2011. január 29., szombat

ALFRED EDMUND BREHM: Kirándulás a Dunán

Gőzhajó a magyar Dunán

Magyarország mindig célpontja volt az ornitológus vágyainak, és az is marad. Fekvése kedvezőbb, mint bármely más európai országé. Az Északi- és a Fekete-, a Balti- és a Földközi-tenger között, a nagy északkelet-európai síkságtól az Alpokig egyesíti magában a délvidéket és északot, a pusztát és hegységet, erdőt, folyót, mocsarat, és egyaránt kedvező és kellemes létfeltételeket nyújt az állandó, a kóbor és vándormadaraknak. Ennélfogva madarak dolgában alig van, sőt talán nincs is hozzá fogható gazdag országa földrészünknek. E gazdagságnak legkiválóbb kutatóink és mestereink tollából eredő lelkesült leírásai nem kevéssé növelik Németország ornitológusainak úgyszólván velük született sóvárgását. De sajátságos: ez a szép, gazdag ország olyan közel van hozzánk, és mi németek olyan ritkán nézünk el oda.


Én is csak a fővárosát ismertem, és amit a vasúti kocsiból még látni lehetett; ennélfogva teljes mértékben élt bennem a vágy, amelyről említést tettem. E vágyam teljesedett is, de csak azért, hogy annál nagyobb erővel éledjen fel újra azóta. „Senki sem jár büntetlenül a pálmák árnyában", és egy ornitológus sem töltheti a májusi napokat Fruska Gorában, hogy később ne sóvárogjon oda vissza.


„Akar-e Dél-Magyarországra sasvadászatra jönni velem? — kérdé kegyelmes pártfogóm, Rudolf trónörökös. — Megbízható hírt hallottam vagy húsz sasfészekről, és azt hiszem, hogy mindnyájan sokat tanulhatunk, ha felkeressük és szorgosan megfigyeljük őket."


Húsz sasfészek! Csak aki esztendőkig volt Észak-Németország kopár földjéhez kötve, tudja elképzelni az efféle örvendetes felfedezéseket egy ornitológus vándoréletében, mint ahogyan én voltam odakötve, mint ahogyan én értem meg, tudja méltányolni az ember az örömet, amivel én e felszólítást fogadtam. Húsz sasfészek, nem túlságosan messze Bécstől, Pesthez elég közel. Nem volnék az apám fia, ha erre egy kedvű tudtam volna maradni! A napok órákká rövidültek a sok mindenféle készülődés közben; de mintha hetekké nyúltak volna az én türelmetlenségemnek, amellyel az elutazást vártam.


Kicsi, de víg és reménnyel teljes vadászatnak örvendő és buzgó társaság volt az, amely az 1878. év húsvét másodnapján Bécsből útra kelt. A trónörökösön, fenséges gazdánkon és sógorán kívül csak Bombelles főudvarmester, Homeyer és én voltunk vadásztársakul a gyors és kényelmes hajón, amely egy nappal később Pestről vitt minket tovább a „szőke" Duna torkolata felé. Tavaszi verőfényben állott előttünk a büszke királyi várlak Budán. Tavaszias zöld díszben pompázott a Gellérthegy oldala, amikor kora reggel elbúcsúztunk Magyarország fővárosától.


Az az útszakasz, amin áthaladtunk, nem mérkőzhet sem egy rajnai, sem egy felső-dunai úttal, és mint mondják, az al-dunaival sem. A testvérvároson néhány kilométerrel alul a part ellapul. Kivált a jobb parti hegyek törpülnek kifejezéstelen dimbes-dombos vidékké, és csak a kéklő távol ködében látja a szem a mérsékelt emelkedésű hegysorok szelíden hajladozó éleit. A bal parton a messze rónaság terül el. Beláthatatlanul, változatosság hiányával, egyformán, egyhangúan nyújtózkodik a szertekalandozó tekintet előtt. Alighogy egy-egy nagy, gazdag falu leköti a figyelmét. Itt-amott egy-egy pásztor támaszkodik erős botjára, de nem a juhok jámbor gyapjas népe van őrizetére bízva, hanem röfögő sertéshad tolong a napbarnított férfi körül, vagy hever körülötte lomhán elnyúlva örülve a jóleső pihenésnek. Az árvízi kiöntések pocsolyái körül szálldos a bíbic, a messze térség felett kánya kering, a meredek partoldalba vájt fészekgödrök előtt partifecske szálldos. A dereglyékre rakott, sűrűn álló vízi malmok zsindelytetőin takaros barázdabillegetők lépegetnek illegetve magukat. A folyamból zsibongó kárókatona- és récehad kel ki. A víz tükre felett kánya kóvályog, és hamvas varjú károg. Körülbelül ilyenforma a vidék képe.


Azonban mihamar megváltozik a táj. A róna, amit a folyam egykoron alkotott, most pedig árjával felszánt, még jobban ellapul. A Duna a gáttalan, tágas térségeken, miket minden magas vízállás árjával elborít, számtalan és jórészt névtelen ágra szakad. Buja erdő lepi be a partot és a szigetséget, sűrű parti szegély védi a szem elől e folyam menti berek belsejét, amely körös-körül mérföldekre elzárja a szemhatárt. Minden egyhangúság mellett mégis változatos képek támadnak, enyésznek, tűnnek, alakulnak meg oszlanak szét, amint a hajó a kanyargó vízen jobbra-balra hajladoz...


Az expedíció leírásának folytatását megtalálni az RMSZ Kalandozó mellékletének online változatán - klikk ide

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése