BAJOMI LÁZÁR ENDRE: Találkozás a kis herceggel (2)

Mi a bátorság?

/Afrikai éveiben Antoine de Saint Exupéry részt vett a Párizs-Marokkó légipostajárat megteremtésében és felfuttatásában. Irói munkásságában termékenyen nyomot hagytak ekkor szerzett élményei – akár az Éjszakai repülésre, Az ember földjé-re, vagy akár a Déli futárgép-re gondolunk. Számos élményét örökítette meg könyveiben./

Jean-René Lefebvre, Saint-Ex cimborája is több jellemző történetet mesél el ezekből az időkből.

1927 májusában hetente repült a partszakaszon, Villa Cisneros (mai neve Dakhla) és Port-Étienne közt (mindkettő kissé délre van a Juby-foktól). Egy napon Saint-Ex is fölszállt vele. Már az indulás elég zűrös volt, mert a Renault-motor, amely a Breguet-14-est hajtotta, azonnal prüszkölni és főleg gőzölögni kezdett, ami azt jelentette, hogy a hűtővíz túlságosan fölmelegedett. Ha jó magasra szállnak, lehűlt volna, de Saint-Ex ezt nem kockáztatta meg a köhécselő géppel. A legjobb megoldást választotta: a Rio de Oro öble fölött repült, egészen alacsonyan, szinte a hullámok taraján. Lefevbre – óvatos duhaj! – levetkezett, hogy baj esetén könnyebben úszhasson a tengerben. És mit csinált pilótája? Saint-Ex eközben kis karikatúrákat rajzolgatott, s ezeket egyenként átnyújtotta neki! A rajzocskák tengerben fürdő figurákat ábrázoltak, de odakanyarított egy Robinsont is. Ő már ilyen volt: ebben a válságos helyzetben sem hagyta el a humora, mely így bizony inkább ... akasztófahumornak nevezhető. Végül is nem lett baj. Nagy nehezen hazaértek, és leszálltak Cisneros-ban. És mit írt erről Saint-Ex a naplóba? ,Jó gép. Semmi különös."

– Hogy írhattál be ilyet?! – kérdezte meglepetten Lefebvre.

– Miért? Csakugyan nem rossz masina, hiszen minden nagyobb baj nélkül visszahozott bennünket!

De sokkal súlyosabb dolgok is történtek, például a Reine és Serre vezette Laté-26-os (így becézték a Latécoere-gépeket) szomorú esete.

A két pilótának 1928. június 30-án a Toulouse—Dél-Amerika vonal egyik kis szakaszán, Juby és Port-Étienne közt kellett megtennie az utat, de a nagy ködben egy homokbuckának ütközött, s a legénységet a mórok foglyul ejtették. A gépet hiába várták vissza. (Megjegyzendő, hogy a Latékon akkor még nem működött rádiókészülék.)

Mihelyt elmúlt a visszatérés tervezett ideje, Saint-Exupéry azonnal keresésükre indult. Végigrepült a parton, de eredménytelenül. Július 4-én komolyabb expedíciót indítottak fölkeresésükre: három Breguet szállt föl, az egyiket Saint-Ex vezette. Minden gépen volt egy mór tolmács is. A gépek a lehető legalaposabban végigkutatták a csillogó homoktengert. Egyszer csak Saint-Ex azt látja, hogy az egyik gép, amelyet Riguelle vezetett, landol, a pilóta kiugrik, lefekszik a homokba, és keresztbe teszi a karját, így jelezve, hogy a terep alkalmas leszállásra. A másik gép is leereszkedik. Kiderül, hogy Riguelle gépe elromlott. A dugattyúrúd ripityára ment. A motorház kilyukadt, és a gép „zsigerei", vagyis dugattyúi, hajtórúdjai összegabalyodtak, kenőolajas „rántotta" lett belőlük. Közben Saint-Ex fölöttük kering, nehogy támadás érje a szerelőket. Aztán ő is leszáll. Nagy nehezen megjavítják a gépet, majd rögtönzött tábort vernek. Egy ládát kineveznek asztalnak, és a hozott elemózsiából takaros vacsorát csapnak, aztán kártyáznak; Saint-Ex kedvenc kártyamutatványaival kápráztatja el a társait a sivatagi éjszakában. Az egyik gépen hál, de annyira fázik, hogy hajnalban előbújik, és minden holmit magára rakva kísértetként járkál föl és alá a gép körül.

Másnap reggel érkeznek meg Cisnerosba, ahol már őket is elveszettnek hitték. Itt nagy örömmel hallják, hogy Reine és Serre él, de a mórok foglyai. Remélik, nem járnak úgy, mint korábban az a három társuk, akiket a fosztogatók lemészároltak. Három hónap múlva valóban szabadon eresztették őket, tetemes váltságdíj ellenében.

Nem sokkal később, július 18-án Saint-Ex Riguelle gépének megjavítására indult. Visszatértekor jelentést írt, amely fennmaradt. Ebből megtudjuk, hogy hat fegyveres mór lovas kísérte őket, kilenc másik gyalog, illetve tevén (szintén fölfegyverezve) ment velük. Saint-Ex egy szerelővel lóháton indult útnak. A fölszerelést egy teve vitte, két másik jószág pedig négy repülőgép-kerékre szerelt targoncát húzott, amely meg volt rakva alkatrésszel. Ám az arabok meglátták a mentőexpedíciót, megtámadták, de a gépet sikerült megjavítani, és Saint-Ex visszahozta a támaszpontra.

A szűkszavú jelentésen kívül egy magánlevél is fönnmaradt az esetről. Ezt Daurat helyetteséhez írta: „Az éj kezdetén több riadó ébresztett föl bennünket – írja Saint-Ex. – A mórok odaugrottak a puskáikhoz, eloltották a tüzet, és lőni kezdtek. Nagyszerű volt!" Egy nőismerőséhez írt levelében pedig így nyilatkozott: „És tudja, ami a bátorságot illeti, nevetséges... Pusztán holmi megvetésről van szó, ami nem nagy érdem. Én még azt sem tudom: bátor vagyok-e vagy sem. Az egyetlen valóság, amit értékelek: a fordulatszámláló, a nyomásmérő, a magasságmérő. Ami vagy működik, vagy sem. Odalent ott van a homok, és ott vannak a mórok, akik lőnek, de ez szinte felfoghatatlan, valósággal más világ.”

És egy másik levélben, amely a fenti mentőakcióról szól, s amely híressé vált, mert André Gide is idézte az Éjszakai repüléshez írt előszavában – ezt olvassuk: „Most hallottam életemben először golyósivítást... De arra is rájöttem, hogy Platón (vagy Arisztotelész?) miért tette a bátorságot az erények fölsorolásában az utolsó helyre, amin én mindig nagyon csodálkoztam. Igen, nincs benne valami sok nemes érzés: egy kis düh, egy kis hiúság, sok-sok konokság és valamiféle közönséges sportolóöröm …"

Egy boldog esztendő

„Életem egyetlen korszakát sem szerettem úgy, mint azt, amelyet önökkel éltem át... Úgy éreztem magam Argentínában, mint saját hazámban" – írta a boldog dél-amerikai kaland után Saint-Exupéry egyik argentin barátjának.

1929. október 12-én érkezett Buenos Airesbe a bordeaux-i kikötőből elindult hajóval. Életének ez a szakasza … 1931 januárjáig tartott.

Mi tette boldoggá? A magas beosztás? Valóban, az újonnan alapított közös francia-argentin Aeroposta Argentína légitársaság egyik járatának az igazgatója lett, ennek megfelelő nagy fizetéssel. Ez azonban nem nagyon érdekelte. Egyik levelében írta: „Huszonötezer frankot keresek havonta, de nem tudok vele mit csinálni, elcsigáz a költekezés, és fuldoklóm a szobámban, mert ezernyi olyan holmival zsúfolom tele, melyet sohasem fogok használni...” Korábban mindig pénzzavarral küzdött, adósságai voltak, de közben szórta a pénzt: a virágáruslánytól megvette az egész kosarat, s képes volt egy vadidegen francia munkásnak fizetni a hazautazását a világ végéről...

Még fiatalon érkezett életének e harmadik kontinensére. Alig múlt huszonkilenc éves, amikor feltárult előtte a csodálatos föld, az ellentmondások világa, ahol együtt található a kezdetleges ősélet és a fejlett civilizáció: ultramodern metropolisok és a világtól távol eső uradalmak, mérhetetlen gazdagság és szégyenletes nyomor, őserdők helyenként teljesen szűz területei, végtelen alföldek, hófödte hegyláncok, hajdani magas fokú indián kultúrák titokzatos emlékei. Ennek az óriási földrésznek (Európa kétszer is elférne rajta!) a déli csücskére került, az orkán cibálta pampák vidékére, a magyar csikósokra emlékeztető gauchók világába, a Gran Chaco hatalmas síkságának és a Kordillerák fenségesen zord hegyfalainak országába. A félelmetes hegyláncról mondta Daurat: „Az Andok bevétele sem lesz nehezebb, mint a Bastille bevétele!"

Saint-Exupéry azt a feladatot kapta, hogy kiépítse a légi járatokat egészen Patagóniáig és a Tűzföldig. (Amikor Magellán tengerészei 1520-ban partra léptek, a finom parti homokon lábnyomokat láttak: „Que patagones! – ámuldoztak. – Milyen nagy lábúak!" Azóta Patagóniának hívják a Colorado folyótól a Magellán-szorosig terjedő háromszög alakú területet.)

Hősünk csak rövid időt töltött Buenos Airesben, ahol a népesség egynegyede idegen (olaszok, németek, angolok, de több ezer francia is). Aztán lement a Colorado mellett fekvő Bahía Blancába, hogy ott találkozzék a társaság Paul Vachet nevű vezetőjével. Ő építette ki a járatot a brazil Nataltól az argentin fővárosig, és kezdte el meghosszabbítását egészen Punta Arenasig, vagyis a Tűzföldig, de miután közben Venezuelába küldték, Saint-Ex vette át tőle a stafétabotot. Neki kellett pilótákat toboroznia és szerelőket szereznie.

Nem nagyon szerette a vezető beosztást. Maga írta: „Elnehezít és elöregít ez a nem kívánt szerep." De ha egyszer rábízták, derekasan helytállt.

A legnagyobb problémát a sűrűn tomboló, heves nyugati szél okozta. Emiatt ő maga is vészhelyzetbe került egy próbarepülés során, amikor 200 méterre eltávolodott a parttól: alig tudott visszajutni a szárazföld fölé.

Argentínai tartózkodását mégis sikerek kísérték, amelyeket szakmai tudásának és baráti kapcsolatainak köszönhetett. Jó pajtásai közt első helyen Guillaumet szerepelt, aki nagyon tapasztalt, kiváló repülő volt, és akit még Toulouse-ból ismert. Neki adta oda először az Éjszakai repülés kéziratát. Ő volt az, aki – amint Az ember földje elején vallja – földrajzleckéket adott neki, s rögtön bizalmába fogadta: „Úgy áradt belőle a bizalom, mint lámpából a fény.”

Mermoz

Másik jó barátja Mermoz volt, akit szintén korábbról, még Afrikából ismert, és aki dicsőséges pályájának első nagy teljesítményét 1930. május 13-án valósította meg, amikor Dabryval meg Gimiével a FAI (Nemzetközi Repülőszövetség) elnökének, La Vaulx grófnak a nevét viselő hidroplán fedélzetén, egy Laté-28-a.son elsőnek repülte át a kereskedelmi célú úton a Dél-Atlanti-óceánt. Miután a gép leszállt a brazil partokon, a három hős pilótát meghívták Buenos Airesbe, s itt találkoztak a kirendeltség vezetőjével: „A tiszteletünkre rendezett hivatalos fogadások után, a bensőséges találkozókon Saint-Ex testvérien fogadott bennünket – emlékszik vissza Jean Dabry –, és ez bizony meghatott bennünket. Ama emberek közé tartozott, akik teljes szívvel örülnek bajtársuk sikerének.”

A bajtársiasságról maga Saint-Ex így vallott: „Egy hivatás nagysága elsősorban abban áll, hogy egyesíti az embereket – olvassuk Az ember földjében –, csak egyetlen igazi fényűzés van: az emberi kapcsolatoké. Ha csupán anyagi javakért dolgozunk: magunk építjük magunk köré börtönünket. Bezárjuk magunkat, magányosan, hamunál hitványabb pénzünkkel, amely semmi olyat nem nyújt, amiért érdemes élni.” Ám az embereket nem fogadta el olyannak, amilyenek, hanem igyekezett a legjobbat kicsiholni belőlük. Fennmaradt noteszlapjain található ez a jegyzet: „Az emberek. Nem annak áldozzuk föl magukat, amik, hanem annak, amivé lehetnek.”

Guillaumet eltűnése

Amikor 1930 júniusában a bátor pilóta Mendoza tartomány – Argentína „virágoskertje", dúsan termő szőlők s almáskertek vidéke – fölött átrepülve a Santiago de Chile felé vezető úton eltűnt, a déli féltekén tél volt. Saint-Ex egy társával kitartóan kutatott utána, többször körberepülte a Kordillerák völgyét. A hófödte hegyek láttán egyikük megszólalt:

– Olyan ez fentről, mint a fagylalt!

– Csak bele ne nyaljunk! – tréfált a másik.

Ötnapi keresés után, amelyben az argentin és chilei katonai gépek is részt vettek, már lemondtak róla, hogy megtalálják. „Úgy tűnt – írja Az ember földjében –, száz raj száz éven át sem tudná földeríteni ezt a roppant hegytömeget, melynek csúcsai hétezer méterig fölnyúlnak. Elvesztettünk minden reményt...” A chilei katonatisztek azt tanácsolták: hagyják abba a kutatást. De ők nem tudtak belenyugodni bajtársuk elvesztésébe. „S amikor újra az Andok óriási oszlopai, hegyfalai közt siklottam, úgy tűnt, már nem is keresek: tested fölött virrasztók némán, egy hókatedrálisban.” A hetedik napon jött el a csoda: éppen egy mendozai vendéglőben ebédelt, amikor berontott valaki:

– Guillaumet él!

Saint-Ex azonnal elindult egy Potez-29-essel, és másfél óra múlva már leszállt San Carlosban, ahová öszvérháton jutott el a csonttá fagyott, összezsugorodott, elgyötört, fekete, dagadt arcú, nyomorult pilóta, aki elmesélte aztán szörnyű küzdelmeit: hogyan legelte a zsályát a sziklaköveken, hogyan találkozott végre egy kecskét őrző pásztorasszonnyal, aki először megijedt tőle, s azt hitte, bolond. Guillaumet így fejezte be elbeszélését: „Amit én csináltam, arra, esküszöm, egyetlen barátom sem lett volna soha képes.”

Erről a kijelentéséről olvashatjuk Az ember fóldjé-ben, amely lenyűgözően mondja el Guillaumet feledhetetlen kalandját: „...nem ismerek ennél nemesebbet, ez méltó helyére állítja, ez fölemeli az embert, helyreállítja az igazi rangsort... ő volt a bátor férfi, teremtett világért harcba szállt a halállal”.

Ma kőoszlop hirdeti a francia pilóta hőstettét a hófödte hegyekben, a Laguna Diamante nevű helyen, ahol kényszerleszállást végzett, és gépe fölfordult.

Két év múlva egy könyv jelent meg Párizsban, amelyben valaki megírta annak a Le Brix nevű pilótának az életét, aki 1931 szeptemberében hősi halált halt. Le Brixnek korábban is több balesete volt a Szahara szélén, és egy alkalommal Saint-Ex sietett a segítségére. Jól ismerték, szerették egymást. Ezért írt a könyvhöz előszót, amelyben visszapillant Guillaumet legendás eltűnésére, és ezt a következtetést vonja le a pilóták hősi kitartásáról: „...a lelkesedés bizony sebezhetetlenné teszi az embert, hatalmat ad neki az események fölött – olyan hitet, amely hegyeket mozgat –, és a kudarc, ha ilyen buzgalommal viseljük el, már nem kudarc, hanem tanulság, a jövő sikerének a záloga.”

(Folytatjuk)

BAJOMI LÁZÁR ENDRE: Találkozás a kis herceggel (1)

A szerző Saint Exupéry csodálatos élete című életrajzi könyvében (Móra Kiadó, 1987) életrajzi és irodalmi dokumentumok alapján írja meg részletesen, olvasmányos formában, sok eredeti fotóval illusztrálva a világhírű író, repülő és kalandor rövid, ám eseménydús életét. A huszadik századdal együtt született, 44 esztendős korában titokzatos körülmények között eltűnt (elhunyt) Antoine de Saint Exupéry (becenevein: Tonio, Saint-Ex)családjában amolyan „fekete báránynak” számított, rendhagyó életpályára lépve. Gyermek- és ifjúkorában leginkább a technika, a műszaki megoldások érdekelték és foglalkoztatták, de irodalmi érdeklődése is erős volt. Párizsi érettségi után építészmérnöki tanulmányokba kezd, amelyeket hirtelen abbahagy és átigazol a festészethez. Ám ez se bizonyul tartósnak: szinte menekülésszerűen állt be a hadsereghez.

(...)

1921 áprilisában bevonult a Strasbourg városában állomásozó 2. vadászrepülő-erzredhez, egyszerű közlegényként, először segédszerelői beosztásban. Az ezred nyolc századból állt, köztük a Jeanne d'Arc alegység. Ide osztották be Toniót. Ez a század a háborúban dicsőségessé vált La Fayette század örököse volt, melyben a franciák segítségére siető amerikai pilóták harcoltak. Az alegységet kétüléses Spad gépekkel szerelték fel, melyeket a Blériot-üzemben gyártottak. A 300 lóerős motorral hajtott és két géppuskával rendelkező, kétfedelű vadászgépet nem sokkal a fegyverszünet előtt vételezte a hadsereg. Sebessége elérte az akkor jelentős 230 kilométert. Tonio nagyon szerette ezt a gépet: „ezek ma a császárok – írta anyjának 1921. június 9-én –, ezek mellett semmilyen más nem számít, nagyon marconáknak látszanak a szárnyukkal, amely olyan, mint egy össze-ráncolt szemöldök... Rettentő gép. Szenvedélyesen szeretnék egy ilyet vezetni. Úgy úszik, fekszik a levegőben, mint egy cápa a vízben..."

Nem volt könnyű helyzete a tagbaszakadt, kissé ügyetlen grófi csemetének a kitüntetésekkel teli aggatott pilóták között, akik bizony nem kímélték az újoncokat. Tonio persze nem elégedett meg azzal, hogy gépzsíros kézzel szerelgessen, ő repülni akart. Célját nagy kitartással és némi kerülővel sikerült is megvalósítania. Az ezredparancsnok nagy nehezen – és teljesen szabálytalanul – hozzájárult, hogy új beosztottja kivételesen magánleckét vegyen. Ehhez azonban több föltételt szabott: 1. egy árva szót se szóljon róla senkinek; 2. a leckéket a szolgálati időn kívül vegye; 3. semmilyen fényképet nem szabad készítenie.

Az „összeesküvésbe" bevonták Róbert Aeby elzászi katonát, aki ekkor egy olyan magántársaság pilótája volt, amely gépeket adott bérbe, taxifuvart, légi fényképezést stb. vállalt. Tonio előbb két kis sétarepülést végzett 50—50 frankért, majd Aeby elvállalta, hogy 2000 frankért (tetemes összeg volt ez akkor!) megtanítja repülni.

A leckéket június 18-án kezdték egy Farman gépen. Ez a 135 kilométres sebességgel repülő, Renault-motorral fölszerelt gép megnyerte a pilóta tanonc tetszését: „Ami a Farmant illeti, egészen jól megy a dolog, jól kézben tartom a gépet... Kegyes és kellemes reggeleken repülök vele, a harmatos réten szállunk le ... Óvatos és fenséges kanyarokat veszünk. Nagyon lazán, könnyedén landolunk. Dugóhúzó vagy looping kizárva" – írta anyjának. Tegyük hozzá, hogy vezetés közben társaloghatott a bajtársával: a motor hátul volt, a két fiút nem zavarta a hajtócsavar zúgása.

Az első, „történelmi" lecke adatai fönnmaradtak: 15 percig tartott, három kört írtak le a neuhofi reptér fölött, 30 kilométert repültek, 110 méter magasra emelkedtek, és közben kétszer leszálltak. Tonio ügyesen oldotta meg a feladatát.

Egyedül a levegőben

Saint Ex a repülőiskola elvég-
zése után

Az igazi „történelmi" eseményre azonban július 9-én, szombaton került sor. Miután egy kört leírtak a Sopwithon (ez a 135 km-es sebességgel repülő angol gyártmányú gép is a háborúban kezdte a pályáját, amolyan mindenesként: bombázásra, felderítésre és vadászgépként is használták), Aeby kijelentette:

– Na, most felmehet egyedül!

Tonio már rég kérte rá, hogy engedje egyedül felszállni, de Róbert csak most, tizenegy lecke után járult hozzá: ,

– Majd zöld rakétát lövök föl, ha le kell szállnia.

A felszállás simán ment, de a leszállás nem sikerült, mert nem vette le idejében a gázt, és a gép túl meredeken ereszkedett le. Tonio az utolsó pillanatban visszarántja, gázt ad, nem ijed meg, újra körözni kezd, és miután Róbert fellövi a második rakétát, szép simán landol.

– Egy pillanatra kigyulladt a motor – jelenti.

– Nem, dehogyis. Csak megint túl hirtelen adott gázt, és visszavágott a karburátor lángja.

A lábszárvédője kissé meg is pörkölődött.

Mindez délelőtt 11 körül történt. Miután Aeby jelentést tett az ezredesnek, ez leállította a leckéket.

Egyszer, jóval később, 1938-ban, véletlenül találkozott Vichyben Aebyvel. Róbert a feleségével volt, egy kávéház teraszán ültek. Tonio áradozva emlékezett az első önálló repülésre.

- Tudja, asszonyom, olyan istenien éreztem magam odafönn, hogy nem is akartam látni a zöld rakétákat... azt hiszem, ha lett volna elég benzinem, még mindig a levegőben lennék...

Saint-Ex mindössze négy hónapot töltött Elzász fővárosában. Ha nem repült, írogatott, rajzolgatott. Egyébként minden simán ment, de volt még egy kis incidense: egyszer a felszállásnál eltörte a futómű merevítőszárát. S amikor Aebyvel fel akarták mérni, mekkora a baj, egy felszállni készülő nagy Spad nekiszaladt a „Sop"-nak, felfordult, és úgy tartotta futószerkezetében a gépet, mint valamilyen ragadozó egy nagy bogarat.

– Így legalább nem fogják megtudni, hogy megrongáltam a futóművet – örvendezett Tonio.

Káplárból hadnagy

Az 1921-es évet néhány hónapig Marokkóban szolgálva fejezi be, s 1922 áprilisától a tartalékos tiszti iskola növendékeként az avord-i repülőtanfolyam hallgatója, Bourges mellett, Közép-Franciaországban. Ide már káplárként került a marokkói 37. repülőezredből. Mindent megtett, hogy elbuktassák a felvételi vizsgán, mert „vén fejjel" (huszonkét évesen...) nem kívánt újra iskolapadba ülni! Mégis fölvették, igaz, 68 jelölt közül a 67. lett! A tanfolyamon megfigyelő pilótákat képeztek, a navigációt, a meteorológiát, a bombázást, a híradást oktatták, s csak megfigyelőként szállhatott fel, tehát hozzá se nyúlhatott a botkormányhoz. Mivel semmi más nem érdekelte úgy, mint az, hogy maga vezesse a gépet, megint mindent elkövetett – akár Strasbourgban –, hogy pilótaként működhessék. Ez azonban csak később sikerült, amikor átkerült Versailles-ba, ahonnan Jean Escot nevű bajtársával, akinek volt egy pompás motorkerékpárja (120 kilométeres sebességgel is tudott száguldani!), hajnalban kijártak a villa-coublayi reptérre. Itt főleg egy Douglason repülhettek. Általában későn kelő volt, a repülés azonban kicsalta az ágyból! Ezt olyan lelkesen űzte, hogy a versailles-i kaszárnyában nemhogy ébreszteni nem kellett, hanem még ő húzta ki a komáját a paplan alól, s aztán szélsebesen vágtattak a villacoublayi katonai reptérre, hogy kilencre, mikor az első óra kezdődik, visszatérjenek. Nem csoda hát, hogy egyszer elütöttek egy biciklistát: ő szegény elterült a földön, a két katona pedig gép nélkül repült néhány métert, s a motorkerékpár az árokban kötött ki. Szerencsére hármójuk közül senki sem sebesült meg, csak Saint-Ex nadrágja hasadt föl, s az egyik kerék ferdült el. Jean vissza akart menni Versailles-ba, de Tonio nem tágított. „Egész pályafutásom során soha nem találkoztam a repülésnek olyan megszállottjával, mint Antoine barátom" – írja emlékezéseiben Escot.

(...)

Minden bajtársa nagy szeretettel emlékezik vissza rá. Segítőkész, kedves fiúnak tartották, aki szívesen barkácsolt velük, sőt, kártyamutatványokkal mulattatta őket. Okosnak, műveltnek, ugyanakkor megejtően évődőnek látták. Szívesen beszélt nekik olvasmányairól: Dosztojevszkijről, Baudelaire-ről, Giraudoux-ról, Cocteau-ról. Csak kevesen tudták, hogy főúri család sarja. Nemhogy nem használta a grófi címét, de még édesanyjának is megtiltotta, hogy a levélre ráírja: comte. Nem nagyon kedvelte a nagyvilági hölgyeket és urakat. „Szeretem azokat az embereket, akiket az evés szükséglete, az, hogy táplálják a gyermekeiket, és kivárják a következő hónapot, közelebb visz az élethez" – írta. Másutt megjegyezte katonaéletéről: „Senkit sem kedveltem jobban, mint ezeket a közlegényeket..."

– Szívesebben csevegek – mondta Jeannak – egy becsületes utcaseprővel, mint egy beképzelt világfival.

Sokszor volt pénzzavarban. Ha anyjától nem érkezett meg idejében az utalvány, kölcsönkért (de mindig megadta). Rendetlen volt és könnyelmű, szinte egyáltalán nem tudta, mi a pénz. Az is előfordult, hogy a takarítónő az ágya alatt galacsinná gyúrt bankókat lelt...

Miután elvégezte a tiszti iskolát, 1922 októberében hadnagyi rangban a Le Bourget-i reptérre került, a 34. repülőezredhez, amely vegyes regiment volt: egyaránt voltak benne felderítők és vadászrepülők. Két eseményt jegyeztek föl erről a korszakáról: egy balesetet az év elején és egy tizenöt napos áristomot májusban, amit azért kapott, mert engedély nélkül szállt föl egy 140 lóerős Hispano—Suiza-motorral fölszerelt Caudron géppel. Június 5-én leszerelték.

A katonai baleset a magánéletben is balesettel járt: szép menyasszonya, a szintén előkelő családból származó Louise de Vilmorin kisasszony, a dúsgazdag magkereskedő família szeme fénye – a későbbi írónő, a második világháborút nagyrészt hazánkban töltő hölgy, aki Malraux kedvese lett a miniszter-író élete alkonyán –, szóval Louise, ki mellesleg szegről-végről rokona is volt, kijelentette:

– Nem kívánom egész életemet rettegésben tölteni ... Folyton egy pilótára várni s izgulni, él-e vagy hal!

Az akaratos kisasszony, akihez Tonio szerelmes szonetteket írt, kényszerítette: hagyja ott a hadsereget, válasszon valamilyen polgári foglalkozást. Tonio szót fogadott: fölcsapott vigécnek, miután előbb egy téglagyárban volt irodista. A házasságból azonban így sem lett semmi. Louise anyja jobb partit remélt dédelgetett leányának. A hivatalosan is meghirdetett mátkaság fölbomlása eléggé megviselte a vőlegényt, aki olyan szerelmes volt, hogy amikor a szép ara egyszer Svájcban üdült, eladta a fényképezőgépét, hogy egy hétre odautazzék. Később is leveleztek azonban, mert barátságuk megmaradt.

A vad szelindek és a szelíd oroszlán

/A francia pilótaszövetség pazar kiállítású folyóiratában, az Icare-ban számos emlékezés jelent meg a Kis herceg és a többi irodalmi remekmű szerzőjéről. A lap amúgy nyolc különszámot szentelt a leghíresebb író pilóta életének./

El Bum, a francia repülők afrikai
tolmácsa

Bajtársai közt volt Ignacio Hidalgo de Cisneros is, a későbbi tábornok, aki a polgárháború idején a spanyol köztársasági légierő főnöke lett. Ekkortájt, vagyis a húszas évek végén a „szaharai spanyol légierő főnöke"-ként működött. De, mint maga mondja, ez a szépen csengő cím nem sokat jelentett: mindössze kilenc-tíz repülőgépük volt. A spanyol főnemesi családból származó kiváló katona, ki aztán oly jelentős szerepet játszott a polgárháborúban, szerette a francia fiút: „szívesen beszélgettem vele, mert művelt ember volt, meg rendes gyerek... valamennyien nagyon kedveltük”. Ő meséli, hogy a jubyi reptér őrzése sok gondot okozott számukra, hiszen a szomszéd spanyol erődön kívül körülötte mindenütt ellenséges terület húzódott. Cisnerosnak az az ötlete támadt, hogy a biztonságosabb őrzés végett szelindeket hozat a Kanári-szigetekről. Nos, ami az őrebeket illeti, ez majdnem tragédiát okozott.

„Egyik este – írja Cisneros – hangos segélykiáltásra figyeltem fel. Nyomban kisiettem, s ott találtam a földön Saint-Exupéryt, aki védekezni próbált a kutya ellen, amely megharapta a vállát, s vad dühvel támadott rá. Megpróbáltam eltávolítani, de semmiképp nem akarta elengedni a zsákmányát, míg csak fejbe nem vágtam egy kerékbakkal, amit szerencsére ott találtam; attól aztán egészen elkábult. Csak így tudtam megszabadítani a vadállattól. Azonnal elhívattuk az orvost, aki kezelésbe vette a sebet, és a kellemetlen kaland következtében fellépett erős idegrohamot, ami csaknem végzett azzal az emberrel, akit nem sokkal ezután mindenki csodált mint nagy írót, és tisztelt mint Franciaország egyik legnépszerűbb hősét... Egy hét múlva már jól volt, s felgyógyulását nagy lakomával ünnepeltük meg, amelyen Saint-Exupéry egy rövid beszédben csodálatos hősi éneket mondott a sivatagi pilótákról, aztán bűvészmutatványokkal szórakoztatott bennünket."

A másik kaland, amelyet Gisneros megírt, kevésbé megrázó: Saint-Ex, a szerelője meg két spanyol repülő azt a mókát eszelte ki, hogy egyikük valamilyen vedlett oroszlánbőrbe bújt, aztán néhány légi fényképet készítettek az álfenevadról. Az eredmény meglepőnek bizonyult: a távolból az alak igazi oroszlánnak rémlett!

A spanyol repülő el is felejtette ezt a tréfát, de amikor néhány év múlva kinyitotta a L'Illustration című képeslapot, egy híres író úti élményeit olvasta benne, amelyekben a szerző elmesélte, hogy a spanyol Szaharán átutazva oroszlánokat látott, és hogy elhiggyék beszámolóját, fényképet is közölt. A képek láttán rögtön rájött: ama képek egyike, amelyeket Saint-Exupéry meg a barátai vettek föl!

(Folytatjuk)

NAGY MIKLÓS KUND: Mesebeli Afrika

Beszélgetés Szeremley Huba Afrika-kutatóval

Valamikor a Balatonról indult...

Évekkel ezelőtt, még a dühöngő hidegháború idején, nyugati médiumokban nagy szenzációt keltett, hogy egy kis sportrepülő, alig a fák magasában szállva, kijátszotta az ellenőrző radarberendezéseket, átrepült a vasfüggönyön, landolt Magyarországon és kimenekített egy magyar családot Ausztriába. Az az úr, aki akkor fiatalon a menekülés e nem mindennapi módját választotta, nemrég Marosvásárhelyen járt. Szeremley Huba az akkori látványos szökése óta is gyakorta választotta az élet kalandosabb oldalát. Osztrák állampolgár, de nagyon sok időt tölt Nigériában, És. még merre? Egy s más kiderül a beszélgetésből, amelyet rövid vásárhelyi látogatásakor folytattunk.

Érdemes részleteznünk, hogyan lett egy magyar emberből osztrák, illetve nigériai polgár.
Pontosítsunk: magyar állampolgár is vagyok. Megtartottam az állampolgárságot, noha volt idő, amikor ezzel nem dicsekedett az ember. Jóval '56 után hagytam el az országot, sokáig még bíztam a változásban. Akkor döntöttem a távozásról, amikor a másodikként kezdett egyetemi tanulmányaim során a 7. szemeszterben kitettek az orvostudományi karról állítólagos izgató tevékenységemért. Segédmunkásként közben beláttam, hogy otthon az én karrieremnek vége, mindenféle formában. Először teológiát tanultam Esztergomban, a II. év végén rájöttem, hogy nem tudom ezzel megváltani az akkori Magyarországot. Azután következett a pályamódosítás.

Nem akármilyen körülmények közt hagytad el az országot.
Amikor az elhatározás megszületett, még nem jogerősen, de már el voltam ítélve. Útlevelet soha nem kaptam, még keletre vagy északra se. Azért mégis kértem a kiutazási engedélyt Ausztriába. Nevetve elutasították. Nemcsak nekem, hanem feleségemnek és kislányomnak is. Pedig a feleségem korábban osztrák állampolgár volt, de fiatalos meggondolatlanságból lemondott róla azért, hogy együtt élhessünk Magyarországon. Utána jugoszláviai utazási engedélyt kértem, gondoltam, onnan is tovább lehet menni valahogy. Azt is visszautasították. Maradt Bulgária. Már kint voltam Ausztriában, amikor megtudtam, hogy a fellebbezésemre megadták a bolgár kiutazási jóváhagyást.

De hogyan jutottál el Ausztriába?
Miután törvényesen nem ment, mindenféle megoldásra gondoltam. Olyasmire, hogy átúszunk a Dráván, lecsónakázunk a Dunán. Lehetett dróthálót átvágni, bokrot ugrani, meg ilyesmik. Mindent mérlegeltünk, de kezdett sürgetni az idő. Felötlött a repülős változat. Volt egy nagyon jó barátom, aki hajlandó volt vállalni a kockázatot. Két hetünk volt. Ez alatt meg kellett tanulnia repülni, egy kis repülőgépet ellopni egy osztrák repülőklubtól, énnekem a határsávban preparálni kellett egy leszállóhelyet. Végül is leszállt, beültünk, kimentünk.

Ilyen egyszerű volt az egész?
Komplikáció csak annyi volt, hogy engem akkor már két autóval, két külön osztag figyelt éjjel-nappal. Miután kértem az osztrák kiutazási vízumot, sejtették, hogy valami nem stimmel. De tudott volt, hogy vannak hiányosságai a vasfüggönynek alatta is, fölötte is. Ez 1967-ben volt. Az ember meg spekulált. Egy Cesna 175-ös, négyüléses, egymotoros, kis sportgépet sikerült szerezni. Napközben többször megsértette a magyar légteret, át-átrepült a határon, kellett látnia, hogy hol, és mint fog leszállni. Emiatt a pápai repülőtéren is készültség volt. De a személyemmel nem kapcsolták össze a légi eseményt, pedig követtek. Akármilyen viccesen hangzik, de a magyarok az osztrák televízió esti híreiből tudták a két dolgot összerakni. Engem még kerestek a határsávban, mert leráztam a.követőket. Az autómat megtalálták, de a berepülést nem hozták kapcsolatba velem.

A pápai hatóságok sem tudtak a gép leszállásáról?
Nem, mert a radar nem észlelte. Azt meg bekalkuláltuk, hogy hajnalban a szolgálatos kiskatona álmos, s mire reagál, és telefonálni próbál, mi addig eltűnünk, így is történt. Ez később benne volt a periratokban. Alighogy lihegve jelentette, hogy berepült egy osztrák gép, máris hozzá kellett tennie: jaj, ki is szállt!

És az osztrákok?
Ők se vették észre. Se azt, hogy a gép kirepült, se azt, hogy mi megérkeztünk. Fölvertük a rendőröket, hogy itt vagyunk, de elküldték, hogy ilyen korán ne zavarjuk őket.

Aztán hogy alakult Ausztriában a sorsod?
Folytatni akartam az orvosi egyetemet, de elment tőle a kedvem. Más érdeklődési köreim lettek, hogy a nyugat kitárult. Elvégeztem egy gyorstalpaló gépészmérnöki és műanyag-technikai college-ot. Mire elvégeztem, zajlott a Biafra-háború. Kerestek valakit, aki lemenne Biafrába kórházakat, iskolákat szervezni, támogatni, az osztrák segélyeket a megfelelő helyre juttatni. '68 vége felé jelentkeztem egy ilyen misszióra. Volt egy barátom, akivel együtt jártunk az orvosira, ő az anatómiai tudományok professzora lett. Bujumburában.

Ez úgy hangzik, mint egy Rejtő-könyv helyneve.
Pedig létezik, Burundi fővárosa. Vékonypénzű gyerek lévén, nagyon jó alkalom volt számomra, hogy a barátomat, akiről azt hittem, egyhamar nem látom, meglátogassam. Így kerültem közelebbi érintkezésbe Afrikával. Akkor megfogadtam, hogy ez az első és utolsó afrikai utam.

Miért utolsó? Veszélyes volt?
Főleg Közép- és Nyugat-Afrika egy ilyen frissensült, amatőr kalandornak eléggé mellbevágó volt. Az egészségügyi körülmények, az étel, a hotel, plusz az emberélet labilitása. Három napon át ugyanazon az úton, ugyanazokat a hullákat átlépni, eléggé letaglózza az embert. Később sok mindent megszoktam.

Afrikából tényleg többnyire az óriási éhínség hírei jutnak el hozzánk, meg az, hogy ott nem sokat ér az emberélet.
Az éhezést nem vettem annyira észre, mint azt, hogy az emberi élet tényleg nem ér sokat. De ez a mai napig így van, nem csak Afrikában, másutt is.

Az első afrikai utat mikor követte újabb?
Úgy adta a sors, hogy előbb elkerültem Perzsiába, Iránba. Véletlenül pont egy olyan helyre, ahonnan egy Khomeini nevű úr származott. Teherántól délre, Iszfahán környékén, még a sah idejében meg akartuk váltani a világot. Zölddé akartuk változtatni a sivatagot. Ehhez hasonló bohó elképzelésekkel megrakottan, hét évet töltöttem Perzsiában, közben persze csavarogtunk is a környező országokban is.

Konkrétan mit akartatok csinálni?
Félig-meddig fantaszta dolognak tűnt a projektünk. Be akartuk bizonyítani, hogy a sivatagban is ugyanúgy lehet élni, termeszteni gabonát, füvet növelni, mint máshol.

Csak pénz kell hozzá?
Összekoldultunk mindenhonnan segítséget, sőt, ami saját pénzem lett addigra, azt is mind ebbe a kalandba fektettem.

És kiderült. hogy nem lehet a sivatagot termővé tenni?
Az ellenkezője derült ki. Egy formaldehid habbal operáltunk, aminek a 90-95 százaléka nyitott cellákból áll, majdnem olyan, mint a szivacs. Bizonyos mélységbe beépítve a földbe, mindenféle sókkal, nyomelemekkel stb. dúsítva, pontosan dimenzionálva, eredményes volt a kísérletünk. Azonban keresztülhúzta a számításainkat Khomeini reneszánsz mozgalma. Még az ajatollah idejében is visszamentem Perzsiába, próbáltam valahogy életben tartani a projektet, de amikor aztán elkezdődött az Öböl-háború, végleg feladtam. Khomeinben, a kis gyárunkban, amit mi építettünk, babot tároltak, a gépek eltűntek, temetőszaga volt az egésznek.

Újra kellett tehát kezdeni valamit.
Életemben már többször indultam nulláról. Nem volt újdonság. Időközben kapcsolatban maradtam Afrikával, főleg Nigériával. De voltam összevissza mindenfelé, szabványutakon: Amerikában, Kanadában. Egyik helyen se akartam maradni.

Afrika számunkra csak egy egzotikus világrész. Annak, aki már ismeri, mi benne az érdekes?
Talán az, hogy ott nagyon sok ember lakik. Ezt nem úgy kell érteni, hogy magas a lélekszám, hanem úgy, hogy ott még ember az ember. Sokkal több ember szaladgál az utcán vagy az őserdőben, mint a mi modern, civilizált világunkban.

Úgy fogadják az európait, mint aki jó szándékkal megy oda?
Az afrikaiaknak, mivel közelebb vannak a természethez, van bizonyos megérzésük. Azt hiszem, ők szél ellen is inkább megérzik, hogy ki a jó és ki a rossz, nem mint mi itt, Európában.

Az iráni kudarc után mi volt a következő lépésed?
Újabb képesítést szereztem. A mai napig ez lett a hobbim, ez tölti ki az időmet: szoció-ökonómiának lehetne nevezni. Fából vaskarika, ugyanolyan haszontalan, mint medicinát vagy teológiát tanulni, erre később ott jöttem rá.

És ebből, ha ilyen haszontalan, meg lehet élni?
Nem. Az embernek időnként be kell nyúlnia a zsebébe.

Akkor ott kell is lennie valaminek. Honnan van?
A pénzt az ember többnyíre örökli, vagy szerezte valamilyen illegális formában, vagy megdolgozott érte. Nekem az első nem műfajom, a második nem tetszett, úgyhogy dolgoznom kellett. Keményen.

Mivel sikerült talpra állnod anyagilag?
Az én bevételi forrásom az, hogy az őserdőben távvezetékeket építünk, Nyugat-Afrikában transzformátorállomásokat és magasfeszültségű vezetékeket telepítünk. Ebbe is beletanultam. Ebből van a napi kenyérre való és az, ami a hobbira kell.

Ránézésre senki se mondaná, hogy Afrikában töltöd életed egy részét. Úgy képzelnénk hogy különféle jelek viselik Szeremley Huba testén a „vad" kontinens nyomát.
Tudnék azért jeleket mutatni, törött nyakcsigolyáktól kezdve a forradásos lábcsontokig, mély sebek, sérülések nyomáig. De nem az a lényeg, hogy ott kalandos lenne az élet. Európában talán sokkal kalandosabb. Afrikában minden sokkal jobban le van egyszerűsítve. Ez az életmód főleg bizonyos lemondásokkal jár. Nemcsak a televízió, a színház, a mozi, a rendszeres újságok hiányoznak, de még az étel, ital, gyógyszer is, sőt nélkülözés is felléphet. Afrikában bizonyos helyeken, főleg ott, ahol mi is sokat dolgozunk, így van. És van egy másik nagy probléma, sajnos, a most fölébredt nacionalista vagy törzsi villongások.

Ott se lehet szabadulni az európai átoktól?
Nem is tudom, hogy európai átok-e ez? Talán az istenek átkának lehetne nevezni.

A veszélyes törzsi villongások közepette mennyire használható a szoció-ökonómiai felkészültséged?
Ezt valójában nem tudom, annál is inkább, mivel ezeknek az ellentéteknek vallási hátterük is van, de az tény, hogy nem lehet megszökni a sors, a gondviselés vagy az istenek játékától. Az időm nagy részét ilyen jellegű dolgokra fordítom. Egy nagy emberkísérletet végzek, ott lenn. Remélem senki se érti félre. Nem szó szerint értendő, de emberkísérleti laboratóriumom van. Ez egy 1300 családnyi - átlagban 8-10 tagú - kisebb kísérleti telep.

Mi a kísérlet célja?
A szociális tényezők gyűjtése. Egy tanulmány megírása is.

Nemzetközi támogatásotok van? Segít az ENSZ?
Az ENSZ direktben nem. Inkább azokhoz a szervezetekhez fordultam, amelyek közvetlenül konfrontálódnak ilyesmivel. Megpróbáltunk az ADEB-bel (African Developpment Bank) közösen dolgozni. Ez tulajdonképpen egy rehabilitációs program vagy modell. Arról szól, hogy miképpen lehet bűnöző egyedekből újból a társadalom számára hasznos tagokat formálni.

A kísérlet szerint lehet?
Ez az 1300, bűnözői háttérrel, előélettel rendelkező család saját akaratából csatlakozott hozzánk.

És nem tekintenek úgy rátok, fehér emberekre, mint kívülállókra, akiknek semmi közük az egészhez?
Nem. Ezért mondtam azt, hogy ott ember az ember. Ő veled vigad, veled sír, szenved. Ezt itt, Európában, sajnos már egyre kevesebb helyen lehet tapasztalni. Közben a kísérleteimet elkomplikáltam azzal, hogy nemcsak egyszerűen csak bűnözőkkel foglalkozom, hanem a törzsi hovatartozást se vettem figyelembe, sőt még vallási válogatás se volt. Nigériában 286 törzs van. A nyelvük is teljesen különböző.

A telepen mi a közös nyelv?
Ez a telep egy kisebbfajta Bábel. De mindenki megérti a másikat. Hosszú, nehéz időszak után végre oda jutottunk, hogy már nem szükséges éjjel-nappal ott lennem velük, hosszabb ideig is hiányozhatom, elég, ha telefonon beszélünk.

Úgy képzelem, hogy érzelmileg is kellett kötődnöd a programhoz.
Ha érzelmileg egy ilyesmi nem fontos az ember számára, akkor jobb, ha hozzá se kezd. Mert azért ott is voltak intrikák. A helyi hatóságok nem nézték jó szemmel. Az ENSZ-nek is van egy hasonló programja, ennek én konkurenciát jelentettem, próbálták az életemet megkeseríteni.

Miközben nem adtad fel az osztrák állampolgárságodat se.
Én azt várom, hogy mikor válik lehetővé a világállampolgárság. Ez lenne az igazi. Egyébként a családom jelentős része Ausztriában él. Ott lenn az iskola, az egyetem problémája megoldatlan. A gyerekek elérték azt a kort, amikor haza kellett menniük egyetemre.

Az ismerőseidtől azt hallom, hogy van egy afrikai örökbe fogadott gyereked is.
Nem tudom, hogy örökbe fogadásnak lehet-e nevezni. Afrikában ez másképp van. Ha tényleg ott akarsz élni, legjobb, ha a személyzettől kezdve mindenkit azonnal örökbe fogadsz. Így tényleg megengedheted magadnak, mint én, hogy eljöjj onnan és lakásod ajtaja ne legyen kulcsra zárva. Ez nem vicc.

Nem tűnik el semmi?
Apróságok biztosan eltűnnek időnként. Egy kis cukor, vagy csokoládé, ilyesmik. De sokkal nagyobb biztonságban érzem magam ott, az emberevők között, mint itthon Európában.

Az emberevőket szó szerint kell értenünk?
Európában igen. Itt nagyon sok emberevővel találkoztam. Afrikában még nem.

Azt is mondták, hogy Ausztriába kellett menekítened egy bennszülött fiatalembert, mert ott veszélyben volt az élete.
Ez így megint nem igaz. És ez is csodálatos Afrikában. Otthon apám úgynevezett népellenes cselekedete miatt, osztályidegenként hetedíziglen megbélyegezték családunk föl- és lemenő ágát. Én X-esként ebben nőttem fel. Ennek a bizonyos gyereknek az édesapja egy régi jó barátom, aki a háború utáni Biafrában, a világ akkori talán leggazdagabb államának lett a kormányzója, az olaj-bumm idején. De mivel a mai katonai diktatúrával politikailag nem értett egyet és ehhez vallási problémák is hozzáadódtak, halálra ítélték. Annak ellenére, hogy ő lett 100 millió embernek, vagy feleannyinak az l-es számú ellensége, a feleségének, gyermekeinek nem lett semmi olyan bántódása, mint hasonló esetben volt ez Magyarországon vagy Európa más államaiban. Ott ebből a szempontból is sokkal humánusabbak. Merem ezt állítani, mert én a per előtt, alatt és után is az ő házukban laktam. Egyszer volt házkutatás, de azon túl a házat nem figyelték, a család levelezését nem lesték vagy ilyesmik. Szabadon utazhattak ki-be, nem volt probléma.

Szeremley Huba hazatért

Végül is, te, hol vagy otthon?
Ez nagyon nehéz kérdés. Úgy látszik, van egy magyar átok. A jelek szerint végleg hazatelepültem Magyarországra. Valamikor a Balatontól indultam, ott nőttem fel. Minden, ami gyerekkoromhoz tartozik, beleértve a kitelepítést, meghurcoltatást, apám elfogatását, mind oda köt. Most hazaértem és előbb-utóbb nem szeretnék semmi mást, csak szőlősgazda lenni.

Így ez az erdélyi utad is természetesen jön be a képbe.
Az erdélyi út régi programom. Családi kapcsolat is fűződik hozzá. Első feleségem szépanyjáéknál volt a világosi fegyverletétel. Szegről-végről Görgei retyerutyák is vagyunk. Sajnos eddig mindig nagyon távol voltam. Sokáig Afrika vagy Dél-Amerika könnyebben elérhető volt.

Itt másfajta tapasztalat érhetett.
Igen. Afrikában bármilyen szegény is egy falu, ott van élet, lüktet valami. Itt meg az volt az érzésem, hogy minden agonizál valahogy. Sötét falvak, a szekéren csak öregek ülnek. Ez mellbe vágott.

Már annyi ötletet kiviteleztél a világban. Itt is elkelne a segítség.
A segítséget nem kívülről kellene várni. Nemegyszer azért véreztünk el, mert kívülről vártuk a támogatást. A külső segítséget áhítozni nagyon kényelmes álláspont.

Csalódást vélek kihallani a hangodból. Csalódás érhet Magyarországon is?
Már ért is. A minimális elvárásokon ott is fennakadtunk. Mocsaras, ingoványos ország továbbra is. Újra kezdtem pakolgatni a bőröndömet.

Megmarad Afrika?
Be akarom fejezni, amit elkezdtünk. Ott a semmiből a rablókkal, gyilkosokkal fölhoztunk egy olyan kis közösséget, amelyben a víztől a villanyig, az iskoláig, a kórházig mindent saját magunk oldottunk meg, külső segítség nélkül. Teremtettünk magunknak munkahelyet, irodát, gyárat, lakóházat, templomot.

Minden keserű tapasztalatod ellenére úgy véled, lehet bízni az emberekben?
Azokban az emberekben, akik nem eléggé civilizáltak.

(1994. május)

[Forrás: Nagy Miklós Kund: Míg a magnó összekapcsolt... Interjúk, beszélgetések. Pallas-Akadémia Kiadó, 2006]

FEKETE ISTVÁN: Kittenberger Kálmán élete (1)

/Részletek/

Körülnézek a szobában tétován, úttalanul, pedig az emlékek itt suhognak körülöttem. Tollam százszor nekiindult már, aztán elakadt, mert az elmúlt idők eseményei ide-oda csaponganak, és a gondolatok hullámait egyre újabb hullámok lökik el előlem. Nem tudok parancsolni nekik, nem tudom összeszedni magam, nem tudok erélyes lenni, és rájuk kiáltani, hogy álljanak meg végre!... Nem tudok, mert itt nem lehet kiáltani. Itt csak sóhajtani lehet, s arra gondolni, hogy itt élt és itt feküdt a ravatalon... Kittenberger Kálmán. Mert az ő szobájában, az ő asztalán nézem a papír sivár síkságát és tűnődöm, melyik a legrégibb emlék, ami hozzá fűz, melyik az első gondolat, amely maradandóan leszállna végre fészket rakni erre az üres sivatagra. Kinézek hát az ablakon tanácstalanul: de csak egy körtefa virágzik az ablak előtt. Nézem a hajlongó virágos ágat, hogy mit integet tulajdonképpen, hiszen nincs is szél, és ekkor emlékeim ködös zűrzavarában egyszerre megtalálom a fonalat...Virág és tavasz. Régi tavasz, vérszagú, szomorú tavasz: 1917.

Háború volt akkor. A katonavonatok jajgatva hujjogtak az éjszakába, és valakinek a mankója kopogott az utcán, mint a száműzött lelkiismeret. Egy öreg barátommal laktam akkor együtt, aki már befejezte a háborút. Rokkantként került hozzánk, inkább vendégnek, mint lakónak, aztán barátunk lett, végül családtag – amíg élt. Azon a nevezetes estén szemrehányóan nézett rám (mint mindig, ha elmaradtam), és látszólag nem figyelt érdekes előadásomra, amely kétségtelenül a májussal és egy Sári nevű
hajadonnal volt kapcsolatos.– Ide sem figyelsz? – mérgelődtem.– Nem! – mondta, és újra olvasmánya fölé hajolt, jelezve, hogy kihallgatásom véget ért, és szívügyeim – esetleg – csak később jöhetnek szóba. – Mit olvasol? – kérdeztem gúnyosan. – Ki az a boldog halandó, aki le tudja kötni nehézkes érdeklődésed? – Kittenberger! – Kicsoda? – Kittenberger Kálmán. És most hagyj békén!

Tettem-vettem a szobában, és nem zavartam olvasásában, mert barátom ilyenkor nem volt türelmes ember. Idegeit a harctéren hagyta, és helyettük két géppuskagolyót hozott haza a mellében, egyiket túlságosan közel a szívéhez... Egy kivágott újságcikk fölé hajolt, amiről ma sem tudom, hogy jutott hozzá, és arra sem emlékszem, hogy nem Bársony István vagy másvalaki írta-e Kittenbergerről, vagy a szerző eredeti írása volt, hiszen ő ebben az időben hadifogoly volt Indiában. Mindenesetre megkérdeztem:– Kicsoda tulajdonképpen ez a furcsa nevű ember? Barátom sajnálkozva nézett rám:– És te vadász vagy... magyar vadász? ... – Eddig azt hittem... –  Hiba volt! Hát ide hallgass!... – És hajnalodott már, amikor eszembe jutott, hogy illene lefeküdni. De azóta, 1917 óta tudom, hogy kicsoda Kittenberger Kálmán. Elalvás előtt még megkérdeztem beteg barátomat, hogy szeretne-e oroszlánra vadászni?– Persze – mondta –, de  szalonkára még jobban... – Mire? – Szalonkára... Ránéztem. Szürke szemében szomorú lemondás volt, mint aki tudja,hogy az a két golyó örökre kiverte kezéből a fegyvert, és más vadászat nincs már számára, csak az emlékekben való böngészés.

Kittenberger (jobbra) nyestfarmján

Vadászni nem ő tanított meg, de vadásznak lenni igen! Ha olyan hírt olvastunk valahol, hogy valami “szerencsés vadász" kócsagot lőtt, rétisast, hattyút vagy ölyvet... nekiültünk, leveleket írtunk újságoknak és hatóságoknak; szép és megható leveleket, hivatkozva törvényre, tudományra, emberségre, a pusztuló fajokra... de ezekre  a levelekre soha választ nem kaptunk. Egyszer aztán este lett. Az erdőben újra tavasz volt, de a szobában reménytelen szomorúság hamva szitáit, és szívünkre ráhullott a dér. Aztán ráborult barátomra a nagy éjszaka... Hagyatékában hiába kerestem a Kittenberger-cikket, de annak az éjszakának múlhatatlanságában mellém állt egyszerre az Afrika-járó magyar, aki olyan kedves  volt holt barátomnak. Mellém állt, és mellettem is maradt, pedig nem is ismertem. De hát hogyan és kitől ismerhettem volna? Az újságok nem írtak róla, a tudományos folyóiratokban nem találkoztam nevével,  s az a pár ember, aki ismerte, nem került közelembe. Még a vadászújságokban is csak egyszer olvastam, hogy hadifogságba került, azonban elhallgatott az is, hiszen sem cím, sem rang, sem vagyon nem tette indokolttá, hogy bővebben foglalkozzanak vele. Lehetséges, hogy a hírek között talán adtak pár sort az újságok is a kalandos afrikainak, de én hosszú ideig nem láttam nevét nyomtatásban.Egyszer aztán mégis kiderült, hogy nem nyelte el a tenger, és nem ettékmeg a krokodilok, csak az angolok vitték el Indiába vendégségbe – igaz – szögesdrótok mögé. Abban az időben nem volt még rádió, s a szegény magyar kutató vadász hogy is tudhatta volna, hogy a világ összedőlni készül. 1914-ben nagyon jó elefántos helyre került Ugandában. Júliusban újra kiváltotta vadászjegyét két elefántbikára is, mert emberei két óriást jelentettek, melyeknek lábnyomai abnormális  nagyságúak voltak, jelezve az agyarak nagyságát is. Karavánját előre küldte ahhoz a banánültetvényhez, ahol ezek az óriások garázdálkodtak, s maga is indulóban volt már, amikor az angol “District Commissioner" (gyarmati hatóság) sürgősen Hoimába hívatta. Ott aztán beborult az ég és nem is derült ki 1919-ig.

A D. C. sokra becsülte a “gentleman" magyart – ami az angol nyelvben elsősorban feddhetetlen, becsületes embert jelent, tekintet nélkül származására, foglalkozására vagy vagyonára. “Mister Kitty" vadászatait már régen nem kellett ellenőrizni, amit pedig az angolok saját honfitársaiknál sem mulasztottak el, s a tilosba tévedt kalandort akkor  is kiebrudalták a kolóniából, ha az történetesen angol volt, elkobozva egyúttal összes trófeáit is.– I am sorry, Mister Kitty – mondta a D. C. –, ellenségek vagyunk! Őfelsége kormánya hadat üzent az önök királyának, és ön ettől a perctől kezdve – hadifogoly. Fegyverei és minden ingósága átvételére már intézkedtünk...A csapás nagy volt, és most már aligha tudjuk meg, hogy a hadifogoly miket kívánt Őfelsége kormányának... Jó egészséget aligha. Aztán jött India, Ahmednagar, drótkerítés, és az  elefántpuska helyett csúzli, amit a hozzá nem értők gumipuskának neveznek. És öt esztendő, öt hosszú esztendő!...Amikor a hadifoglyokat hazaszállító hajó Adenhez közeledett, és aVörös-tenger izzó levegőjében megjelentek az afrikai partok, bizony összeszorult a szíve, és arra gondolt, hogy milyen csodás gyűjteményt hagyott a fekete földrészen, és hogy odahaza gyász és tél van. 1919. szilveszter este érkezett  Budapestre abban a trópusi ruhában, amitaz angolok adtak a hadifoglyoknak. Minden vagyona egy kis bugyor volt, és nem volt hely, ahova fejét lehajthatta volna. Az otthon már régen szétesett, szülei nem éltek, testvérei, rokonai vidéken, barátai – már aki megmaradt – szétszóródtak, s egy koldussá vált ország savanyú váróterem-szagában elhagyottabbnak érezte magát, mint a Ruvána sztyeppen, amikor egyedül maradt, és hónapokig nem látott embert.Kittenberger ekkor harmincnyolc éves volt, és  olyan ember, aki nemadta fel soha a harcot senkivel és semmivel szemben. Pihent egy kicsit, aztán inkább a hideget választotta, mint a váróterem füstös emberszagát. Mert hideg tél volt akkor, de az utasok elhasznált verejtékpárájával vegyes, kihűlt füstszagot nem állta, mert nem dohányzott. Elindult tehát valahová, ahol meleg van és emberek vannak és nyomok, amelyek a múlt behavazott csapására vezetnek. Ez a hely pedig csakis a kávéház  lehetett, s a nyomravezetők a pincérek, akik a jó vadőr szemével és gondosságával tartották számon mindenkoron a vendéget, akiről mindent tudtak. Persze a pincérek is változtak, hiszen ők is leadták a vérvámot a “hazaoltárán", amiről később kiderült, hogy csak a nagyhatalmi politika, az imperialista vágy, a felszított nacionalizmus és a gyűlölet játéka volt.De azért akadtak még utolsó mohikánok, göthös, lúdtalpú öreg pincérek, akik mindenkit ismertek a széles Budapesten, s akik minden másra “alkalmatlanok" voltak, csak erre a nehéz foglalkozásra nem.
– Kittenberger úr!... hát él még?
 – Nem nagyon, Lajos. Mi van a többiekkel? 

Kittenberger Kálmán

És ekkor kiderült, hogy ez elesett, az nyomorék lett, amaz eltűnt, de –hopp! – Tőry urat láttam tegnap... Az Emke kávéház pedig egy család lett abban a pillanatban, amely a régi szeretettel fogadta be csavargó gyermekét.– Megjött az “Afrikai" ötévi hadifogság után... – s ez elég volt. Hosszas tanakodás után valaki kisütötte, hogy látta Tőry Viktort, Kitty régi barátját. – Ő meg az olaszoknál nyaralt... – mondta a hírhozó –, a Piavénál esett fogságba. Tőry Viktor mint tudományos kutató, a Madarász-Adamofszky expedícióban vett részt Dél-Amerikában 1910-1l-ben, amikor Kitty a Kilimandzsáró alatt “bogarászott" elefántokra és bivalyokra is; egyébként jó barátok voltak. 1912-ben Kittenberger nagy élőállat-szállítmánnyal érkezett Budapestre, a megnyitandó új állatkert számára, de egyúttal pihenni is, mert az utóbbi afrika, évek “kissé megviselték". Ezt mondta akkor Tőrynek, majd így folytatta: “... szeretnék hosszabb pihenőt tartani idehaza, de van odalent egy kis farmom befogott élő állatokból. Kb.háromszáz darab vegyes vad. Ezeket nem bízhatom teljesen embereimre; nem lenne-e kedved egy-két évet Közép-Afrikában tölteni? Lejönnél most velem, és átvennéd az állatok gondozását, én pedig hazajöhetnék pihenni. A költségeidet viselem." Tőry persze kapva kapott az ajánlaton, azonban – sajnos – az együtt utazásból nem lett semmi. Kitty ugyanis nemcsak a vadállatokat szerette, hanem a szelídeket is, nevezetesen a lovakat... főleg azokat a nemes paripákat, amelyek a lóversenytéren vetélkednek. A jeles oroszlánvadász – úgy látszik – jobban értett az afrikai vadállatokhoz, mint az európai szelídekhez, mert lova – nagyobb összeggel megrakva – lemaradt, s így lemaradt az elszontyolodott jó barát is, aki azonban nem vette tragikusan a dolgot, és jó barátok maradtak továbbra is.Ennek a jó barátnak a nyomait kellett most felkutatni, ami már gyerekjáték volt, hiszen ezek a nyomok nem vezethettek máshova, mint a Nemzeti Múzeumba. Közben azonban Tőry is meghallotta, hogy Kitty előkerült a nagy zűrzavarból, s az ő útja is csak a múzeumba vezethetett.“ Meg is találtam – írja Tőry – az öreg Bárányosnál, a laboratóriumban. Elnyűtt katonaruha volt rajta, és ócska angol katonaköpeny. Siralmasan nézett ki, csak a szeme volt töretlen, és szűkszavú volt, mint mindig.“ Megkérdeztem, van-e lakása, mire azt mondta, hogy van hát. Az Emkében, amíg ki nem söpörnek... Tekintve, hogy nekem volt már... 

– Ez az én öreg marabum – mondta Kitty –, én hoztam Afrikából, a campemben töltött hosszú idő alatt majdnem teljesen megszelídült.És elkezdte kiszuáhili nyelven szólongatni. A marabu felfigyelt, nézelődött, majd odasétált Kittyhez, és hagyta kopasz fejét megvakargatni. De térjünk vissza Kálmán “felruházásához". A kedves háziasszony a nadrágból ujjakat szabott a kabátra, kivasalta, s ez az “átültetés" meglepően jól sikerült. Természetesen nem volt “Váciutcai darab", de ők a József körút 62. alatt laktak, és nem voltak Váci utcaiigényeik.Igen ám! De a cipő ... Kálmánnak volt ugyan egy pár kiszolgált vadászbakancsa, de ez valóban használhatatlannak látszott már, tehát újra bele kellett kotorni az öreg ládába, ahonnét azonban csak egy pár szmokinghoz való topánka került elő. “Kissé" kivágott volt ugyan, de amikor a masnikat leszedték róla, úgy vélték, hogy esetleg használható... De még mindig nem indultak Kovácsékhoz Nagymarosra, és nagyon kevésen múlott, hogy Kittenberger egyáltalán kiérkezett oda. Egyik délután, amikor hazaérkezett, egy önműködő Steyr-pisztolyt dobott az asztalra, és mellé egy üveg szilvóriumot állított. Ezután levetette dr. Schmidttől, a múzeum rovartani osztályvezetőjétől kapott felöltőjét, s a karján levő két lyukra mutatva azt mondta:– Be tudnád stoppolni, Kacsafejű?...– Miféle lyukak ezek? – gyanakodott Tőry. – Egy katonaruhás majom belém kötött a nyilvános vécén, s mikorpofont ígértem neki, rám lőtt ezzel a nyavalyás pisztollyal. Kissé felvilágosítottam az ilyen lövöldözés káros következményeiről, elvettem tőle a pisztolyt meg a szilvóriumot, mert már elég részeg volt.“ A golyó csak súrolta Kitty karját – mondja Tőry –, és nem is beszélt róla többet. A kabátot bestoppoltam, a szilvóriumot megittuk, a pisztolyt meg eltettük emlékbe." Végül aztán mégiscsak elindultak Nagymarosra.– Teljesen felesleges ez az utazás – dörmögött Kittenberger –, mit tudhatok én szegény Ödönről, hiszen én Indiában voltam. Nekem is csak egy levélnek a fele van meg, amit 1913-ban írt Nagymarosról Ugandába. Itt a levél, olvasd el! Kovács Ödönnek ez a levele (és még pár levele) megvan, és itt fekszik előttem. Régi, kockás, elsárgult levélpapírok, de a betűk úgy élnek, mintha tegnap íródtak volna, s mögöttük felállnak idők és elmúlt emberek. Ez a levél innét, ebből a szobából indult el negyvenhat éve, annak, aki majd negyvennégy év múlva ebben a szobában fekszik ravatalon. Elment a levél Ugandába, onnét Kittyvel Ahmednagarba, Indiába, s onnét visszajött újra Nagymarosra ebbe a szobába, és él, s én szinte megbűvölve nézem, s kezem – ahogy forgatom – megmelegedik tőle.

“Nagymaros, 1913. nov. 16. 
Kedves Kitty!Leveleid mind megkaptam, és vételök óta folyvást készültem is rájuk válaszolni, de mindig az tartott vissza, hogy levélbeli megbízásaid máig is csak részben tudtam elintézni. Balogh fényképészt legalább 25-ször kerestem telefonon, személyesen, mások által, reggel és délben, de sohasem lehetett otthon találni. Elutazásod után beszéltem vele, akkor meg is ígérte, hogy mindent elintéz mielőbb. Ha még mostanáig sem intézte el dolgaid, úgy legjobb volna, ha egy dörgedelmes levelet menesztenél hozzá." (Ez a Balogh fényképész valószínűleg a világszerte ismert Balogh Rudi– most már – bácsi, a legjobb európai fényképészek egyike, aki téma után járván, bizony keveset lehetett otthon.)“ A budapesti belga konzulátuson voltam, de ott a kongói viszonyokról nem tudtak felvilágosítást adni; azt ajánlották, hogy forduljak Brüsszelben a  Ministére des Colonieshez, hová írtam is, múzeumi levélpapíron, és válaszukat a mai napig is várom. Kongóba bizony szívesen mennék, nem is kéne, hogy csalogass, de mivel menjek? Azzal az 5 vagy 7 ezer koronával? Így mégiscsak Abesszíniába veszem utam, ott már olcsóbban jövök ki. Meg aztán ott márhitelem is van, ami – tudod – mily hasznos dolog. A Múzeumban türelmetlenül várják  nagy küldeményed. Dr. Madarász beteg: májbaja van, és karlsbadi kúrát használ. Dr. Horváth igazgató visszértágulásban szenved, engem meg félig kirúgtak a múzeumból, ti. hallani sem akartak arról, hogy most kifizessék az abesszíniai anyag árát; a napokban ugyan Csíki úr átvette az ügyet, és reménnyel biztat, hogy talán valamit majd csak kapok, de ezzel az összeggel bajos a fölszerelést meg az utazást is fedezni. Abesszíniából is rossz hírek érkeztek. A két ott lakó magyar közül az egyik meghalt gutaütés következtében, ami elég bosszantó halál lehet egy10 vagy 12 éves afrikanderre nézve. A  másik székely-magyar küldötte gyászjelentés különben szóról szóra így szólt egy levelezőlapra írva:

«Kedves Kovács úr! Itt minden úgy van, mint ahogy vót, csak a Jani szept. 30-án meghótt. Üdvözlettel S. A. B.» Elég rövid és tartalomdús levélvala! Elpusztult egyetlen öszvérem is Abesszíniában. Ez is váratlanul,betegség nélkül ment a halálba. Bárányos az elefánt- és rinólábakat meg az ébenfa elefántot még nem tudta eladni. Az érdeklődők igen drágállják. Hogy cikkeidet bátyád kiadta volna, nem tudom, nem hallottam róla semmit. Azokra a  lepkékre vonatkozólag annyit írhatok, hogy ha egy fajból 5-10 darabnál többet gyűjtöttél, hát ne igen remélj l Márkát, mert az öreg Mocsári, azt hiszem, ha látja azt, hogy van belőle elég, hát megmarad a régi jó «hatos» mellett, ami semmiképpen nem több 20 fillérnél. Szóval: hálátlan banda!Reichenov pótkötete még nem jelent meg, és nem is hírlik semmi olyas, hogy egyhamar  megjelenne. De nincs is rá oly nagy szükség, mert jól ismered már Kelet- és Közép-Afrika faunáját és a mi múzeumi gyűjteményünk anyagát is. A múzeumőr D.-nek átadtam a madárbőr-árjegyzékekre vonatkozó megbízásodat, de azt hiszem, eredmény nélkül, mert ő «hihetetlenül el van foglalva». (Főképp foxiügyekkel...) Tegnapelőtt hallottam Vajdánál, hogy a leopárdbőr szerencsésen a hazába érkezett. Sajnálom, hogy nem láthattam a bőrt. Melyik volt? Az első, vagy a majdnem 3 méteres!? Bár már ihatnék én is pombét, mert itt már nagyon nyavalyás, nedves idők járnak. Különben már készülődöm az úthoz; öszvérládáim már készenvannak (épp ma pingáltam rájuk a betűket), most már csak a pénzt várom.Ha megkapom, bepakolok, s december közepén már én is fizethetek egyáldomást a trieszti főhadnagynak."A levél eddig tart – sajnos –, mert a többi része elveszett. TalánAfrikában, talán Indiában, talán itthon. De ez a levéltöredék is sokat mond,ha kicsit eltűnődik fölötte az ember.Elsősorban azt, hogy Kitty Belga Kongóba készült – ez volt minden vágya –, s oda csalogatta Kovács Ödön barátját is. A majdnem Európa nagyságú őserdők titokzatossága vonzotta, mert tudta, hogy ezek akkor is (és még ma is) sok zoológiái és néprajzi titkot rejtegetnek.– Engem vonzott ez a titokzatos világ, az óriáserdők örök homálya –mondta egyszer –, és nem féltem sem a kedélyre nehezedő, mindig párás,fullasztó rothadásszagtól, sem a “Kunguru"-tól (malária), mert ezen már túl betartanánk, és főleg hasznos madaraink elszaporítását tűzön-vízenkeresztül vinnénk. Ha pedig valaki ezeket a “százmilliókat" a regényes képzelet túlzásának minősítené, kérdezze meg a növényvédelmi kutatóintézetet, és győződjék meg maga ennek a fantasztikus számnak valódiságáról. Kovács Ödön tudományos és ezzel járó kalandos hajlamait azonban családja nem nézte rossz szemmel, és nem sajnálta az áldozatokat sem. Első útjára 1911-ben ment ki Abesszíniába – erre az útra vitte magával Gajdács Mátyás preparátort, Kittenberger “Kolibri"-jét, és 1912 májusában tért vissza. Útjának eredményességéről a múzeumok évkönyvei tanúskodnak. Abesszínia nagy része abban az időben geológiai, néprajzi ésföldrajzi szempontból is jórészt ismeretlen terület volt, amely azonban minden sanyarúsága ellenére is vonzotta az alig huszonnégy éves fiatal tudóst. Idegensége, csodálatos faunája, a kutatás és felfedezés láza gyönyörűséggel töltötte el, és rendkívüli nélkülözései inkább szenvedélyes ellenállásra ösztökélték, mint a legcsekélyebb meghátrálásra vagy lemondásra. Általában zárkózott, de megfelelő társaságban kedves, vidám bajtárs volt, rendkívül bátor, és cingár mivolta ellenére – vagy talán éppen azért – rendkívül szívós. Leveleit is mindvégig valami kemény, kissé kesernyés humor jellemzi, de ezek a levelek sosem akarnak írójukban hőst mutatni, és sosem nagyképűek. Minden sorában éppen úgy ott van a valóságnak az a minden kétkedést kizáró hatalmas ereje, amit Kittenberger könyveinek olvasásakor is érez az ember. Abesszínia ebben az időben a vidékenként másként gyakorolt szokásjog, a főnökök, kiskirályok, miniszterek s végül a császár – Menelik– tetszés szerinti, teljesen önkényesen használt vagy nem használt “törvényeinek" hódolt vagy nem hódolt. Azt is lehet mondani, hogy ököljog uralkodott, amelyben a cselvetés, az ellenfél és a gyengébb legázolasa inkább elismerést szerzett, mint megbotránkozást vagy megtorlást. Egy jól sikerült rablóhadjárat dicsőséget jelentett a rablóknak és “törvényes akasztófát" annak, akit egyébként is kiraboltak, ha –megmaradt. Ennek az óriási, Magyarországnál tízszer nagyobb területnek akkor nagy része még ismeretlen volt, lakóinak egy része európai embert mégnem látott, egyetlen vágyuk a fegyver volt és dicsőségük a gyilkolás. Erre az akkor ismeretlen területre, Dankáli-földre Kovács Ödön már nem jutottel, de Abesszínia “szelídebb" része sem mutatkozott be kegyesen!

“Nagyon rosszul tettem – írja 1911. február 28-án Dire Dauából –, hogy nem hoztam mindent magammal. (Sátrat stb. stb.) Ez a nyomorúságos Abesszínia Afrika legdrágább helye. Egy kiló rizskása egy frank, egy rozzant háromlábú, használt, összehajtható szék (ami testvérek között sem ér többet 50 fillérnél) itt 6 frank. És így tovább. Már egész zsák MáriaTerézia-tallér (kb. 5 korona) elfogyott. Február 18-án érkeztünk ide, azóta mindennap mászkálunk sátor, öszvér meg egyéb szükséges holmik után. Mint az ószeresek házaljuk végig a «várost», mindenütt kérdezősködve, hogy mi van eladó? Bolt itt bizony nincs semmiféle, s úgy segít magán az ember, ahogy tud. Egy öszvér 35-60 tallér között van. Vettem már nyolcat, és még hatra van szükségem. Az itteni «kormányzó»-tól is vettem egy fehér hátas öszvért, ami 72 talléromba került, és – mivel ez volt a legdrágább – még az éjjel megszökött vagy megszöktette Atonagatto, a «kormányzó», aki itt olyan kiskirályféle. Eddig kb. másfél hétig, naponta jártam hozzá, néha kétszer is, hogy beljebb mehessünk Abesszíniába, meg hogy a puskáimat kiadja, mert az volt az első dolga, hogy fegyvereimet elszedte. Mindennap azzal állt elő, hogy «holnapra» várja a választ Addisz-Abebából. Végül aztán kiegyeztünk tizenkét üveg pezsgőben és öt tallérban, s lám, egyszerre «megérkezett» a válasz Addisz-Abebából! Rendben lett minden, hanem a fehér öszvér csak nem került elő! Másnap ebben az ügyben meglátogatott Atonagatto, teljes kormányzói díszben,ötven naplopó fényes kíséretében. Nagyon restellte, hogy éppen az ő öszvérének «kellett» megszöknie, de alighanem hazaszaladt, háromnapos járóföldre. De sebaj!, ő hajlandó három katonát utána küldeni, ha – fizetem őket... Megmondtam neki, hogy fizeti a nyavalya! Végül mégis megegyeztünk, hogy katonái kapnak 3 tallér baksist, ha utánam hozzák atékozló öszvért Addisz-Abebába. Az ide tizenöt napi út, hát majd bolondok lesznek 3 tallérért oda-vissza harminc napot talpalni. A 72 tallérnak tehát vége..."Következő levelében azt írja, hogy: “...és ha így tart sokáig, nemsokára kénytelenek leszünk visszafordulni, mert a «köznyomor» már meglehetősen nagy. Társamnak nincsen sem inge, sem lábbelije. Egy vékony öltöny egész ruhatára, de azon is éppen 17 folt van, és ráadásul mindennap szakad rajta valami. Parafasisakját is madzaggal kellene már összekötözni... Magam valamivel módosabb állapotban vagyok, de általában mindenünk elnyűtt és rozoga. Sörétes puskám agya is jó ideje szindetikonnal van megragasztva. Az egyik Mauser-karabélyunk bőrburkolatát lerágta az éjszaka egy éhes sakál, s ugyancsak egy vakmerő sakál ellopta egyetlen jó talpú cipőmet, amelyet éjszakára kint felejtettem a sátor előtt. Ezek a ragadozók hihetetlenül vakmerőek. Ha az őr nem elég éber, odasompolyognak alvóhelyünkhöz, megrágják a sátorlapot, ha pedig künn találnak  valamit – elhurcolják. Itt a pusztaságban pedig – hiába van pénzünk, akár ezreseink is – nem tudunk a hiányokon segíteni.Különösen nyerges állatainkat kell féltve őriznünk. Tíz darab öszvérünk van még, egyik rosszabb gebe már, mint a másik, s napról napra várjuk elpusztulásukat. Ezekben a várakozásokban kimagasló öröm, ha postánkat megkapjuk. Ilyenkor – ideig-óráig – európai kedvünkben vagyunk, s még az avas vaj borzasztó szagát sem érezzük, amivel embereink magukat hetenként kifényesítik. Ilyenkor büdös az egész vidék, pedig folyton esik, fúj a szél, és sokszor teljesen ködben vagyunk. Ezért jut idő íráshoz is. Hanem sátorban laknék, és nem kellene a tintát felkutatni valamelyik ládafenekéről, többször írnék. Hogy lőttem-e marabut? Nemcsak hogy nem lőttem, de színét sem láttam. Hanem láttam egy cövekhez láncolt oroszlánt (süldőkorában fogták), s ez is valami, ha már az ember hat hónap óta Afrikában van. Eddig két öszvérem pusztult el. Az egyik Hamarajában törte ki a lábát, a másikat meg Harar előtt vitte el az ördög. A harmadik öszvérem most döglődik Hararban, Gábor generálisnál (Fitaurari), a hadügyminiszternél letétben. Valami lator amhara azt állítja róla, hogy az övé... A nagy por már egy hónapja tart, s most hallom, hogy az öszvér nem győzte kivárni a döntést, és megtért őseihez. Különben már rég megfizettem volna még egyszer az árát, hogy mehessek innét tovább, de nem tehetem, mert akkor valamennyi öszvérem eladója követné a jó példát,és mulatnának rajtam. Viszont Dire-Dauába, ahol hivatalosan is be van jelentve a vásár, csak nem mehetek vissza egy öszvért perelni.Máskülönben nem panaszkodom, csak a láz jön meg pontosan minden második napon. Az én házi hadseregem parancsnoka. Zallaha azt mondja, hogy itt, 23 3000 méter magasan azért van lázam, mert hideg van, Asszóban pedig, mert meleg volt. Van egy fizetéses európai szolgám is jelenleg. Egy berlini volt kolbászgyáros. Gyárat jött alapítani Abesszíniába, de útközben meglopták, s most engem szolgál élelmezés (értsd rizs és bab) fejében. Ha bélhez jutunk, köteles kolbászt gyártani. Addisz-Abebáig, ahova talán meg is érkezünk, velünk jön, s mi többé kolbászt nem eszünk.Mindezektől eltekintve azonban nekem igen tetszik ez az élet... és sajnálom, hogy majd el kell hagynunk Abesszíniát. Január hóban Aruzsiban, a Dembel-tónál voltunk. Holnap indulunk innen az Omo völgyébe, a Margarit-tóhoz, amely tele van krokodilokkal. A Margarit-tótól a Stefánia-tóig már csak 5-6 nap az út. Vízilovat, lóantilopot annyit lőttünk, amennyi tetszett. Én három vízilovat lőttem, pedig nemigen jártam utánuk .Zsoldosaim (aszkárik) ajánlatára a víziló húsát megízleltük. Sós vízben főzve élvezhető, kissé édeskés. A nyelve azonban nagyszerű, de két napigkell főzni. Azután a jó forró afrikai napon megaszalódik, s így kitűnően konzerválódik is. Strucc itt nincs, s a síkságon is kevés volt. Mindössze egy fészekalját találtam, két tojással. Mikor Mulluban jártunk, éppen véres összeütközés volt az amharák és a Szomáliák között. Az ogadeni szomálit ekkor figyeltem meg, hogy milyen kegyetlen tud lenni a vérengzésben. A bennszülöttek egyéni rablási hajlama nagy, de csoportokban teljesen megbízhatók. Hararban régebben maga az alkirály lopatta el az idegenek öszvéreit, s amikor ezért panaszt tettek Addisz-Abebában, azzal vigasztalták a kárvallottakat, hogy kerüljék el Harar tartományt, akkor nem lesz károsodásuk. A folyóktól távolabb sokat szenvedtünk a szomjúságtól, és többnyire esővizet ittunk, néha tollat, árpasört. Vadszegény vidékeken a kása (köles) és a pörkölt árpa járja. Helyenként kerül csirke is, amelyet egy-két skatulya gyufáért cserélünk. Általában olcsó az élet, de aztán olyan is... S bizony a hetekig, néha hónapokig tartó viszontagságok megviselik a legerősebb és legszívósabb természetű embert is." 

A jeles vadász emlékköve az
Afrika Múzeumnál

Ezt a levelet Kovács Ödön első útjáról írta.Ez az első út azonban örökségének jelentékeny részét felemésztette, s még az anyai szeretet is arra kényszerült, hogy a családi kasszát bizonyos óvatossággal bocsássa fia rendelkezésére. Ha Kovács Ödönre, anyagi lehetőségeire gondolunk, akkor tudjuk csak igazán méltányolni Kittenberger vállalkozásának nagyságát, aszkétai önfeláldozását, és hallgatag, konok bátorságát, ami több, mint a veszélyben fellángoló pillanatnyi hősiesség. Kittenberger mögött nem állt családi kassza, és önmagán kívül – ideszámítva egypár ember jóindulatú, inkább erkölcsi támogatását – nem számíthatott senkire, míg barátja már első útjára hatalmas karavánnal indult, sőt hazai preparátort is vitt magával, Gajdács Mátyást.

Ez az összehasonlítás természetesen nem von le semmit Kovács Ödön érdemeiből, mert később a Kittenbergeréhez hasonló csodálatos bátorsággal és elhagyottságban szolgálta a tudomány érdekeit, és végül ezért adta oda – a legtöbbet, amit ember adhat – fiatal életét is. Kovács Ödön elsőútja közel 50 000 koronába került – ami akkor valóságos vagyonnak számított –, s amit most második útjára a családtól kaphatott volna (alighanem az az 5-7000 korona, amit Kittenbergernek írt levelében említ), az csak kis hányada lehetett egy komoly abesszíniai gyűjtőút kiadásainak. Kénytelen volt tehát gyűjteményét a Nemzeti Múzeumnak eladni, holott elhatározott szándéka volt, hogyha második útjáról visszatér, az egész nagy gyűjteményt a múzeumnak ajándékozza. Hogy a Nemzeti Múzeumtól mennyi pénzt kapott gyűjteményéért, ezt nem tudjuk, lényeges azonban, hogy a családi kasszából kipréselt összeggel együtt sem  volt elég a második expedíció felszerelésére és kiadásaira. Ki kellett tehát valamit agyalni, hogy az expedíció “kifizesse magát", azaz “üzleti alapra" kellett helyezkedni. Mondanom sem kell, hogy a jólszervezett üzleti vállalkozásokat nem tudós bogarászok vezetik...  bár az elgondolás olyan kitűnő volt, hogy a csoda megtörténhetett volna, ha 1914-ben ki nem tör az első világháború. Kovács Ödön felfogadott két szakembert, újra Gajdács Mátyást, a preparátort és egy fényképészt, Dörflinger Sándort, aki filmezni is tudott. A családi kassza erre a szép tervre ismét megnyílt, hiszen kétségtelen volt, hogy az európai múzeumok szívesen megveszik a Nemzeti Múzeumnak már felesleges, ritka preparátumokat, és a mozik boldogan megfizetik az egzotikus, soha nem látott filmeket. A pénz tehát dőlni fog...Erről az útról azonban már csak Gajdács és Dörflinger jött vissza, az első világháború után, míg Kovács Ödön ott maradt valahol a Kék-Nílus forrásvidékén, ahova – teljesen ismeretlen területre – utolsó expedícióját vezette. Az expedíció természetesen szétugrott a felelősségre vonás elől, s a svéd és angol puhatolódzások is csak annyit eredményeztek, hogy“...elhalálozása körülményei ismeretlenek. Minden poggyászát, naplóit, amelyek a bennszülöttek számára titokzatos holmikat jelentettek, ősi szokás szerint áldozva az elhunyt szellemének –, elégették". Gajdács Mátyás ma is ott él Addisz-Abebában, s ott élt Dörflinger Sándor is haláláig, bár többször hazalátogattak, és Gajdács mindvégig baráti levelezésben volt Kittenberger Kálmánnal is.

(Folytatjuk)