GERALD DURRELL: Noé bárkáján (1)

A nagy állatbarát hírében álló Durrell-familia legkisebb fia, az 1925-ben született Gerald mulatságos, eredeti állatregényei révén lett méltán népszerű író. Élete mindvégig szorosan kapcsolódott az állatvilághoz: állatkereskedésekben dolgozott, majd állatkerti gondozó lett. Apai örökségét arra költötte, hogy ornitológus barátjával Kamerunba utazzon. Első könyve a Noé bárkáján volt, amelyben expedíciójának élményeit s azt meséli el, miként tértek haza tengeri úton egy egész állatsereglettel. Expedícióit később is megismétli és későbbi könyvei honoráriumából finanszírozza. Az alábbi részletek a könyv zárófejezetei és a kalandos hazautazás eseményeiről szólnak.

A BÁRKA ELINDUL

Úti előkészületek – Tíz tucat tojás és száz narancs, meg a többi csomag – Malária – Sáros az út – Még egy igazi kameruni felhőszakadás – Noé és az ő bárkája

Elég könnyű dolog feljutni bármelyik hajóra, amíg az ember el nem mondja, hogy poggyászának nagy részét száznál több ketrec képezi, s hogy a ketrecekben nagyon is eleven madarak, emlősök és hüllők utaznak. Meglehetősen sokat bajlódtunk, míg végre az Elders és Fyffe cég előzékenysége folytán helyet kaphattunk egyik hajójukon. Amikor megtudtuk, mikor szedjük fel a horgonyt, kétségbeesetten állapítottuk meg, hogy kevesebb időnk maradt az úti előkészületekre, mint amennyire számítottunk. Nem szállhattunk fel állatainkkal a hajó fedélzetére abban a reményben, hogy a szakács majd táplálja őket. Készleteket kellett vásárolni, húst rendelni, a ketreceket még az utolsó pillanatban megjavítani, nehogy a hajón megszökjék valamelyik állat, és még száz meg száz tennivaló várt ránk. Egyik-másik élelmiszerért, amelyik idelent az alföldön nem termett, kétszáz mérföldnyire is el kellett küldenünk embereinket az ország belsejébe, a magasabban fekvő vidékekre: a többi között például közönséges burgonyáért. Kumbóban bármilyen mennyiségben kapható édes burgonya, a közönséges krumpli azonban ismeretlen itt. No és a gabona, a szemes élelem: nagyobb mennyiségben, olcsóbban kaphatjuk ott, ahol termesztik, Kamerun mezőgazdasági területe pedig ugyancsak a felső vidék. Tíz tucat tojásra, negyven koszorú (nem egyformán érett) banánra, ötven pau-paura, száz narancsra, húsz ananászra, négy-négy zsák gabonára, édes, illetve közönséges burgonyára, két zsák babra, és a húsevő állatok részére egy egész kizsigerelt ökörre volt szükségünk. Mindezt – mint említettem – Kamerun különböző vidékeiről kellett összeszednünk és szállítanunk, méghozzá gyorsan, ha csak nem akartunk valamelyik fontos élelmicikk nélkül elhajózni.

A Durrell-família

És engem éppen ebben a nehéz időszakban vert le lábamról a malária. Nem ismertem fel, hogy maláriám van, azt gondoltam, nyilván kimerültem, és majd egy hétig küszködtem félholtan, míg végül beláttam, hogy mégiscsak lehet valami bajom, és felkerestem a helyi kórházat. Az orvos megvizsgált, hatalmas injekciót nyomott testem egyik legkényesebb részébe, és ágyba parancsolt. Nagyon bánatosan ágyban töltöttem két napot, miközben teljes káosz és zűrzavar uralkodott az állatházban, s John egymaga kínlódott a madarak etetésével, megvizsgálta a krumpliszsákokat, és ellenőrizte, megetették-e a majmokat. Úgy határoztunk, hogy éjszaka utazunk le a tengerpartra, és aznap hajnalban érkezünk majd, amikor behajózhatjuk a fedélzetre a gyűjteményt s indul a hajó. Az indulást megelőző napon betoppant az orvos, még egyszer meg akart vizsgálni. Kunyhónk kirakodóvásárra emlékeztetett, élelemmel tömött zsákok, tojásosdobozok, gyümölcsöskosarak hevertek szerteszét a padlón. Az orvos átevickélt ezen az összevisszaságon, megmérte lázamat, és még egy injekciót készült adni. Miközben a fény felé tartotta a tűt és egy kevés kinint fecskendezett ki belőle (szörnyű szokásaik vannak az orvosoknak), én meg remegve feküdtem és vártam a kegyelemdöfést, megkérdezte, mi ez a nagy sürgés-forgás.

Gerald kamaszkorában
kedvenc teknősével

– Ó, hát holnap éjszaka szedjük a sátorfánkat – feleltem kedélyesen, s a tűre sandítottam.

– Hogy érti azt, hogy szedik a sátorfájukat?

– Távozunk, hogy hajóra szálljunk. Kedden délelőtt féltizenegykor a fedélzeten kell lennünk.

– Maga azt hiszi, hogy elutazhat Tikóba, és hajóra szállhat holnap, ilyen állapotban? – rivallt rám, majdnem úgy, mintha azt mondtam volna, hogy keddre egy gyereket hozok a világra.

– De hát nem vagyok olyan nagyon beteg – tiltakoztam – ma reggel remekül éreztem magam.

– Idehallgasson – mondta az orvos dühösen –, közel harminckilenc fokos láza volt egész héten. Legalább két hétig ágyban kell maradnia. Nem utazhat el azzal a hajóval.

– De hát mennünk kell, doktor, eget-földet megmozgattunk, hogy elvigyenek. Ha lemondjuk, sohasem kapunk másik hajót. Higgye el, el kell mennünk ezzel a hajóval.

– El sem jut a hajóig. A maga állapotában őrültség ilyen útra vállalkozni: ha újabb rohamot kap, mire a partra ér (s ez nagyon valószínű), akkor azonnal kórházba kell mennie, vagy...

– Vagy?–tudakoltam.

– Vagy elpatkol – közölte minden köntörfalazás nélkül. És nagy szakértelemmel belémdöfte a tűt.

Mihelyt ismét szóhoz jutottam, folytattam a témát:

– De már nem mondhatjuk le. Mennünk kell.

– Rendben van – mondta az orvos –, de én semmiféle felelősséget nem vállalok magáért.

És kisétált a zsákok meg kosarak között a sötétbe.

(Folytatjuk)

Forrás: Gerald Durrell: Noé bárkáján. Táncsis Könyvkiadó, Budapest, 1966. Vajda Gábor fordítása.

BALÁZS ÁDÁM: Gyógyító lovag a Kanári-szigeteken

A Hispániában élő magyarok, illetve magyar származásúak száma félezerre tehető. Többségük Madridban él, mint a két legismertebb spanyolországi magyar: Puskás Öcsi, a legendás hírű labdarúgó és Juan Gyenes, a királyi család fotográfusa. De van magyar kolónia a katalán „fővárosban", Barcelonában is, továbbá a Földközi-tengeri ismert üdülőhelyen, Benidormban. Még az ország legdélibb tartományában, az északnyugat-afrikai partok közelében lévő Kanári-szigeteken is tucatnyi magyar család telepedett le. Találunk közöttük autószerelőt és hivatásos vadászt, elektroműszerészt és tanítónőt, építészmérnököt és szállodaigazgatót. Meg egy különös sorsú orvost, Györkő-Györkös Sándor professzort. A gyógyítás „lovagját".

A könyvespolcon magyar nyelvű orvosi szakirodalom, a falat Magyarországról és Erdélyről készült régi metszet díszíti. Az asztalon a Dunántúli Napló friss számai. Egy pillanatra a pécsi Tettye lankáin érzem magam, vendéglátóm szűkebb pátriájában.
Ám a domboldalon épült ház ablaka alatt nem dunántúli mandulafák hajladoznak, hanem égbetörő kaktuszbokrok, karcsú dragok és érett fürtű banánfák. Az örök tavasz szigetén vagyunk, dr. Györkő-Györkös Sándor portáján, a Kanári-szigetek fővárosában, Las Palmasban. Az Atlanti-óceán közepén lévő, hét kisebb szigetből álló szigetcsoport ókori neve: Insulae Fortunatae - a Szerencsés Szigetek. Homérosz „Elíziumi mezői", Hésziodosz „Heszperidák kertje" valószínűleg mind a Kanári-szigetek lehettek. Platón szerint ezen a helyen volt az Atlantisz-sziget, amelyet az istenek büntetésből elsüllyesztettek.
Jóllehet a Kanári-szigetek létezéséről már az ókorban
tudtak, csak a XIV. századtól kezdve lett a „civilizált" világ része, amikor - az észak-afrikai eredetű guancs őslakosság ellenállását legyőzve - a spanyol koronához csatolták.
Amikor Györkő-Györkös Sándor legutóbb Magyarországon járt - 1983 nyarán a Magyar Orvosok Tudományos Találkozóján -, a „Kanári-szigetek bioklímája és orvosi kihasználhatósága" címmel tartott előadást a Magyar Tudományos Akadémián. Zsúfolt programja miatt akkor nem találkozhattunk.
Vajon felismerjük-e egymást a Las Palmas-i repülőtér forgatagában? A telefonon megbeszélt járattal érkezem, hónom alatt - különös ismertetőjelként - hazai újságokat szorongatok. S már indul is felém, ruganyos léptekkel, egy kockás kabátot viselő, hófehér hajú úr.
Átrobogunk a városon, szerpentinút vezet a magas kőfallal védett hegyi házhoz, amelyet a kíváncsi szemek elől szinte teljesen elrejt a színpompás, buja trópusi növényzet. Fölöttünk a helyi temetőkert, alattunk Las Palmas esti fényei. A különös alaprajzú épület valamennyi helyisége egy belső kertre nyílik.
- Hogyan kerül egy magyar orvos a Kanári-szigetekre?
- Pécsett születtem 1911-ben, régi nemesi családban - mondja a csöndes, halk szavú professzor. - Hadiárva lettem, mert édesapám - aki vegyészmérnök volt - a piavei ütközetben meghalt. Édesanyám viszont idős kort ért meg; nemrégiben hunyt el a szlovákiai Tornócon.
-  Szülővárosomban kezdtem tanulmányaimat, majd a budapesti Orvostudományi Egyetemen szereztem diplomát 1935-ben. A Nékám professzor által vezetett bőrklinikán tanultam tovább. Akkoriban - mint pályakezdő bőrgyógyász - nem kaptam megfelelő állást, ezért Hamburgba mentem, a Trópusi Intézetben képeztem tovább magam, majd egy német hajózási társaság orvosaként kezdtem dolgozni. 1936 nyarán kikötöttünk a Kanári-szigeteken. Meglátni és megszeretni - valóban egy pillanat műve volt. A szigetek szépsége elvarázsolt és a szubtrópusi klíma számos lehetőséget kínált szakmai kutatásokra is. Ez a „partraszállás" egyébként a spanyol polgárháború kitörése előtti hónapban történt, azóta itt élek - több mint fél évszázada!
Különleges ízű falatok kerülnek az asztalra. A méz, a sajt, a narancssaláta, de még a levesbe tett kukoricapép is saját készítmény. A ház asszonyát, Gálocsy Juditot dicsérik. 1956-ban egy brüsszeli konferencián ismerkedett meg férjével. Akkoriban tolmácsként dolgozott. Ma már minden idejét az unokák nevelésének és az óriási kert gondozásának szenteli. A család méhészkedik, kecskét is tart. Továbbá négy kutyát, néhány sündisznót és sok kanárimadarat. Mindig azt hittem: ezekről a pintyfélék családjába tartozó, kedves, színes madarakról - a kanárikról - nevezték el az itteni szigeteket.
- Éppen fordítva - mosolyodik el vendéglátóm. - A madarakat nevezték el a szigetről.
A professzor igazi ezermester, ezt bizonyítja a jól felszerelt asztalos- és autószerelő műhely. S amire talán a legbüszkébb: a fiával közösen épített víztároló medence és öntözőcsatorna. (Ifjabb Györkő-Györkös Sándor nemrégiben vette kézhez kertészmérnöki diplomáját.)
A Kanári-szigeteken a víz a legnagyobb kincs, mert nagyon kevés a csapadék. A legtöbb kutat őr vigyázza, hogy csak a helyi lakosok húzhassanak vizet belőle. Sajnos a banánfák helyére hamarosan káposzta kerül, mivel az kevesebb vizet igényel.
A gyönyörűen gondozott kert egyik ékessége a sárkány-fa. Törzsének felülete ráncos, kicsordul rajta a gyanta. Szétnyíló ágai sűrű hálózatot alkotnak, a fa lombja szabályos korona. Mint a professzortól megtudom, gyantás levét a guancs őslakosok - piros színe miatt - vérnek nevezték és halottaik bebalzsamozására használták.
A kertgondozásban, a ház körüli munkákban a professzor leánya, Zsuzsa is segít. Ő már itt született, soha nem járt szülei hazájában - ám tökéletesen beszél magyarul.
- Nővérként dolgozom egy röntgenintézetben - meséli ízes dunántúli tájszólással. - A férjem spanyol, három kisgyermekem - Zsuzsi, Sárika és Gyuri - még keveset tud magyarul. Édesapám arra biztat: ha nagyobbak lesznek, küldjem őket Magyarországra, nyelvet tanulni.
Az 1500 négyzetkilométer nagyságú központi szigeten örök a tavasz. A trópusi növénypompa még az országutak szélét is szinte botanikuskertté varázsolja. Györkő-Györkös professzor mint a tenyerét, úgy ismeri az eldugott falvakat is. A legérdekesebb látnivalóknál ki-kiszállunk a kocsiból: a guancs őslakosok által a vulkanikus tufába vájt barlangoknál vagy a terori templomnál, ahol Zsuzsát keresztelték, s ahol a XVII. századi barokk oltáron a sziget védőszentje - Nuestra Senora del Pino - őrködik. Felkeressük azt a kápolnát, ahol - a hagyomány szerint - Kolumbusz utolsó imáját mondta, mielőtt elindult felfedező útjára, majd egy őskori - ma már kihűlt - vulkánkráter tetejéről tekintünk szét. Egyes geológusok szerint a szigetek egy régi kontinens maradványai, mások úgy vélik, hogy vulkánkitörések folytán emelkedtek a felszínre.
- Látja, ott azt a hosszú, sárga épületet? - fordul hozzám a professzor. - Az a leprakórház, amelyet tíz esztendeig igazgattam. Többnyire térítés nélkül gyógyítottam a betegeket, ezért tagjai sorába fogadott a katolikus nemesek lovagrendjének, a Máltai Lovagrendnek gyógyítással foglalkozó egylete. Névjegykártyámon máig is használom ezt a kitüntető titulust: „a Jeruzsálemi Szent Lázár rend lovagja."
Barangolásunk utolsó állomása a Las Palmas-i Plaza Argentína. A pálmafákkal körülölelt tér közepén emelkedő templomot Árpádházi Szent Erzsébetről nevezték el! A névadó kis szobra a bejárat fölött látható.
- E templom 1938 óta viseli a magyar szent nevét - emlékezik Györkő-Györkös Sándor. - Jó barátságban voltam a szigetek akkori püspökével, s ő ezzel kedveskedett nekem...
Györkő-Györkös Sándor nyugdíjas, de ma is minden délután rendel. Az üdülőközpontban lévő rendelő falait pécsi és budapesti professzorok arcképei, a madridi és a hamburgi orvostudományi egyetemek diplomái, kitüntetései díszítik. A betegekkel zsúfolt rendelő ajtaján - a spanyol nyelven felsorolt titulusok alatt -, a névtábla alján ez áll: magyar orvos. Bizonyára nagyon kevés olyan beteg lépett be ezen az ajtón az elmúlt évtizedek során, aki ismerte volna ennek a magyar nyelvű táblácskának a jelentését.
„Magyar orvos." Bizonnyal tisztelgés ez az apró külsőség is; emlékezés a pécsi nevelőkre, tisztelet a szülőföldnek, a magyar orvostudománynak.
- Amíg a leprakórházat vezettem, nem folytathattam magánpraxist - meséli, amikor munkájáról kérdezem. - Állandóan jártam a vidéket, felkutattam a leprás betegeket. Régebben több napig tartott egy-egy hajóút, ma már rendszeres repülőjárat köti össze a szigeteket.
- A fennmaradt csontvázakból és koponyákból megállapítottam, hogy az afrikai eredetű guancs őslakosságnak - amely nem hajósnép volt, hanem a hegyi barlangokban élt - kétféle betegsége volt: a tuberkulózis és a szifilisz. A mai bőr- és nemi betegségek Kolumbusz előtt is megvoltak, a leprát viszont később hozták be Marokkóból. 1556-ban már létezett egy lepratelep Las Palmasban.
- A leprakórház vezetése mellett az itt működő hat külföldi konzulátus orvosa voltam. Ha olyan hajó kötött ki, amelyen nem volt orvos, nekem kellett megállapítanom, hogy a beteget jelentő matróz nem szimulál-e.  Sokan ugyanis olajat csöppentenek a fülükbe, hogy az megdagadjon. Számos egyéb trükk is létezik.
A rendelő tulajdonképpen egy többszobás lakás, gyógyszerekkel zsúfolt helyiségekkel és kis laboratóriummal.
-  Gyógyszerek konzerválásával is foglalkozom. Ha nálunk egy gyógyszer bomlás nélkül megmarad, akkor a világ bármely részén tárolható. Ezen a polcon például a hajdani Richter Gedeon gyógyszergyár több mint fél évszázada készült termékeit őrzöm, legtöbbjük még ma is használható lenne.
Az egyik sarokban hordozható lézerkészülék, a budapesti Magyar Optikai Művek terméke.
- A világon először használtam lézert a nemi betegségek -  főképpen a szifiliszes fekély - gyógyításában. Most a Kanári-szigetek bőr- és nemi betegségeinek atlaszát állítom össze, hamarosan nyomdába kerül.
- Kutatási témáim jelenleg főképpen a bioklimatológia gyűjtőfogalmába tartoznak; azt vizsgálom, hogy a különböző mikroklímák miképpen hatnak az emberi szervezetre. A Kanári-szigetek éghajlata - szaknyelven szólva - tengeri típusú, szubtrópusi klíma. A hőmérséklet egész évben alig változik: januárban is húsz fok felett marad, és augusztusban sem emelkedik huszonhét fok fölé. Vagyis inkább napszakonként, mint évszakonként van némi ingadozás. Mivel a légköri nedvesség magas, a légköri nyomás is állandó. Az esőzés ritka, a ciklonok a passzát szelek hatására legyengülve érvényesülnek - egyszóval az erős időjárásváltozás itt ismeretlen. Az elmondottakból következik, hogy a szigetek különösen alkalmasak mikroklimatikus gyógyintézetek elhelyezésére.
Györkő-Györkös Sándor nemrégiben az egész világra kiterjedő nemzetközi szervezetet alapított, a turisztikai orvostudományét, amely a nemzetközi turizmus során felmerülő orvosi ellátás gondjaival foglalkozik.   A magyar IBUSZ és a finn KUONI utazási irodák közös kiadásban jelentették meg hatnyelvű orvosi szótárát. Ez a külföldön megbetegedő turisták és az adott ország orvosai közötti érintkezés során szükséges legfontosabb orvosi kifejezéseket tartalmazza; spanyol, német, angol, olasz, francia és magyar nyelven. A szótár elkészítéséhez az adta az ötletet, hogy a professzor rendszeresen találkozott az évente idelátogató több mint négymillió turista nyelvi-megértésbeli nehézségeivel.
(...)
Györkő-Györkös Sándor otthonának bejáratánál felirat hirdeti: „VILLA HUNGRIA". Alatta színes kerámia -portugál művész munkája - Szent István arcképével.
- Becsülöm és szeretem azt az országot, amely befogadott - vallja a professzor. - Ugyanakkor sohasem felejthetem el szülőhazámat. Mindig az volt a célom, hogy saját kezem munkájával és tudásommal dicsőséget szerezzek a magyarságnak.

Forrás: 22 távoli történet. Magyarok a nagyvilágban. Budapest, 1988.

Dr. MUNK ARTUR: A Carpathia és a Titanic

Dr. Munk Artúr (1886–1955) szabadkai orvos-író mint a Carpathia orvosa részt vett a hajótöröttek mentésében.  A "Köszönom addig is…" c. posztumusz megjelent emlékiratában így emklékezik a mentés körülményeire: 

A Carpathia kivándorlóhajó

….. Megnéztem az órát, pont tizenegy óra volt. Nagy meglepetésemre magát Rostron kapitányt találtam a hídon. Tudtam, hogy Rostron józan ébersége szoros összefüggésben áll az úszó jéghegyekkel, amikről radiós-tisztünk a nap folyamán jelentéseket kapott.
 Eddigi utaimon még nem láttam úszó jéghegyet. Veszedelmes úszó torlaszok ezek, amiknek csak elenyésző kis része látszik ki a tengerből. A ködös áprilisi hónapokban különös veszélyt jelentettek az az úszó jéghegyek. Enyhe köd ült az óceánon. Mint valami szürke lepel borította a csendes vizet. Hajónk sárgafényű reflektorokkal világított előre és állandóan tülkölt. Alvásról szó sem lehetett.
 Éjfélkor feküdtem le, egy órakkor még olvastam. Úgylátszik a könyv altatott el, a villany égve maradt. Hajnali két órakkor a steward kopogott ajtómon:
 - Alarm! Alarm!… Mindenki a fedélzetre! – Magamra kapakodtam ruhámat és fázósan rohantam fel. Fogaim vacogtak az izgalomtól. Az utasok közül többen mentőővvel jelentek meg a fedélzeten… Marconi-tisztünk S.O.S. jeleket fogott fe a Titanicról, a White Star Line új lukszushajójáról.
 A  Carpathia irányt változtatott:  kelet helyett északra fordult.  Rostron kapitány vezényelt a parancsnoki hídon. Sárga sugarak kémlelték a sötét, ködös vizet. Nagy élénkség volt a fedélzeten, a matrózok a mentőcsónakok körül foglalatoskodtak.
 A Titanicról csak annyit tudtam, hogy az 55.000 tonnás hajókolosszus az angol hajóipar legújabb büszkesége és hogy ez volt az első útja.

1912. Április 15.-e hajnala.
 Lassan virradt. Enyhe északi szél bodrozta az  Óceán végtelen vizét. A nyirkos köd lassan foszlott szét, olyan volt, mint egy óriás rongyos szennyes lepedő. A horizonton nem mutatkozott hajó. Kéményfüstnek nyoma sem volt. A látóhatár lassan kitisztult. 5 óra körül a távcsővel felszerelt első tiszt csónakokat fedezett fel a horizonton. A hajótöröttek voltak. De hol van az óriás hajókolosszus, a Titanic?
 Teljes gőzzel dolgoztak a gépek, a hajó felfokozott sebességgel haladt abban az irányban, amelyben a kis szétszórt, mozdulatlannak látszó pontocskák úsztak a vizen. Hat óra volt amikor a hajónk meközelítette az első három mentócsónakot.
A Titanic eltünt.
Mély megdöbbenéssel állapítottuk meg, hogy a mentőcsónakok félig üresen közlekedtek felénk. Nők és gyermekek, parafával bélelt mentőruhákban, összebújva ültek a padokon, fázósan, kimerülten. Fejükön, hátukon tarka kendők, takarók. Minden csónakban két-két matróz ült evezőkkel.  A hajó egyik oldalán csigák és kötelek segítségével húzták fel a mentőcsónakokat, a másik oldalon leeresztették a vízre a hajó lépcsőzetét és itt vették fel a hajótörötteket.

Köszönet a Carpathia tisztikarának a mentésért

Csakhamar megtelt a Carpathia fedélzete didergő, síró asszonyokkal és gyermekekkel. A legnagyobb részük  munkásasszonynak látszott, de közöttük estélyiruhás nők is  fagyoskodtak könnyű kendőkben, sálakban.  Az asszonyok összebujtak, remegtek és egymást átölelve sírtak.  Siratták elvesztett hozzátartozóikat, akiktől még elbúcsúzni sem volt idejük.  A kimerült hajótörötteket beterelték az éttermekbe, forró teával és meleg  takarókkal látták el őket. Közben egyre szaporodott számuk: már 500-an voltak. Rostron kapitány tovább kutatta a tengert, már magasan állott a nap, amikor az utolsó csónak utasait is felvették a fedélzetre.
Akkor már tudtuk:  A Titanic elveszett. A hajótöröttek még reménykedtek. Ideig – óraig sikerült eltitkolni előttük a szomorú valóságot. 
Orvosi munka csak annyi volt, hogy segítettünk a  hajótöröttek ellátása körül. Segítettünk a pincéreknek, a stewardoknak, akiknek a mentési munkálatok körül oroszlánrészük volt.  Összeolvastuk a megmentetteket:  pontossan 705 hajótöröttet vet fel a Carpathia. A megmenekült matrózok szerint a Titanic-on 2200 személy utazott, beleértve a személyzetet is. Másfélezer ember lelte halálát a hullámsírban.
 Lassanként fény derült az igazságra, a katasztrófa igazi okára. A White Star Line hajóstársaság igazgatója is a csodahajón utazott és azt az utasítást hozta magával, hogy a Titanicnak első útja alkalmával rekordot kell döntenie. Meg kell szerezni a társaság számára az Óceán kékszalagját. A vándordíj a rivális Cunard birtokában volt a Lusitania révén. 
Bál volt a Titanicon, búcsúbál, amelyen a kapitány és a tisztikar is részt vett. Az ünnepi táncmulatság természetesen az elsőosztály helyiségeiben zajlott le, ahová erre az első útra csak kiváltságos, befolyásos emberek juthattak be: matrózai elmondották,hogy a megfigyelő őr idejében jelentést tett a veszélyről, a jéghegyek  közelségéről, de a hajó kapitánya és a társaság igazgatója kiadta a parancsot: végsőkig kell fokozni a sebességet. Közben leszállt a köd, szólt a zene, állt a bál, folyt a pezsgő. Különosen a hajó kapitánya volt elemében. Siker esetén nagy díjat helyeztek neki kilátásba. 

Munk Artur szabadkai mellszobra
(Veil Erzsébet alkotása)

500 tengeri mérföldre a cél előtt megtörtént a katasztrófa. A teljes sebességgel haladó luxushajó, a technika csodája, az angol hajóépítés remake jéghegybe ütközött. A hajó orra kettévált és a hajó azonnal süllyedni kezdett. Pár perc multán a gépház robbanása rázkódtatta meg a levegőt. Húsz mentőcsónak volt a fedélzet peremén elhelyezve, de a nagy pánikban nem  használták ki valamennyit és a leeresztett csónakokban még legalább 300 ember számára let volna férőhely. A mentőcsónakok közül háromnak még az evezői is hiányoztak. A legtöbb megmentett nő szegény munkásasszony volt. Az elsőosztályú utasok között két amerikai milliomosnő is utazott: Mrs. Astor és Conntes of Rothes. Astor, a híres new yorki pénzember elpusztult.
Igy esett másfélezer ember a könnyelműség és dicsvágy áldozatául. A jeges hullámsírban lelte halálát a Titanic kapitánya is, a társaság igazgatója, néhány művész, gazdag ember, pár száz angol munkás és a hajó csaknem teljes személyzete. 
A Carpathia másfélnapi késéssel fordul vissza New Yorkba a hajótöröttekkel. Óriási, izgatott tömeg várta a dokkok körül a Carpathiát, de az ünneplés elmaradt, elrontotta a parton álló hozzátartozók jajveszékelése. Rostron kapitány a hivatalos jelentés után újból kiadta a parancsot az indulásra...

Forrás:  GradSubotica.co.rs

HAROUN TAZIEFF: Halál a föld mélyén - 4 (Loubens halála)

,,NINCS REMÉNY, DOKTORKÁM?"


Mikor fölébredtem, órám két mutatója éppen eltakarta egymást a tizenkettesen. Egy pillanatig tűnődtem: dél vagy éjfél van? Nem, dél nem lehet, ahhoz túl álmos vagyok.


Levetkőzve bújtam bele a hálózsákba. Lehetőleg mindig le kell vetkőzni a hegyekben, a tengeren, a föld alatt, hogy minél hasznosabb legyen a pihenés. Most minden lelkierőmet össze kellett szednem, hogy kizavarjam magamat ebből a kellemes és száraz melegből, hogy fel tudjam húzni a nedves nadrágot, a felsőruhát, átázott cipőmet.


A sátor alatt aludtam, az egyik gumimatracon. Mikor kilenckor bemásztam a kis fehér sátorba, kimerült agyammal nem voltam képes felfogni, miért erre a felfújt gumira fekszem, amit nem szeretek, tábori ágyam helyett. Most, hogy félrehajtottam a sátor ajtaját képező kis karikát, rájöttem, mi tartott vissza kívül kifeszített, kényelmes tábori ágyamtól: Loubensnek a végtelen, sötét űrt betöltő szörnyű zihálása, mely telezúgta fejemet teste szenvedésével és ijesztő tehetetlenségünkkel. A háromórás kényelmetlen alvás alatt sikerült megszabadulnom ettől a lidércnyomástól. Most megint látnom és hallanom kellett a kegyetlen valóságot.


Ott találtam barátaimat a táborhelynél. Sikerült a lehető legkevésbé kényelmetlenül, egy gumimatracra kuporodva elhelyezkedniük Loubens mellett, széthajtogatott sátorlappal védve lábukat az alattomos hidegtől. A három óra azzal telt el, hogy hasztalanul igyekeztek helyreállítani a telefon-összeköttetést, vizet gyűjtögettek, törölgették Marcel száját.
Jacques átadta helyét, és lement aludni.


Az éjszaka végtelenül hosszú és nyomasztó volt, szorongó hallgatásunkkal és fülünkben a fújtató lihegéssel telt el. Időnként felvettem a hallgatót, és bekapcsoltam a gégemikrofont :
-  Halló, csörlősök? Halló, csörlősök? Itt Tazieff. Halló, csörlősök?
Semmi. Semmi válasz, még csak az a halk ciripelés sem, ami jelezni szokta, hogy fent bekapcsolták az áramkört.
-  Az isten verje meg, mit csinálnak ezek ott fönt? Mit gondolsz, olajra léptek?
-  Te, mondd csak - kérdezte hirtelen Occhialini - mi volt a benyomásod azokról a spanyolokról, akik odajöttek a múltkor?
-  Gondolod, hogy a spanyol csendőrök mindenkit hűvösre tettek? Nem, az lehetetlen! Emlékezz csak vissza, milyen nagyon rendesek voltak, főleg az a fickó, aki a különítményt vezette.


Valóban rokonszenves volt ez a negyven felé járó, kissé kopaszodó, világosbarna hajú ember. Két órát töltöttünk együtt a völgyben, a Saint-Martin kőnek nevezett határkő alatt. Négy spanyol volt, hivatalos kiküldetésben, türelmesen várták, hogy brigádunk tagjai lemásolják a konzuli iroda levelét, mely tanúsította, hogy nem kémkedni jöttünk. Ketten szórakoztattuk őket: Marcel, ki jól beszélte nyelvüket, és én, aki le akartam filmezni őket.


Loubens és a kapitány békésen csevegett, hosszú, kényelmes szünetekkel, melyek alatt hallani lehetett, hogy dudorász a langyos szél a fenyők sötétzöld koronája közt. Ékelődtek, mindenki jókat nevetett, még magam is, bár a felét sem értettem annak, amit mondtak.


Nem, lehetetlen, még ha nyilvánvaló határsértés is történt, teljesen elképzelhetetlen, hogy ezek az emberek elvitették a
fiúkat, akik - reméltük - megkísérlik a lehetetlent is, hogy kimentsék Loubenset a végveszélyből!
-  Disznók! Legalább valami életjelt adnának, megrázhatnák a kábelt, leejthetnének egy követ. . . Úgy látszik, fogalmuk sincs róla, mi az, nem tudni semmiről. . . Nem tudni semmiről, itt!
Időnként letöröltük Loubens nyálát, megigazítottuk a fejét.


-  Tazieff!
-  Mi az?
Kicsit elbóbiskoltam. Társam ijedt hangja hirtelen visszarántott a valóságba.
-  Már nem folyik a száján. Csak az orrán. A fertőzés megy felfelé. Felfelé ... Mit tegyünk?
Semmit. Semmit sem tehettünk. Semmi másra nem futotta erőnkből, mint a két pehelytakaróra, a melegvizes kulacsra meg a féltő gyengédségre . . .


Reggel ötkor Labeyrie visszajött felváltani Occhialinit, s most Beppo ment aludni. Reménykedni kezdtem, hogy helyreáll a telefon-összeköttetés, mert bíztam Labeyrie türelmében és hozzáértésében. De bármilyen ügyes és hozzáértő volt is, mit tehetett egy barlang mélyén a világtól elzárva, ha a fentiek megszakították az áramkört?
-  Az isten verje meg őket!
Jacques mellém kuporodott, összebújva melegedtünk.


Múltak az órák ...
Jacques oldalba bökött, hirtelen odafordultam. Szemével a telefonzsinórra mutatott: a karbidlámpa gyenge fényében látszott, amint megrándul, és ugrándozva megy fölfelé . . .
Órámra pillantottam: nyolc óra volt.
-  Na, öregem, úgy látszik, nem haltak meg ott fönt. Legalábbis nem mindenki!