségek minden tervemet összezavarták. Küldhettem volna ugyan egy dzsigitet Dzsarkentbe, hogy onnan esetleg telegramm útján is biztosíthassam győzelmemet az egész vonalon ő excellencziája, Jonoff tábornok által, de ez feltétlenül temérdek időmbe került volna, és épen ez hiányzott legjobban. Különben a dolog nagyon elvette a kedvemet; a szyrtek közt való pompás pihenés után, az ú. n. czivilizáczióval való ez az első érintkezésem olyan kellemetlen volt, hogy ismét vágyódtam ki a szabad, csendes természetbe, annál inkább, mert az itteni kazak lakosság, ez az elismert gyülevész, úgy nekem, mint embereimnek ép oly ellenszenves volt, mint a közigazgatás urai, s nem győztünk eléggé csodálkozni a felett az óriási morális különbség felett, ami ezek, meg a przsevalszki kerület kazakjai közt mutatkozik. Az ucsasztkovyi kellemetlen, jobban mondva ellenséges magaviselete persze visszatükrözött a benszülöttek magaviseletén is, s már ebből a szempontból is erősen el kell ítélnem eljárását. Az ázsiaiak, mint afféle rakonczátlan gyermekek fékentartásához nem valami túlságosan szigorú, de feltétlenül következetes eljárás szükséges, hogy teljesen elismerjék azt az összhangzó, egységes hatalmat, amely a különböző hatóságok harmonikus együttműködésében nyer kifejezést. Az idegennel szemben is érvényesülni kell ennek az elvnek, s nem szabad csupa féltékenykedésből a szomszéd hatóság intézkedéseire egyszerűen fittyet hányni. A milyen ravaszok a benszülöttek, rögtön észreveszik ezt az egyenetlenkedést, s hasznot húznak belőle, a minek végső hatása elvégre mégis csak a kormány fejére hull vissza; mert ha a tűre iránt tartozó múlhatatlan tisztelet elvész, ezzel együtt elvész az egyes hivatalnokok s végre az egész rendszer iránti köteles tisztelet is, a minek sohasem szabad a félvad nomádok között hiányoznia. Éppen az a nagy érdemük az oroszoknak Turkesztánban, hogy majdnem korlátlan tekintélyre tudtak szert tenni a benszülöttek előtt minden véres, drákói szigorúságú intézkedések nélkül, de a mellett egyszerű, természetes érintkezésben maradtak a benszülöttekkel, s nagyon sajnálatos volna, ha néhány tapintatlan és képtelen hivatalnok buta eljárása ezt a jó viszonyt feldúlná. Szerencsére, ez csak a legkivételesebb esetek közé tartozik, s a naryn-koli hivatalnok eljárását a később megismert egyéb hatósági személyek nem, hogy szépítették volna, hanem a leghatározottabban, a legkeményebben elitélték.

Turkesztánban való egész tartózkodásom ideje alatt a közigazgatás hivatalnokairól a legkedvezőbb benyomásokat szereztem, s így kötelességemnek tartom, hogy még egyszer hangsúlyozzam, miszerint ilyen nagykiterjedésű szervezetben mindig lehetséges néhány hibás kerék, de ezért az egész gépezetet elítélni nem szabad. Naryn-kol minden nagyobb helységtől több napi járóföldre fekvő, elfelejtett határszéli fészek. Megszokta már az ember, hogy itt is azt kívánja, hogy az ide számkivetett hivatalnok „úri ember" legyen ; ha ennek aztán ellenkezőjét tapasztalja, az igen kellemetlen meglepetés, de hogy éppen meglepetés, ez tanúsítja, hogy milyen magas niveaun áll a turkesztáni orosz adminisztráczió.

Szeptember 15-én és 16-án Naryn-kolban maradtunk, hogy lázas sietséggel intézzük el azokat a teendőket, a melyek ebbe a nyomorúságos kis kozák falucskába csalogattak. Mindenekelőtt a környék erdeibe tervezett kirándulásainkra néhány lovat kellett bérelnünk, hogy saját lovaink ez idő alatt felüdüljenek. Az ucsasztkovyi által okozott nehézségek ellenére is, sikerült hat kazak lovat bérelnem hét napra. A következő feladat az volt, hogy eddigi zsákmányunk súlyos részét (a bőröket, koponyákat, csontvázakat stb.) bepakoljuk, mert ezeket, tevéink rakományának könnyítése végett, Naryn-kolból Przsevalszkba küldtem kocsin, az egyik szart kereskedő útján. Végül még a karaván felszerelésének kiegészítéséről is gondoskodni kellett, a mi nem ment könnyen, mert ennek a rongyos fészeknek úgyszólván minden kereskedője a karkarai vásáron tartózkodott. Szitnyikov azonban bámulatos szimattal tudta kipuhatolni a szállítókat, s így ezt a feladatot is közmegelégedésre oldottuk meg. Frissen sült kenyér, jókora készlet hagyma és burgonya töltötte meg ládáinkat, sőt még néhány doboz kitűnő franczia szardinát is fedeztünk fel a kabak-ban (korcsmában), s ez persze magánéléstáram örvendetes gyarapítására szolgált.

A mikor Ecskeli-tasban beteg voltam, Oruz-bekkel hozattam néhány palaczk jó vörösbort, a mi csakugyan kitűnő volt felépülésem idején. Bár utazás közben nem szeretem a szeszivást, s általában mindig az az. elvem, hogy ilyenkor az élvezetek lehetőleg korlátoztassanak s mindenben a helyi szokásokhoz alkalmazkodjék az ember, most mégis újra szereztem be borkészletet, és pedig olyan radikális módon, hogy a korcsmárosnak minden palaczkozott borát megvettem. Ez az egész nagy készlet azonban összesen három palaczk vörösborból állott, a mi nem nagyon erőltette meg pénztárczámat. De talán ezt sem tettem volna, ha nem kínálja maga a korcsmáros, a ki elárulta, hogy a község kaputos népe ép úgy, mint a közönséges kozákok, tisztán csak sört meg vodkát iszik — kivéve a jesszaúlt és az ucsasztkovyt —  s így az eredetileg beszerzett 10 palaczk vörösbor csak nagyon lassan apadt le három üvegre, de örül, ha ettől is megszabadul, mert teljesen fel fog hagyni ezzel az áruval. Tudtam, hogy a korcsmáros szállítója, a przsevalszki fogyasztó-szövetkezet, helyi fogyasztóira való tekintettel, beszüntette a palaczkozott bor árusítását, s így a kocsmáros már az idén nem fog bort kapni. Volt bennem annyi maliczia, hogy így aztán megvettem a még meglevő készletet, mert ezzel ki volt zárva, hogy 1900 telén Naryn-kolban valaki még bort igyék, s az ucsasztkovyi meg a jesszaúl ünnepeiket vodka mellett ülhették meg, ha a dzsarkenti sör nem ízlett nekik.

16-án délután elhagytam Naryn-kolt, a melynek leírására nem érdemes a szót vesztegetni, mert néhány egyszerű kozák-izbából álló nyomorult fészek, közepén a piszkos falusi bazárral. A falutól néhány versztnyire délre, az Ak-bitlak (fehér forrás) nevű gyönyörű erdős völgyben ütöttem tanyát.

Hogy ellenségeimnek a legkevesebb igazsága se legyen, messze maradtam a khinai határtól s általában kerültem mindent, a mi a legkevésbbé illojális magaviselet látszatát is kelti. így mindenekelőtt visszautasítottam embereimnek a tanácsát, hogy a felső Bajan-kol-völgyből nyíló hágón át lovagoljak le a Szaikal-völgybe, s így játszszam ki a határőrséget. A teljesen lakatlan vidéken ez nem lett volna ugyan nehéz, de vannak határok, a melyeken a tisztességes ember még akkor sem lép keresztül, ha nem is őrzi vörösnadrágos kozák-jesszaúl az angyal lángpallosával. Vendégnek éreztem magamat ebben az országban s a hatóságok háta mögött semmit sem akartam tenni.

Így hát csak arra szorítkoztam, hogy messziről néztem át vágyakozó pillantásokkal Khinába, s hallgattam Attei-t, a ki sokat mesélt az amott látszó, s a távolság kékes homályába elvesző hegyek pompás vadászterületeiről.

Naryn-kolban (oroszul Achotnjikíj) a hőmérséklet rendkívül kellemes, egészen nyárias volt, ismét könnyű nyári ruháinkat vettük fel s ismét hozzáláttunk a rovar-vadászathoz; különösen szép lepkék repkedtek még az őszi virágok közt s ezekből dús zsákmány jutott. Eredeti volt lepke-vadászatunk módszere, Oruz-bek példájára, lóhátról. Lóhátról üldözni lepkehálóval a pilléket, egészen kellemes sport. Lepkegyűjtőknek melegen ajánlom, mert nem fárasztó s mégis sokkal eredményesebb.

Üzpök ígérete szerint csakugyan megjött s két 17—18 éves suhanczot, Baipagiz-t és Kair-bek-et hozta magával hajtónak. Attei ezen a vidéken tanyázott a Kuldzsa-vidék okkupálása idején, tehát szintén jól ismerte a vidéket. Az ő vezetésük alatt aztán öt napot töltöttünk itt a környék erdeiben, öt olyan napot, a melynek kellemes emléke örökre megmarad lelkemben.

A térkép eredeti forrása:
http://kirgizisztan.terkepek.net/

Először is a vidék tájképi szépsége ragadta meg lelkemet. Az imént főbb vonásaiban jellemeztem a naryn-kol-vidéki erdős terület arczulatát s nem fogok részletekbe merülni, hogy a tájképek egyes látnivalóit ecseteljem, mert ez, különösen jó képek nélkül, fárasztó. A mennyire élvezi az ember künn a szabadban az őserdők foglalatában drágakő gyanánt csillogó smaragdzöld rétek, az égbe nyúló sziklaormok, a hegyóriások hóba és jégbe temetkezett csúcsainak folyton változó látványát, ép oly unalmas lesz a szóáradat, a melylyel ezt a sok pompás látnivalót le akarná írni, ha nem volna a dolog vége mindig az, hogy az ember tolla megfeneklik a halvány, a szegényes szavak ingoványában, s azt veszi észre, hogy a valóság nagyszerűségét még csak meg sem tudta közelíteni.

Legjobban gyönyörködtetett a Khan-tengri, a mely majd itt, majd amott, majd valami résen át, vagy erdős halmok mögött, máskor valami havasi völgy felett bukkant elő s az előtér és középtér változatos tájképét mindig pompás kupolájával valóban felségesen koronázta meg. Ezen a vidéken készített töménytelen fényképem mind tönkrement...

Nagyon nagy érdeklődéssel tanulmányoztam az erdőségeket is. A Terszkei-tau, a Szan-tas, vagy Vjernyi vidékének silány ligeteit, általában a Tien-san eddig látott erdeit hasonlítani sem lehet ezekhez.

A kedvező térszín miatt már az erdők kiterjedése is hatalmas, mert becsléseim szerint, az összefüggő erdőségek között nem ritkaság az 1000 vagy 1500 hektár területű sem. De azonkívül az erdők zárlata, a fák kifejlődése  tetemesen  kedvezőbb,  mint  akárhol  odább, nyugatra.  A Tien-san egyetlen erdő-fája, a Picea Schrenckiana, tetemes magassága ellenére is, egész a talpáig ernyő gyanánt előrenyúló ágakkal és lombokkal van takarva, s így a vidék legtöbb erdejében minden egyes fa aránytalanul nagy területet árnyékoz be. E miatt aztán az erdők meglehetős nyíltak, mert az alsó ágak árnyékában nem képes fiatalabb sarjadék fejlődni. Az egyes fák közötti teret azonban jobb helyeken olyan csalán, magas fű, különösen pedig ribizke- és borbolya-bozót lepi el, hogy ott a magról kelő növény feltétlenül elpusztul. Általában úgy látszik, hogy ezeknek a feltűnően kevés gyantájú fáknak igen lassú növésük van, mert még aránylag gyenge és fiatal törzsek is, mint a hogy azt Vjernyiben Hofbauer társaságában láthattam, már 120, 150 évgyűrűsek voltak; de ezek valóságos gyerekek az ő 50—60 cm. átmérőjükkel azokhoz az óriásokhoz képest, a melyek 4—5 méter kerületűek s ezrével állnak itt az őserdőkben.

Sokat panaszkodnak Turkesztánban az erdők pusztulása miatt s ezt részben a klímának, részben a nomádok erdőpusztításainak tudják be. A klima ugyan jelenleg ellenséges az erdőkre nézve, a mennyiben az erdős régió úgy alsó, mint felső határán határozottan visszafejlődésben van, de ez a befolyás közelről sem olyan nagy, hogy a Tien-san erdő-állományát belátható időkön belül érzékenyen fenyegetné. Arról azonban szó sincs, hogy ma már sarjú-erdő egyáltalában nem is fejlődhetik ki. Minél védettebb a terület, annál több és annál szebb növénysarjadzást és fiatal fákat lehet látni.

Komolyabb az a veszedelem, a mely az erdőket a nomádok részéről fenyegeti. A nomádok a szó szoros értelmében nem igazi erdőpusztítók, mert a fákkal általában kíméletesen bánnak s a nehezen ellenőrizhető erdő-rendőri határozmányokat már csak meggyökerezett szokásból is megtartják s nem igen nyúlnak az élőfához, hanem szükségleteiket csakis a száraz, holt anyagból szerzik be. Sokkal nagyobb bajt csinálnak azonban a tábortüzek vagy pásztortüzek nyomán keletkező erdőégésekkel, meg az erdők és rétek legeltetésével, a mi mindig igen káros szokott lenni.

Egész csomó rendelet szabályozza a Tien-san erdőségeinek használatát, s azoknak betartására szigorú büntetésekkel kényszerítik a nomádokat, míg a felügyeletet meglehetősen bonyolult szervezet ellenőrzi. Ezek közül a rendeletek közül legjelentősebb az, hogy friss zöldelő fát kivágni egyáltalában nem szabad, hanem csak olyant, a melynek ágai már elszáradtak, másodszor pedig, hogy az erdőterületek szélein, valami 300 arsin (rőf) távolságra az erdő szélétől a legeltetés és a kaszálás tilos. Az előbbi rendelét ellenőrzése aráaylag könnyű, mert a hegyes térszínen csak kevés kivitelre alkalmas út nyílik, s így a völgytorkolatokon elhelyezett őrházak tökéletesen és szigorúan ellenőrizhetik a fa szállítását; ezzel ellentétben a második rendelet ellenőrzése illuzórius, s intézkedései csakis papíron maradnak.
Akármilyen jóakaratúak is ezek a rendeletek, véleményem szerint, a Tien-san erdő gazdaságára nézve nem elegendők, s még az erdők folytonos pusztulását sem képesek megakadályozni, nem hogy azok fejlődését hatásosan elősegítenék. Az a rendszer, hogy a tűz, szél vagy hó által szárazzá vált fákkal nem törődnek, szabad gazdálkodást hoz létre, a mely a fogyasztó lakosság kényelmére, rendkívül nagy kiterjedésű, rendetlenül elszórt és vad területen gyakorolható. Rendszeres erdőmüvelésről a mai körülmények közt Turkesztánban persze szó sem lehet, s az újra-erdősödés csak a természetes magzás útján történik. Könnyen belátható, hogy az itt elmondott körülmények (a fák sűrű árnyas volta, a buja aljanövényzet, a lassú növekedés) miatt az erdők mai állománya nem fejlődhetik, különösen, mert a Picea Schrenckiana nem növekedik a nemes-fenyők módjára az erdő árnyékában, s \gy az erdők lassanként állandóan nyiltabakká válnak, a mi az ártalmas, lombos bozót kifejlődését segíti elő, másrészt pedig rendkívül megkönnyíti az erdők legeltetését...

Naryn-kol körül a lakosság gyérebb, a fafogyasztás kevesebb, s az erdők nagyobb terjedelműek. Itt sok olyan állományt láttam, a melynek zárlatát ü/10-re, 8/10-re, sőt teljesre is kellett becsülnöm; az erdőtalaj tiszta, humusszal és hullott falevélrétegekkel van fedve, a széleken és az esetleges tisztásokon pedig gyönyörű magavetés díszlik.

Nagyon egyszerű ezekből általános törvényt levezetni. A ritkás erdő dús aljanövényzetével legeltetésre csábítja a nomádokat, s így a lassú növekedésű kevés magavetés feltétlenül elpusztul. A falusi lakosság kényelmes ritkító-gazdasága miatt a legeltetést lehetetlen ellenőrizni, mert az a csekély számú erdész, a ki az óriási, 100 kilométeres védőterületeket kénytelen szemmel tartani, képtelen az ellenőrzésre. Az erdőszélek védelme, ha különben sem egészen illuzórius, már csak azért is teljesen czéltalan, mert ezek az erdőszélek ma még a klima által megszabott határokkal esnek össze s Turkesztán éghajlata alatt a világ semmiféle erdésze sem volna képes az erdőt csak egy arasszal tovább fejleszteni a napsütötte nyugati és déli lejtőkön.

Sokkal jobb volna egyes erdőrészleteket teljesen átengedni a használatnak s azokat keskeny csíkokban teljesen levágatni, de ezzel szemben a többit aztán szigorúan őrizet alá venni. A városi és falusi nép azzal sem volna megterhelve, hogy sokkal messzebbről és sokkal kényelmetlenebb körülmények között kellene szállítania a fát, mert ez a körülmény ma még Turkesztán áldott viszonyai között, a hol mindenkinek bőségesen van mindenre ideje, nem játszik nagy szerepet; a verseny is ki van zárva, mert minden erdő állami tulajdon s így monopóliumot gyakorolhatnak; ezzel az ellenőrzés is nem csak egyszerűbb lenne, hanem csakugyan olyan helyzetben is volna, hogy feladatát az aránylag kis részleten teljesíthetné s azt megvédelmezhetné, főleg azzal, hogy a kezelés alatt levő részletet hosszú évekre kivonná a legeltetés alól.

(Befejezése következik)

ALMÁSY GYÖRGY: Vándor-útam Ázsia szívébe (2)

Odaintettem a három foglyot s megmondtam nekik, hogy ezúttal „megkegyelmezek" nekik, ha arra érdemeket szereznek. Az egyik azonnal visszatérhet a lóhússal az aulba, a másik köteles velem jönni egész Naryn-kolba, s ott majd szabadon bocsátom, Üzpök azonban el fog kisérni a vadászatra s az ő magaviseletétől fog függeni, hogy mit csinálok vele és két társával. Reménysugár csillant fel a szegény ördög szemében s örömmel egyeztek bele mindenbe. Magamhoz vettem Kosztká-t, Attei-t és Temirt, s míg a karaván lassan előre haladt, mi Üzpök vezetése alatt gyorsan lefelé siettünk a völgyön a kilátásba helyezett jó vadászóhely felé.

A völgy nagy esése miatt már a lombos erdők régiójában jártunk, s a tüskés, sűrűn összeszövődött dzserganak (Hippophae rhamnoides), meg a nyír és borbolya-bokrok majdnem átlábolhatatlan bozótja fedte a völgy fenekét, a mely náddal és mindenféle futónövénynyel összeszövődve, kitűnő tanyául szolgált az ezen a vidéken nem ritka fáczánoknak (Phasaeanus mongolicus). Keskeny, alagútszerű ösvényeken hatoltunk keresztül ezen a majdnem trópusos üdeségű bozóton, mígnem Üzpök befordult az egyik jobb felé levezető oldalárokba, a melyen vadászó helyünkre jutottunk. Ép úgy, mint a Türgen mellett, itt is a Kapkak magaslatairól laposra elnyúlt, pár-vonalos magaslatok végtelen sorban követik egymást, a melyeknek mindegyike a típus szerint, északi és keleti lejtőiken erdővel vannak borítva. Temérdek vízér, a késő évszakokban is még mindig lábnyi magas, üde fűvel fedett mezők s mindenféle lombos aljanövényzet a legkitűnőbb őzvadászó helylyé avatják ezt a vidéket.

Üzpök lelkesült a dologért; pompásan és tisztán állt előtte az első hajtás terve s kijelölte számomra és Attei számára a lesőhelyet, míg ő maga Temirrel és Kosztkával neki indult, hogy alulról kezdve, felhajtsák a kiszemelt erdőcsíkot.
Attei és én a dombhát kopár nyugati lejtőjén lovagoltunk fel, meglehetős meredeken a gerinczre, a hol csakhamar megleltük az Üzpök által jelzett sziklacsoportot s ezzel álláshelyünket. A lovakat elrejtettük az egyik bokros fenyő mellé, míg mi, az öreggel, gyalog nyomultunk be az erdőbe lesőhelyünket  elfoglalni.

Alig van valami nagyszerűbb, mint a hatalmas, sűrű fenyőerdő. Kétszeresen meg tudja ezt becsülni az, a ki hónapokon át kóborol már az ázsiai pusztákon, s nem tudott hozzászokni a steppék száraz egyhangúságához, hanem lépésről-lépésre az árnyas erdő növényzete után sóvárog.

Az Ili és a Csarim mellett élvezhettük a napégette pusztákat, most meg éppen a szyrtek jég és hóborította, kietlen tájairól jövünk. A pusztaság, az egyhangúság mindkét helyen ugyanaz volt, úgy itt, mint ott, mert a sziklavadon és a jégártömeg nem feledtetheti a vigasztalan kopárságot. Milyen üdítő hatással voltak reám a Przsevalszk környéki silány erdők a puszták lélekölő unalma után! Mennyivel boldogabb voltam azonban itt, a hol végre, végre olyan erdőbe léptem, a mely előtt még a legelfásultabb európai erdész is megemelheti a kalapját. Sűrűn összeborulva, törzs törzs mellett nyúltak toronymagasságra az erdő óriásai, a méter vastag törzsek sugáregyenes szálai. A sötét, bozontos gallyak fenn a magasban sűrű menyezetet borítottak az erdőre, úgy, hogy néhány résen át megpillanthattam az eget, vagy itt-ott belopózkodott egy-egy eltévedt napsugár, de különben a rengeteget megülte az a csodás, ünnepélyes félhomály, a mely az erdő mélabús, sejtelmes csendjéhez annyira hozzáülik. Itt-ott ugyan a Picea Schrenckiana egész törzse tele van az elszáradt ágak vázával, másutt meg valami kidőlt mohos óriás zárja el az utat a fenyő-oszlopok között, de ez nem zavarja az általános képet, sőt ellenkezőleg, az efféle elvadult részletek csak erőteljesebben emelik ki az erdő érintetlen ősvadon jellegét.

Dobogó szívvel léptem az erdőbe, valósággal megvakulva a mai nap fényességének sugárözöne után, az erdő illatos árnyékának félhomályában. Lesőhelyünket nem kellett sokáig keresnünk, oly tisztán lehetett látni a jól megjárt, ösvénynyé tiport csapásokon, hogy merre kellett tartanunk. Susogva beszéltük meg Atteival a szükséges intézkedéseket, s néhány percz múlva egyedül ültem az egyik hatalmas fenyőtörzs tövén, várva az eseményeket s figyelve a madarakat, a melyeket megjelenésünk egy kissé megriasztott ugyan, de most már megnyugodva, ismét hozzáláttak rendes foglalkozásukhoz s fütyürészve szállingóztak ágról-ágra. Nem tudom, mennyi ideig vártam itt a hosszú, méla lesben, a mit a koczapuskás városi alak a legunalmasabbnak tart, míg az, a ki a természetet igazán szereti, valóban tudja ennek nemes gyönyöreit élvezni. Az erdő templomi csendességében kifejlődik az erdő titkos, kisszerű élete. A rovar fáradságosan  mászik  ágon, gallyon, köveken keresztül,  hogy gigászi munkával jusson néhány araszszal tovább; a madár a legközelebbi ágról egész egy-kedvűen kapja fel szegényt, a ki már ezéljához oly közel volt; a kis erdei egér meg nyugodtan törülgeti fényes bajuszkáját, látható megelégedéssel a sikerült reggeli után a telt gyomor élvezetével — ezek nem halavány képek, hanem az élet igazi színjátéka kicsinyben. Alig egy lépésnyi kerületben komédia, tragédia és idill váltakozik itt sűrű egymásutánban a megfigyelő körül, s a halotti csend, a misztikus félhomály adja meg hozzá a kellő hangulatot.

Az erdő oszlopai, mintha elmaradtak volna az időtől, nyugodtan, komolyan látszanak álmodni az évszázadok emlékeiről — s mégis, sehol sem veszi észre az ember az idők futását úgy, mint a napsütötte erdőben, a hol a megvilágítás folytonosan változó hatása szakadatlanul arra int, hogy percz percz után feltartóztathatatlanul rohan az örökkévalóság tengerébe. A napsugár játszó fényfoltjai folyton tovább és tovább nyomulnak, majd az eddig sötétkékes árnyékfoltok helyén rezgő napsugár villanik fel, míg ott, a hol enyhe világításban tűntek fel eddig a bokrok ágai, most komor sötétség borul. Folyton váltakozik a fény és árnyék, folyton más és más a dolgok képe, s mindig új táplálékot nyer a képzelet.
Az igazi vadász azonban nem csak rajong a természetért, s várakozását ezzel rövidíti, hanem még itt is dolgozik. Megfeszített figyelemmel hallgat minden hangra az erdőben, mert neki a legkisebb hang is beszédes figyelmeztetés. A madár felrebbenése, valami szajkó kiáltása, az ágacska recscsenése sok mindenről beszél, a mi a sűrűség homályában történik, s a vadász minden érzékét felcsigázva figyel ezekre a jelekre.

De legnagyobb élvezetet nyújt ilyenkor a harmonikus lelki hangulat. Szerencsétlen ember az, a ki ilyenkor nem tudja feledni az élet mindennapi kicsinységeit s feledve mindent, nem tud örülni az igazi életnek. Nem a tények száraz statisztikája, nem az eredmény a vadászat igazi vonzó oldala, az igazi vadászaté, a mely már úgy szólván művészetté emelkedik, hanem a reményteljes várakozás, meg a pillanat költészetének teljes megértése. Remény és költészet! Mit érne e nélkül a kettő nélkül az élet ? Van-e ezek nélkül igazi boldogság? Mint az életnek és mint a szerelemnek, úgy a vadászatnak is ez a kettő  az alapfeltétele,  hogy botor szivünket kielégítse.

A mint ott némán ültem, csendesen figyelve, mélyen alattam barna árnyék suhant el a törzsek közt, annyira takarva, hogy csak itt-ott láthattam testének egy-egy részét s agancsának csúcsát.

Maral! (Cervus eustephanus) villant át agyamban, mert a vad termete, felvillanó agancsának méretei ennek a fajnak gyenge példányára engedtek következtetni. A Tien-san szarvasa hiányzott még gyűjteményünkből s örömtől felindulva, de teljes nyugalommal emeltem fel puskámat, hogy a hatosnak vélt szarvast, a mint nyílt csapásra lép, kellőleg üdvözölhessem. S meg is jelent; könnyedén tipegve közeledett az ágak között, fejét hátravetve, hogy szarvai messze szétálltak teste mellett — csakhogy nem szarvas volt, hanem őzbak, valóságos, de túlfejlett őzbak, mert ilyen erős, ilyen hatalmas aganccsal felfegyverzett őzbak nincs több a világon !

Ha szarvas lett volna, még ha nem tudom mekkora agancscsal is, fogadni mernék, hogy oda lőttem volna bele, a hova tetszik, — de így tánczolt a puskacső kezemben, mint valami lenge nádszál! A meglepetés, az öröm túlnagy volt, szivem majd kiugrott, úgy dobogott, torkom kiszáradt, lélekzetem elakadt; mint vadászéletem kezdő éveiben, elfeledkeztem arról, hogy czélozzak, szemeim megbűvölve tapadtak a közelgő állatra, önkénytelenül elrántottam a ravaszt — s a puska elsült, ki az ég felé, míg a bak alig 15 lépésnyire tőlem a lövés dörejétől megrettenve, sarkon fordult s hatalmas szökelésekkel eltűnt az őserdőben, mielőtt még második lövésre gondolhattam volna. Mint a megtestesült szerencsétlenség, úgy ültem helyemen s bámultam a menekülő vad szökellései után, gépiesen mormolva, hogy .,a bátraké a szerencse!"

Láttam később még sok szibériai bakot teljes szabadságában, egész sorozat agancs volt a kezemben, de egyetlen egy sem ért fel még csak megközelítőleg sem, az én túlfejlett bakommal. A sors ez egyszer kegyesen mosolygott rám s olyan szerencsét kinált, a mi a vadásznak legnagyobb öröme lehetne, de a mint sokszor az életben — a mosolygó szerencsét nem tudja az ügyetlen kéz megtartani. A szerencsét megragadni, ahhoz igazán bátorság kell. Ma, évek multán, még mindig szivesen gondolok erre az epizódra, a mely mint vadászt, nem tüntetett fel éppen valami hízelgő színben. Az eset eredményes végződésével, szivesen beismerem, nagyon meg lettem volna elégedve s a gyönyörű diadaljelvényt szivesen vittem volna haza; de a pillanat vadász-gyönyörét azért teljes mértékben élveztem s emléke örökre feledhetetlen marad.
Lövésem után azonnal megjelentek Üzpök és Temir az erdőn át, Attei is hozzám lépett s mind a hárman vigasztalni kezdtek szerencsétlenségemben   (a   melyet  magam   ifjúkori   koczavadász-szamárságaim   emlékei   közé soroztam). Üzpök más, még jobb hajtással kecsegtetett, s az ösvényen lovagolva,   átmentünk   az   árkon  s  a   következő   dombláncz   kopár,   rendkívül meredek   nyugati   oldalán   másztunk  fel.   Itt   Kosztkára   vártunk,   a   kinek Temir   odakiáltotta,   hogy  kövessen   bennünket.   A fiú azonban   nem   jött. Jókora idő múlva, a legközelebbi hajtás feláldozásával, kiabáltunk, trombitáltunk puskacsövön, míg végre Üzpököt visszaküldöttük az imént elhagyott gerinczre,   hogy   kiabáljon  le   a  túlsó   oldalán   levő   völgybe,   a  hova  jeladásaink már nem hallatszottak. Ismét jó darab idő múlt el minden válasz nélkül, s most már Temir nyugtalan lett s maga is visszalovagolt. Messzelátómmal követtem őket, a mint  majd  itt, majd amott feltűntek a halmok között, kiabáltak, ordítoztak s lassanként egész nagy területet jártak be, de a fiú csak nem jelentkezett.

A dolog kezdett aggodalmas lenni. Habár a térszín erősen tagozott volt, mégis oly áttekinthető, hogy eltévedésről szó sem lehetett; inkább valami szerencsétlenségre gondoltunk, mert a lejtők rendkívül meredekek, s azonkívül már régen nem eshetett, mert a lehullott fenyőtűk, meg a gyep is rettenetes sikos volt. Kosztka lova sem volt a javából való s mint a többi mind, lezsarolt, kimerült. A lovas sem volt kirgiz, a ki csodákat tud mívelni lovával, hanem csak orosz. Ezt mind megbeszélve Attei-vel, arra a meggyőződésre jutottunk, hogy kecskene ballá-nk valahol lovastól együtt lezuhant és ki tudja, milyen szörnyű szerencsétlenség érte.

Abbahagytuk a vadászatot s visszalovagoltunk a keresőkhöz, a kik különben maguk is erre a meggyőződésre jutottak. Rövid tanácskozás után neki indultunk, hogy először is azt az árkot fogjuk átkutatni, a melyben az imént vadásztunk. Nem tudom leírni azt az aggodalmat, a mivel ehhez a munkához láttam; Kosztka mindnyájunk kedveltje volt s még a kirgizek is egész megrökönyödve tekintettek maguk elé s különösen az öreg Attei folyton azt mormolta: „Dzsarly kecskene ballá, dzsaman boldu! (Szegény kisfiú, szerencsétlenül járt!) Rám azonban még felelősség is nehezedett édes anyjával szemben, a kinek szemefénye volt, s a ki nem igen akarta, hogy velünk jöjjön! Sok könyörgésébe került,  míg beleegyezett.

Egy szóval keserű órákat éltem át a Kapkak-völgyében, remélem, nem sok részem lesz még effélében. Keresés közben megtaláltuk Kosztka lovának nyomát, amely lesőhelyem mellett a gerinczre vezetett, ahol azonban a köves talajon elvesztettük; csak annyit lehetett még konstatálni, hogy a lovas átment a gerinczen s a következő völgy felé indult le.
Hogy eltévedt-e vagy szerencsétlenül járt-e, már most nem tudtuk megmondani. Messze tőlünk a Kapkak völgyében egy aul jurtjait láttuk fehérleni s azonkívül a völgy olyan szélesen és nyíltan állt előttünk, hogy a fiú, ha csak valahol összezúzva nem fekszik, mindenesetre megtalálta az utat lefelé. Abban az aulban tudtak volna legelőbb felvilágosítással szolgálni, mert azt út közvetetlenül mellette visz el.

Ha azonban Kosztka nem ment el ott az aul mellett, akkor nem maradt más hátra, minthogy az egész tanya minden férfiát lóra ültessük, hogy segítsen nekünk keresni. Elrendeltem tehát, hogy azonnal siessünk az aulhoz, de nem voltam annyira kirgiz, hogy embereim ízlése szerint foganatosítsam ezt a rendeletet. Attei kíséretében lassan és óvatosan lovagoltam le, míg Üzpök és Temir teljes vágtatásban rohantak alá a nyaktörő meredélyen, nem törődve azzal, hogy minden ugrással ló és lovas nyakát szegheti. Csakhamar mindketten eltűntek szemeink elől s a mikor a völgyfenékre értünk, nyomukat sem lehetett látni. Most mi is vágtatásra nógattuk lovainkat, s a hogy csak bírtunk, siettünk a völgy fenekét ellepő csí pusztán az aul felé, a mi talán négy versztnyire lehetett tőlünk.

Attei egyszerre megkapja lovát s szótlanul mutat keresztül a síkon a hegyoldal felé, a hol két lovas is kényelmes trapban ügetett az aul felé. Kirántom messzelátómat, de a nagy távolság miatt nem látok mást, minthogy a két lovas kirgiz módon van öltözve; de Attei sas-szeme nem csal, hanem kitörő örömmel kiáltja „kecskene ballá" ; azzal megostorozzuk lovainkat, szikrázik a patkó, s eszeveszetten vágtatnak jó kis lovaink a pusztán végig.

Közvetetlenül az aul előtt találkoztunk velük; csakugyan Kosztka volt az egyik, a ki megfoghatatlan módon eltévedt s csak egy véletlenül szembe jövő kazak vezette ismét helyes útra. Jöttek azonnal Temir és Üzpök is, a kik éppen az aul embereit trombitálták össze, de mint praktikus kirgizekhez illik, a viszontlátás örömei közt sem feledkeztek meg arról, hogy jókora tömlő airant és néhány csészét hozzanak magukkal.  Most kezdődött aztán a kérdezősködés, mesélés, a melynek minden szavából a legőszintébb öröm rí ki; az öreg Attei arczán még könny is gördül alá a fakó redők között!
Első pillanatban ugyan jól le akartam hordani a ficzkót, de mikor épen és egészségesen láttam itt magunk között, úgy örültem a kölyöknek, hogy megfeledkeztem a dorgatóriumról!

Hogy hogyan tévedt el Kosztka, az egyszer s mindenkorra titok marad, mert némi kis erdőben való jártassággal ez nem eshetik meg rajta. Úgy látszik, hogy a szabad természetben járatlan fiú, a mikor hajtó-társaitól elmaradt, teljesen elvesztette a fejét, keresztül-kasul lovagolt a lejtőkön, s végre is az egymáshoz rendkívül hasonló gerinczek között teljesen elvesztette a tájékozódást s talán sohasem talált volna ki, hacsak nem találkozik véletlenül azzal a kazakkal.
Persze jól megjegyeztük ezt az esetet s Kosztkát többé sohasem eresztettük el egyedül, legfeljebb teljesen áttekinthető térszínen. Ő maga nem szívesen beszélt erről az eltévelyedéséről, de azért esténkint a tábortűz mellett néha bizony hallania kellett ingerkedő megjegyzéseket.

Kihörpentve a hozott airant, siettünk, már most persze a karaván-úton, Naryn-kol felé, mert a keresésben három órát veszítve, le kellett tennünk a további vadászatról.

(Folytatjuk)

ALMÁSY GYÖRGY: Vándor-útam Ázsia szívébe (1)

Almásy György

A szerző nem más, mint a legendás hírű "angol beteg", Almásy László nem kevésbé híres és a tudomány számára pótolhatatlan felfedező édesapja. Tőle örökölte az Afrika-kutató László más világok megismerésének szenvedélyét, ám az apának sem kellett messzire mennie példáért, hiszen a nagyapa, az 1873-ban született Almásy Ede egyik alapító tagja volt a Magyar Földrajzi Társaságnak és élénk levelezésben állt Herman Ottóval.

Almásy György jogot tanult Grázon, egy ideig hivatalnokként dolgozptt Budapesten, majd visszavonult birtokára s a természettudomány - főként a madarászat - kezdte foglalkoztatni. Első komolyabb kutatómunkája a Duna deltához kapcsolódik, madártani megfigyelkései az Aquila c. szakfolyóirat 1898. teljes számát megtöltötték.

Almásy György szíve csücske mindig is Ázsia volt és maradt. Érdekes módon, nem természettani megfigyelései avatták őt máig forrásértékű tudóssá, hanem néprajzi feljegyzései, fölfedezései. Vándor-utam Ázsia szívébe c. tekintélyes munkája 1908-ban jelent meg magyar nyelven Budapesten, a K.M. Természettudományi Társulat kiadásában (fő mentora, Cholnoky Jenő fordította le az eredetileg német nyelven írt tudományos alapművet). 1906-ban egy második ázsiai útra is "benevez", ezúttal azonban feleségének írt naplófeljegyzéseiből lehet rekonstruálni  tapasztalatait.

Íme egy ilyen úti levél, mutatványul (Sántha István közlésében):

Végtelennek tetsző vonatozás
Baku, 1906. május 6.

Unalmas vonatozás után, ma reggel egészségesen érkeztünk meg Bakuba. Pesten minden a terv szerint haladt, de Lóczy (Lóczy Lajos, a kor geológus-geográfus doyenje – S.I.) nem jött ki minket elbúcsúztatni, mert a Vezúvot vizsgálta éppen ekkor Nápolyban. („Szily apó” ajánlja magát.) 

Budapesttől Lembergig az út hosszú és unalmas volt. Ott Ali várt ránk, és mint jó öreg „galíciai” mutatta meg a várost nekünk. Podwoloczykában Ostersetzer azzal a rémhírrel fogadott minket, hogy a fegyverek szállítását nem engedélyezik. Így az osztrák vám mindenhatójával már kialakított barátságunkat itt is meg kellett újítanunk (amit a good prince és Archer [Almásy barátja és útitársa – S.I.] ütöttek nyélbe). Magunkkal vittük Woloczykába a szeretetre méltó lengyelt, hogy a nagyhatalmú hivatalnoknál közbenjárjon az érdekünkben. Az intervenciónak köszönhetően rövid időn belül megkaptuk a szükséges iratokat és minden formalitás simán elintézıdött. Az orosz vám mindenhatója ezek után a szárnyai alá vett minket. Kijárta, hogy a zsúfolásig megtelt vonaton külön fülkét kaphassunk,  pedig mi csak hárman voltunk. Elkezdődött a végtelennek tűnő vonatozás, ezt időnként csak a kényelmes fülkék  feledtették. Étkező kocsit nem találtunk. A vonat tíz-húsz percet várakozott egy állomáson, ekkor kellett gyorsan vásárolnunk ennivalót. Rosztovban a vonat másfél órát állt, ez az idő elég volt arra, hogy egy jó talponállót találjunk. Az állomásokon általában jó talponállók üzemelnek, van köztük egy-kettő kiváló is, de rosszat egyáltalán  nem láttam. Útközben a vonat kissé kiürült, így Rosztovtól egyedül utaztunk. Útitársul egy perzsa „herceg”  kapcsolódott hozzánk, aki mint belügyminisztériumi hivatalnok dolgozik. Éppen most utazik vissza párizsi  szabadságáról és így ha egy kicsit is, franciául tudtunk beszélgetni egymással. A mai napot fürdéssel töltjük. Aztán  elküldjük Goldlusttal poggyászunkat, mert este indul a hajónk.  Következő levelemet Szamarkandból küldöm. Az  időjárás kellemes, amúgy amilyen júniusban szokásos, az igazi forróság még nem érkezett meg. 

(Almásy Györgynek 1906. évi kirgíziai útjáról vezetett naplólevelei közül az első. Ezeket feleségének küldte – német nyelven. Magyarra unokája, Gömörey Zita fordította.)

A továbbiakban már említett könyvének egy érdekes, összefüggő fejezetét (XV.) közöljük.

* 

A KHINAI HATÁRON

Almásy lakósátra (jurtja)

Mély álmomból jurtom ajtajának heves felszakítása ébresztett fel, meg Temir hangja, a ki a nyíláson át Oruz-bek után kiáltott, s félálomban hallottam még valami olyanfélét, hogy „húsz kazak" (dzsigirma kazak). Teljesen felébredve, dzsigitemet az ajtón látom kirontani s rögtön utána hangos lármát, kiabálást hallok, mire persze rögtön talpra ugrottam s kinn voltam a szabadban. Éppen szürkülni kezdett, de már elég világos volt, hogy mindent tisztán láthassak. Ebben a fakó fényben a legbolondabb jelenetek egyike fejlődött ki előttem, a mit csak képzelni lehetett.

Lovas alakok sűrű tömege lepte el a keskeny völgyet és a tisztást. Ennek a tömegnek közepén álltak embereim, mindannyian pongyolában, ahogy az ágyból kiugrottak, részben nagaikával, részben pedig puskával kezükben s azon iparkodtak, hogy a lovasok rohamait visszaszorítsák vagy hogy őket a lovakról levonszolják. E körül a kiabáló, szitkozódó tömeg körül egész csapat lovas hadakozott. Legalább 30 vagy 40 lovas kergetőzött itt apró, kóczos lovakon, majd előrenyomulva, majd visszavágtatva, valamennyien ordítva, kiabálva s mindegyik, mint valami lándzsával, úgy hadonázott hosszú ukurukjával. Egyszóval, tarka, vadul festői valóságos lovasrohammal álltam szemben.

Néhány ugrással embereim között teremtem, akik, úgy látszik, csak megjelenésemre vártak, hogy támadólag lépjenek fel. Ketten vagy hárman kíméletlenül kezdték a lovak orrát korbácsolni, mire azok megrémülve, felágaskodva szöktek hátra, míg a többiek egész egyetértelműen egyetlen egy embert rohantak meg, kirántották a nyeregből s oda állították elém. Először lekapták a süvegét s aztán ráordították, hogy már most hát feleljen a Csong-bai (nagy úr) szine előtt.

Embereimnek ez a homéri küzdelme a túlnyomó ellenséggel szemben különösnek tetszett előttem, de mivel a „vezér elestével" legalább a legközelebb állók némileg megcsendesedtek s a messzebb levők futottak, lótottak fel s alá, mintha megbolondultak volna, olyan fülsiketítő ordítással, hogy az ember feje belefájdult, mégis ezt a viszonylag nyugalmasabb pillanatot felhasználtam, hogy foglyomhoz forduljak. Átkötője szerint sztarsina volt, s így méltán vonhattam őt, lehetőleg kemény hangon, felelősségre. Lehetetlen ennek a különös kihallgatásnak részleteit elmondanom, mert valóságos boszorkánytánczot jártak azalatt körülöttünk. Szakadatlanul lármázva, fenyegetőzve hullámzott körülöttünk a sok lovas kazak, beleordítoztak a sztarsinával való beszédembe, s általában kezdték magukat olyan kellemetlenül viselni, hogy a nagaika folyton csattogott, sőt még egy-egy puskacső is elővillant, mire kénytelen voltam embereimre rákiáltani, hogy lőni nem szabad. A lárma miatt valósággal ordítoznunk kellett egymás fülébe.
A dolog veleje annyiban állott, hogy a tegnap este elmenekült suhancz késő éjjel, egészen kimerülve érkezett auljába, s ott elmondta, hogy mi megtámadtuk őket s két társa eltűnt. Rögtön felkerekedett az aul összes férfi-népe s nekiindult még az éjjel a foglyokat kiszabadítani!...

A mikor a sztarsina szerencsésen elérkezett ehhez a ponthoz, újra kezdődött a lárma; az egész raj a foglyok után üvöltött fülsiketítő kórusban, ismét kezdett kis csoportunk felé nyomulni s nem éppen jámbor fegyverükkel, az ukurukkal olyan aggodalmasan kezdtek hadonázni, hogy a jelenet egy pillanatra kritikusnak tűnt fel.

A milyen könnyen fel lehet izgatni a kirgizeket, alapjában véve ép oly gyávák, s azonkívül az orosz hatóságok iránt olyan nagy respektussal viseltetnek, hogy, ha csak hirtelen haragból nem, erőszakoskodásokra csak ritkán vetemednek. Mindenekelőtt tehát a kedélyeket kellett először lecsillapítanom s erre olyan eszközt használtam, amely már több esetben kijózanította az ellenkezőket. Jelt adtam embereimnek, hogy szorítsák egy kissé hátra a tömeget, a mit néhány nagaika-csapás az elül levő lovak orrára gyorsan foganatosított, aztán beugrottam a jurtba és kihoztam a jegyzőkönyvemet. Akkor aztán odabömböltem a sztarsinának: „hogy hívnak? melyik aulban vagy sztarsina?" s aztán hasonlóan szóltam rá a többiek közül is a legnagyobb torkúakra, minden nevet komoly arczczal írva a jegyzőkönyvembe.

Halotti csend követte ezt a ténykedést; a „felírás"-tól úgy félnek a kirgizek, mint a tűztől; valószínűleg bizonytalan, félelmes következményekkel van ez az ő tudatukban összekötve, mert ennek a módszernek sohasem marad el a hatása, s a rémület első pillanatában a halotthalavány, hebegő „deliquens" sohasem mulasztja el, hogy ártatlan együgyűséggel azonnal egész hűen be ne mondaná nevét és illetőségét.

Kirgizek lázadása

A mikor három vagy négy nevet felírtam, a lovasok kezdtek visszavonulni, s az eddig nagyon is öntudatosan fellépő sztarsina igen alázatos lett s kérelemre fogta a dolgot. Most már hát okosan lehetett velük beszélni. Legelőször  is a sztarsinát  hordtuk  le,  hogy, bár  hivatalt visel,   mégsem átall ilyen „csendháborítást'' (barantá-nak mondtuk) elkövetni. Azután tudomására hoztuk, hogy fegyver-rejtegetés bűntettében részes, mert mint az aul elüljárójának, tudnia kellett volna, hogy az egyik alattvalója „jegy" nélkül berdankát hord magával, s hogy e miatt majd a naryn-koli hatóság előtt meg fogjuk tenni ellene a feljelentést. Végül pedig kiadtam neki a parancsot, hogy a tegnapi szökevényt a további törvényes lépések megtétele végett azonnal szolgáltassa ki, s aztán egész csapatával együtt azonnal és feltétlenül takarodjék el.

(A folytatáshoz a További bejegyzések-re kell kattintani!)

KUBASSEK JÁNOS: A veddák földjén - Sri Lanka szigetén (2)

Arumugam doktor ugyan meglepődik látogatásunkon, mert idegenek nem szokták felkeresni Mantivut, de az átkelés közben készségesen magyaráz. Több mint egy évtizede foglalkozik leprás betegekkel, jól ismeri életüket, mindennapi problémáikat.

- A világon több millióra becsülhető a leprások száma. Sri Lankán 140 ezer nyilvántartott betegről tudunk, ami az összlakossághoz viszonyítva elég rossz arány, s feltehetően még ennél is magasabb a fertőzöttek száma.

- Van ennyi kórházi ágyuk?

- Nem kell mindenkinek kórházban feküdni. A betegek zöme csak vizsgálatra és kezelésre jár be a kórházakba. A gyógyszereket természetesen ingyen adjuk - mondja Arumugam.

A csónak evezőse, a széles karimájú szalmakalapot viselő Johann Antony Xavier huszonnégy éve dolgozik az egészségyügyi állomáson. Nap mint nap. ő hozza-viszi az ápolókat és néha a betegeket a sziget és a szárazföld között.

Mantivu kis kikötőjében már többen várják a csónakot. Nagy ritkán ilyenkor szokott a posta megérkezni. A levegő mozdulatlan. A füllesztő forróságban első pillantásra kihaltnak, lakatlannak tűnik a sziget. Partra szállunk. Félénken lépek ki a csónakból, mintha elátkozott földre tenném a lábam. Vadivel, az ápolók főnöke elénk jön. Arumugam doktor bemutat, és megkéri, hogy legyen a kalauzunk. A kikötő közelében néhány épületrom tűnik fel. Kísérőnk magyarázatot ad a szomorú látványra.

- 1978-ban hatalmas ciklon pusztított Sri Lanka keleti partvidékén. Battikaloában is nagy károkat okozott. Mantivun több kórházépületet megrongált, leszakította a tetőt, és néhány lakóbarakkot romba döntött. Máig sem tudtunk mindent kijavítani.

A gondozott kertek között haladva földszintes téglaépületek tűnnek fel: a mozgásképes ápoltak otthonai. Néhány mankóra támaszkodó, ősz hajú, sovány, félmeztelen embert pillantunk meg. Közelebb megyünk, és szóba elegyedünk az egyik idősebb férfival. Szemmel láthatóan örül, hogy beszélgethet valakivel, s elmondhatja a baját. Kicsit meglepődöm, mert először azt gondoltam, nem szívesen beszélnek a betegségükről, s inkább ellenséges fogadtatásra számítottam.

- Philipp Anthony a nevem. Ötvenhárom esztendős vagyok. Trinkomaliban, a brit haditengerészetnél szolgáltam mint sofőr.

- Mióta él itt?

- Tizenhat esztendeje. Nincs családom, nincsenek rokonaim, a barátaim elfelejtettek. Senki nem látogat, de örülök, hogy maguk most eljöttek ide.

Megdöbbenve hallgatom a szavait. Vadivel int, s tovább megyünk. Séta közben röviden ismerteti a telep történetét:

- Angol keresztény misszió segítségével 1951-ben alapították a telepet. Abban az időben még sok fertőző beteg volt, s olyan korszerű gyógyszerekkel sem rendelkeztünk, mint manapság, ezért látszott célszerűnek az elkülönítés. Kezdetben angol, amerikai, ír és ausztráliai nővérek és orvosok dolgoztak Mantivun. Külföldről is jelentős anyagi támogatást kaptunk. Szirimavo Bandaranaike első választási győzelme után a segélyek hirtelen elapadtak, a külföldi nővérek, orvosok eltávoztak, s azóta mindent saját erőnkből kell megoldani. Az akkori betegek többsége már meghalt. Ma 106 embert, köztük 17 nőt gondozunk. Az épületek felújítására szerény költségvetésünkből nem telik, a ciklonok gyakran ismétlődő pusztításait kizárólag a saját szűkös eszközeinkkel tudjuk kijavítani - mondja keserűen, miközben a legnagyobb, szélrohamoktól megviselt külsejű kórházépülethez közeledünk.

Az egyik kórteremben 15-20 beteg van, valamennyien előrehaladott állapotban. Az ápoltak a földön elhelyezett koszos matracokon és piszkos lepedőkkel leterített vaságyakon ülnek vagy fekszenek. Közönyös arckifejezéssel, teljes apátiába süllyedve bámulnak maguk elé. A málló vakolatú, repedezett falak jelzik, hogy az egészségtelen trópusi klíma nemcsak az emberek fizikumát sorvasztja, hanem a házakat sem kíméli. A kórtermek szegényes berendezése néhány ütött-kopott lemezszekrényből és rozoga székből áll. A mennyezetről a sérült lapátú ventilátor mint valami élettelen, kiterjesztett szárnyú madár lóg le. Valamikor működött, de ma már nem enyhíti a fülledtséget.

Vadivel odalép egy tolókocsiban ülő, révedező tekintetű öregemberhez. Kanavadipillai 18 éve van itt. Földművelő volt, egy közeli faluból került a telepre. Él a családja, de eddig még senki sem látogatta meg. Levelet sem szokott kapni. Úgy látszik, a hozzátartozók teljesen megfeledkeztek róla. A lábát hamarosan amputálni kell. Öreg már a műtéthez, s a szíve sem jó, nemsokára hetvenéves lesz, de az orvosok szerint nincs más lehetősége a további életben maradásra.

Két fiatal ápoló hatalmas fémkondérokat tesz a kórterem előtti, gyalulatlan deszkából összetákolt asztalra. Megkezdődik az ebédosztás. A felsorakozó ápoltak szánalmas látványt nyújtanak. Az ápolók minket is megkínálnak, de képtelenek vagyunk akár egy falatot is elfogadni. Az egyhangú ebéd főtt rizsből és vegetáriánus zöldségkeverékből áll. Néhány idősebb ápolt ujjcsonkjaival képtelen az önálló étkezésre, s a kanalat sem tudja megfogni; őket a társaik etetik.

- Húst már évek óta nem tudunk a betegeinknek adni. Havi 50 ezer rúpia a költségvetésünk, ebből kell fedezni a 30 ápoló és az orvosok fizetését, a telep fenntartásának költségeit, s az ápoltak megélhetését - közli szomorúan kísérőnk.

Földön ülő, tigrisarcú fiatal fiú emeli ránk kétségbeesett szemeit. Pillantásán látszik, benne még nem hunyt ki a remény, hogy talán visszakerülhet az egészségesek világába, ahonnan ez az iszonyatos kór száműzte. Vadivel elkomorodva szólal meg:

- Szenajeszuri Gáliéban élt. Halászként dolgozott. Éppen az esküvője előtt derült ki a betegsége. A menyasszonya rögtön otthagyta. Sajnos túl későn került ide. A lepra nemcsak a kezét, lábát, hanem már az arcát is megtámadta, amikor először vizsgálta orvos. Fájdalmat nem érez, ez fájdalommentes betegség. Ha az orrcsont is roncsolódik, tigrisarc keletkezik. Tükör az egész telepen nincs, de látják egymást, sejtik magukról, hogy milyen lehet a külsejük; emiatt sokszor vannak lelki gyötrelmeik. Szenajeszurinak három testvére él, de soha senki nem látogatja, még a szülei sem keresik fel. Ő azonban még mindig bizakodik, bár azt tudja, hogy halászni már nem lesz képes csonka ujjaival. Minden csütörtökön és vasárnap - a látogatási napokon - kivonszolj a magát a csónakkikötőbe, és várja a családtagjait. Késő estig a parton ül és a lagúna vizét nézi, az ételét is az ápolók viszik utána. A betegek fizikai állapotukat, bármennyire súlyos, könnyebben el tudják viselni, mint azt a lelki, érzelmi sivárságot, amit a lepra okoz. A magány és a kitaszítottság tudata van rájuk a legnyomasztóbb hatással.

- Nem próbálkoztak valamilyen elfoglaltságot teremteni, munkát adni számukra?

- Sokan olyan állapotban vannak már, hogy szinte magatehetetlenek. A barakkok rendben tartásán, a kertjük gondozásán kívül mást nem várhatunk el tőlük. Néhányan az ápolóknak segítenek a főzésben, házimunkában, gyógyszerek szétosztásában. Ketten a gazdasági ügyek intézésében vesznek részt, illetve a hivatalos nyilvántartásokat vezetik. Van egy kisebb könyvtár, de ezt nem veszik igénybe; mindössze három ember olvas rendszeresen. Az egyikük tanító volt, a másik kettő katona. Tudjuk, hogy sok egymás közti konfliktusuk szűnne meg, ha értelmes, tartós elfoglaltságuk lenne, de a megfelelő feltételek hiányában ezen nem tudunk segíteni.

Az egyik lakóbarakkból kedves arcú idősebb apáca lép ki. A fehér ruhás nő elhasznált kötszereket dob a szeméttartóba, melynek tartalmát naponta elégetik. Cecília Paneloe nővér a telep megalapítása óta dolgozik Mantivun. Battikaloában él, de idős kora ellenére minden második napon megjelenik a leprások között, akik nagy tisztelettel, szeretettel és megbecsüléssel fogadják. Ő jelenti az állandó kapcsolatot a külvilággal, az élettel. Mindenkit név szerint ismer, s minden beteghez van kedves szava. Állhatatosan, önfeláldozóan végzi munkáját immár három évtizede. Senkitől sem kap ezért pénzt, elismerést, kitüntetést, s amikor megkérdezem tőle, miért vállalja ezt a nehéz szolgálatot, csendesen csak annyit válaszol: - Ez a kötelességem.

(Gondolat, 1989. Világjárók, 186. - A beszámoló adatai az 1980-81-es időszakra vonatkoznak.)

Illusztráció: Vadivel főápoló és Cecilia nővér, akik a legtöbbet tesznek a leprás betegekért. Jobb szélen a szerző.