Utópia
és ultimátum
 |
| Csehov szobra a szahalini Csehov múzeum előtt |
Igor
Farhutgyinov kormányzó július végén tért vissza a kontinensen
tett szolgálati útjáról, és nyomban szenzációs hírrel
szolgált: fontos jegyzőkönyvet írt alá Anatolij Csubajsszal, a
Jesz Rosszija (Egységes Orosz Energiarendszer) Rt. elnökével.
Eszerint Szahalinon 4500 megawatt kapacitású villamos erőművet
építenének. Az ily módon kitermelt áramból 4000 megawattot a La
Perouse-szoroson át a kontinens megkerülésével Japánnak
szállítanának, a fennmaradó 500 megawatt pedig elég lenne a
sziget energiagondjainak megoldására. Az energiahíd több mint
tízmilliárd dollárba kerülne, és 2015-ben lehetne üzembe
helyezni. Természetesen a halászokra is gondoltak, akiket az
építkezés miatt elveszendő területükért összesen egymilliárd
dollárral kárpótolnának. Csubajsz szerint ennek a grandiózus
tervnek egyetlen hátulütője időbeli hosszúsága, ám egyébként
a projekt "az a madár, amelyet meg kell fogni. Szahalin ugyanis
ezzel az egész környék energetikai központjává válhat",
még akkor is, ha "nincs százszázalékos biztosíték arra,
hogy minden így is lesz". Farhutgyinov kormányzót már a
jegyzőkönyv aláírása is reménnyel töltötte el: "Önmagában
az, hogy ilyen szabású tervekről esik szó, növeli a kormányzóság
vonzerejét" - nyilatkozta a szigetre viszszatérve.
Kérdéses
persze, hogy a projekt esetleges sikerének tetőpontján, ama
bizonyos 2015-ös esztendőben mi lesz a tényleges helyzet Szahalin
szigetén. A népességstatisztikusok meglehetősen sötéten látnak.
1992 és 2000 között Szahalin lakossága 740 000-ről 601 000-re
csökkent. Az elvándorlás és az alacsony születési arányszám
miatt 2016-ban további 134 000 lesz a veszteség, és az akkori
lakosságnak a prognózis szerint 48 százaléka lesz munkaképes
korban. Vagyis magasan repül az a madár, amelyet Csubajsz és
Farhutgyinov meg akar fogni. Ráadásul a monstre energiaterv csakis
a meglévő kőolaj- és földgázkincsre támaszkodhat, amelyet a
kontinens egyelőre zömmel magának vindikál.
Ezt
mondják a szakemberek. Közben Szibériában hasonló tervet szőnek
az illetékes agyak, éppenséggel kétéves határidővel, ami
persze szintén álomszerű. Ami pedig a szahalini halászok
egymilliárdos kárpótlását illeti, abból legnagyobb jóindulattal
is csak a várható környezeti károk nagyságrendjére lehet
következtetni.
Az
átlagpolgár, ha egyáltalán kérdez, akkor csakis ezt: miért
inkább szívügye az uraknak Japán 2015-ös energiaellátása, mint
Szahalin fénye és melege a most következő őszön és télen? A
szibériai és szahalini krónikus áramkorlátozásokkal legkevésbé
az elemek dühögését lehet vádolni. Lám, most nyár van, majnem
olaszországi nyár, Vlagyivosztokban mégis meghalt egy újszülött,
mert a lélegeztetőkészülék nem kapott áramot. Persze lehet,
hogy üzemzavar történt, a probléma azonban egyáltalán nem
műszaki.
A
polgárok, akárcsak a nagy fogyasztók, a közműveknek fizetik a
villanyszámlát. Ezek viszont az áramtermelőnek tartoznak
elszámolással. 2000-ben nem tudtak határidőre fizetni, és ebből
a szempontból közömbös, hogy a 800 millió rubel hátraléknak
csak tíz százaléka a magánfogyasztóké, a többi pedig az üzemek
és középületek rovására írható. Az áramszolgáltató
"Szahalinenergo" cég kollektív büntetéssel fenyeget.
Épp otttartózkodásom idején intézett nyilvános üzenetet
"Szahalin Kormányzóság intézményeinek vezetőihez,
vállalkozóihoz és lakosságához":
"A
gyakorlat arról tanúskodik, hogy a meggyőzés módszere notórius
nemfizetőknél semmiféle hatást nem ér el. Egyedül hatékony
eszköz... az áramszolgáltatás és a fűtés korlátozása. (...)
Ha ma nem oldjuk meg ezt a problémát, akkor a tél beálltakor
sokkal bonyolultabb körülmények között kell megoldanunk. Nem
szeretnénk, ha lelkiismeretlen fogyasztók miatt az Önök családjai
sötétben fagyoskodnának, és gyermekeiknek fűtetlen helyiségekben
kellene tanulniuk."
E
nyári Jób-hírt az állami hatóságok - a pánik elkerülése
végett - szelídíteni igyekeztek. Putyin elnök a szibériai
Blagovescsenszkben tartott konferencián egyenesen kijelentette, hogy
"a stabil energiaellátás tekintetében Szahalin kiemelkedik a
szomszédos területek közül". A 2000-es tél ismeretében azt
is mondhatnánk, hogy a "viszonylag" szócska
beillesztésével közelebb került volna az igazsághoz -
Kemerovóban ugyanis valóban mínusz negyven fokot kellett (volna)
ellensúlyoznia a (nemlétező) állami gondoskodásnak, mialatt
Szahalinon a szóra sem érdemes néhány mínusz fok jelentette a
kihívást. Különben is: majdnem ezeréves hagyomány a mindenkori
orosz vezetők több mint szerény értesültségi foka a helyi
viszonyokról. Annál feltűnőbb, hogy Pjotr Petrov
juzsnoszahalinszki "fényt és meleget" ígért a közelítő
komor évszakra.
A
komédia oly régi, mint valami ócska darab, amelynek szövegét a
felelősök és a kárvallottak már kívülről fújják. A szabad,
demokratikus Oroszország kormányai 1991 óta a legkülönbözőbb
nyomásoknak engedtek, ám a népharag kitörésétől eleddig nem
kellett tartaniuk. A rettenetes békét a muzsik beidegződött
türelme biztosítja. A muzsik felcipeli a pincéből a jól bevált
"burzsujka" vaskályhát, szenet harácsol a feketepiacon,
és egyebekben a jobb idők reményére hagyatkozik.
Észak
felé
 |
| A múzeum belsejéből |
A
Juzsno-Szahalinszkból Noglikiba közlekedő éjszakai vonat tiszta
volt, benne az utazás kedélyes, a szokott teázgatással és hosszú
beszélgetésekkel. Egy fiatalasszony és hétéves fia utazott
velünk egy kupéban. Tamara újságírónő, Timovszkból való, van
is ott lakása, de azt barátok bérlik: részben ebből fedezi a
juzsno-szahalinszki lakását. Azért költözött délre, mert
Timovszkban megszűnt a helyi rádióadás, amelynél dolgozott.
Édesanyja Szmirnihben (9000 lakosú járási székhely) lakik, a
gyerek ott tölti a nyári szünetet.
A
magunkkal hozott reggeli elköltése után sokáig álltam a
folyosón, és bámultam kifelé az ablakon. Szmirnih után
Pobegyino, Dél-Hondasza, Észak-Hondasza következett - élettelen
kis állomások, tele autóroncsokkal és elrozsdásodott
traktorokkal. A falvak között furcsa, seszínű terep - erdőtüzek
nyoma. Ezek a katasztrófák az utóbbi években ugrásszerűen
megsokasodtak: 1995-ben 30, 1997-ben 60, 1998-ban már 350 esetet
regisztráltak. Sztálin biztosan ellenforradalmi trockista
szabotázsra gyanakodott volna, ezzel szemben az őslakos nyivhek,
akik Szahalint "nagy vadnak" vélték, a roppant állat
hajhullását emlegetnék.
Timovszk,
ahová délelőtt fél tizenegy körül szálltunk ki, első
pillantásra élénk kisvárosnak látszott. Tamara mesélte, hogy
aznap szentelik fel az új pravoszláv templomot, és a pópa - vagy
ahogy itt nevezik, a bátyuska - neki volt osztálytársa. Különben
meghívott bennünket, hogy visszafelé látogassuk meg, mert
születésnapját ünnepli baráti körben. A meghívást elfogadtuk,
és nyomban továbbindultunk. A peronon Temur Miromanov, az
alekszandrovszki Csehov Múzeum igazgatója várt ránk, s dzsipen
tettük meg azt a hatvan kilométert, amely legyűrhetetlen
akadálynak bizonyult a szahalini vasutak történetében.
Kiadós
porfelhőben, szűk és egyenetlen úton haladtunk egyik
homokbuckától a másikig. Temur a sofőr mellett ült, és felénk
fordulva kommentálta az egyelőre szegényes látnivalókat.
Valamikor tengerész volt, az arca markáns, délies. A napsütés
ellen ellenzős sapkát hord, amely ugyanúgy illik hozzá, mint a
fehér ing, a vászonnadrág és a szandál. Igazi nyárba
csöppentünk bele - a hőmérő harminc fokot mutat. (Mi persze
hidegre készültünk, s úgy is öltöztünk.)
Először
Verhnyij Armudanban állunk meg, tágas völgy előtt, amelynek
szélén, mint a szigeten sok helyütt, dombok emelkednek. Távolabb,
fák és bozótok között egykori lakóházak és gazdasági
épületek körvonalai sejlenek. A község, amelynek Csehovnál még
178 lakosa volt, "123 férfi és 55 nő", mára lakatlanná
vált. A "Verhnyij Armudan" helységnév tragikus jelkép a
szahaliniak szemében. Az út szélén szerény fakereszt hirdeti,
hogy 1938-ban ezen a környéken zajlottak azok a tömeges
kivégzések, amelyek az akkori Észak-Szahalin lakossága két
százalékának életébe kerültek. A holt síkságból hatalmas
rádiótorony magaslik ki: az egykori zavaróállomás, amelylyel
Szahalin lakosságát igyekeztek megóvni az Amerika Hangja
propagandájától.
Ezután
Arkovóban állunk meg, itt is Csehov kedvéért. A "Szahalin"
szerzője megírja: Korf bárót, az Amur-vidék főkormányzóját a
helyi börtönparancsnok azzal igyekezett megnyugtatni, hogy Arkovo
telepen minden rendben van. "Mire a báró az őszi és a
tavaszi vetésre mutatva azt mondta: »Minden rendben van, kivéve
azt, hogy Arkovóban nincs gabona.«" (Csehov a "hleb"
szót használja.)
Száztíz
évvel később, Csehov születésének száznegyvenedik évfordulóján
a Kultura című moszkvai hetilap egész oldalas összeállítással
tisztelgett az író előtt, és egyebek között egy fotót is
közölt, amelyen emberek az arkovói pékség előtt állnak sort
hóesésben. Hatásos felvétel, ám a valóság bonyolultabb. Amikor
belépek a boltba, és kenyeret akarok venni, az eladónő közli,
hogy Arkovóban nincs kenyér, mégpedig a csekély kereslet miatt. A
község lakói a szomszédos Alekszandrovszkba járnak kenyérért.
Alekszandrovszk
- védőbeszéd
 |
| Festmény Csehov szahalini utazásáról - Hazafelé tartó út |
Déli
egy órakor érünk oda, holminkat a Három Fivér Szállodában
hagyjuk, és máris továbbmegyünk a dzsippel az Avtotranszport
céghez, de nem azért, hogy ipari tapasztalatokat szerezzünk, hanem
hogy farkaséhségünket csillapítsuk. A város egyetlen étterme, a
Szever ugyanis hibás privatizálás1 áldozata lett, s így meleg
ételt kizárólag az autóbuszpark önkiszolgáló étkezdéjében
lehet kapni. A konyhán dolgozó asszonyok azonban olyan
barátságosak, és az étel (káposztaleves, marhasült orosz
palancsintával) annyira ízlik, hogy - bár kés egy szál sincs az
étkezdében - e gasztronómiai élmény nyomán felfüggesztem
nyugatias bizalmatlanságomat, és ettől kezdve mindent nagyszerűnek
látok Alekszandrovszkban. Csak néhány hónap múlva, amikor a
forrásokban arra az állításra bukkanok, hogy a japán megszállás
idején (1920-1925) az akkor ötezer lakosú helységben hatvan
kocsma működött, bár ezek legtöbbje a szovjet történészek
szerint "nem a legjobb hírnek örvendett", akkor tűnődöm
el azon, milyen szép volna, ha néhány - talán kevésbé rossz
hírű - megmaradt volna.
Alekszandrovszkkal
való elégedettségemet szemlátomást helyesli Gennagyij Zjuganov,
a moszkvai kommunista pártvezető, akinek mosolygós portréja a
Három Fivér Szálloda üvegajtaját díszíti, s akinek pártja
privát számítások szerint a város lakosságának több mint
ötven százaléka számára kínál vonzó programot. Jóérzésemben
osztozik Igor Farhutgyinov kormányzó is, akinek derűs arcmásával
és - kissé korai időpontban közzétett - választási jelszavával
több épület falán találkozom: "Gazdag szigetnek -
becsületes kormányzót!"
Kihajolok
a Három Fivér ablakán, és el vagyok bűvölve a gazdag
szigetlakóktól, akik nyilván abban a biztos tudatban, hogy
becsületes kormányzójuk van, fel-alá korzóznak a Május 15-e
téren, amelyet a szovjethatalom 1925-ös megalapításának napjáról
neveztek el, de Csehov idején még a Lábbilincsek tere névre
hallgatott. A fiatalok késő éjszakáig bort, sört és cigarettát
vásárolnak a kis posztszovjet bódékban, ülnek a padon, szemeznek
a bronz Csehovval, vagy kimennek a tengerhez, amelynek levegője az
egész várost megtölti. Sem a portugál Faróban, sem pedig a
spanyol Marbellában nem tapasztaltam ilyen elemi örömöt, amely
kizárólag
a nyárnak szól. Úgy is mondhatnám Nyikita Mihalkovval: a csalóka
napsugárnak. Mintha az emberek ennek a pár hétnek minden melegét
meg akarnák őrizni testükben-lelkükben cudarabb időkre.
Márpedig
biztos, hogy az egykori szigetközpont húszezer lakosa nehezebb
körülmények között és elszigeteltebben él, mint a déli
metropolis lakói. Itt nem kilincselnek amerikai vagy japán
üzletemberek, és a kereskedelmi életet inkább kis boltok
képviselik, olyan egzotikusnak vélt nevekkel, mint "Farmer1",
"Erigona", "Merkur", vagy poétikus orosz
cégtáblákkal, mint "Trojka", "Alla", Olga",
"Nagyezsda". Csupán egy iparcikkbolt hivalkodik a régi,
szovjet keravillszerű "Promtovari" rövidítéssel. A
piacon koreai őstermelők áfonyát, uborkát, paradicsomot,
napraforgómagot és fokhagymát kínálnak, a kínaiak pedig színes
műanyag ruhaneművel és feketén másolt videokazettákkal
kereskednek -leginkább amerikai és japán akciófilmek láthatók
rajtuk. A háztartásoknak állítólag negyven százaléka van (az
oroszul "vigyiknek" becézett) videokészülékkel
felszerelve. A javíthatatlan mozikedvelők a kultúrházban nézik a
régi szovjet filmeket, miután a Majak (= világítorony)
filmszínházat, amely egy volt katolikus templomban működött,
szemlátomást privatizálták, vagy inkább prihvatyizálták. Ezzel
szemben a polgármesteri hivatal folyosóján régi moziszékeken
várnak az ügyfelek.
A
városháza (a régi pártbizottsági székház) és az iskolaépület
között, amely viszont az egykori központi börtön helyén áll,
vadonatúj pravoszláv templom látható, a szahalini és kurili
püspökség parókiája, egyike azoknak az imaházaknak, amelyek a
vallás reneszánszot terjesztik a szigeten. A pravoszláv
felekezeten kívül más keresztény egyházak is harcolnak a
lelkekért - a helytörténeti múzeumban például kis katolikus
kiállítást rendeztek. Az új térítőknek, Jakob atyának (Van Ju
Szol Dél-Koreából) és Jerzy Mazur atyának (Jakutszból) eddig
száz hívőre sikerült szert tennie Alekszandrovszkban. Van
ezenkívül baptista közösség - mellesleg az egyetlen, amely
titokban megszakítatlanul működött Szahalinon), és a koreaiak
egy része a metodista felekezethez tartozik. Keresztet és ikont
hivatali helyiségekben is látni - nem ritkán a korábbi Lenin-kép
helyén. Az egyházak humanitárius segélyeket is közvetítenek,
amelyekre főleg a vidéki városokban és falvakban nagy szükség
van.
Nagyezsda
Grecsannyikova polgármester-helyettes asszony nagy vonásokban így
vázolja fel az Alekszandrovszki járás helyzetét (a városon kívül
még tizennégy település tartozik ide):
Van
egy egészségügyi szakiskolánk, amely moszkvai pénzből működik.
Ha nem jött meg a pénz, az iskola nem tudja kifizetni a
villanyszámlát. Gyakran a bányászok sem tudnak fizetni a villamos
műveknek. (Különösen, amióta nem működik a bánya - D. Gy.) A
falvakban nincs központi fűtés, ott szénnel fűtenek. Négyszáz
munkanélkülink van, de most már alakulóban vannak új cégek, és
a város is végeztet közmunkákat. Főleg nyugdíjasoknak és
gyerekeknek próbálunk segíteni ingyenes juttatásokkal. Az utóbbi
években csökkent a délre irányuló elvándorlás.
A
városban több a nő, mint a férfi. A nők főleg az oktatásban és
az egészségügyben dolgoznak. Jelen vannak a törvényhozásban is:
a városi Duma kilenc képviselőjéből három nő.
Éttermünk
nincs, de az Ujutban (= Kényelem, az autóbuszállomás büféje,
nyitva 12.00-tól 16.00 óráig - D. Gy.) a rászorulók ingyen
étkezhetnek. Van egy 114 ágyas járási kórházunk. Veteránoknak
és hadirokkantaknak nem kell fizetniük a gyógyszerért. Van még
egy helikopterünk is - azon jutnak el a felcserek a nehezen elérhető
falvakba. Mindent megteszünk, ami erőnkből telik.
A
város sanyarú helyzetének ilyetén óvatos körülírása után
Grecsannyikova asszony megmutatja az utóbbi évek elvándorlási
statisztikáját: a kilencvenes években mintegy ötezren fordítottak
hátat Alekszandrovszknak. A hivatalos adatok mégis szaporulatot
mutatnak. 1959ben a városnak 22 206 lakosa volt, 1967ben 20 500,
1992-ben 19 400, 1999-ben 23 400. A növekedés magyarázata, hogy
egyre több szomszédos kistelepülés ajánlja magát a járási
székhely oltalmába, ahogyan a kiscsibék húzódnak a kotlós
szárnya alá.
Ülünk
a dzsipen, amit az oroszok “vezgyehodnak”, azaz mindenüttjárónak
becéznek. A mindenütt most azt jelenti, hogy használatból kivont,
jórészt gazzal benőtt úton megyünk a Kap Jonkheer és a
világítótorony felé. Fentről az Ohotszki-tengerre látunk; a bal
felőli sziklacsoport a Három Fivér, jobbra pedig a kevésbé
ismert Három Nővér látható. A tenger fölött sirályok raja
köröz. Itt állt 1890. augusztus elején Anton Csehov későbbi
színműveinek motívumaitól körülvéve. Igaz, a cseresznyéskert
hiányzik a tájból. A világítótorony – 1896-ban épült,
Csehov még nem ezt látta – régóta omladozik. A talajerózió
teszi, hogy szinte Pisában is állhatna. Körülöttem minden
elvadult, szétzilált, és főleg védtelen – város és falu,
kultúra és természet. Pontosan olyan most Szahalin, amilyennek a
helyi közmondás leírja: “Tenger körös-körül – és búbánat
belül.”
A
kikötő sem ad életjelet, miközben egészen közel jutunk a
hatalmas víztükörhöz. Az elhagyott dokkok, műhelyek és
irodaépületek olyanok, mintha a szocialista iparosítás
monumentális tájmúzeuma lennének. Egy tűzfalról önkéntelenül
gúnyos jelszó mered ránk: “Üdvözlet a tenger munkásainak!”
A felhívás kétségkívül költői, annál is inkább, mivel
Victor Hugótól kölcsönözték, akinek Traveilleurs du merje több
szovjet nemzedék kedvenc olvasmányai közé tartozott.
Hogy
mikor, miért és milyen körülmények között zárták be a
kikötőt, nem tudom kideríteni. A város történetét ismertető
félhivatalos, első osztályú, csillogó papírra nyomott
brosúrában ezt olvasom: “1993 – az Alekszandrovszki Vámhivatal
megnyitása.” Még 1994-ben is ekként dicsekedtek az Atlas of
Sakhalin Region bevezetőinek szerzői: “A mai Alekszandrovszk
ipari központ és tengeri kikötő.” Persze tudjuk, hogy az ezt
követő, talán legsoványabb esztendő, 1995 sok hasonló tartalmú
közlést fosztott meg időszerűségétől, és az új térképeken
egyre több település neve mellett olvasható a “nyezsil.”
(lakatlan) rövidítés.
Alighanem
Duéval, Alekszandrovszk elővárosával is ez fog történni, miután
megszűnt a szénkitermelés. Az egykori iparvidékre már csak a
groteszk vagy inkább tragikomikus óriásplakát emlékeztet:
“Gondoskodjunk a megbízható munkáról!” A bányászoknak,
akiket ezzel a jelszóval igyekeztek több termelésre ösztönözni,
ma már hűlt helyük Duéban. A főutca pontosan olyan, amilyennek
Csehov látta a sziget lepusztuló településeit: “A házak felét
már elhagyták a lakók, félig romokban hevernek, és a sötét,
keret nélküli ablakok olyanok, mint a szemüreg a koponyán…”
 |
| Katorgások lábbilincse a múzeumban |
Mégis:
Alekszandrovszkban van valami összetéveszthetetlen, valami szerves.
Ha az ember a Szovjetszkaja utcán sétál, és hallja, hogy azt
valamikor Nyikolajevszki utcának nevezték, vagyis nevével a
legközelebbi szibériai városra utalt, akkor egy pillanatra
helyreáll a kizökkent idő, a történelem, amelyben az utca 1920
és 1925 között viselt japán neve, a “Bizen macsi” legföljebb
lábjegyzet. Ugyanígy tudható, hogy a Dzserdzsinszkij utca már
ötven éven át létezett Alekszandrovszkajaként, mielőtt a Cseka
alapítójáról nevezték volna el, ugyanúgy, ahogy a japán
megszállás idején a Szuvo macsi elnevezést oktrojálták rá. És
vannak utcák, amelyek már 1917 előtt névváltoztatást éltek
meg. Ilyen az Arkovói, amelyet később felváltott a büszke-szerény
Malaja pervaja (Kis Első) Alekszandrovszkaja utcának hívtak, vagy
a Tonnyelnaja, amely a balsikerű duéi alagútépítésre
emlékeztet.
(Befejezése
következik)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése