ALMÁSY GYÖRGY: Vándor-útam Ázsia szívébe (5.)

Tien san-i tájak

A mindinkább növekedő település, az orosz falusi nép, a bevándorló tarandzsik és dungánok beköltözködése, meg a csala-kirgizek és kazakok folyton növekedő telepedése mind több és több legelőt von el a nomádoktól. A szyrteken azelőtt csak a vadjuhok tanyáztak, de a pásztorok mindinkább arra kényszerűltek, hogy maguk is felhasználják. E mellett nő a nomádok száma is, és így valóságos életkérdéssé vált rájuk nézve a legelőhiány. Ez a dolog nagy veszély az erdőkre nézve, mert az erdőben való legeltetés évről-évre nő. A jól zárt, tiszta-aljú erdőket azonban könnyen érthetően kerüli a nomád, s ilyen önmagát védelmező erdők előállítása volna az erdészetnek legfontosabb és egyedül czélravezető teendője.

Hogy a tarvágásnak milyen jó eredményei volnának, azt különböző leégett, vagy szélvihartól ledöntött erdőrészleteken láttam. A Tien-san-ban igen gyakran lehet egész erdőrészleteket teljesen elhalva találni. Kezdetben az ember nem érti ezt a katasztrófát, s csak később látja, hogy ezek égett helyek. A Picea Schrenckiana, mint már említettem, nagyon kevés gyantát tartalmaz, s így nagyon rossz tüzelőanyag. A tűz tehát főképen az illó olajokkal telt tűleveleket, a finomabb gallyakat, meg a fa hatalmasan hasadozott kérgét emészti meg, míg a törzsek maguk a legrosszabb esetben gyengén megszenesednek, de különben látszólag érintetlenül maradnak; aztán lassan elvesznek, elhalaványodnak s végül csak a látszólag minden ok nélkül elpusztult erdő fehér törzseinek kísérteties és szomorú látványa marad meg. A klima és a talajminőség miatt amúgy is szétválasztott erdőrészletek között aztán izoláltan marad az így tönkretett részlet, hogy annál érthetetlenebb rejtély gyanánt tűnjék fel. Mint mondám, mindig az erdőégés okozta ezeket a pusztításokat, mert a kártékony rovarok nem maradnának ilyen élesen megjelölt határok között.

Már most azokon a területeken, a melyeket a nomádok megkíméltek, kiadós fiatalos fejlődik, a mely, ha a pusztult csík keskenyebb, úgy teljesen elfedi az irtás helyét, míg ha nagyobb a folt, akkor a szélektől látszik befelé nyomulni. Hasonló az eset a viharpusztította helyeken is, a melyek szintén nem tartoznak a ritkaságok közé, de itt a körülmények természetesen sokkal kedvezőtlenebbek, mint amott. Az Ak-bulak balpartján láttam különösen érdekes viharpusztítást. Ott majdnem pontosan észak-déli irányban töménytelen, egymáshoz csalódásig hasonló dombhát húzódik le a hegységről, a melyek pontosan, a 99. ábrán látható rajz szerint, keleti oldalukon erdővel, nyugati lejtőjükön pedig réti növényzettel vannak fedve. Ezen a térszínen száguldott végig valami igazi tornádó, s 500—600 méter széles utat vágott körülbelül  10—12 ilyen domblánczon keresztül. Jobbra, balra az erdő érintétlen s a legszebb zárulással és fejlődéssel fedi a lejtőket, a szél nyomán azonban olyan a kép, mintha gondos kezek hosszú csíkot vágtak volna ki, teljesen éles határral, egyenes irányban. A tornádó forgó, örvénylő mozgása miatt a fatörzsek keresztül-kasul henteregnek egymáson, s felálló ágaikkal embernek és lónak egyaránt, áthághatatlanul útját állják.

Itt is, a lehető legkedvezőtlenebb körülmények között látni lehet, hogy az egymásra dőlt törzsek összevisszaságában új, erőteljes fiatalos növekszik.

Maral-szarvas

Hogy a Tien-sanban az erdők magról olyan kevéssé szaporodnak, annak egyik fontos oka az is, hogy a Picea Schrenckiana aránylag nagyon kevés tobozt hoz, s ezeknek a felfelé irányuló, gyéren elhelyezett tobozoknak termései is csak igen kis perczentben jutnak rendeltetésük helyére, s ebben a főbűnösök, sajnos, éppen kedveltjeim,a madarak. A keresztcsőriíek, a Carpodacus-félék, sőt még a nehézkes ázsiai meggyvágó (Coccotkraustes s peculige-rns) is szívesen torkoskodnak a fenyő tobozából, de a legnagyobb pusztítást a havasi szajkó (Nucifraga caryocathactes) okozza, a mely rendkívül gyakori költőmadár a Tien-sanban. Tuczatonként kergetőzik a Csar- karga (foltos varjú), mint a hogy a kirgizek nevezik, mindenütt az erdőkben, s valóban arczátlanul pusztítja a fenyőket, mert a tobozokat letöri, valami védett helyre hurczolja, s ott szétszedve, a magokat nagy delicziával falja fel.

Miután ezt a működését majdnem kizárólag a sűrű ágak árnyékában a földön végzi, azért még azok a magok is elvesznek az erdőfejlődésre nézve, a melyeket a madár nem eszik meg, hanem a tobozok felnyitásakor belőlük kiszór. Rendkívül nagy gyakoriságánál fogva a fenyőrigót a tien-sani erdők komoly ellenségének tartom, s pusztítása valóban kívánatos volna.

A Tien-san erdőállománya nemcsak jogos büszkesége a turkesztáni erdőgondnokságnak, hanem a fában szegény Ázsia szivében oly érték is, a minek fentartása és hasznosítása az orosz közigazgatásnak nagyon is érdeke. (...)

Öt napig kalandoztunk Naryn-kol vidékének gyönyörű erdeiben. 16-án és 17-én az Ak-bulak-völgyben, 18-án és 19-én a Bajan-kol-völgyben tanyáztunk, míg 20-án a Kapkak-völgyben állítottuk fel jurtjainkat. Vadászkirándulásainkat mindig úgy rendeztük, mint a Dzsergalán-völgyben, vagyis a míg mi vadászok az erdőben kóboroltunk, addig a dzsigitek és preparátorok pontosan előre megállapított helyre költöztették át a tanyát, úgy, hogy mikor a hegyekről ismét leszálltunk, barátságosan köszöntött bennünket a jól berendezett „vadászkastély" ; — felejthetetlen, pompás élet volt ez itt a gyönyörű őszi időben.

Az erdőkben igen sok vad tanyázik és állatviláguk nagyon érdekes. Különösen eddig nem észlelt madarak, igazi erdei lakók, mint Troglodytes, Certhia, Regulus- fajok ragadták meg figyelmemet. A vadállomány, különösen a mi az őzeket és a nyírfajdot illeti, a legjobban ápolt európai vadászterületeknek sem vált volna szégyenére. Szerencsém volt több szép bakot elejteni, habár sajnos, egy sem volt közöttük oly remek példány, mint a melyet a Kapkak-völgyben elhibáztam. Embereim mindenre rápuskáztak, de szerencsére, nem sokat találtak. Különösen Szitnyikov ért el remek rekordot, s örökös mentegetődzésével: „csap~kelgen" (nagyon gyorsan jött) végül az egész karaván gúnyjának czéltáblája lett. A tanyán sem hiányzott a pecsenye, s nemcsak a magunk konyháján sütöttünk kitűnő őzkubardakot friss burgonyával, hanem még a szomszédos aulok kazakjainak is jutott; sőt még a naryn-koli kozákok parancsnokának is küldtem egy pompás bakot ajándékba, részben korrekt, katonás magaviselete iránt érzett hálám elismeréséül, de főképen azért, hogy az ucsasztkovyt megbosszantsam.

A környék kazakjaival időközben ismét jobb viszonyba kerültünk, a mi különösen onnan származott, hogy ez az örökké éhes népség a mi húsfeleslegünket nem akarta elszalasztani. Pecsenyéinkért sok tejet, airant és kumiszt hoztak, a mennyi csak tetszett, embereink pedig valóságos cserekereskedést folytattak, a mennyiben ételekért és más eszközökért taramis-t cseréltek, a melyből a szyrti kirándulás óta nagy készletet hordtunk magunkkal. A taramis vékony zsineg, a mely a nagyobb emlősállatok ínszalagjaiból egészen különös eljárással készül, s valóban elszakíthatatlanul szilárd s azért a nomád nők nagyon szeretik. Azok az ínkötegek, a melyek különösen a hatalmas szarvak hordozására szolgálnak a kuldzsák nyakában, úgy látszik, különösen jó taramist szolgáltatnak, és így embereink igen jó üzleteket csináltak a kazakokkal, mert a nők mindég tanyánk körül ólálkodtak, hogy egy-egy darabot elkoldúljanak.

A míg így napjaink a Tekkesz-vidéken kellemesen és eredményesen folytak, egyszersmind sajnosan csalódtunk is, mert éppen az a vad, a melyet leginkább szerettünk volna Naryn-kol erdeiben elejteni, a maralszarvas (Cervus eustephanus v. maral) annyira nem mutatkozott, hogy nem is vadásztam már rá. Ez a vad pedig az amerikai vapitihez áll közel, mint nemének valódi óriása.

A XIX. század közepén még a rőtvad oly bőven tanyázott a Tien-san erdeiben, hogy pl. Szeverczov még minden nehézség nélkül gyűjthetett belőle néhány példányt. Ma azonban már annyira megfogyott, hogy csak az Ücsmerke mellett, a transzili Ala-tau keleti végén, meg Naryn-kol vidékén lehet még megtalálni.

A Ming-tör szyrten, a Mokacsi- völgyben, meg a Kuru-szai mellett még találtam elhányt agancsokat, s Attei ezeknek láttára elmesélte, hogy még 30 vagy 40 évvel ezelőtt meglehetősen sok rőtvad élt az erdőtlen szyrteken s ő még mint fiatal gyerek, vadászott is rájuk. Ezeken a különben teljesen mállott, porhanyó agancsokon nem találtam meg az igazi maral ismertető jeleit, úgy, hogy az a gondolatom támadt, hogy talán annak idején a Bara-szingha-szarvas (Cervs Wallichi) terjedt el idáig, az ő életviszonyainak teljesen megfelelő havasi vidékekre. Ezt ma már határozottan állítani nem lehet, mert a Száry-dzsasz szyrtek utolsó szarvasa évtizedekkel ezelőtt elköltözött már az örök vadászterületekre.
A Szemirjecsenszkben még ma is élő rőtvadat illetőleg bizonyos, hogy az a Cervus eustephanus fajhoz tartozik, de még van egy másik, az európai rőt szarvashoz közelálló faj is. Az Amu-darja mellett kétségtelenül ott él a mi Cervus elaphus fajunknak erőteljesebb változata, s a Tarim-medenczéből leírt „Jarkand-szarvas" is minden jellemvonásában nagyon hasonlít ehhez Töménytelen sok elvetett agancsot láttam vadászoknál meg a bazárokban, a melyek nemcsak, hogy tetemesen gyengébbek voltak, mint a maraléi, hanem még olyan jeleket is láttam rajtok, a melyek arra engednek következtetni, hogy nemcsak a Cervus elaphus él itt, hanem esetleg a Cervus xanthopygus, amannak khinai válfaja is eljuthatott ide a Tien-san keleti részére.(...)

Kétségtelen, hogy a Tien-san szarvasainak főalakja a vapitihez hasonló maral. Minden bazárban töménytelen agancsot lehet látni, 30-—40 kocsiból álló egész karavánok szállítják nyugat felé, s a taskenti és szamarkandi nyergesek százával és százával tartják raktáron, mert a szárt nyergek némely diszítményét és betétjeit kizárólag szarvas-agancsból szokták készíteni. Az agancsok egy része ugyan nagy valószínűség szerint a khinai Altaiból származik, de azért Kuldzsa és a keleti Tien-san vidéke is tekintélyes behozatalt szolgáltat, a mint azt különösen a Szemirjecs kormányzóság 1900. évi évkönyvének a Kuldzsával folytatott forgalmi statisztikája mutatja, mert e szerint (15. oldal) az 1898. évi maral szarv-behozatal nem kevesebb, mint 3032 pud (18,500 kgr.) volt, és egy pudnak az ára 45—48 rubel. Száz és száz ilyen agancsot néztem meg s mindegyiken kétségtelenül fel lehet ismerni a marai-agancs jellemző sajátságát. A szár ugyanis feltűnő erős és hosszú, a középső és a szem-ágak közel egymás mellett állnak; az agancs szélesen szétágazik, különösen pedig a korona sajátságos lapos, tenyérszerű, bár nem sok végződése van. A legtöbb agancs 12- egészen 14-ágú, s csak egyetlenegyre emlékszem, a mely 20- vagy 22-ágú lett volna.

Frissen levágott maral-agancsot a karkarai vásáron láttam; a szarvasokat állítólag nem sokkal megérkezésünk előtt lőtték az Ücsmerke mellett. Azok az agancsok is, a melyeket a naryn-koli kozákoknál láttam, szintén a Cervus eustephanus szarvai voltak, kettő kivételével; hasonlóképen maraltól származott az az óriási agancs is, a melyet az Ak-bulak kavicsában találtam, s a melynek láttára még Attei is „Ai bai bai pai pai..." kiáltásokban tört ki, a mi a kirgizek legnagyobb csodálkozásának a jele.

Maral agancsok

Szemirjecsben azért pusztul ki a szarvas, mert Khinában rendkívül magas áron vásárolják a háncsban levő agancsokat, a melyek ott gyógyszerkészítésre szolgálnak. A legjobban becsülik a hatágúakat s ezekért még 100 rubelt is fizetnek, a mi ugyancsak csábító jutalom a vidék töménytelen vadászának szemében. Az erdők sajátságos eloszlása miatt nagyon könnyű ez erdei vadra vadászni, s ha csak két vagy három hajtóra tud szert tenni, még a legnagyobb koczavadász is eredményre juthat. Így hát nem csoda, hogy oly ijesztő gyorsan leapadt az erdei vad a temérdek (és sajnos, sokszor igazán kitűnő) vadász hajszolása következtében. Nem is maradt ma már másutt rőtvad, csak az Ücsmerke nehezen hozzáférhető, kietlen vidékein, meg Naryn-kol körül. Az előbbi helyen azért maradt meg, mert ott igen nehéz a vadászat, az utóbbi helyen pedig az összefüggő erdőségek sokkal jobban védelmezik a vadat, de meg a gazdag khinai területekről mindig új és új átvándorlás van. Néhány rőtvad tanyázik még a hegység leghozzáférhetetlenebb zugaiban is; legalább Temir, a kit kitűnő vadásznak ismerek, azt állítja, hogy a Kara-kol völgyben Przsevalszk mellett van még két példány, meg egy gyenge bika, a melyeket még eddig nem sikerült elejteni. Állítólag még a hegység nyugati részében Naryn környékén és az At-hasa körül is él még néhány. Ezeken  kívül azonban a két fennebb említett hely kivételével a rőtvadat kiírtottnak tekinthetjük.

Sajnos, hogy meg kell említenem, hogy a vad kiirtásában nem a benszülöttek vitték a főszerepet, mert a kirgizek és a kitűnő vadászok gyanánt ismeretes przsevalszki szárt-kalmakok csak a szőrös agancsú bikákra vadásztak, míg az anyaállatot általában békében hagyják, hanem a főmesterek az orosz telepesek voltak, különösen pedig a kozákok, a kik a vadban nemválogattak, s azonkívül még kopókkal is vadásztak, s ezzel az állatokat valósággal megtizedelték, szétugrasztották és elűzték.

A vadászat ezen módjának tulajdonítom azokat az állapotokat is, a melyeket a naryn-koli hegyek között tapasztaltam s a melyek arra a meggyőződésre vezettek, hogy a naryn-koli erdőség ma már csak inkább a bőgés idején népesül be, míg a rőtvad állandóan nem tanyázik itt. Majdnem az egész erdőséget bejártuk a határszéltől kezdve s csak 5—6 szarvas nyomát találtuk, de egyetlen egy anyaállatét sem.

Az idevaló kozákok az erdőnek két helyét jelölték ki, mint rendes bőgés-helyet minden évben, de a mellett megerősítették, hogy az állatok hiánya mindig érezhetőbb lesz. TemiR találta meg azt az egyszeiű magyarázatot, hogy ennek oka a minden kirgiz mérgen szemében gyűlöletes kopókkal való vadászat lehet. S azt hiszem, igaza van. Mert ezt a folytonos nyugtalanítást ezekkel a sebesen hajtó kozák kutyákkal a rőtvad sokáig nem állja ki.

A határon túl Khinában jobbak az állapotok, mert ott kevesebbet vadásznak s a vidék egyáltalában majdnem teljesen lakatlan. Be kell vallanom, hogy néhány nap múlva, a mikor megismertem már a naryn-koli vadászat állapotát, kétszeresen vágyakozó pillantással tekintgettem át az előttem elzárt hatalmas birodalom területére, annak messze kéklő erdős hegyvidékére. Melyik vadász nem ismeri azt az érzést, a mikor nyomorúságos vadászterületen állva, vágyakozva kacsintgat át arra a területre, a melyet a „herczegi" vagy a „kincstári" korlátok áthághatatlanul védelmeznek. Én most éppen így jártam. A kipusztított vadászterület, a mely rendelkezésemre állt, a kis 394.000 km2 területű Szemirjecs kormányzóság volt, és a „kincstári" vadászterület maga Khina volt, a mely kelet felé sok ezer kilométer hosszúságban nyúlik el a Sárga-tengerig.

Éppen Szemirjecsben való tartózkodásunk idejében, 1900. nyarán terjesztették ki az általános turkesztáni vadvédelmi törvényt erre a kormányzóságra is, s egyszersmind elrendelték a rőtvad három évig tartó teljes kíméletét; bár sikerülne ezzel a tizenkettedik órában behozott intézkedéssel a nemes vad teljes megsemmisülését megakadályozni!

Magam az említett elvetett agancsokon kívül a rőtvadnak csak csapásait tanulmányozhattam. Volt alkalmam jó magyar szarvasok csapásait látnom, de azoknak lába-nyoma a maraléhoz képest éppen olyan kicsinység, mint a mi legszebb szarvasagancsunk a maralnak karvastagságú agancsához képest. Természetes, hogy nagyon szerettem volna szarvast lőni, nemcsak a gyűjtemény kedvéért, hanem, őszintén megvallom, magáért a pompás vadászatért is; hamar meggyőződtem azonban, hogy a vadállomány csekélysége miatt csakis a véletlen segíthetett volna eredményre, s így drága időmet más, hálásabb feladatoknak kellett szentelnem.

Ebben az időben a szarvasok a felső erdőhatár táján, a nagy kiterjedésű havasi legelők közelében tartózkodtak. Mélyebben lenn a völgyekben még meglehetősen meleg volt, s így a szarvasbikák azt a helyet választották, a melyet, úgy látszik, csak a bőgés idején, október elején hagynak el. Sajnos azonban, ezeken a hűvös tanyákon alig volt akkor más állatélet, mert a völgyekben éppen most érett a ribiszke (kirgiz nyelven: kara agat) és a rókától kezdve lefelé egészen a rovarokig, majdnem minden állat ezt a terített asztalt lepte el.

Ennek folytán én kirándulásaimmal a mélyebben és a középütt fekvő területekre szorítkoztam, míg a kirgizek mindig felfelé vágytak, s úgy szerették berendezni a dolgot, hogy kénytelenek legyünk mindig az erdőhatárig felmászni. Bár többször sikerült ez a tervük, a várt eredmény elmaradt, mert csak néhány nyomot találtunk, igaz, köztük néhány egészen frisset is; de legalább megvolt ezeknek a kirándulásoknak az a hasznuk, hogy teljes tájékozódást nyertem a vadállomány felől s összegyűjthettem a rőtvadra vonatkozó, imént elmondott adataimat.

Élő rőtvadat Przsevalszkban és Naryn-kolban fogságban láttam; mind a két helyen szarvasok voltak, a melyeket még borjú korukban fogtak el és hároméves korukban már széles, sokvégű agancsuk volt. Mint minden ilyen esetben, a szarvasokat agancsuk végett tartották, melyet kellő időben lefűrészelnek, hogy eladhassák. 

(Vége a fejezetnek. Forrás:  Almásy György: Vándor-utam Ázsia szívébe. 1908, Budapest, a K.M. Természettudományi Társulat kiadása)

ALMÁSY GYÖRGY: Vándor-útam Ázsia szívébe (3)

A Tien-san medencéiben

A kis kaland szerencsés kimenetele engedékenységre hangolt s ismét magamhoz szólítottam foglyunkat, Üzpököt, a ki olyan derekasan indította meg a vadászatot, aztán olyan odaadólag kereste Kosztkát s végül a töménytelen jó alkalmat nem használta fel szökésre. Minden valószínűség szerint, a rongyos, piszkos kazak nemcsak, hogy igazán szegény ördög, hanem alapjában véve testestől, lelkestől ártatlan, jóindulatú teremtés, mert a Balla-epizódban ép olyan buzgón vett részt, mint mi magunk, pedig tulajdonképen semmi köze sem volt hozzá.

Magamhoz intettem s megdicsérve magaviseletéért, kijelentettem neki, hogy a tegnap esteli dolgokat teljesen elfelejtem. Nem fogok jelentést tenni, nem ismerem Üzpököt, sem a puskájáról nem tudok semmit, sem pedig a sztarsináról; most aztán igyekezzék tovább állni, mert minden egyéb a saját dolga. Túláradó örömében Üzpök először szótlanul állt meg, csak bogárfekete szemei villogtak; nagy meglepetésemre azonban Attei és Temir ugrattak hozzám s megragadva mindkét kezemet, örvendező arczczal fejezték ki köszönetüket: „köbden köb rachmat!" (többnél több köszönet), mintha velük tettem volna valami jót.

Sajnálták szegény fiút, s aztán meg minden faji különbség sem képes az együttérzést az idegennel szemben megrontani s így határozatom egészen boldoggá tette őket. Csak még a felírt sztarsina aggasztott egy kicsit, hogy vajjon ő nem fogja-e a szerencsétlen lesipuskást feladni, csakhogy maga szabaduljon a hínárból ? Embereim azonban nevetve nyugtattak meg: „kazak sohasem árulja el a kazakot, kirgiz sem a kirgizt; ne aggódj, uram, ha Te nem szólsz semmit, akkor senki sem fog tudni Üzpök puskájáról!" Így nagyon jó volt; feljelenteni nem akartam a szegény  fiút, s ilyen körülmények között nem volt nehéz az egész dolgot egyszerűen  elfelejteni.

Még egyszer megmondtam tehát nekik, hogy nem fogom őt feljelenteni, de aztán egyebet nem tehetek, mint hogy „semmit sem láttam, semmit sem hallottam"  s intézzék dolgaikat e szerint. Újabb köszönetek meggyőztek róla, hogy szavaimat tökéletesen megértették, Temir azonban mindjárt praktikus oldaláról fogta fel a dolgot, mert felszólította Üzpököt, hogy hálája jeléül a következő napokban legyen vezetőnk s ha lehet, hozzon még auljából is hajtókát. Az idea jó volt, s azért én is felszólítottam a kazakot, de még hozzátettem, hogy az emberekért és lovakért megfelelő napszámot fogok fizetni, a mit persze Üzpök örömben úszva fogadott el. A nap reá nézve azzal a kilátással kezdődött, hogy börtön várja s puskájától meg elbúcsúzhatik, s íme, most meg nemcsak teljesen megszabadul, hanem még kis szolgálatot is végezhet a türe környezetében — azt hiszem, hogy a hetedik mennyországban képzelte magát. Túláradó hálálkodással búcsúzott el a boldog fiú s gyorsan vágtatott a Tekkesz-völgy felé, hogy az aulbelieket megfelelő módon értesíthesse a történtekről. Megígérte, hogy másnap Naryn-kolban pontosan jelentkezni fog előttünk.

Mi, többiek, jobbfelé kanyarodva elhagytuk a Kapkak völgyét s kopár, unalmas hegyháton át, a vele párvonalosan futó  Kara-kol vagy Bajan-kol-völgybe jutottunk, amely a Tekkesz-medenczébe nyílik. A Bajan-kol vagy Bijan-gol (tiszta víz) név mongol eredetű s épp úgy, mint a számos régi  arik-rendszer, amely  a  meredek, most teljesen ugaron heverő parti dombokat ellepi, arra vall, hogy ezt a vidéket hajdan mongol népek lakták.

Első pillanatra a Tekkesz-medencze rendkívül emlékeztet a Tien-san többi medenczéire, a melyeket eddig láttam, különösen pedig az lli-medenczére Csaryni mellett, a melyhez különösen rengeteg kiterjedésével és azzal hasonlít, hogy mindkettőt úgy északon, mint délen bástya-szerűen emelkedő, hófedte bérczek végtelen hosszúnak látszó, nyugat-keleti irányú vonulatai kerítik. Ott az Altyn-imel és a Temirlik-tau, emitt a Temirlik-tau és a rejtélyes Muzart-láncz ismeretlen folytatásaival, a Chalyk-tau-val és a Narrat-hegységgel. Tájképi szépség és klima tekintetében kétségtelenül a Tekkesz-medencze Naryn-kol vidékén az egész hegység legszebb, legjobb fekvésű völgye. Körülbelül 1500 vagy 2000 méter magasságban, keletnyugati irányban nyúlik el, s klímája a turkesztáni viszonyokhoz mérten a lehető legkedvezőbb, a mit nemcsak az aránylag üde fű és rétnövényzet tanúsít, hanem különösen az a dús, összefüggő erdőség, a mely a déli határláncz oldalait egészen a völgy fenekéig ellepi. Nincsenek itt azok a rendes kopár előhalmok, mint egyebütt. A Kapkak és a Naryn-kol hegyek szélesen elterülő mészkővégződései nincsenek vízmosásokkal szaggatva, hanem sűrű, összefüggő erdőség borítja őket, hogy még az európai növényzethez szokott szem is teljesen felüdülhet a látásán.

Természetes, hogy ez a kedvezően eloszlott növényzet legfőképpen járul hozzá a tájkép szépségéhez, a mit azonban nagy mértékben növel a viszonylagos magasságok nagysága, a mely miatt a hegyek impozáns képet nyújtanak.
A hóhatár itt becslés szerint 4500—4900 méter magasságban van, de a csúcsok még ezen felül legalább 1500—2000 méter magasságra nyúlnak ki a végtelen világűr felé. A hegység pedig olyan meredeken emelkedik ki, hogy a hegy lábától még 3—4 versztnyi távolból is a síkságnak minden részéről megláthatjuk az erdők fölé nyúló sziklavilágot, alpi legelőket, sőt még ezek felett a firnmezőket és a hóval fedett magas csúcsokat is. 30—35 kilométer távolságról ez az egy pillantással áttekinthető 4500—5000 méternyi magasság-különbség hasonlíthatatlanul nagyszerű.

A Tekkesz-völgybe lefutó néhány hegyi patak völgye, a melyet meglátogathattam (Bajan-kol, Száry-bulak, Naryn-kol), pompás kilátást tár fel a havasok belseje felé. Különösen pedig a Bajan-gol völgyében van egy hely a Kapkak völgyéből Naryn-kol felé vezető úton, a mely meglepő szépségű. Erdős, feljebb sziklás hegyek között lankásan emelkedik ez a széles, kedves alpi völgy, hogy aztán kulisszaszerűen előrenyúló, amfiteátrum módjára emelkedő ránczok között tűnjék el. Ezek felett azután tengernyi firnmező, a melyből befejezésül s az egésznek koronája gyanánt a Khan-tengri piramisa emelkedik ki, valósággal — hogy ne mondjam — lehetetlennek látszó látószög  alatt.

Méltán sorakoznak ehhez az óriáshoz a mélyen bevagdalt Muzart-láncz szörnyen szaggatott ormai, a melyek mindenünnen láthatók lévén, Naryn-kol vidékének valóságos ismertető jelei lehetnek. Ezen a vidéken ugyanis a Khan-tengrit csak az előbb említett helyről, meg a Naryn-kol-hegyek erdős gerinczéről lehet látni, míg másfelől előtte tornyosuló hegyek takarják, a melyek mögül csak a tulajdonképpeni Tekkesz-völgyben búvik ismét elő, de persze már meglehetős nagy távolságban.

Bajan-kol

Az előbbiekben állandóan Tekkesz-medenczéről beszéltem s most határozottan hangsúlyoznom kell, hogy csakis ezt érintettem, míg a Tekkesz völgyben nem jártam, s a Bajan-kol és Naryn-kol völgyekből nem jöttem ki. Egészen sajátságos körülmények vannak itt, a melyekről röviden meg kell emlékeznem. A Tekkesz-völgy déli határláncza hirtelen és minden átmenet nélkül emelkedik ki abból az abszolút síkságból, a mely 30—40 verszt szélességben s körülbelül kétszer ilyen hosszúságban a Naryn-kol medenczéjének fenekét teszi. A havasokról dél-északi iráinyban lejövő folyók, a mint a hegyek közül, mint valami kapun át, a síkságra lépnek, azonnal majdnem derékszög alatt keletre fordulnak s csak hosszabb futás után kanyarodnak ismét északkelet felé.

Ezt az eltérést sajátságos, lánczszerűen elhelyezett szirtek okozzák, a melyek a hegy tulajdonképpeni lábától 4—6 versztnyi távolságban 20—50 méter magas gerincz alakjában futnak a síkon, párvonalosan a hegy lábával. Mint valami kis lánczhegység, úgy ez a keskeny kis sziklagerincz is két egyenlőtlen részre osztja a széles Tekkesz-medenczét, a melyek mindegyikében a folyók egymással párvonalosan folynak kelet felé. A legsajátságosabb a dologban azonban az, hogy a hegyi patakok legnagyobb része hajdan ezt a keskeny bástyát keresztül törte s azon át nyugodtan folytatta útját észak felé. Csak később, minden valószínűség szerint az által, hogy a teknőszerű völgyet kitöltő konglomerátba mélyebbre vájták ágyukat, kényszerültek kelet felé fordulni.

Ugyanis mindegyik hegyi patak völgyével szemben a 40—50 méter széles, meredek sziklafalon át, ajtószerű, vízmosta nyílás látszik, a melyen át a patak csakugyan zavartalanul folytathatta útját észak felé. Sőt még a szükséges esés is megvan, mert az ott lakó csala-kazakok egyik-másik patakból arikot vezettek a sziklakapun keresztül az azon túl fekvő száraz, kietlen terület öntözésére. Az Ukuruk folyócska, a mely még a térképekre is rákerült, éppen ilyen ariknak köszönheti létét, a mely a Bajan-kolnak még ma is tisztán látható régi medrében halad. Ezek a bővizű, sebesfolyásű patakok szívesebben fordulnak keletre, a helyett, hogy a természet által, de sőt mesterségesen is elősegített északi futásukat megtartanák.

A Tien-sannak ez a mindenesetre legkisebb „láncz"-hegysége Kizil ucs nevet visel s igazán érdekes jelenség. Nagyon sajnálom, hogy nem volt időm alaposan átkutatni, mert megérdemelte volna ez a körülbelül 20 verszt hosszú, merőlegesen felemelkedő, nem nagyon szaggatott képződmény, a mely teljesen kopáran, alig 20 vagy 50 méter magassággal fut végig a teljesen sík alföldön. Minden patakkal szemben valóságos áttörés tárja fel a sziklaszalag szerkezetét mintegy 50 m. magasságban.

Ezeket a részleteket persze nem a Tekkesz-medenczében való első lovaglásom alkalmával ismertem meg, hanem ezek a Naryn-kolban és környékén való hosszabb tartózkodásom eredményei. De már ezen az első úton is feltűnt a vidék néhány sajátsága, különösen pedig annak tájképi pompája. A Kapkak völgyéből való átkelés után a síkság szélén még mintegy 20 versztnyire voltunk Naryn-koltól s így ugyancsak meg kellett hajtanunk lovainkat, hogy a vadászat és Kosztka keresése miatt elfecsérelt időt behozva, még a sötétség beállta előtt elérjük a falucskát. Szitnyikovnak megmondtam, hogy a „Zemszki-kvartir"-ban álljon meg a karavánnal s csakugyan meg is találtuk itt alkonyatkor. Későn volt már, hogy látogatást tegyek a kerületi intézőnél, annál is inkább, mert megtudtam, hogy Lichanov helyetteséül új hivatalnok jött ide, mert Lichanov, mint tartalékos kozák-tiszt, a mozgósítás miatt Dzsarkentbe, a khinai határra vonult be, a mit több tekintetben sajnálnom kellett.

Miután így a teljes sötétség beállta előtt maradt még némi időm, lehetőleg kényelmesen rendeztem be a csinos kis szobát, a melyet a kozákházban kaptam, s mindent előkészítettem, hogy nagy toilette-et csináljak.

Téli átkerlés a hófuvatagon

Augusztus 9-én jöttem el Przsevalszkból, szeptember 14-én értem Naryn-kolba; az egész idő alatt ruhástól aludtam s az öltözködés leggyakrabban egészen sommásan intéztetett el, csak ha nagyon bőven volt időm s egész nap a jurtban maradtam, akkor csináltattam nagy tüzet, hogy az így keletkezett tűrhető melegben tisztálkodhassam és ruhát válthassak. Az ember igazán rendkívül kevéssel beéri ilyen nehéz hegyi túrákon, különösen, ha este és reggel a hőmérséklet nem emelkedik az olvadáspont fölé. Naryn-kolban azonban kellemes meleg volt s a nyáriasan enyhe esti levegőben a fényesen kivilágított szobácska fafalai sokkal kellemesebbek voltak, mint jurtom rongyos nemez-takarói, a melyeken át majd itt, majd amott kacsintgatott be egy-egy kíváncsi csillagocska. Szóval minden megvolt hozzá, hogy valóságos epikureusi gyönyörrel merüljek a mosdás és tisztálkodás kéjébe, a mi után pompásan megvacsoráltam s végre egyszer igazi éjjeli pongyolában nyújtózkodhattam végig hófehér ágyamon.

Nyugodt lelkiismerettel mondhatom, hogy aznap megérdemeltem egy kis anyagi jóllétet. A kazak-támadás, a baklövés, meg Kosztka keresésének izgalmai talán jobban kimerítettek, mint az a 15 óra hosszat való folytonos tevékenység, a mi közben csak két csésze airan volt egyedüli táplálékom ott a kazak-aulban. Reggel 8 óra lehetett, a mikor végre embereim felkeltettek s az elmaradhatatlan szamováron kívül még két toprongyos alakot állítottak elém, bemutatva őket, mint kalmükköket s „a khinai császár ő felsége katonáit".

(Folytatjuk)