BALÁZS ÁDÁM: Gyógyító lovag a Kanári-szigeteken

A Hispániában élő magyarok, illetve magyar származásúak száma félezerre tehető. Többségük Madridban él, mint a két legismertebb spanyolországi magyar: Puskás Öcsi, a legendás hírű labdarúgó és Juan Gyenes, a királyi család fotográfusa. De van magyar kolónia a katalán „fővárosban", Barcelonában is, továbbá a Földközi-tengeri ismert üdülőhelyen, Benidormban. Még az ország legdélibb tartományában, az északnyugat-afrikai partok közelében lévő Kanári-szigeteken is tucatnyi magyar család telepedett le. Találunk közöttük autószerelőt és hivatásos vadászt, elektroműszerészt és tanítónőt, építészmérnököt és szállodaigazgatót. Meg egy különös sorsú orvost, Györkő-Györkös Sándor professzort. A gyógyítás „lovagját".

A könyvespolcon magyar nyelvű orvosi szakirodalom, a falat Magyarországról és Erdélyről készült régi metszet díszíti. Az asztalon a Dunántúli Napló friss számai. Egy pillanatra a pécsi Tettye lankáin érzem magam, vendéglátóm szűkebb pátriájában.
Ám a domboldalon épült ház ablaka alatt nem dunántúli mandulafák hajladoznak, hanem égbetörő kaktuszbokrok, karcsú dragok és érett fürtű banánfák. Az örök tavasz szigetén vagyunk, dr. Györkő-Györkös Sándor portáján, a Kanári-szigetek fővárosában, Las Palmasban. Az Atlanti-óceán közepén lévő, hét kisebb szigetből álló szigetcsoport ókori neve: Insulae Fortunatae - a Szerencsés Szigetek. Homérosz „Elíziumi mezői", Hésziodosz „Heszperidák kertje" valószínűleg mind a Kanári-szigetek lehettek. Platón szerint ezen a helyen volt az Atlantisz-sziget, amelyet az istenek büntetésből elsüllyesztettek.
Jóllehet a Kanári-szigetek létezéséről már az ókorban
tudtak, csak a XIV. századtól kezdve lett a „civilizált" világ része, amikor - az észak-afrikai eredetű guancs őslakosság ellenállását legyőzve - a spanyol koronához csatolták.
Amikor Györkő-Györkös Sándor legutóbb Magyarországon járt - 1983 nyarán a Magyar Orvosok Tudományos Találkozóján -, a „Kanári-szigetek bioklímája és orvosi kihasználhatósága" címmel tartott előadást a Magyar Tudományos Akadémián. Zsúfolt programja miatt akkor nem találkozhattunk.
Vajon felismerjük-e egymást a Las Palmas-i repülőtér forgatagában? A telefonon megbeszélt járattal érkezem, hónom alatt - különös ismertetőjelként - hazai újságokat szorongatok. S már indul is felém, ruganyos léptekkel, egy kockás kabátot viselő, hófehér hajú úr.
Átrobogunk a városon, szerpentinút vezet a magas kőfallal védett hegyi házhoz, amelyet a kíváncsi szemek elől szinte teljesen elrejt a színpompás, buja trópusi növényzet. Fölöttünk a helyi temetőkert, alattunk Las Palmas esti fényei. A különös alaprajzú épület valamennyi helyisége egy belső kertre nyílik.
- Hogyan kerül egy magyar orvos a Kanári-szigetekre?
- Pécsett születtem 1911-ben, régi nemesi családban - mondja a csöndes, halk szavú professzor. - Hadiárva lettem, mert édesapám - aki vegyészmérnök volt - a piavei ütközetben meghalt. Édesanyám viszont idős kort ért meg; nemrégiben hunyt el a szlovákiai Tornócon.
-  Szülővárosomban kezdtem tanulmányaimat, majd a budapesti Orvostudományi Egyetemen szereztem diplomát 1935-ben. A Nékám professzor által vezetett bőrklinikán tanultam tovább. Akkoriban - mint pályakezdő bőrgyógyász - nem kaptam megfelelő állást, ezért Hamburgba mentem, a Trópusi Intézetben képeztem tovább magam, majd egy német hajózási társaság orvosaként kezdtem dolgozni. 1936 nyarán kikötöttünk a Kanári-szigeteken. Meglátni és megszeretni - valóban egy pillanat műve volt. A szigetek szépsége elvarázsolt és a szubtrópusi klíma számos lehetőséget kínált szakmai kutatásokra is. Ez a „partraszállás" egyébként a spanyol polgárháború kitörése előtti hónapban történt, azóta itt élek - több mint fél évszázada!
Különleges ízű falatok kerülnek az asztalra. A méz, a sajt, a narancssaláta, de még a levesbe tett kukoricapép is saját készítmény. A ház asszonyát, Gálocsy Juditot dicsérik. 1956-ban egy brüsszeli konferencián ismerkedett meg férjével. Akkoriban tolmácsként dolgozott. Ma már minden idejét az unokák nevelésének és az óriási kert gondozásának szenteli. A család méhészkedik, kecskét is tart. Továbbá négy kutyát, néhány sündisznót és sok kanárimadarat. Mindig azt hittem: ezekről a pintyfélék családjába tartozó, kedves, színes madarakról - a kanárikról - nevezték el az itteni szigeteket.
- Éppen fordítva - mosolyodik el vendéglátóm. - A madarakat nevezték el a szigetről.
A professzor igazi ezermester, ezt bizonyítja a jól felszerelt asztalos- és autószerelő műhely. S amire talán a legbüszkébb: a fiával közösen épített víztároló medence és öntözőcsatorna. (Ifjabb Györkő-Györkös Sándor nemrégiben vette kézhez kertészmérnöki diplomáját.)
A Kanári-szigeteken a víz a legnagyobb kincs, mert nagyon kevés a csapadék. A legtöbb kutat őr vigyázza, hogy csak a helyi lakosok húzhassanak vizet belőle. Sajnos a banánfák helyére hamarosan káposzta kerül, mivel az kevesebb vizet igényel.
A gyönyörűen gondozott kert egyik ékessége a sárkány-fa. Törzsének felülete ráncos, kicsordul rajta a gyanta. Szétnyíló ágai sűrű hálózatot alkotnak, a fa lombja szabályos korona. Mint a professzortól megtudom, gyantás levét a guancs őslakosok - piros színe miatt - vérnek nevezték és halottaik bebalzsamozására használták.
A kertgondozásban, a ház körüli munkákban a professzor leánya, Zsuzsa is segít. Ő már itt született, soha nem járt szülei hazájában - ám tökéletesen beszél magyarul.
- Nővérként dolgozom egy röntgenintézetben - meséli ízes dunántúli tájszólással. - A férjem spanyol, három kisgyermekem - Zsuzsi, Sárika és Gyuri - még keveset tud magyarul. Édesapám arra biztat: ha nagyobbak lesznek, küldjem őket Magyarországra, nyelvet tanulni.
Az 1500 négyzetkilométer nagyságú központi szigeten örök a tavasz. A trópusi növénypompa még az országutak szélét is szinte botanikuskertté varázsolja. Györkő-Györkös professzor mint a tenyerét, úgy ismeri az eldugott falvakat is. A legérdekesebb látnivalóknál ki-kiszállunk a kocsiból: a guancs őslakosok által a vulkanikus tufába vájt barlangoknál vagy a terori templomnál, ahol Zsuzsát keresztelték, s ahol a XVII. századi barokk oltáron a sziget védőszentje - Nuestra Senora del Pino - őrködik. Felkeressük azt a kápolnát, ahol - a hagyomány szerint - Kolumbusz utolsó imáját mondta, mielőtt elindult felfedező útjára, majd egy őskori - ma már kihűlt - vulkánkráter tetejéről tekintünk szét. Egyes geológusok szerint a szigetek egy régi kontinens maradványai, mások úgy vélik, hogy vulkánkitörések folytán emelkedtek a felszínre.
- Látja, ott azt a hosszú, sárga épületet? - fordul hozzám a professzor. - Az a leprakórház, amelyet tíz esztendeig igazgattam. Többnyire térítés nélkül gyógyítottam a betegeket, ezért tagjai sorába fogadott a katolikus nemesek lovagrendjének, a Máltai Lovagrendnek gyógyítással foglalkozó egylete. Névjegykártyámon máig is használom ezt a kitüntető titulust: „a Jeruzsálemi Szent Lázár rend lovagja."
Barangolásunk utolsó állomása a Las Palmas-i Plaza Argentína. A pálmafákkal körülölelt tér közepén emelkedő templomot Árpádházi Szent Erzsébetről nevezték el! A névadó kis szobra a bejárat fölött látható.
- E templom 1938 óta viseli a magyar szent nevét - emlékezik Györkő-Györkös Sándor. - Jó barátságban voltam a szigetek akkori püspökével, s ő ezzel kedveskedett nekem...
Györkő-Györkös Sándor nyugdíjas, de ma is minden délután rendel. Az üdülőközpontban lévő rendelő falait pécsi és budapesti professzorok arcképei, a madridi és a hamburgi orvostudományi egyetemek diplomái, kitüntetései díszítik. A betegekkel zsúfolt rendelő ajtaján - a spanyol nyelven felsorolt titulusok alatt -, a névtábla alján ez áll: magyar orvos. Bizonyára nagyon kevés olyan beteg lépett be ezen az ajtón az elmúlt évtizedek során, aki ismerte volna ennek a magyar nyelvű táblácskának a jelentését.
„Magyar orvos." Bizonnyal tisztelgés ez az apró külsőség is; emlékezés a pécsi nevelőkre, tisztelet a szülőföldnek, a magyar orvostudománynak.
- Amíg a leprakórházat vezettem, nem folytathattam magánpraxist - meséli, amikor munkájáról kérdezem. - Állandóan jártam a vidéket, felkutattam a leprás betegeket. Régebben több napig tartott egy-egy hajóút, ma már rendszeres repülőjárat köti össze a szigeteket.
- A fennmaradt csontvázakból és koponyákból megállapítottam, hogy az afrikai eredetű guancs őslakosságnak - amely nem hajósnép volt, hanem a hegyi barlangokban élt - kétféle betegsége volt: a tuberkulózis és a szifilisz. A mai bőr- és nemi betegségek Kolumbusz előtt is megvoltak, a leprát viszont később hozták be Marokkóból. 1556-ban már létezett egy lepratelep Las Palmasban.
- A leprakórház vezetése mellett az itt működő hat külföldi konzulátus orvosa voltam. Ha olyan hajó kötött ki, amelyen nem volt orvos, nekem kellett megállapítanom, hogy a beteget jelentő matróz nem szimulál-e.  Sokan ugyanis olajat csöppentenek a fülükbe, hogy az megdagadjon. Számos egyéb trükk is létezik.
A rendelő tulajdonképpen egy többszobás lakás, gyógyszerekkel zsúfolt helyiségekkel és kis laboratóriummal.
-  Gyógyszerek konzerválásával is foglalkozom. Ha nálunk egy gyógyszer bomlás nélkül megmarad, akkor a világ bármely részén tárolható. Ezen a polcon például a hajdani Richter Gedeon gyógyszergyár több mint fél évszázada készült termékeit őrzöm, legtöbbjük még ma is használható lenne.
Az egyik sarokban hordozható lézerkészülék, a budapesti Magyar Optikai Művek terméke.
- A világon először használtam lézert a nemi betegségek -  főképpen a szifiliszes fekély - gyógyításában. Most a Kanári-szigetek bőr- és nemi betegségeinek atlaszát állítom össze, hamarosan nyomdába kerül.
- Kutatási témáim jelenleg főképpen a bioklimatológia gyűjtőfogalmába tartoznak; azt vizsgálom, hogy a különböző mikroklímák miképpen hatnak az emberi szervezetre. A Kanári-szigetek éghajlata - szaknyelven szólva - tengeri típusú, szubtrópusi klíma. A hőmérséklet egész évben alig változik: januárban is húsz fok felett marad, és augusztusban sem emelkedik huszonhét fok fölé. Vagyis inkább napszakonként, mint évszakonként van némi ingadozás. Mivel a légköri nedvesség magas, a légköri nyomás is állandó. Az esőzés ritka, a ciklonok a passzát szelek hatására legyengülve érvényesülnek - egyszóval az erős időjárásváltozás itt ismeretlen. Az elmondottakból következik, hogy a szigetek különösen alkalmasak mikroklimatikus gyógyintézetek elhelyezésére.
Györkő-Györkös Sándor nemrégiben az egész világra kiterjedő nemzetközi szervezetet alapított, a turisztikai orvostudományét, amely a nemzetközi turizmus során felmerülő orvosi ellátás gondjaival foglalkozik.   A magyar IBUSZ és a finn KUONI utazási irodák közös kiadásban jelentették meg hatnyelvű orvosi szótárát. Ez a külföldön megbetegedő turisták és az adott ország orvosai közötti érintkezés során szükséges legfontosabb orvosi kifejezéseket tartalmazza; spanyol, német, angol, olasz, francia és magyar nyelven. A szótár elkészítéséhez az adta az ötletet, hogy a professzor rendszeresen találkozott az évente idelátogató több mint négymillió turista nyelvi-megértésbeli nehézségeivel.
(...)
Györkő-Györkös Sándor otthonának bejáratánál felirat hirdeti: „VILLA HUNGRIA". Alatta színes kerámia -portugál művész munkája - Szent István arcképével.
- Becsülöm és szeretem azt az országot, amely befogadott - vallja a professzor. - Ugyanakkor sohasem felejthetem el szülőhazámat. Mindig az volt a célom, hogy saját kezem munkájával és tudásommal dicsőséget szerezzek a magyarságnak.

Forrás: 22 távoli történet. Magyarok a nagyvilágban. Budapest, 1988.

KUBASSEK JÁNOS: A veddák földjén - Sri Lanka szigetén (2)

Arumugam doktor ugyan meglepődik látogatásunkon, mert idegenek nem szokták felkeresni Mantivut, de az átkelés közben készségesen magyaráz. Több mint egy évtizede foglalkozik leprás betegekkel, jól ismeri életüket, mindennapi problémáikat.

- A világon több millióra becsülhető a leprások száma. Sri Lankán 140 ezer nyilvántartott betegről tudunk, ami az összlakossághoz viszonyítva elég rossz arány, s feltehetően még ennél is magasabb a fertőzöttek száma.

- Van ennyi kórházi ágyuk?

- Nem kell mindenkinek kórházban feküdni. A betegek zöme csak vizsgálatra és kezelésre jár be a kórházakba. A gyógyszereket természetesen ingyen adjuk - mondja Arumugam.

A csónak evezőse, a széles karimájú szalmakalapot viselő Johann Antony Xavier huszonnégy éve dolgozik az egészségyügyi állomáson. Nap mint nap. ő hozza-viszi az ápolókat és néha a betegeket a sziget és a szárazföld között.

Mantivu kis kikötőjében már többen várják a csónakot. Nagy ritkán ilyenkor szokott a posta megérkezni. A levegő mozdulatlan. A füllesztő forróságban első pillantásra kihaltnak, lakatlannak tűnik a sziget. Partra szállunk. Félénken lépek ki a csónakból, mintha elátkozott földre tenném a lábam. Vadivel, az ápolók főnöke elénk jön. Arumugam doktor bemutat, és megkéri, hogy legyen a kalauzunk. A kikötő közelében néhány épületrom tűnik fel. Kísérőnk magyarázatot ad a szomorú látványra.

- 1978-ban hatalmas ciklon pusztított Sri Lanka keleti partvidékén. Battikaloában is nagy károkat okozott. Mantivun több kórházépületet megrongált, leszakította a tetőt, és néhány lakóbarakkot romba döntött. Máig sem tudtunk mindent kijavítani.

A gondozott kertek között haladva földszintes téglaépületek tűnnek fel: a mozgásképes ápoltak otthonai. Néhány mankóra támaszkodó, ősz hajú, sovány, félmeztelen embert pillantunk meg. Közelebb megyünk, és szóba elegyedünk az egyik idősebb férfival. Szemmel láthatóan örül, hogy beszélgethet valakivel, s elmondhatja a baját. Kicsit meglepődöm, mert először azt gondoltam, nem szívesen beszélnek a betegségükről, s inkább ellenséges fogadtatásra számítottam.

- Philipp Anthony a nevem. Ötvenhárom esztendős vagyok. Trinkomaliban, a brit haditengerészetnél szolgáltam mint sofőr.

- Mióta él itt?

- Tizenhat esztendeje. Nincs családom, nincsenek rokonaim, a barátaim elfelejtettek. Senki nem látogat, de örülök, hogy maguk most eljöttek ide.

Megdöbbenve hallgatom a szavait. Vadivel int, s tovább megyünk. Séta közben röviden ismerteti a telep történetét:

- Angol keresztény misszió segítségével 1951-ben alapították a telepet. Abban az időben még sok fertőző beteg volt, s olyan korszerű gyógyszerekkel sem rendelkeztünk, mint manapság, ezért látszott célszerűnek az elkülönítés. Kezdetben angol, amerikai, ír és ausztráliai nővérek és orvosok dolgoztak Mantivun. Külföldről is jelentős anyagi támogatást kaptunk. Szirimavo Bandaranaike első választási győzelme után a segélyek hirtelen elapadtak, a külföldi nővérek, orvosok eltávoztak, s azóta mindent saját erőnkből kell megoldani. Az akkori betegek többsége már meghalt. Ma 106 embert, köztük 17 nőt gondozunk. Az épületek felújítására szerény költségvetésünkből nem telik, a ciklonok gyakran ismétlődő pusztításait kizárólag a saját szűkös eszközeinkkel tudjuk kijavítani - mondja keserűen, miközben a legnagyobb, szélrohamoktól megviselt külsejű kórházépülethez közeledünk.

Az egyik kórteremben 15-20 beteg van, valamennyien előrehaladott állapotban. Az ápoltak a földön elhelyezett koszos matracokon és piszkos lepedőkkel leterített vaságyakon ülnek vagy fekszenek. Közönyös arckifejezéssel, teljes apátiába süllyedve bámulnak maguk elé. A málló vakolatú, repedezett falak jelzik, hogy az egészségtelen trópusi klíma nemcsak az emberek fizikumát sorvasztja, hanem a házakat sem kíméli. A kórtermek szegényes berendezése néhány ütött-kopott lemezszekrényből és rozoga székből áll. A mennyezetről a sérült lapátú ventilátor mint valami élettelen, kiterjesztett szárnyú madár lóg le. Valamikor működött, de ma már nem enyhíti a fülledtséget.

Vadivel odalép egy tolókocsiban ülő, révedező tekintetű öregemberhez. Kanavadipillai 18 éve van itt. Földművelő volt, egy közeli faluból került a telepre. Él a családja, de eddig még senki sem látogatta meg. Levelet sem szokott kapni. Úgy látszik, a hozzátartozók teljesen megfeledkeztek róla. A lábát hamarosan amputálni kell. Öreg már a műtéthez, s a szíve sem jó, nemsokára hetvenéves lesz, de az orvosok szerint nincs más lehetősége a további életben maradásra.

Két fiatal ápoló hatalmas fémkondérokat tesz a kórterem előtti, gyalulatlan deszkából összetákolt asztalra. Megkezdődik az ebédosztás. A felsorakozó ápoltak szánalmas látványt nyújtanak. Az ápolók minket is megkínálnak, de képtelenek vagyunk akár egy falatot is elfogadni. Az egyhangú ebéd főtt rizsből és vegetáriánus zöldségkeverékből áll. Néhány idősebb ápolt ujjcsonkjaival képtelen az önálló étkezésre, s a kanalat sem tudja megfogni; őket a társaik etetik.

- Húst már évek óta nem tudunk a betegeinknek adni. Havi 50 ezer rúpia a költségvetésünk, ebből kell fedezni a 30 ápoló és az orvosok fizetését, a telep fenntartásának költségeit, s az ápoltak megélhetését - közli szomorúan kísérőnk.

Földön ülő, tigrisarcú fiatal fiú emeli ránk kétségbeesett szemeit. Pillantásán látszik, benne még nem hunyt ki a remény, hogy talán visszakerülhet az egészségesek világába, ahonnan ez az iszonyatos kór száműzte. Vadivel elkomorodva szólal meg:

- Szenajeszuri Gáliéban élt. Halászként dolgozott. Éppen az esküvője előtt derült ki a betegsége. A menyasszonya rögtön otthagyta. Sajnos túl későn került ide. A lepra nemcsak a kezét, lábát, hanem már az arcát is megtámadta, amikor először vizsgálta orvos. Fájdalmat nem érez, ez fájdalommentes betegség. Ha az orrcsont is roncsolódik, tigrisarc keletkezik. Tükör az egész telepen nincs, de látják egymást, sejtik magukról, hogy milyen lehet a külsejük; emiatt sokszor vannak lelki gyötrelmeik. Szenajeszurinak három testvére él, de soha senki nem látogatja, még a szülei sem keresik fel. Ő azonban még mindig bizakodik, bár azt tudja, hogy halászni már nem lesz képes csonka ujjaival. Minden csütörtökön és vasárnap - a látogatási napokon - kivonszolj a magát a csónakkikötőbe, és várja a családtagjait. Késő estig a parton ül és a lagúna vizét nézi, az ételét is az ápolók viszik utána. A betegek fizikai állapotukat, bármennyire súlyos, könnyebben el tudják viselni, mint azt a lelki, érzelmi sivárságot, amit a lepra okoz. A magány és a kitaszítottság tudata van rájuk a legnyomasztóbb hatással.

- Nem próbálkoztak valamilyen elfoglaltságot teremteni, munkát adni számukra?

- Sokan olyan állapotban vannak már, hogy szinte magatehetetlenek. A barakkok rendben tartásán, a kertjük gondozásán kívül mást nem várhatunk el tőlük. Néhányan az ápolóknak segítenek a főzésben, házimunkában, gyógyszerek szétosztásában. Ketten a gazdasági ügyek intézésében vesznek részt, illetve a hivatalos nyilvántartásokat vezetik. Van egy kisebb könyvtár, de ezt nem veszik igénybe; mindössze három ember olvas rendszeresen. Az egyikük tanító volt, a másik kettő katona. Tudjuk, hogy sok egymás közti konfliktusuk szűnne meg, ha értelmes, tartós elfoglaltságuk lenne, de a megfelelő feltételek hiányában ezen nem tudunk segíteni.

Az egyik lakóbarakkból kedves arcú idősebb apáca lép ki. A fehér ruhás nő elhasznált kötszereket dob a szeméttartóba, melynek tartalmát naponta elégetik. Cecília Paneloe nővér a telep megalapítása óta dolgozik Mantivun. Battikaloában él, de idős kora ellenére minden második napon megjelenik a leprások között, akik nagy tisztelettel, szeretettel és megbecsüléssel fogadják. Ő jelenti az állandó kapcsolatot a külvilággal, az élettel. Mindenkit név szerint ismer, s minden beteghez van kedves szava. Állhatatosan, önfeláldozóan végzi munkáját immár három évtizede. Senkitől sem kap ezért pénzt, elismerést, kitüntetést, s amikor megkérdezem tőle, miért vállalja ezt a nehéz szolgálatot, csendesen csak annyit válaszol: - Ez a kötelességem.

(Gondolat, 1989. Világjárók, 186. - A beszámoló adatai az 1980-81-es időszakra vonatkoznak.)

Illusztráció: Vadivel főápoló és Cecilia nővér, akik a legtöbbet tesznek a leprás betegekért. Jobb szélen a szerző.

KUBASSEK JÁNOS: A veddák földjén - Sri Lanka szigetén (1)

Kubassek János, a Magyar Földrajzi Gyűjtemény (Érd) igazgatója, egyetemistaként 1980-81-ben tíz hónapos délkelet-ázsiai utazást tett, s ennek egyik fontos állomása Sri Lanka szigetének felkeresése és tanulmányozása volt. Könyvében (A veddák földjén - Sri Lanka szigetén. Gondolat, 1989. Világjárók, 186.) egyrészt olvashatunk kalandos utazásának körülményeiről, valamint a különleges ország egzotikus látnivalóiról. A hátizsákos, szerény anyagi eszközökből fedezett utazás körülményei folytán a szerző „alulnézetben" látta és tapasztalta az egyszerű emberek sanyarú mindennapjait; az élet kis mozzanatai is megragadták a figyelmét, s így olvasói is bepillanthatnak az ország népének mai, kendőzésmentes, valós életébe. A beszámoló adatai az 1980-81-es időszakra vonatkoznak.

*

Mantivu, a leprások szigete

BATTIKALOÁBAN * KITASZÍTVA AZ EMBEREK KÖZÜL * A CIKLON PUSZTÍTÁSAI * MEGRENDÍTŐ TALÁLKOZÁSOK * FÁJDALOMMENTES BETEGSÉG * CECÍLIA NŐVÉR

Sri Lankán tett barangolásaink egyik legmegrendítőbb élményét a szigetország keleti partvidékén, Battikaloában szereztük. A város a tenger és a lagúnák között, egy másfél kilométer széles homoksávon található. Az első gyarmatosítók, a portugálok figyeltek fel a korábban jelentéktelen kis halásztelepülésre. Az új riválisok, a délkelet-ázsiai indonéziai gyarmatuk felől terjeszkedő hollandok Ceylonba való behatolásának megakadályozására 1628-ban egy ma is látható erődítményt építettek. A jól megválasztott kis sziklaszigetre emelt várat a természet adta lehetőségek is védelmezték. A krokodiloktól hemzsegő környező sós mocsarakon egyetlen állandóan szemmel tartható töltésút vezetett az erődig. A bevehetetlennek hitt erősség katonáit a malária és a sárgaláz alaposan megtizedelte. Amikor 1638-ban megjelentek a hollandok, nem az erődítmény vastag falaival volt baj, hanem a gyilkos éghajlattól megrendült egészségű portugál katonák kitartása és bátorsága fogyott el. Néhány órai harc után feladták a keleti partvidék legjelentősebb portugál bázisát.

A várat mi is felkeressük. Az erődítmény bástyáiról széttekintve a pálmafákkal szegélyezett lagúnák csendes világa tárul elénk. A száraz évszakban teliholdas éjszakákon furcsa, megfejthetetlen eredetű hangok hallatszanak a víz felől. A helybeliek „éneklő halakként" emlegetik a zümmögő hangok feltételezett okozóit, de egyes halászok véleménye szerint a furcsa zajok a lagúna hullámai által sodort üres kagylóhéjaktól erednek. A jelenség okára még nem találtak egyértelmű, tudományos magyarázatot. A portugál, majd a holland gyarmati katonák e falakon őrségben állva, a kísérteties hangokat hallva elmélkedhettek, miért kell nekik a megszokott szülőföldtől, a hozzátartozóktól távol eltölteni az egyhangú, ólomlábakon haladó esztendőket ezen a fojtó levegőjű, egészségtelen klímájú vidéken.

Battikaloában a malária és a sárgaláz ma már nem szedi az áldozatokat, de létezik egy olyan szörnyű betegség, mely testet-lelket roncsoló hatásával vetekszik a trópusok más félelmetes nyavalyáival, s hosszan tartó, akár évtizedekig elhúzódó szenvedéseket okozhat.

A Dél-Ázsiában töltött hónapok alatt sok mindenhez hozzáedződtünk. Az első hetek elteltével már nem hatott újdonságnak a megcsonkított koldus vagy a nyomorék kisgyerek látványa. A Battikaloa közelében található, lagúnákkal körülvett Mantivu szigetén ért benyomások azonban sokáig szinte megbénították a gondolkodásomat. Az emberi nyomorúság fájdalom nélkül szenvedő áldozataival találkozva, a világ új, számomra eddig ismeretlen dimenziói nyíltak meg.

A városban hozott össze a sors a kisszámú keresztény közösség papjával, Lopu tisztelendő úrral. A negyven év körüli, művelt, olvasott, politikai kérdésekben, európai ügyekben is meglepően tájékozott pap meghívott otthonába, s kedves marasztalására néhány napig a vendégei voltunk. Esténként, vacsora után hosszasan beszélgettünk a szellős verandán elhelyezett, gyékénnyel borított kényelmes fotelokba telepedve. A kert végében már a várost övező lagúna barnászöld vize hullámzott. A túlsó parton sorakozó magányos palmirapálmafák szeszélyes, sötét kontúrvonalú árnyakként rajzolódtak ki a lenyugvó naptól bíborvörösre festett trópusi égbolton. Az egyik alkalommal a Sri Lanka-i egészségügy helyezete került szóba.

- Az elmúlt években történtek előrelépések e téren, de néhány vonatkozásban még aggasztó problémákkal kell szembenéznünk. Tíz éve dolgozom mint pap a közeli Mantivu szigetén, a leprások között. Nagyon sajnálom ezeket a szerencsétleneket, s azt is tudom, a vasárnapi misék nem adhatnak elegendő vigaszt számukra. Elgondolkodtató és szomorú dolog, hogy ezt a betegséget még mindig nem tudtuk felszámolni - mondja Lopu.

- Az utcákon itt nagyon ritkán találkoztunk leprásokkal, ellentétben Indiával, ahol a nagyvárosokban lépten-nyomon százával ostromolják a külföldieket alamizsnáért - szólok közbe.

- Sajnos Sri Lankán is sok a leprás, csak a turisták ritkán találkoznak velük. Többet megtudhatnak erről a problémáról, ha felkeresik Mantivu orvosait. A vezető doktornőt jól ismerem, ha érdekli önöket, telefonon beszélek vele, és meglátogathatják a telepet.

- Nem lesz ez veszélyes számunkra? - kérdezem aggodalmasan.

- Attól nem kell tartaniuk, hogy megkapják a betegséget. Az ápolók hosszú évek óta dolgoznak a szigeten, s a családjukkal együtt ott is laknak, de még egyikük sem betegedett meg. Ezek a szerencsétlenek már nem fertőznek. Nem egészségügyi, hanem emberbaráti okokból különítik el őket a társadalomtól. Szabadon kimehetnek a városba, de ritkán élnek a lehetőséggel, mert tudják, mindenki undorodva fordul el tőlük - hangzanak Lopu tisztelendő szavai.

Iszonyatos lehet egy lepratelep, de ez is hozzátartozik Dél-Ázsiához. Útjaimon nemcsak a turisták számára nyomtatott, színes prospektusok reklámozta egzotikumok vonzottak, hanem mindig érdekelt a sokszínű valóság, az élet, aminek árnyékos oldalát észrevenni és megnézni nem éppen kedvtelés, de sokszor több tapasztalatot és ismeretet ad, mint a képzett idegenvezetők gyakran monoton egyhangúsággal eldarált mondókája. A kíváncsiság erősebbnek bizonyul az ösztönös viszolygásnál. Ilyen lehetőség ritkán adódik. A leprafertőzött ázsiai országok - India, Thaiföld, Burma - hatóságai a leprozóriumokat szigorúan elzárják, külföldieket nem engednek be, s csak nagyon szűkszavú tájékoztatást adnak az országukban előforduló lepra-megbetegedésekről, a betegek ápolásáról. Lepratelep meglátogatása kizárólag hosszadalmas, bonyolult engedélyezési eljárás után lehetséges, mire a kíváncsi utazó - többnyire szenzációéhes újságíró - legtöbbször megunja a hiábavalónak tűnő, reménytelen kilincselést.

Némi töprengés után úgy határozunk, hogy felkeressük a telepet. Gyalog ballagunk el a város határában található lagúnához, ahol egy szerényen felszerelt egészségügyi állomás működik. Minden reggel innen indul a csónak, hogy az ügyeletes orvost és a szükséges kötszert, gyógyszert, valamint élelmiszert átvigye Mantivu szigetére.

A tágas épületben kínos rend és nagy tisztaság uralkodik. Dr. Puloaganathan, a fiatal orvosnő barátságosan fogad. A szellős, kellemesen hűvös hallban telepszünk le beszélgetni.

- Lopu tisztelendő úr telefonált, hogy szeretnék meglátogatni a telepet. Természetesen nincs semmi akadálya. Fertőzéstől nem kell tartaniuk, ezek a betegek már nagyon előrehaladott állapotban vannak - mondja a doktornő.

- Mitől lehet megkapni a leprát?

- A fertőzés módját máig sem tisztázta pontosan az orvostudomány. Annyi bizonyos, hogy a kórokozók a bőr vagy az orr nyálkahártyájának hámsérülésén keresztül jutnak a szervezetbe.

- Hogyan terjed a betegség?

- A lepra bőrről bőrre, közvetlen érintkezés útján terjed. Elsősorban a szegényebb néprétegek között szedi áldozatait.

- Milyen összefüggés van a szegénység és a lepra között?

- A primitív életkörülmények, a higiénia, a megfelelő tisztálkodás elhanyagolása hozzájárul a lepra terjedéséhez, de a meleg, nedves, trópusi éghajlat is kedvez a baktériumoknak. A felnőtt lakosság nagy része ellenáll a betegségnek, a gyermekek viszont igen fogékonyak. A fertőzés sokszor fiatal korban történik. Az idejében felismert és szakszerűen kezelt betegség nyom nélkül gyógyítható.

- Miért nem fordulnak orvoshoz a fertőzöttek?

- Sajnos sok ember, amikor észreveszi magán a lepra első tüneteit, vagy azt hiszi, hogy majd magától elmúlik, vagy megijed és eltitkolja a baját. Attól fél, hogy a családja, a barátai kitaszítják, és magára marad nyomorúságával. Pedig a kezdeti stádiumban levő leprát már teljesen meg tudjuk gyógyítani. Amikor elhatalmasodik az emberen a kór, és szemmel látható tünetei: bőrelváltozások, fekélyek, a végtagok sorvadása, majd teljes elhalásai is megjelennek, legtöbbször már késő van: ilyenkor már csak megállítani tudjuk a betegséget, s megakadályozni, hogy továbbfejlődjön.

- E tünetek jelentkezése előtt honnan tudhatja meg a beteg, hogy leprás?

- A kézen és a lábon érzészavarok lépnek fel. A megtámadott testrészen a beteg nem érez sem meleget, sem hideget, de még a fájdalomra is érzéketlen. Ezután a szemöldök és a szempilla gyakran kihullik, majd az orr deformálódik. A csontot sem kíméli a lepra: rendszerint az orrcsontot támadja meg először. Az arcról később átterjedhet a szemre, ami súlyos látási zavart, sőt vakságot eredményezhet.

- Miért választotta ezt a szörnyű munkát? - tör ki belőlem az iszony, de az orvosnő nyugodt, egyszerű feleletét hallva, elszégyellem magam.

- Az orvos munkája soha nem szörnyű. A betegeket, akármilyen borzalmas látványt is nyújtanak, kezelni, gyógyítani kell, ez a kötelességünk. Szeretem ezt a munkát, és szívesen végzem, mert örülök, hogy segíthetek másokon. Két éve fejeztem be az egyetemet, s amikor megkérdezték, elvállalnám-e a Mantivu-sziget lepratelepén megüresedett állást, távol a szüleimtől, azonnal igent mondtam, s azóta sem bántam meg. Néhány perc múlva csónakon indul át a kollégám, Arumugam doktor, és ha akarják, elkísérhetik - fejezi be a beszélgetést az orvosnő.

(Befejezése a következő bejegyzésben)