2012. február 26., vasárnap

KODOLÁNYI JÁNOS: Suomi (2)


Lahti, 1937 július.


A kikötőből egyenesen az autóbuszállomásra mentem s megnéztem, mikor indul autóbusz Lahti felé. Mennél több időt szerettem volna vidéken tölteni, ezért le sem tanyáztam  Helsinkiben.


Hat óra tájban indult az autóbusz. Tíz óra felé érkeztem Lantiba. Ilyen csodálatosnak még sohasem láttam ezt a bájos kis várost. Nappali világosság volt, a széles utcákat szegő hatalmas hársfák illatfelhőt árasztottak. Nehéz, mézes illat volt ez, Suomiban illatosabbak a növények, mint nálunk. Bizonyosan azért, hogy a méhek és lepkék könnyebben rátaláljanak a virágokra, hiszen itt kevesebb a méh és a lepke, mint Magyarországon. Vagy talán a talaj, meg az éghajlat teszi, hogy több illatos olaj hatja át a fákat, virágokat, mint Délen?


A Nap ferde sugarakkal sütött, enyhe és nyugodt volt a levegő, az égbolt oly csodálatosan magas, a felhők oly mennyeien ezüstösek, hogy az ember súlytalannak érezte magát ebben a tiszta, meseszerű lebegésben. Az utcákat vidám beszélgetés, friss kacagás verte fel. Nyári estéken senkisem álmos, fiatalok-öregek kint sétálnak a szabadban s alig pihennek néhány órát.


A kicsiny szállodában, — fából épült ez is egy faházakból álló csendes mellékutcában, — a szerény, kedves kiszolgáló kisasszony fekete kenyeret, vajat, tejet, hideg húst, meg valami szilvaszerű savanykás gyümölcsöt tett elém. Megvacsoráztam. A háromnapos úttól fáradt voltam ugyan, de nem kívántam lefeküdni. Ezüstös fény világított a szobában. Órákig könyököltem az ablakban, lelkem megtelt könnyű nyugalommal és szeretettel, nézegettem a fákat, a járókelőket, a nevetgélő, mókázó legényeket-lányokat s a végtelen magasságú égboltot. Megvártam, míg végre mégis kihalt az utca s Keleten megjelent a felkelő Nap első vérpiros csíkja.


Ez az időszak, amikor Finnországban leszedik a lámpákat s a hosszú, sötét tél szinte végtelen éjszakája után elmerülnek a végtelen nappalok sugárzásában. Télen csak akkor jut fényhez a sóvárgó, szomjas szem, amikor a Nap kibukkan a vastag felhők közül s meg-ragyogtatja a havat és jeget. Nyáron szüntelenül árad a világosság, éjjel két órakor még abban a hitben olvas az ember, hogy csak hat-hét óra van, akkor veszi észre, hogy elillant a könnyű, ezüstös éjszaka, amikor már felpirkad a reggel.


Lahtitól Északra terül el a Vesijárvi hatalmas tükre. Ezt a nagy tavat csatorna köti össze a Páijánne tó-vidékével. E csatorna, a Vááksynkanava mellett van egyik fiatal íróbarátomnak s egyben Tampere egyik színháza igazgatójának, Kivimaa-nak a nyaralója. Táviratoztam neki, hogy  meglátogatom.


Tágas, eleven pezsgésű kikötőből indult a kis hajó, a Jyváskylá, Vááksy felé. A Nap lehanyatlott a nyugati partok fenyőerdői mögött, a víz folyékony ezüstté vált. Kisuhantunk az öbölből, melyet kilométerekre ellep az úszó fatörzsek tömege. Kis vontatóhajók húzzák a kapcsokkal összekötött fatörzsek tízezreit Lanti felé, hogy a parton álló gyárban feldolgozzák. Nagy mulatságukra szolgál a sík fatenger a gyerekeknek. Ott hancúroznak, fogócskáznak, ugrabugrálnak az úszó rönkökön s nem unják meg késő éjszakáig a csiklandós izgalmat, amit a himbálózó, szinte beláthatatlan óriás-tutaj  a folytonos életveszély éreztetésével okoz nekik.


A hajón rengeteg utas volt, Jyváskylá-be iparkodtak. Csoportok alakultak s egy-egy szájharmonikás vezetésével a messze sík víz csendjében zengett a népdal. A nesztelen hajó mintha higanyban úszott volna, oly ezüstösen gyöngyözött a víz. Madár seholsem mutatkozott, már fészkükre tértek a fenyvesekben. Később elcsendesedtek a dalolok is, most mérhetetlen, szinte nem is e földről való csend borult a vízre, a lassan előbukkanó, majd meg eltávolodó kis szigetekre s a néma fenyőerdőkre. Víznek, erdőnek s a láthatatlan virágoknak olyan sűrű, nehéz illata hömpölygött, hogy színbe falni leheteti, mint valami csodálatos, nehéz, részegítő italt. Az ezüstvíz felett ezüst égboltozat tárulkozott, rajta lehelletkönnyű, mozdulatlanul lebegő ezüstfelhőkkel. Már-már úgy éreztem, nem is vizén vagyok, hanem víz és ég között lebegek.


Rettenetesen messzi volt tőlem Középeurópa s vele mindaz, amit átéltem, megszoktam, ami az életemhez tartozik. Nem tudja az ember, mit jelent megszabadulni minden testi-lelki tehertől, ha nem hajózott még Suomiban júliusi éjszakán a tavakon. Nem tudja, mit jelentenek az ilyen fogalmak, mint: harmónia, béke, nyugalom, csend, tisztaság, lélek. Idő és tér összefolyik, nem tudod már, hol vagy, hogy kerültél ide, mit akartál az imént s mit akarsz most, egyáltalában nem is akarsz semmit. Szemed kifelé bámul a végtelen ezüsttérbe, de mégis befelé nézel magadba s nyomon követheted azt a csodát, hogy lelked pillanatról-pillanatra könnyebbé, tisztábbá, csendesebbé válik. Amikor azt hiszed, az elragadtatás misztikus magasságába emelkedtél, elönt az illat és csend újabb hulláma s még feljebb emelkedsz, vagy még mélyebbre szállsz... Íme, ebben a sugárzásban születik újjá a finn lélek, ebből az ezüstös magasságból zeng a finn dal, ebből a csendből és illatból formálódik a finn szívek szerelme.


Lassan behatoltunk a csatorna keskeny, magas nyílásába. Éppen hogy elfér benne egy hajó. Kétfelől magas,  sötét  fenyvesek  szegélyezik,  meredek   partjai   tele vannak hevesen nyíló szelíd virágokkal. Á víz itt egészen zöld. A kikötőnél Kivimaa barátom várt vászonruhában, Ingujjban, fogán rövid pipával. Melegen üdvözöltük egymást, azután elindultunk réteken, kerteken át a nyaraló felé.


Bájos, emeletes kis faház, magas fenyvek, nyírfák és némán búsongó berkenyék sűrűjében. Ilyen csodálatos kis házban éldegélnek nyáron finn barátaim, ilyen bájos kis házat ír le a legnagyobb finn prózaíró, Sillanpáa is Mozart-szimfóniához hasonló, fájdalmas regényében, a Siljá-ban. Most két finom, csendes, gyermekes arcú, barnaszemű Silja is jött elém, hogy szobámba vigye táskámat s vacsorához invitáljon.


Mi, magyar írók, sohasem juthatunk el a lélek egészségéhez olyannyira szükséges tisztaságnak, harmonikus nyugalomnak ahhoz a mértékéhez, amit finn írótársam — s nemcsak ő, hanem mindenki — élvez. A ház a Vesijárvi partján áll, köröskörül egészen elrejtik a sűrű fák. Mindenféle fa, fa és virág. Meg fű. Ide nem hatol be a világ kísérteties, fárasztó kavargását Amikor emeleti szobámba Marketta felvezetett s kinéztem a nyitott ablakon, azt hittem: meghaltam már észrevétlenül, hiába gyötröm emlékezetemet, nem tudom, mikor, milyen betegségben, azt sem, hogy hol s kik álltak a halálos ágyam körül. Bizonyosan ott volt Tildi, a feleségem, Jancsi és Juliska, a gyermekeim, ott álltak körülöttem a megszokott bútorok, a könyvespolcok, ott függtek a képek a falon... Bizonyosan keservesen sírt mindenki az ágyamnál... S most ők tovább élnek valahol, végtelenül messze a zagyva Földön, én pedig elfelejtettem mindent, itt vagyok egy másik világban, szívem csordultig van szeretettel, édes nyugalommal s valami könnyű, fájdalmas vággyal utánuk... A Hold hatalmas korongja némán emelkedett ki a vizekből, áttört a sűrű gallyakon s testetlenül lebegett a szitáló ezüstös világosságban.


Akkor éjjel sokáig ültem az ablak előtt és számotvetettem  egész  életemmel.   Csodálkoztam   zavarosságán, szenvedésein, oktalan bánatain és ostoba erőfeszítésein. Átláttam s megértettem az egészet, — meg is bocsátottam. Magamnak is, másoknak is. Ebben a pillanatban az voltam, aminek lennem kellene s ami mindig akartam lenni.


*


Barátom felesége Helsinkiben, kórházban feküdt, csak ötéves fiacskája volt otthon. Édes kis fiúcska, délelőtt, délután órákig játszottam vele a homokban. Várat, tornyot, alagutat építettünk, köveket tettünk meg lónak, tehénnek, kutyának, ha pedig eluntuk, versenyt szájharmonikáztunk, ő az ő szerszámán, én az enyémen. Ezekben az órákban Kivimaa a dolgozószobájában ült és ugyancsak pattogtatta az írógép billentyűit. Esztétikai munkán dolgozott, már csak néhány ív hiányzott belőle.


Napunk azzal kezdődött, hogy kora reggel, amikor a fű még lucskos volt a harmattól s a madaraik vidám pittyegéssel s füttyszóval éppen ébredeztek, csónakba ültünk s kieveztünk a színekben tobzódó vízre, hogy felszedjük az este lerakott hálókat. Én lassan evezgettem, Kivimaa pedig óvatosan, méterről-méterre emelte be a finomszövésű hálót. Mindig akadt négy-öt félkarnagyságú finom hauki a hálóba. Olyan a húsa, mint a mi balatoni süllőnknek. Ezzel betakarítottuk az aznapi élelmet s visszamentünk a partra. Ezután megreggeliztünk s munkához láttunk. Én fent írtam az emeleten, munkakedvemet erősen élesztette az alulról hangzó írógépcsattogás. Beleunva az írásba, kimentünk sütkérezni, meg játszani a kisfiúval. Villásreggelire magunkfogta halat, burgonyát, vajat, tejet, ettünk, utána henyéltünk egyet a nyugágyakban a szellőben lengedező fák alajtt, nagyokat hallgattunk, figyeltük a madarak füttyét, vagy beszélgettünk irodalomról, magyar, meg finn írókról, színházról. Csak politikáról nem beszéltünk soha, ez a finneket nyáron édeskevéssé érdekli. Délután megint dolgoztunk egyet, megebédeltünk, alkonyatkor pedig, most  már  Marketta  társaságában,  kimentünk   a  vízre, hogy lerakjuk a hat-hétszáz méter hosszú hálókat. A csónak csendesen ringott az acélszínű vízen, a sás lengett, suttogott, a madarak vad iramodással siettek fészkükre, az égbolton felragyogtak az ezüstszínű felhők. Valahol, a parton, fürdő gyermekek lubickolása, hangos zsivalygása hallatszott. A Nap rézvörösen lebegett az alacsony, sötétkék hegyek fölött.


Eléldegéltem volna én ott halálomig. Éjszaka, a világos  ablakban ülve vad, kétségbeesett terveket forraltam   magamban:   hogy  maradhatnék  itt,   vagy  valami efféle helyen, tűnhetnék el az otthoni irodalmi, de legfőképen közéletből,  hogyan  élhetnék  meg ebben  a világban s  hogy  tarthatnám  el családomat.  Ugy  szerettem   volna   egyszer   Suomiban   lenni,   hogy   ne   kellett volna azzal törődnöm, mikor utazom haza. Ha az otthoni   sajtóra,    íróvilágra,   színházakra,   de   legfőkép   a politikai   életre   gondoltam,  elámultam,   hogy   viselhetjük el mindezt, hogy nem undorodunk meg végkép tőle. De hát egy nap mégis össze kellett szednem a cókmókomat. Gondoltam, elutazom H.-ba, ahol a telet töltöttem,   s   meglátogattam   volt  kedves  házigazdámékai, azután    visszatérek    vagy    Lahtiba,    vagy   Helsinkibe. Kivimaa, meg a kisfia kikísért a csatornaparti kikötőhöz. A hajó óvatosan közeledett, parthoz állt s felszálltam.   Sokáig   integettem  barátomnak  s  a  harsány  jó-kívánatokat kiáltozó kisfiúnak, míg csak el nem tűntek a szemem elől.


Már este volt, amikor megérkeztem H.-ba. A piros faház, mely otthonom volt a télen, messziről felém mosolygott, a fák, melyeket hótakaró borított, amikor megismerkedtem velük, bódító illatot árasztva integettek, az erdő, mely mintha ezüstből lett volna a télen, most sötétzölden virult, a Páíjánne vize szikrázott, a szétszórt tanyák kéményén kék füst szállongott az acélkék égre. H. rétjein apró szénaboglyák sorakoztak, a levegő terhes volt az édes szénaillattól, a fű pedig haragos-zöld és harmatos.


Az öreg néni, meg a fiatal asszony volt csak odar haza. A néni nem akart hinni a szemének, amikor a ház felé vezető úton meglátott, tenyerét a szeme elé emelte. Azután beszaladt a házba s a fiatal asszonnyal jött  ki  megint.   Most  már  megismertek.


— Terveiuloa! Tervetuloa! — hangzott az ismerős, kedves üdvözlés.


Beléptem a nappali szobába. A nyitott tűzhelyen kávé főtt, illata betöltötte a homályos szobát. Minden úgy volt, mint télen. Ugyanott az ismerős hosszú asztal, a fal mellett a padok, a gazda hintaszéke, melyben este az Uusi Suomit, a Suomen Kuüalehtit, meg Urho Karhumáki olimpiai díjat nyert regényét, az Avo Veíen-t olvasta. És beléptem az én kis szobámba is. Az utas, messze Dél nyugtalanszívű vándora, íme, visszatért egy-két órára ebbe az északi szobácskába, hogy találkozzék emlékeivel. Ott a kályha, mely esténként meleget és fényt árasztott rá, ott a díván, melyen aludt, melyen feküdt, amikor beteg volt, ott a kis asztal, azon ette magányos ebédjét, vacsoráját, ott vannak a virágok is a nyitott ablak előtt, a függönyöket langyos, szénaillattól mézes szél libegteti, a padlón a cifra rongyszőnyegek... Megállt a vándor a küszöbön, s néhány percig mélyen elgondolkozott. A két asszony finn tapintattal hátrábbvonult egy  lépéssel,  hogy  ne  zavarja  elmélyedésében.
Igen, itt dolgoztam Boldog Margit misztikus történetén s innen néztem a ropogó téli éjszakában, hogyan lobog  az  északifény  vörös   máglyája ...


Azután kimentem a tornácra, leültünk s beszélgettünk. Ezüstös világosság öntötte el a vidéket, mély csend terült a világra. Bűvöletébe ejtett az északi éjszaka különös hangulata.
Nagyon fájdalmas volt számomra ez a rövid látogatás.  Fájdalmas  és  kimondhatatlanul  édes is egyben.


Amikor kimentem a kikötőbe, hogy a Jyváskylá felől érkező hajóra szálljak s Lahtiba utazzam, már éjfél felé járhatott az idő. A Paijánne hideg hullámai beszédesen  csobogtak   a  kopasz fenyőgerendákon.   Távolabb néhány Padasjoki-beli kislány, meg kamaszfiú vihán-colt, kötekedett. Végre előtűnt egy partfok mögül a hajó füstje, s csakhamar a fehértestű hajó is.


Kabint béreltem, lefeküdtem s hallgattam a víz csobogását, a gépek tompa dübörgését. A kerek ablakon beáradt az ezüstfény, meg a vizek és erdők illata.


(Forrás: Kodolányi János - Suomi. A csend országa. Turul, 1937. Lelőhelye: csíkszeredai Kájoni János Megyei Könyvtár Dokumentációs Osztálya, Kelemen Katalin szíves közreműködésével)

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése