A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Loubens. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Loubens. Összes bejegyzés megjelenítése

2012. február 17., péntek

HAROUN TAZIEFF: Halál a föld mélyén - 4 (Loubens halála)


,,NINCS REMÉNY, DOKTORKÁM?"


Mikor fölébredtem, órám két mutatója éppen eltakarta egymást a tizenkettesen. Egy pillanatig tűnődtem: dél vagy éjfél van? Nem, dél nem lehet, ahhoz túl álmos vagyok.


Levetkőzve bújtam bele a hálózsákba. Lehetőleg mindig le kell vetkőzni a hegyekben, a tengeren, a föld alatt, hogy minél hasznosabb legyen a pihenés. Most minden lelkierőmet össze kellett szednem, hogy kizavarjam magamat ebből a kellemes és száraz melegből, hogy fel tudjam húzni a nedves nadrágot, a felsőruhát, átázott cipőmet.


A sátor alatt aludtam, az egyik gumimatracon. Mikor kilenckor bemásztam a kis fehér sátorba, kimerült agyammal nem voltam képes felfogni, miért erre a felfújt gumira fekszem, amit nem szeretek, tábori ágyam helyett. Most, hogy félrehajtottam a sátor ajtaját képező kis karikát, rájöttem, mi tartott vissza kívül kifeszített, kényelmes tábori ágyamtól: Loubensnek a végtelen, sötét űrt betöltő szörnyű zihálása, mely telezúgta fejemet teste szenvedésével és ijesztő tehetetlenségünkkel. A háromórás kényelmetlen alvás alatt sikerült megszabadulnom ettől a lidércnyomástól. Most megint látnom és hallanom kellett a kegyetlen valóságot.


Ott találtam barátaimat a táborhelynél. Sikerült a lehető legkevésbé kényelmetlenül, egy gumimatracra kuporodva elhelyezkedniük Loubens mellett, széthajtogatott sátorlappal védve lábukat az alattomos hidegtől. A három óra azzal telt el, hogy hasztalanul igyekeztek helyreállítani a telefon-összeköttetést, vizet gyűjtögettek, törölgették Marcel száját.
Jacques átadta helyét, és lement aludni.


Az éjszaka végtelenül hosszú és nyomasztó volt, szorongó hallgatásunkkal és fülünkben a fújtató lihegéssel telt el. Időnként felvettem a hallgatót, és bekapcsoltam a gégemikrofont :
-  Halló, csörlősök? Halló, csörlősök? Itt Tazieff. Halló, csörlősök?
Semmi. Semmi válasz, még csak az a halk ciripelés sem, ami jelezni szokta, hogy fent bekapcsolták az áramkört.
-  Az isten verje meg, mit csinálnak ezek ott fönt? Mit gondolsz, olajra léptek?
-  Te, mondd csak - kérdezte hirtelen Occhialini - mi volt a benyomásod azokról a spanyolokról, akik odajöttek a múltkor?
-  Gondolod, hogy a spanyol csendőrök mindenkit hűvösre tettek? Nem, az lehetetlen! Emlékezz csak vissza, milyen nagyon rendesek voltak, főleg az a fickó, aki a különítményt vezette.


Valóban rokonszenves volt ez a negyven felé járó, kissé kopaszodó, világosbarna hajú ember. Két órát töltöttünk együtt a völgyben, a Saint-Martin kőnek nevezett határkő alatt. Négy spanyol volt, hivatalos kiküldetésben, türelmesen várták, hogy brigádunk tagjai lemásolják a konzuli iroda levelét, mely tanúsította, hogy nem kémkedni jöttünk. Ketten szórakoztattuk őket: Marcel, ki jól beszélte nyelvüket, és én, aki le akartam filmezni őket.


Loubens és a kapitány békésen csevegett, hosszú, kényelmes szünetekkel, melyek alatt hallani lehetett, hogy dudorász a langyos szél a fenyők sötétzöld koronája közt. Ékelődtek, mindenki jókat nevetett, még magam is, bár a felét sem értettem annak, amit mondtak.


Nem, lehetetlen, még ha nyilvánvaló határsértés is történt, teljesen elképzelhetetlen, hogy ezek az emberek elvitették a
fiúkat, akik - reméltük - megkísérlik a lehetetlent is, hogy kimentsék Loubenset a végveszélyből!
-  Disznók! Legalább valami életjelt adnának, megrázhatnák a kábelt, leejthetnének egy követ. . . Úgy látszik, fogalmuk sincs róla, mi az, nem tudni semmiről. . . Nem tudni semmiről, itt!
Időnként letöröltük Loubens nyálát, megigazítottuk a fejét.


-  Tazieff!
-  Mi az?
Kicsit elbóbiskoltam. Társam ijedt hangja hirtelen visszarántott a valóságba.
-  Már nem folyik a száján. Csak az orrán. A fertőzés megy felfelé. Felfelé ... Mit tegyünk?
Semmit. Semmit sem tehettünk. Semmi másra nem futotta erőnkből, mint a két pehelytakaróra, a melegvizes kulacsra meg a féltő gyengédségre . . .


Reggel ötkor Labeyrie visszajött felváltani Occhialinit, s most Beppo ment aludni. Reménykedni kezdtem, hogy helyreáll a telefon-összeköttetés, mert bíztam Labeyrie türelmében és hozzáértésében. De bármilyen ügyes és hozzáértő volt is, mit tehetett egy barlang mélyén a világtól elzárva, ha a fentiek megszakították az áramkört?
-  Az isten verje meg őket!
Jacques mellém kuporodott, összebújva melegedtünk.


Múltak az órák ...
Jacques oldalba bökött, hirtelen odafordultam. Szemével a telefonzsinórra mutatott: a karbidlámpa gyenge fényében látszott, amint megrándul, és ugrándozva megy fölfelé . . .
Órámra pillantottam: nyolc óra volt.
-  Na, öregem, úgy látszik, nem haltak meg ott fönt. Legalábbis nem mindenki!