NIKO VARTIAINEN: A sehonnan se származó – azaz a számi, aki délen nőtt fel

Számi család

A finnek többsége számára február hatodika éppen úgy telik, mint hetedike vagy nyolcadika, ötödikén viszont puncsos sütit majszolhatnak. A mintegy 10 000 finnországi száminak február 6. nemzeti ünnep.

A zenepalota kistermében pár százan gyűltünk össze, hogy ünnepeljünk. A színpadon egy napszemüveges, kopaszra borotvált fiatalember rappel - piros-fehér számi viseletben, hiszen az alkalom így kívánja. Körülöttem mindenütt hasonló színpompa: pirosak, kékek, feketék és sárgák, ékszerek és övek. Azt persze tudtam, hogy ünnepségre érkezem, de arról nemigen volt fogalmam, hogy mire számítsak. Az öltöny talán túlzás lett volna, a farmeringemben mégis kissé alul öltözöttnek érzem magam. Sokan együtt énekelnek a rapperrel. Én is szeretnék, de nem tudok. Csupán a finn nyelvű összekötő szövegeknél kapom el újra a fonalat. A rap északi számi. Abból egy kukkot sem értek, bár érzem, hogy kellene.

Néhány héttel később fontos levelet kapok. Délen talán sokakat hidegen hagyna egy efféle küldemény, de északon másképp van. Ott a levél tartalma miatt készek vagyunk a legkomolyabb jogi lépésekre is. A levél szerint felvettek a Számi Parlament választási jegyzékébe, 5800 társammal együtt. Egyszerűbben fogalmazva: számi vagyok.

Mostanság sokan erre vágynak. A tél folyamán több mint 800 fő kérvényezte a nyilvántartásba vételét, az elutasítottak száma azonban meghaladja a 300 főt. Az elutasítottak kétharmada nyújtott be fellebbezést a Számi Parlamenthez, melynek döntései miatt 182 panasz érkezett a Legfelsőbb Bírósághoz. Ez nem is lenne meglepő, hiszen arról, hogy ki tekinthető száminak és ki nem, már évtizedek óta folyik a vita Lappföldön.

A számiság meghatározása aszerint változik, kitől kérjük a definíciót. A kiindulópont az, hogy a számik egy őshonos nép tagjai, azaz az ENSZ szerint olyan ősök utódai, akik egy adott területen éltek már annak meghódítása előtt vagy a mai államhatárok kijelölését megelőzően. Fontos kritérium továbbá, hogy a közösség megőrizze nyelvi és kulturális sajátosságait, az őt körülvevő idegen környezetben is. Esetünkben ez a bizonyos terület Lappföld legészakibb vidéke, a többségi kultúra pedig a finn.

Finnországban a számiságról vajmi keveset tudnak az emberek. Az iskolákban többnyire beérik annyival, hogy a számik Lappföldön élnek, ilyen és ilyen a viseletük, s ennyi.

Nem csoda hát, ha még manapság is születnek a számikról olyasféle olcsó karikatúrák, mint amilyeneket annak idején Pirkka-Pekka Petelius készített. Példaként legyen elég említeni a rapper Uniikki Nunnuka-lai-laa című videoklipjét vagy az új Visít Finland reklámfilmet, amely az egzotikus Lappföldet úgy gondolta eladhatóvá tenni, hogy a számikat mocskos erdei vadakként ábrázolja. Amikor pedig szót emeltek a film ellen, a válasz kimerült ennyiben: „Bocsánat, nem úgy gondoltuk.”.

Nem árt tehát átismételni az alapokat. A számik lélekszáma összesen kb. 100 000 fő, akiknek a fele Norvégiában él. Finnország számik lakta vidékei Utsjoki, Inari, Enontekiö és Sodankyla északi része. Ezeken a területeken három számi nyelvváltozatot beszélnek: az északi, az inari és a koltta számit. Ezek olyannyira különböznek egymástól, hogy beszélőik nem értik meg egymást maradéktalanul. A legtöbben az északi számit beszélik, a koltta csak Finnország és Oroszország területén használatos, az inari számi pedig kizárólag Finnországban. A legkevesebb képviselője a kolttáknak van. Én magam közéjük tartozom. Összesen mintegy 700-an vagyunk, és kevesebb mint 50%-unk beszéli a koltta számi nyelvet. A 40 évesnél fiatalabb koltta számi beszélők számát mindössze 50-re becsülik.

Ilyen kis közösségben szinte mindenki ismer mindenkit. Gyökereim felderítéséhez elegendő adatnak bizonyult édesanyám lánykori neve és néhány további kérdés a bácsikáimról, a számik közössége ugyanis mindmáig a családhoz tartozás alapján azonosítja tagjait. Mindkét nagyapám Petsamo területéről, evakuáltként került a mai országhatárokon belülre a II. világháború után, Inari más-más részére. Az evakuáltak érkezésekor a finn állam törvényben biztosított a koltták számára saját területet, amely azonban összecsúszott a másik félreállított kisebbség, az inari számik lakóközösségeivel. A földért, a vadászati és halászati jogokért vívott harc megkeserítette és feszültté tette a két csoport viszonyát, amit édesanyám családja éppúgy érzékelt a háború utáni időkben, mint a későbbi generációt képviselő Sanila-Aikio is gyermekkorában. (...)

Számi viseletben

Elméleti szinten a számiság meghatározása egyszerű ugyan, a gyakorlatban azonban mégsem olyan egyértelmű a dolog megítélése. A jelenlegi kritériumok szerint az a személy tekinthető száminak, aki maga, vagy akinek valamely szülője vagy nagyszülője első nyelvként sajátította el a számi nyelvet, vagy akinek az édesanyja vagy az édesapja szerepel a Számi Parlament választási nyilvántartásában. Hasonló meghatározás van érvényben Svédországban, míg Norvégiában a dédszülőket is figyelembe veszik. Finnországban emellett létezik egy sajátosság, az úgynevezett lapp-kritérium, amelyet 1995-ben csatoltak a törvényhez. Ezen kritérium alapján száminak tekinthetők a hagyományosan számik lakta vidékek lakóinak leszármazottai, amennyiben bejegyezték őket az adózási vagy személyi nyilvántartásba. Az akkori hivatalos szervek ellenezték a lapp-kritériumot. Kompromisszumként azt indítványozták, hogy az csupán az 1875 előtti dokumentumokat érintse. A javaslatot elfogadták, azonban az Alkotmányjogi Bíróság hibája miatt egy évtizedet elvesztegettek - vélekedik Veli-Pekka Lehtola, a számi kultúra professzora az oului egyetemről. A jelenlegi helyzet meglehetősen abszurd: a számi mibenlét legfőbb tényezője, a nyelvismeret mindössze három generációig nyúlhat vissza, míg a kevésbé meghatározó elemnek tekintett történelmi szempontok nincsenek időben korlátozva. Elméletileg tehát bárhonnan előbukkanhatnak számik, akár évszázados okiratokra hivatkozva. A számik attól tartanak, hogy az őshonos nép meghatározása ekképpen jelentőségét veszti. A számivá válni vágyó finnek ezzel szemben arra hivatkoznak, hogy a számik 1960-as évekbeli feltérképezése hiányos. „A számik közül sokan azt mondják, hogy ha egyszer az állam elfecsérelt egy évtizedet, ki is kellene köszörülnie a csorbát" - vélekedik Lehtola. Csakhogy az állam erre nem mutat hajlandóságot.

Egy évvel ezelőtt a Számi Parlament javaslatot nyújtott be az országgyűléshez a lapp-kritérium kiegészítésére. Eszerint a rokonsági kapcsolatokat nem tekintenék a számiság feltételének, amennyiben a nyilvántartásba vételét kérelmező személy elsajátította és követi a számi kultúrát. Az Alkotmányjogi Bíróság leszavazta a javaslatot, majd az országgyűlés is elutasította azt. Lehtola szerint az országgyűlés jobban bízott a lappföldi képviselőkben, akiket ő azonban nem tart pártatlan forrásnak ebben a kérdésben. A Számi Parlament elnöke, Sanila-Aikio szerint az ügyben egyszerűen átléptek rajtuk, tekintélyüket semmibe vették.

A lapp-kritérium húsz éve létezik, s ez idő alatt semmiféle hátrányt vagy kárt nem okozott a számiknak. A vitatott nyilvántartásba vételek megítéléséért felelős Legfelsőbb Bíróság a számik oldalán állt, a számiság meghatározását ugyanúgy értelmezte, mint maga a Számi Parlament.

2015 őszén azonban valami megváltozott. Az ebben az évben benyújtott 182 panasz közül 93-at helybenhagyott a Legfelsőbb Bíróság. A Számi Parlament megdöbbent a friss adatok láttán. Az ügyben rendkívüli ülést hívott össze, a legradikálisabb gesztusként pedig a korábbi elnök, Klemetti Nakkalájarvi kérelmezte, hogy töröljék őt a választási névjegyzékből.

Alapvetően arról van szó, hogy a Legfelsőbb Bíróság nem tartja tiszteletben a számik önrendelkezési jogát, amelyet pedig az ENSZ-egyezményekben is megerősítettek. Hasonlóan vélekedik Lehtola is: „A Számi Parlament önrendelkezési joga romokban hever. Jelenleg azt sem képes meghatározni, kik vagyunk mi, számik."

Olyan vendégként érkeztem a zenepalota ünnepségére, aki az anyanyelvén kívül nem beszél más nyelvet. Az esemény szervezésében részt vevő nővérem sürög-forog - én pedig senki mást nem ismerek a jelenlévők közül. Legalábbis azt hittem. Idegen környezetben az ismerős arcokat is nehezebben fedezzük fel.

„Mit csinálsz te itt tulajdonképpen?"

Ismerősöm éppoly meglepettnek tűnik, mint én magam. Sorsunk hasonló: a számi területektől távol felnőve elszakadtunk a számi nyelvtől és kultúrától, még ha gyökereink északhoz kötnek is bennünket.

Édesanyám 15 évesen elhagyta a koltták földjét, 19 esztendős korában már Savóban élt. Az Inari-tó délkeleti partján a finnek világában nőtt fel, számiságát titkolnia kellett. Anyanyelvére nem tanított meg engem, miként testvéreimet sem. Számunkra a számiság csupán a lappföldi rokonlátogatások egy eleme volt.

A háború után Finnországban minden erővel az egységességre és az idegen hatások elkerülésére törekedtek. Lappföldön a gyerekeket bentlakásos iskolákba vitték, ahol a finn tanárok felügyelete alatt a számi nyelv használata nem hogy nem volt megengedett, de sok esetben büntetés járt érte. Finnországban felnőtt a számiknak egy olyan nemzedéke, amelynek tagjai elkezdték rejtegetni és szégyellni a saját kultúrájukat. Az, hogy a ma száminak születő gyerekek már nem beszélik őseik nyelvét, nem az ő hibájuk. Az én számiságtól távol tartott generációmnak nem volt választási lehetősége, nekünk azt egyszerűen nem tanították. Jelenleg a számiknak kevesebb mint fele beszéli anyanyelveként a számit, és kétharmaduk lakóhelye már nem a hagyományosan számi területeken van.

Én és az ismerősöm mindketten érdeklődünk a gyökereink iránt. De olyan nagy a távolság, a kézimunkákhoz se vagyok elég ügyes, a természethez is vajmi kevés közöm van már... Életem során hét idegen nyelvet tanultam, de északi számiul nem futja tőlem többre, mint hogy jó napot és köszönöm, koltta nyelven még ennyire sem. És most száminak kellene lennem, ami voltaképpen tényleg vagyok, és mégsem. A törvény betartatik, a számik közösségében nyilvántartanak, és azt a választásokról szóló levelet is már másodszor kaptam meg az idén.

De miért is olyan becses az a levél?

A számiság akkor vált áhított státusszá Lappföldön, amikor az ENSZ 1989-ben elfogadta az ILO (azaz a Nemzetközi Munkaügyi Szervezet) őshonos népekre vonatkozó 169-es egyezményét. Ennek célja, hogy megerősítse az őshonos népek helyzetét és jogait, illetve biztosítsa azok kulturális és gazdasági fejlődését. Azóta Finnországban is napirenden van az egyezmény ratifikációja, Katainen (2011-2014) és Stubb (2014-2015) kormányprogramjában is szerepelt, a dolog mégis kudarcba fulladt, megrekedt a szóbeli egyeztetések szintjén. A párbeszéd nem zökkenőmentes, mivel a konkrétumok megbeszélése helyett a felek rémképekkel ijesztgetik egymást.

Az egyezmény kimondja, hogy az államok kötelesek az őshonos népesség földhasználati igényeinek eleget tenni. Ezt a lappföldi finnek azonban úgy értelmezik, hogy a számik elűzhetik őket Lappföldről és megfoszthatják őket földhasználati joguktól. Ezzel szemben a számik egy része úgy véli, hogy a „papírszámik" csupán azért szeretnének felkerülni a Számi Parlament választási listájára, hogy megakadályozhassák az ILO-egyezmény ratifikálását. Veli-Pekka Lehtola professzor szerint az ilyesfajta félelmek arra utalnak, hogy a Számi Parlamentnek nagyobb hatalmat tulajdonítanak, mint amilyennel valójában rendelkezik.

Vessünk csak egy pillantást például a földhasználat kérdésére! Finnországban a számi területek 90 százaléka állami tulajdonban van, az egyezmény pedig a magántulajdont nem érinti. Norvégiában, ahol jóváhagyták az egyezményt, az érintett megyékben a számik és norvégok együtt döntenek a földhasználatról.

„Jelenleg a Számi Parlament hatalma nyelvi és kulturális kérdésekre korlátozódik. Az önjelölt számiknak az a tévképzetük, hogy a szomszéd kertje mindig zöldebb" - fogalmaz Lehtola.

A számik szempontjából az a bosszantó ebben a helyzetben, hogy a földhasználati kérdés csupán egy az ILO-egyezmény érintette témák közül. Számukra a legfontosabb az őshonos népek önrendelkezési joga: az, hogy saját ügyeikben maguk dönthessenek, és azt is ők határozhassák meg, kik tartoznak közéjük s kik nem. Ez az, amit a finnek nehezen értenek meg - magyarázza Lehtola. Nyelvi kisebbségként elfogadják a számikat, az őshonos nép fogalma azonban idegen a finnek számára. Az iskolákban még mindig nem tanulnak a számikról, jóllehet a Számi Parlament régóta szeretné elérni, hogy az általános iskolai tananyagba bekerüljön a számi kultúra alapszintű megismertetése. A számi többségű Utsjokiban mindmáig csak úgy kaphat számi nyelvű orvosi ellátást a páciens, ha tolmácsigényét előre jelzi.

A közeljövőben aligha várható pozitív fordulat az ügyben, a sajtóban fellelhető hírek szerint ugyanis a jelenlegi kormánynak nem áll szándékában ratifikálni az egyezményt.(...)

A számisághoz kötődő emlékeim közül az az egyik legkorábbi, amikor a nálam egy évvel fiatalabb unokatestvérem a reggelizőasztal mellett tanítgatott, hogy mondják északi számiul azt, hogy „nem tudom".

A válaszom tehát: In diede. Nem tudom.

(Fordította és szerkesztette: Falk Nóra)

Forrás: Finnugor Világ, 2015. december

KODOLÁNYI JÁNOS: Suomi (2)

Lahti, 1937 július.

A kikötőből egyenesen az autóbuszállomásra mentem s megnéztem, mikor indul autóbusz Lahti felé. Mennél több időt szerettem volna vidéken tölteni, ezért le sem tanyáztam  Helsinkiben.


Hat óra tájban indult az autóbusz. Tíz óra felé érkeztem Lantiba. Ilyen csodálatosnak még sohasem láttam ezt a bájos kis várost. Nappali világosság volt, a széles utcákat szegő hatalmas hársfák illatfelhőt árasztottak. Nehéz, mézes illat volt ez, Suomiban illatosabbak a növények, mint nálunk. Bizonyosan azért, hogy a méhek és lepkék könnyebben rátaláljanak a virágokra, hiszen itt kevesebb a méh és a lepke, mint Magyarországon. Vagy talán a talaj, meg az éghajlat teszi, hogy több illatos olaj hatja át a fákat, virágokat, mint Délen?


A Nap ferde sugarakkal sütött, enyhe és nyugodt volt a levegő, az égbolt oly csodálatosan magas, a felhők oly mennyeien ezüstösek, hogy az ember súlytalannak érezte magát ebben a tiszta, meseszerű lebegésben. Az utcákat vidám beszélgetés, friss kacagás verte fel. Nyári estéken senkisem álmos, fiatalok-öregek kint sétálnak a szabadban s alig pihennek néhány órát.


A kicsiny szállodában, — fából épült ez is egy faházakból álló csendes mellékutcában, — a szerény, kedves kiszolgáló kisasszony fekete kenyeret, vajat, tejet, hideg húst, meg valami szilvaszerű savanykás gyümölcsöt tett elém. Megvacsoráztam. A háromnapos úttól fáradt voltam ugyan, de nem kívántam lefeküdni. Ezüstös fény világított a szobában. Órákig könyököltem az ablakban, lelkem megtelt könnyű nyugalommal és szeretettel, nézegettem a fákat, a járókelőket, a nevetgélő, mókázó legényeket-lányokat s a végtelen magasságú égboltot. Megvártam, míg végre mégis kihalt az utca s Keleten megjelent a felkelő Nap első vérpiros csíkja.


Ez az időszak, amikor Finnországban leszedik a lámpákat s a hosszú, sötét tél szinte végtelen éjszakája után elmerülnek a végtelen nappalok sugárzásában. Télen csak akkor jut fényhez a sóvárgó, szomjas szem, amikor a Nap kibukkan a vastag felhők közül s meg-ragyogtatja a havat és jeget. Nyáron szüntelenül árad a világosság, éjjel két órakor még abban a hitben olvas az ember, hogy csak hat-hét óra van, akkor veszi észre, hogy elillant a könnyű, ezüstös éjszaka, amikor már felpirkad a reggel.


Lahtitól Északra terül el a Vesijárvi hatalmas tükre. Ezt a nagy tavat csatorna köti össze a Páijánne tó-vidékével. E csatorna, a Vááksynkanava mellett van egyik fiatal íróbarátomnak s egyben Tampere egyik színháza igazgatójának, Kivimaa-nak a nyaralója. Táviratoztam neki, hogy  meglátogatom.


Tágas, eleven pezsgésű kikötőből indult a kis hajó, a Jyváskylá, Vááksy felé. A Nap lehanyatlott a nyugati partok fenyőerdői mögött, a víz folyékony ezüstté vált. Kisuhantunk az öbölből, melyet kilométerekre ellep az úszó fatörzsek tömege. Kis vontatóhajók húzzák a kapcsokkal összekötött fatörzsek tízezreit Lanti felé, hogy a parton álló gyárban feldolgozzák. Nagy mulatságukra szolgál a sík fatenger a gyerekeknek. Ott hancúroznak, fogócskáznak, ugrabugrálnak az úszó rönkökön s nem unják meg késő éjszakáig a csiklandós izgalmat, amit a himbálózó, szinte beláthatatlan óriás-tutaj  a folytonos életveszély éreztetésével okoz nekik.


A hajón rengeteg utas volt, Jyváskylá-be iparkodtak. Csoportok alakultak s egy-egy szájharmonikás vezetésével a messze sík víz csendjében zengett a népdal. A nesztelen hajó mintha higanyban úszott volna, oly ezüstösen gyöngyözött a víz. Madár seholsem mutatkozott, már fészkükre tértek a fenyvesekben. Később elcsendesedtek a dalolok is, most mérhetetlen, szinte nem is e földről való csend borult a vízre, a lassan előbukkanó, majd meg eltávolodó kis szigetekre s a néma fenyőerdőkre. Víznek, erdőnek s a láthatatlan virágoknak olyan sűrű, nehéz illata hömpölygött, hogy színbe falni leheteti, mint valami csodálatos, nehéz, részegítő italt. Az ezüstvíz felett ezüst égboltozat tárulkozott, rajta lehelletkönnyű, mozdulatlanul lebegő ezüstfelhőkkel. Már-már úgy éreztem, nem is vizén vagyok, hanem víz és ég között lebegek.


Rettenetesen messzi volt tőlem Középeurópa s vele mindaz, amit átéltem, megszoktam, ami az életemhez tartozik. Nem tudja az ember, mit jelent megszabadulni minden testi-lelki tehertől, ha nem hajózott még Suomiban júliusi éjszakán a tavakon. Nem tudja, mit jelentenek az ilyen fogalmak, mint: harmónia, béke, nyugalom, csend, tisztaság, lélek. Idő és tér összefolyik, nem tudod már, hol vagy, hogy kerültél ide, mit akartál az imént s mit akarsz most, egyáltalában nem is akarsz semmit. Szemed kifelé bámul a végtelen ezüsttérbe, de mégis befelé nézel magadba s nyomon követheted azt a csodát, hogy lelked pillanatról-pillanatra könnyebbé, tisztábbá, csendesebbé válik. Amikor azt hiszed, az elragadtatás misztikus magasságába emelkedtél, elönt az illat és csend újabb hulláma s még feljebb emelkedsz, vagy még mélyebbre szállsz... Íme, ebben a sugárzásban születik újjá a finn lélek, ebből az ezüstös magasságból zeng a finn dal, ebből a csendből és illatból formálódik a finn szívek szerelme.


Lassan behatoltunk a csatorna keskeny, magas nyílásába. Éppen hogy elfér benne egy hajó. Kétfelől magas,  sötét  fenyvesek  szegélyezik,  meredek   partjai   tele vannak hevesen nyíló szelíd virágokkal. Á víz itt egészen zöld. A kikötőnél Kivimaa barátom várt vászonruhában, Ingujjban, fogán rövid pipával. Melegen üdvözöltük egymást, azután elindultunk réteken, kerteken át a nyaraló felé.


Bájos, emeletes kis faház, magas fenyvek, nyírfák és némán búsongó berkenyék sűrűjében. Ilyen csodálatos kis házban éldegélnek nyáron finn barátaim, ilyen bájos kis házat ír le a legnagyobb finn prózaíró, Sillanpáa is Mozart-szimfóniához hasonló, fájdalmas regényében, a Siljá-ban. Most két finom, csendes, gyermekes arcú, barnaszemű Silja is jött elém, hogy szobámba vigye táskámat s vacsorához invitáljon.


Mi, magyar írók, sohasem juthatunk el a lélek egészségéhez olyannyira szükséges tisztaságnak, harmonikus nyugalomnak ahhoz a mértékéhez, amit finn írótársam — s nemcsak ő, hanem mindenki — élvez. A ház a Vesijárvi partján áll, köröskörül egészen elrejtik a sűrű fák. Mindenféle fa, fa és virág. Meg fű. Ide nem hatol be a világ kísérteties, fárasztó kavargását Amikor emeleti szobámba Marketta felvezetett s kinéztem a nyitott ablakon, azt hittem: meghaltam már észrevétlenül, hiába gyötröm emlékezetemet, nem tudom, mikor, milyen betegségben, azt sem, hogy hol s kik álltak a halálos ágyam körül. Bizonyosan ott volt Tildi, a feleségem, Jancsi és Juliska, a gyermekeim, ott álltak körülöttem a megszokott bútorok, a könyvespolcok, ott függtek a képek a falon... Bizonyosan keservesen sírt mindenki az ágyamnál... S most ők tovább élnek valahol, végtelenül messze a zagyva Földön, én pedig elfelejtettem mindent, itt vagyok egy másik világban, szívem csordultig van szeretettel, édes nyugalommal s valami könnyű, fájdalmas vággyal utánuk... A Hold hatalmas korongja némán emelkedett ki a vizekből, áttört a sűrű gallyakon s testetlenül lebegett a szitáló ezüstös világosságban.


Akkor éjjel sokáig ültem az ablak előtt és számotvetettem  egész  életemmel.   Csodálkoztam   zavarosságán, szenvedésein, oktalan bánatain és ostoba erőfeszítésein. Átláttam s megértettem az egészet, — meg is bocsátottam. Magamnak is, másoknak is. Ebben a pillanatban az voltam, aminek lennem kellene s ami mindig akartam lenni.


*

Barátom felesége Helsinkiben, kórházban feküdt, csak ötéves fiacskája volt otthon. Édes kis fiúcska, délelőtt, délután órákig játszottam vele a homokban. Várat, tornyot, alagutat építettünk, köveket tettünk meg lónak, tehénnek, kutyának, ha pedig eluntuk, versenyt szájharmonikáztunk, ő az ő szerszámán, én az enyémen. Ezekben az órákban Kivimaa a dolgozószobájában ült és ugyancsak pattogtatta az írógép billentyűit. Esztétikai munkán dolgozott, már csak néhány ív hiányzott belőle.


Napunk azzal kezdődött, hogy kora reggel, amikor a fű még lucskos volt a harmattól s a madaraik vidám pittyegéssel s füttyszóval éppen ébredeztek, csónakba ültünk s kieveztünk a színekben tobzódó vízre, hogy felszedjük az este lerakott hálókat. Én lassan evezgettem, Kivimaa pedig óvatosan, méterről-méterre emelte be a finomszövésű hálót. Mindig akadt négy-öt félkarnagyságú finom hauki a hálóba. Olyan a húsa, mint a mi balatoni süllőnknek. Ezzel betakarítottuk az aznapi élelmet s visszamentünk a partra. Ezután megreggeliztünk s munkához láttunk. Én fent írtam az emeleten, munkakedvemet erősen élesztette az alulról hangzó írógépcsattogás. Beleunva az írásba, kimentünk sütkérezni, meg játszani a kisfiúval. Villásreggelire magunkfogta halat, burgonyát, vajat, tejet, ettünk, utána henyéltünk egyet a nyugágyakban a szellőben lengedező fák alajtt, nagyokat hallgattunk, figyeltük a madarak füttyét, vagy beszélgettünk irodalomról, magyar, meg finn írókról, színházról. Csak politikáról nem beszéltünk soha, ez a finneket nyáron édeskevéssé érdekli. Délután megint dolgoztunk egyet, megebédeltünk, alkonyatkor pedig, most  már  Marketta  társaságában,  kimentünk   a  vízre, hogy lerakjuk a hat-hétszáz méter hosszú hálókat. A csónak csendesen ringott az acélszínű vízen, a sás lengett, suttogott, a madarak vad iramodással siettek fészkükre, az égbolton felragyogtak az ezüstszínű felhők. Valahol, a parton, fürdő gyermekek lubickolása, hangos zsivalygása hallatszott. A Nap rézvörösen lebegett az alacsony, sötétkék hegyek fölött.


Eléldegéltem volna én ott halálomig. Éjszaka, a világos  ablakban ülve vad, kétségbeesett terveket forraltam   magamban:   hogy  maradhatnék  itt,   vagy  valami efféle helyen, tűnhetnék el az otthoni irodalmi, de legfőképen közéletből,  hogyan  élhetnék  meg ebben  a világban s  hogy  tarthatnám  el családomat.  Ugy  szerettem   volna   egyszer   Suomiban   lenni,   hogy   ne   kellett volna azzal törődnöm, mikor utazom haza. Ha az otthoni   sajtóra,    íróvilágra,   színházakra,   de   legfőkép   a politikai   életre   gondoltam,  elámultam,   hogy   viselhetjük el mindezt, hogy nem undorodunk meg végkép tőle. De hát egy nap mégis össze kellett szednem a cókmókomat. Gondoltam, elutazom H.-ba, ahol a telet töltöttem,   s   meglátogattam   volt  kedves  házigazdámékai, azután    visszatérek    vagy    Lahtiba,    vagy   Helsinkibe. Kivimaa, meg a kisfia kikísért a csatornaparti kikötőhöz. A hajó óvatosan közeledett, parthoz állt s felszálltam.   Sokáig   integettem  barátomnak  s  a  harsány  jó-kívánatokat kiáltozó kisfiúnak, míg csak el nem tűntek a szemem elől.


Már este volt, amikor megérkeztem H.-ba. A piros faház, mely otthonom volt a télen, messziről felém mosolygott, a fák, melyeket hótakaró borított, amikor megismerkedtem velük, bódító illatot árasztva integettek, az erdő, mely mintha ezüstből lett volna a télen, most sötétzölden virult, a Páíjánne vize szikrázott, a szétszórt tanyák kéményén kék füst szállongott az acélkék égre. H. rétjein apró szénaboglyák sorakoztak, a levegő terhes volt az édes szénaillattól, a fű pedig haragos-zöld és harmatos.


Az öreg néni, meg a fiatal asszony volt csak odar haza. A néni nem akart hinni a szemének, amikor a ház felé vezető úton meglátott, tenyerét a szeme elé emelte. Azután beszaladt a házba s a fiatal asszonnyal jött  ki  megint.   Most  már  megismertek.


— Terveiuloa! Tervetuloa! — hangzott az ismerős, kedves üdvözlés.


Beléptem a nappali szobába. A nyitott tűzhelyen kávé főtt, illata betöltötte a homályos szobát. Minden úgy volt, mint télen. Ugyanott az ismerős hosszú asztal, a fal mellett a padok, a gazda hintaszéke, melyben este az Uusi Suomit, a Suomen Kuüalehtit, meg Urho Karhumáki olimpiai díjat nyert regényét, az Avo Veíen-t olvasta. És beléptem az én kis szobámba is. Az utas, messze Dél nyugtalanszívű vándora, íme, visszatért egy-két órára ebbe az északi szobácskába, hogy találkozzék emlékeivel. Ott a kályha, mely esténként meleget és fényt árasztott rá, ott a díván, melyen aludt, melyen feküdt, amikor beteg volt, ott a kis asztal, azon ette magányos ebédjét, vacsoráját, ott vannak a virágok is a nyitott ablak előtt, a függönyöket langyos, szénaillattól mézes szél libegteti, a padlón a cifra rongyszőnyegek... Megállt a vándor a küszöbön, s néhány percig mélyen elgondolkozott. A két asszony finn tapintattal hátrábbvonult egy  lépéssel,  hogy  ne  zavarja  elmélyedésében.
Igen, itt dolgoztam Boldog Margit misztikus történetén s innen néztem a ropogó téli éjszakában, hogyan lobog  az  északifény  vörös   máglyája ...


Azután kimentem a tornácra, leültünk s beszélgettünk. Ezüstös világosság öntötte el a vidéket, mély csend terült a világra. Bűvöletébe ejtett az északi éjszaka különös hangulata.
Nagyon fájdalmas volt számomra ez a rövid látogatás.  Fájdalmas  és  kimondhatatlanul  édes is egyben.


Amikor kimentem a kikötőbe, hogy a Jyváskylá felől érkező hajóra szálljak s Lahtiba utazzam, már éjfél felé járhatott az idő. A Paijánne hideg hullámai beszédesen  csobogtak   a  kopasz fenyőgerendákon.   Távolabb néhány Padasjoki-beli kislány, meg kamaszfiú vihán-colt, kötekedett. Végre előtűnt egy partfok mögül a hajó füstje, s csakhamar a fehértestű hajó is.


Kabint béreltem, lefeküdtem s hallgattam a víz csobogását, a gépek tompa dübörgését. A kerek ablakon beáradt az ezüstfény, meg a vizek és erdők illata.


(Forrás: Kodolányi János - Suomi. A csend országa. Turul, 1937. Lelőhelye: csíkszeredai Kájoni János Megyei Könyvtár Dokumentációs Osztálya, Kelemen Katalin szíves közreműködésével)

KODOLÁNYI JÁNOS: Suomi (1)

"Kodolányi Jánost Finnországhoz gyermekkori érzelmi kapcsolat fűzi, pontosan meg sem magyarázható s mély ragaszkodás az ezer tó kis országához, ami valahogy mindannyiunkban megvan. A finn-ugor nyelvi rokonság révén, diákos álmodozásunkban a cárizmus alatt szenvedő északi testvéreinkről ábrándoztunk, akiknek legkitűnőbbjeit lovas kozákok Szibéria örök hómezőin átkancsukázták. Azóta Finnország önálló állam lett, és a megfogyott magyar nemzet fiai európai elszigeteltségükben s baráti, testvéri népek hiányában szükségét érzik annak, hogy a nyelvi rokonságot és a hosszú évtizedek óta egyre elmélyülő finn-magyar barátságot szorosabbra fűzve, Suomit felkeressék." (Kázmér Ernő)

"Magával ragad a könyv, mert megfordítva is igaz, amit az író magáról mond, hogy ő mindig – igen sokszor szorongva – érezte, hogy ott kinn egymaga jelenti azt az országot, amelyikből jött. Könyvét olvasva mi meg azt érezzük, hogy nemcsak együtt megyünk vele mindenüvé, hanem egyek is vagyunk vele... Szépek a finn tájak, városok, faluk, magányos tanyák és villák, ahova pompás autóutakon juthatunk el, mégpedig hihetetlen olcsón és kényelmesen utazgatva a hatalmas autóbuszokon. És ha megtudják, hogy magyarok vagyunk, egy percre sem maradunk elhagyottak; kézről kézre adnak bennünket, ha továbbmegyünk. Büszkén, boldogan, néha egy kis váddal is velünk szemben mutogatják, hogy mit végzett Suomi, népe felemelésén." (Banó István, 1944, Kalangya)

Helsinki, 1937 január

Tallin fölött szürke az égbolt. Reggel kilenc óra van és meglehetősen sötét. Az aszfalt lucskos, akár Budapesten. Hát ez lenne a »hideg Észak«? Havat a Kárpátokban láttam utoljára, Zsolnán. A kis hegyi város utcáin térdigérő hó volt mindenfelé, az emberek sível jöttek-mentek. Azután Teschenen túl fekete volt a föld egész Lengyelországon át. De nemcsak ott, hanem Észtországban és Lettországban is. No, gondoltam éjszaka, majd reggelre benne leszünk az igazi, hamisítatlan télben. És lám, itt vagyok Tallinban, Északra csak az emlékeztet, hogy bár elmúlt kilenc óra, csak most virrad. Pedig otthon ugyancsak ellátv-tak meleg ruhával, báránybőrös kesztyűvel. Egy héttel elutazásom előtt szorgoskodott a család a »sarkutazó« felkészítésén.   Milyen   hideg   lesz   »odafent«!


Általában igen téves fogalmaink vannak Északról. Már például az Oroszországról készült filmekben is örökösen esik a hó, száncsengők csilingelnek. A szép téli giccs, a tél ponyvája ez. A valóságban azonban, egészen máskép fest a dolog. Mert igaz ugyan, hogy a nyár és tél között sokkal nagyobb a különbség, mint nálunk, de viszont nem is annyira terhes az elviselése. Amilyen  kellemes   a   nyár   a  virágok   pompájával,   az illatozó erdőkkel és a kék tavakkal, annyira kellemes és költői a tél... De most egyelőre még csak Tallinban vagyunk.


Azonban a nyilt tengeren, amikor a már jó ismerős Ebba Munck kint szeli a hullámokat a Finn öböl tajtékos, hol moslékszerűen zagyva, hol olajszerűen sötétzöld vizén, egy kis ízelítőt kapunk Észak zordonabb tulajdonságaiból is. Erős északkeleti szél fúj, a hajó meredeken előredől, majd meg hátrahanyatlik, hogy végül átadja magát a tengeri táncnak. Amikor a Finn öblöt megismertem, ragyogott a napfény és a tenger olyan kék volt, mint a Balaton. A hullámok játékos fénye vakította a szemet. S az egész fölé olyan valószínűtlenül világoskék égbolt borult, amilyet semmiképpen sem tud elképzelni az, aki nem járt Északon. Most bizony nem ismertem volna rá az én szép Finn öblömre. És azt sem igen sejthettem volna a viselkedéséből, hogy ez az én kedves, otthonos, kedélyes kis Ebba Munck-om. Mert a józan, családias kis hajó olyan részeg volt, hogy alig állt a lábán... (Már ugyan, ha van neki lába.)


Az ebédlőben csakhamar feldőltek a kávésfindzsák, pálinkáspoharak és a türelmes, udvarias »neiti« ugyancsak csóválta a fejét, amikor egy négy erősebb, részeg lendületnél kevés híján tálcástul a pohárszéknek lódult. Az utasok túlnyomó többsége a társalgóban kókadozott-kornyadozott, némelyek úgy tettek, mintha szundíta-nának, de a figyelmes szemlélő észrevehette, hogy egyéb gondjuk van. Háborgó gyomrukkal beszélgettek. Csak egy tíz-tizenkétéves kisfiú, nagy bakancsban, prémes sapkával a fején járt fáradhatatlanul körbe-körbe a fedélzeten és dalolgatott vidáman. Látszott rajta, ő már eltökélte magában, hogy tengerész lesz.


Én a »sarkutazó« számára bélelt kabátomba és báránysüvegembe merülve hanyatt feküdtem a fedélzeten egy padon s jól meg kellett fogózkodnom, hogy a hullámok zuhogó lendülete le ne gurítson a helyemről.  Gyermekkoromban  hintáztam  így. Most  közeledik egy hullámóriás... Már emeli is a hajót, féloldalra dőlünk, azután visszalendülünk az ellenkező irányban. A hullám, magasra emelve tarajos gerincét, mint valami óriási tengeri kígyó zúdul tova a messzeségbe. Ott pedig mintha gejzírek fecskendeznének. Vagy mintha bálnák köpnék a tajtékot. Néha olyan a sötétzöld síkság, mintha orkántól borzolt bokros pusztaság lenne. A szélvész tépi, hajtogatja, cibálja a bokrokat. Az égbolt sötétszürke, mély lila felhők rohannak rajta. S úgy zúg, süvölt, sivít, suhog és huhog az egész világ, mintha nyári viharban vén erdő mélyén lenne az ember. A fedélzetre másodpercenként ráloccsan egy vödörnyi víz és végigönti, mint valami dühös szolgáld A fáradhatatlanul keringélő kisfiú büszkén tocsog át a tócsákon, bár néha alaposan nekilódul a korlátnak.


Megjelenik a kapitány. Nyári utazásom idejéből ismerem. Barátságosan köszön és közli észrevételeit az időjárásról. Máskor ilyen időtájt már befagy a tenger. Öt év óta nem volt ilyen enyhe tél. De megtörténhet, hogy már holnap beáll a hideg. Egyébként pedig, ha nem lesz nagyobbfajta köd, percnyi pontossággal megérkezünk Helsinkibe.
Miközben beszélünk, meg kell kapaszkodnunk egy tetemesebb kötélbe. És a hangunkat nyomban elsodorja
a vihar.


*


Csak a sirályok, a sirályok vitorláznak a hajó körül biztos repüléssel. Átadják magukat a viharnak, szárnyuk kifeszül, nagyot lendülnek a mélységbe, majd meg rikácsolva felcsapnak a magasba és sírnak, sírnak keservesen. Jézus bizonyára nem ezekr|e a nyavalyás északi madarakra gondolt, amikor gyönyörű példázatát elmondta az égi madarakról, akik nem vetnek és nem aratnak s a mennyei Atya mégis gondolkodik róluk. Mert ők bizony »arcuk verejtékével«, keresik kenyerüket, szántanak, a hideg szél barázdáit szántják naphosszat, vagy a tenger zavaros, szürke, olaj zöld vizét. Ilyenkor télen, keserves a sírásuk, rikoltozásuk is. Nyáron gyakran kacagnak. Arra is kedvük szottyan, hogy a kotlóstyúkot utánozzák. (Sokat nevettem a kotkodácsolásukon, amely az otthoni baromfiudvarokra emlékeztetett.) Most csak jajgatni, siránkozni, panaszkodni tudnak, mint a cigányok a hidegben, szinte sírnak, hogy dobjon nekik valamit az utas alamizsnául. És ha meglátnak egy sovány narancs-, vagy almahéjat, tízen csapnak le rá, a kétméteres hullámokra telepednek, egymás csőre elől ragadják (el a zsákmányt s úgy veszekszenek, szinte kivájják egymás szemét.
A tenger zúgása már-már elviselhetetlen. Belekábul, belebutul az ember. De a magasba való lódulás, meg alázuhanás mulatságos és szinte álmosító. Így ringtunk valaha a bölcsőnkben, ha nagyon mérges volt a dajka. Csakugyan, meg kellene vizsgálni, kik birják jobban a tengert? Bizonyosan kiderülne, hogy azok menekednek meg leginkább a tengeri betegségtől, akiket csecsemőkorukban gyakorta ringattak. (Vagy kocsin, lóháton hurcolásztak.) Így most én is hálát adtam bizonyára örökké mérges néhai sváb dajkámnak, mert bizonyosan dühösen ringatott gyermekkoromban.

No, de a kis Ebba Munck kitesz magáért. Rendületlen szorgalommal hasítja a tajtékos hullámokat, nem, ő nem térítteti el magát a kitűzött céltól. Gépei ütemesen dobognak, mint valamely nagy, nyugodt szív dobbanásai, a víz sistereg, zúg, csattog és dübörög, a hullámgerincek hatalmas dörejjel csapnak össze s a látóhatár szélén elúsznak a szürkéslila szigetek. Majd az első szirtek rozsdavörös púpjai is elővöröslenek a messzeségből. Fehér tajtékot túró óriási állatok azok, meztelen testük vörös szalonnája elővicsorog a sötét habokból s a hullámtörés vad koszorúja méltó dísszel övezi ormótlan tetemeiket. Amint egyre jobban-jobban megközelítjük őket, egyre zordonabbak, vadabbak lesznek. És a hullámtörés is szinte félelmes. Halljuk a víz vad dörejét, amint emeletmagasan felcsapódva ostromolja ezeket a lusta mozdulatlanságban hentergő szörnyeket, a hullámok visszaomolnak róluk, újabb és újabb görgetegek gördülnek elő s felrohannak rájuk, felrohannak olyan izzé-porrá zúzó rettentő zúdulással, hogy az ember beharapja az ajkát izgalmában... Felséges, lesújtó látvány ez. Meg lehet belőle érteni a tengerjáró népek szótlanságát, következetes keménységét és mélabúját is. Csak azok tudták sbejárni a földgömböt, csak azok tudták térdrekényszeríteni a sorsot s le tiporni az idegen népeket, csak azok tudtak a képzelet szárnyain oly biztosan repülni, mint a sirályok, csak azok tudtak némán ellenállni minden hatalomnak, akik a tenger hatalmát látták és átélték gyermekkoruktól fogva s akiknek atyját, testvérét nem egyszer elrabolták a hullámok, a szelek és sziklák könyörtelen erői... És azok, akik a tengerhez hasonló, végtelen pusztaságokon termettek.


Jelzőbóják táncolnak vadul a sistergő síkságon. Távol egy magányos ködjelző üvölt ütemesen, mint kétségbeesett, segítséget kérő szörnyeteg. A vihar néha elhordja a hangját, inkább csak sejteni lehet, mint hallani, majd meg olyan közel sodorja, hogy az ember azt hinné, megérintheti az elhagyott szörnyet. Húúú-húúú-húúú... Bőg a távoli dög a végtelenségben. Hosszan, elnyújtva, meg-megszakított hangon üvölt. Kapitány úr, gyerünk csak arrafelé, nézzük meg, hátha nem is egyszerű ködjelző az ott, hanem csakugyan valami sohasem látott szörnyeteg. Bajbakerült, zátonyracsúszott, nem tud lehengeredni róla... Aztán kis jelzőlámpák. Villog a fényük, mint a kinyitott, meg becsukott szemé. Ha innen nézzük: zöld, ha arra fordulunk: piros, ha amarra:  fehér.


És felbukkannak a szürke látóhatáron Helsinki tornyai és a kikötő darui. Kis vontatógőzös liheg el mellettünk, akkora kéménye van, mint mikor egy gyermek a fejére teszi apja cilinderét. A parton hassal felfelé fordított csónakok mindenféle fajtája. Jobbról a  szép,  büszke,  fehér   »Finland«   gomolygatja  kényelmesen és lustán a füstöt. A matrózok előkészítik a köteleket és a hajó mélyéből elővánszorognak a sápadt utasok. Most megkönnyebbültek egy kissé. Itt már csendesebb vizeken siklunk s már csak rövid ideig tart a szenvedés.


A kapitány hozzám lép:
— Mit mondtam?  Percnyi  pontossággal  érkeztünk.
Természetesen, melegen gratulálok neki.
És Helsinkiben olyan langyos, csepergős idő fogad, amilyet  Budapesten otthagytam. Hát ez Észak?


*


Némelyek talán azt mondják, minek annyi szót vesztegetni az időjárás megbeszélésére. Én azonban azt mondom, ez egyike a legérdekesebb dolgoknak. És ha két haragos, vagy szerelmes nem tud mit mondani egymásnak, bizony, az időjárás segíti át őket a kényes perceken. Én most itt vagyok az én szeretett Suomim földjén, nem ismerem még a téli hangulatait... Hát a találkozás első percein segítsen át bennünket az időjárás.

(Forrás: Kodolányi János - Suomi. A csend országa. Turul, 1937. Lelőhelye: csíkszeredai Kájoni János Megyei Könyvtár Dokumentációs Osztálya, Kelemen Katalin szíves közreműködésével)

Dr. JANCSÓ ELEMÉR: Északi rokonainknál (2)

Helsinki - Parlament

... Úgy Finnországban, mint az észtek hazájában vendégek voltunk. Összes költségeinket a finn és észt államok fedezték, pedig ezt a jóakaratot és szeretetet nem minden esetben érdemeltük meg. Sok volt a panasz és zugolódás — igaz főleg saját vezetőségünkkel szemben, — mert az a nagyszámú kiránduló társaság minden igényének képtelen volt eleget tenni. De nem érdemeltük meg másért sem teljes mértékig északi testvéreink nagy anyagi áldozatát, mert társaságunk egy része nem tanulmányútnak, hanem egyszerű szórakozásnak tekintette    három    hetes    utunkat. A finn észt kulturális viszonyokról néhány résztvevőnk alig-alig tudott valamit. És sokan még azt a fáradtságot sem vették, hogy a finnek és észtekről kapott brossurakat átnézve  ezekből  egészítsék  ki hiányos  értesüléseiket. Annál nagyobb dicséret és elismerés  illeti azokat a finn és észt barátainkat, akik Magyarországon  jártak. Legtöbbjük nemcsak  megtanulta  nyelvünket, de igyekezett mélyen behatolni irodalmi, gazdasági  és  politikai viszonyainkba is. Nagyon gyakran olyan alapos tájékozottsággal találkoztam különösen a magyar irodalmat illetőleg, ami méltó büszkeségére válna minden magyar embernek is. 


A finneket és észteket józan reálizmus, erős akarat és buzgó  kitartás  jellemzik. Távol áll tőlük a gyors fellángolás és a hirtelen fellobbanó, de hamar kialvó szalmaláng. Tudományos életüket a germán népek ismert  alapossága jellemzi. Természetesen  gondolkodás és vérmérsékleti különbség nemcsak a finnek és észtek, de az egyes törzsek között is van aszerint, hogy milyen vidék gazdasági és éghajlati viszonyai hatottak rájuk. Mi magyarok ezt a különbséget nem igen vettük észre és ezért mosolyogva hallgattuk, amint finn barátaink az észteket „forró vérüeknek" nevezték és példákkal próbálták állításaikat  igazolni.

Dr. JANCSÓ ELEMÉR: Északi rokonainknál (1)

(A forrásról: a szerzőnek 1932 január-februárjában a nagyváradi Erdélyi Lapokban megjelent cikksorozatának nyomán összeállított könyvecskét az 1931-ben megtartott IV. finnugor kongresszus tette időszerűvé. A könyvből az indulással, illetve a Helsinkiben megtartott kongresszussal kapcsolatos fejezeteket, részleteket vettük át.)

1931 június 8.-an több, mint háromszáz magyar kelt útra, hogy résztvegyen a Helsinkiben rendezendő IV.-ik finn-ugor kongresszuson. Kora reggel volt, midőn vonatunk maga mögött hagyta a nyugati pályaudvar kendőt lobogtató közönségét és lassan-lassan Budapest külvárosait is. A különvonat, melyen utunkat megtettük, valóságos kis város volt, „közösség", melyet pár hétre bár — határozott célok és közös tervek hoztak össze. Az egyébként kényelmes 3. osztályú kocsikban bizony mindenkinek le kellett mondani „igényeiről", kényelmesen csupán egy-két másodosztályú utas és a vezetőség utazott, akiknek II. osztályú Pullman kocsija mintegy a kirándulás főhadiszállását alkotta. 


A kiránduló társaságcsoportokra volt osztva, melyek szines zászlókat és jelvényeket kaptak a könnyebb adminisztrálhatóság kedvéért. Így születtek meg a sárga, fehér-lila, kék és a zöld csoportok, amikhez utolsónak a budapesti egyetemi dalárda kitűnő dalosai csatlakoztak. Minket erdélyieket és felvidékieket egy csoportba osztottak, külön kocsiba, ahol Sulyok István dr. vezetése alatt valóságos kis államot alkottunk. A társaság nagyrésze nem ismerte egymást, még az erdélyiek sem, akik a Bánság és belső Erdély minden részéből verődtek össze. Az ismerkedés órák hosszat tartott, de minket erdélyieket itt is összetartott erdélyiségünk érzése. A közös cél, az eljövendő látnivalók és a pár hetes együttélés egységessé tettek mindnyájunkat. A kirándulás résztvevői a magyar középosztály minden részéből tevődtek össze. Voltak jómódú ügyvédek, orvosok, de nagyon sok volt a szerény tárcáju résztvevő is, tanárok, tanitók és diákok, akik hosszu időn át spórolt kis pénzüket tették össze, hogy ezen a különben olcsó tanulmányúton résztvehessenek. Látni és tanulni — ez volt legtöbbünk vágya, amidőn északi rokonaink meglátogatására indultunk. Hamarosan előkerültek a Baedeckerek és a Turáni-társaságtól kapott prospektusok és tanulmányozni kezdtük Finn- és Észtország térképeit. Alig pár órája utaztunk csak, de máris ott szerettünk volna lenni, valahol az imátrai vízesésnél, vagy Észtország fenyőkkel borított síkjain. Pedig még milyen messze odáig az ut! Budapesttől Helsinkiig 70 óráig kell utazni, ha egyfolytában akarja megtenni az ember ezt a nagy és fárasztó utat. Szerencsére — és ez a kirándulásunk vezetőinek érdeme — rövid megállások szakították félbe utunkat. Alkalmunk nyílott így nemcsak rokonaink földjét megismerni, hanem azokat a nagy városokat is, amelyek menet és jövet útba estek.