ALMÁSY GYÖRGY: Vándor-útam Ázsia szívébe (1)

Almásy György

A szerző nem más, mint a legendás hírű "angol beteg", Almásy László nem kevésbé híres és a tudomány számára pótolhatatlan felfedező édesapja. Tőle örökölte az Afrika-kutató László más világok megismerésének szenvedélyét, ám az apának sem kellett messzire mennie példáért, hiszen a nagyapa, az 1873-ban született Almásy Ede egyik alapító tagja volt a Magyar Földrajzi Társaságnak és élénk levelezésben állt Herman Ottóval.

Almásy György jogot tanult Grázon, egy ideig hivatalnokként dolgozptt Budapesten, majd visszavonult birtokára s a természettudomány - főként a madarászat - kezdte foglalkoztatni. Első komolyabb kutatómunkája a Duna deltához kapcsolódik, madártani megfigyelkései az Aquila c. szakfolyóirat 1898. teljes számát megtöltötték.

Almásy György szíve csücske mindig is Ázsia volt és maradt. Érdekes módon, nem természettani megfigyelései avatták őt máig forrásértékű tudóssá, hanem néprajzi feljegyzései, fölfedezései. Vándor-utam Ázsia szívébe c. tekintélyes munkája 1908-ban jelent meg magyar nyelven Budapesten, a K.M. Természettudományi Társulat kiadásában (fő mentora, Cholnoky Jenő fordította le az eredetileg német nyelven írt tudományos alapművet). 1906-ban egy második ázsiai útra is "benevez", ezúttal azonban feleségének írt naplófeljegyzéseiből lehet rekonstruálni  tapasztalatait.

Íme egy ilyen úti levél, mutatványul (Sántha István közlésében):

Végtelennek tetsző vonatozás
Baku, 1906. május 6.

Unalmas vonatozás után, ma reggel egészségesen érkeztünk meg Bakuba. Pesten minden a terv szerint haladt, de Lóczy (Lóczy Lajos, a kor geológus-geográfus doyenje – S.I.) nem jött ki minket elbúcsúztatni, mert a Vezúvot vizsgálta éppen ekkor Nápolyban. („Szily apó” ajánlja magát.) 

Budapesttől Lembergig az út hosszú és unalmas volt. Ott Ali várt ránk, és mint jó öreg „galíciai” mutatta meg a várost nekünk. Podwoloczykában Ostersetzer azzal a rémhírrel fogadott minket, hogy a fegyverek szállítását nem engedélyezik. Így az osztrák vám mindenhatójával már kialakított barátságunkat itt is meg kellett újítanunk (amit a good prince és Archer [Almásy barátja és útitársa – S.I.] ütöttek nyélbe). Magunkkal vittük Woloczykába a szeretetre méltó lengyelt, hogy a nagyhatalmú hivatalnoknál közbenjárjon az érdekünkben. Az intervenciónak köszönhetően rövid időn belül megkaptuk a szükséges iratokat és minden formalitás simán elintézıdött. Az orosz vám mindenhatója ezek után a szárnyai alá vett minket. Kijárta, hogy a zsúfolásig megtelt vonaton külön fülkét kaphassunk,  pedig mi csak hárman voltunk. Elkezdődött a végtelennek tűnő vonatozás, ezt időnként csak a kényelmes fülkék  feledtették. Étkező kocsit nem találtunk. A vonat tíz-húsz percet várakozott egy állomáson, ekkor kellett gyorsan vásárolnunk ennivalót. Rosztovban a vonat másfél órát állt, ez az idő elég volt arra, hogy egy jó talponállót találjunk. Az állomásokon általában jó talponállók üzemelnek, van köztük egy-kettő kiváló is, de rosszat egyáltalán  nem láttam. Útközben a vonat kissé kiürült, így Rosztovtól egyedül utaztunk. Útitársul egy perzsa „herceg”  kapcsolódott hozzánk, aki mint belügyminisztériumi hivatalnok dolgozik. Éppen most utazik vissza párizsi  szabadságáról és így ha egy kicsit is, franciául tudtunk beszélgetni egymással. A mai napot fürdéssel töltjük. Aztán  elküldjük Goldlusttal poggyászunkat, mert este indul a hajónk.  Következő levelemet Szamarkandból küldöm. Az  időjárás kellemes, amúgy amilyen júniusban szokásos, az igazi forróság még nem érkezett meg. 

(Almásy Györgynek 1906. évi kirgíziai útjáról vezetett naplólevelei közül az első. Ezeket feleségének küldte – német nyelven. Magyarra unokája, Gömörey Zita fordította.)

A továbbiakban már említett könyvének egy érdekes, összefüggő fejezetét (XV.) közöljük.

* 

A KHINAI HATÁRON

Almásy lakósátra (jurtja)

Mély álmomból jurtom ajtajának heves felszakítása ébresztett fel, meg Temir hangja, a ki a nyíláson át Oruz-bek után kiáltott, s félálomban hallottam még valami olyanfélét, hogy „húsz kazak" (dzsigirma kazak). Teljesen felébredve, dzsigitemet az ajtón látom kirontani s rögtön utána hangos lármát, kiabálást hallok, mire persze rögtön talpra ugrottam s kinn voltam a szabadban. Éppen szürkülni kezdett, de már elég világos volt, hogy mindent tisztán láthassak. Ebben a fakó fényben a legbolondabb jelenetek egyike fejlődött ki előttem, a mit csak képzelni lehetett.

Lovas alakok sűrű tömege lepte el a keskeny völgyet és a tisztást. Ennek a tömegnek közepén álltak embereim, mindannyian pongyolában, ahogy az ágyból kiugrottak, részben nagaikával, részben pedig puskával kezükben s azon iparkodtak, hogy a lovasok rohamait visszaszorítsák vagy hogy őket a lovakról levonszolják. E körül a kiabáló, szitkozódó tömeg körül egész csapat lovas hadakozott. Legalább 30 vagy 40 lovas kergetőzött itt apró, kóczos lovakon, majd előrenyomulva, majd visszavágtatva, valamennyien ordítva, kiabálva s mindegyik, mint valami lándzsával, úgy hadonázott hosszú ukurukjával. Egyszóval, tarka, vadul festői valóságos lovasrohammal álltam szemben.

Néhány ugrással embereim között teremtem, akik, úgy látszik, csak megjelenésemre vártak, hogy támadólag lépjenek fel. Ketten vagy hárman kíméletlenül kezdték a lovak orrát korbácsolni, mire azok megrémülve, felágaskodva szöktek hátra, míg a többiek egész egyetértelműen egyetlen egy embert rohantak meg, kirántották a nyeregből s oda állították elém. Először lekapták a süvegét s aztán ráordították, hogy már most hát feleljen a Csong-bai (nagy úr) szine előtt.

Embereimnek ez a homéri küzdelme a túlnyomó ellenséggel szemben különösnek tetszett előttem, de mivel a „vezér elestével" legalább a legközelebb állók némileg megcsendesedtek s a messzebb levők futottak, lótottak fel s alá, mintha megbolondultak volna, olyan fülsiketítő ordítással, hogy az ember feje belefájdult, mégis ezt a viszonylag nyugalmasabb pillanatot felhasználtam, hogy foglyomhoz forduljak. Átkötője szerint sztarsina volt, s így méltán vonhattam őt, lehetőleg kemény hangon, felelősségre. Lehetetlen ennek a különös kihallgatásnak részleteit elmondanom, mert valóságos boszorkánytánczot jártak azalatt körülöttünk. Szakadatlanul lármázva, fenyegetőzve hullámzott körülöttünk a sok lovas kazak, beleordítoztak a sztarsinával való beszédembe, s általában kezdték magukat olyan kellemetlenül viselni, hogy a nagaika folyton csattogott, sőt még egy-egy puskacső is elővillant, mire kénytelen voltam embereimre rákiáltani, hogy lőni nem szabad. A lárma miatt valósággal ordítoznunk kellett egymás fülébe.
A dolog veleje annyiban állott, hogy a tegnap este elmenekült suhancz késő éjjel, egészen kimerülve érkezett auljába, s ott elmondta, hogy mi megtámadtuk őket s két társa eltűnt. Rögtön felkerekedett az aul összes férfi-népe s nekiindult még az éjjel a foglyokat kiszabadítani!...

A mikor a sztarsina szerencsésen elérkezett ehhez a ponthoz, újra kezdődött a lárma; az egész raj a foglyok után üvöltött fülsiketítő kórusban, ismét kezdett kis csoportunk felé nyomulni s nem éppen jámbor fegyverükkel, az ukurukkal olyan aggodalmasan kezdtek hadonázni, hogy a jelenet egy pillanatra kritikusnak tűnt fel.

A milyen könnyen fel lehet izgatni a kirgizeket, alapjában véve ép oly gyávák, s azonkívül az orosz hatóságok iránt olyan nagy respektussal viseltetnek, hogy, ha csak hirtelen haragból nem, erőszakoskodásokra csak ritkán vetemednek. Mindenekelőtt tehát a kedélyeket kellett először lecsillapítanom s erre olyan eszközt használtam, amely már több esetben kijózanította az ellenkezőket. Jelt adtam embereimnek, hogy szorítsák egy kissé hátra a tömeget, a mit néhány nagaika-csapás az elül levő lovak orrára gyorsan foganatosított, aztán beugrottam a jurtba és kihoztam a jegyzőkönyvemet. Akkor aztán odabömböltem a sztarsinának: „hogy hívnak? melyik aulban vagy sztarsina?" s aztán hasonlóan szóltam rá a többiek közül is a legnagyobb torkúakra, minden nevet komoly arczczal írva a jegyzőkönyvembe.

Halotti csend követte ezt a ténykedést; a „felírás"-tól úgy félnek a kirgizek, mint a tűztől; valószínűleg bizonytalan, félelmes következményekkel van ez az ő tudatukban összekötve, mert ennek a módszernek sohasem marad el a hatása, s a rémület első pillanatában a halotthalavány, hebegő „deliquens" sohasem mulasztja el, hogy ártatlan együgyűséggel azonnal egész hűen be ne mondaná nevét és illetőségét.

Kirgizek lázadása

A mikor három vagy négy nevet felírtam, a lovasok kezdtek visszavonulni, s az eddig nagyon is öntudatosan fellépő sztarsina igen alázatos lett s kérelemre fogta a dolgot. Most már hát okosan lehetett velük beszélni. Legelőször  is a sztarsinát  hordtuk  le,  hogy, bár  hivatalt visel,   mégsem átall ilyen „csendháborítást'' (barantá-nak mondtuk) elkövetni. Azután tudomására hoztuk, hogy fegyver-rejtegetés bűntettében részes, mert mint az aul elüljárójának, tudnia kellett volna, hogy az egyik alattvalója „jegy" nélkül berdankát hord magával, s hogy e miatt majd a naryn-koli hatóság előtt meg fogjuk tenni ellene a feljelentést. Végül pedig kiadtam neki a parancsot, hogy a tegnapi szökevényt a további törvényes lépések megtétele végett azonnal szolgáltassa ki, s aztán egész csapatával együtt azonnal és feltétlenül takarodjék el.

(A folytatáshoz a További bejegyzések-re kell kattintani!)