 |
| Hanty-Mansy kikötőépülete |
Mi, boldog és boldogtalan magyarok sokmilliónyian élünk szétszóródva a világban. Kiváló képességű híres tudós emberek és névtelenek egyként. S hányan még kisebb csoportokban, nemzetiségi övezetekben a finnugor nyelvi rokonságot tartó (vagy már nem is tartó) népek alig ismert családjában, minden kapcsolat híján. E távoli rokonságok eredete szinte az évszázadok, évezredek titokzatos homályába visz. Vagy ha mégsem, vajon minek és kinek köszönhető, hogy itthon azért valamit mégis tudunk egymásról.
Ezen évődtem és erről beszélgettem Ortutay Gyulával, midőn 1974 nyarán, érthető lelkesedéssel útnak indultam a Szovjetunióba, az Ural hegységen túli Nyugat-Szibériába. A csábító alkalmat a szovjet irodalmi napok, az évenként megtartott nemzetközi költőtalálkozó kínálta számomra. Vonzott az út azért is, mert tudomásomra jutott, hogy a távoli obi-ugorok földjén is megfordulunk. A soknemzetiségű Szovjetunió és a népi demokratikus országok 90 költőt, írót küldtek a hagyományos találkozóra. A népes szellemi együttes repülőgépen érkezett a helyszínre, Nyugat-Szibéria kapujába, Tyumenybe, hogy onnét a környék városaiba, falvaiba folytassa útját vonaton, hajón s a mocsarakon át helikopteren.
Jómagam, aki sose voltam még itt, csupán Csehov könyvével járhattam végig ezt a tájat, csak ámultam a valóság láttán, azon, hogy hová fejlődik a rettegett Szibéria. Tudtam, se Isten, se a cár nem volt irgalmas Szibéria népéhez. A hanti-manysikat már-már kihalt népként tartották számon az orosz lexikonok is. A tanyaszerűen, szétszórtságban füstölgő faházakban csak a hideg és a nyomor volt ismeretes, meg az írástudatlanság. A szobafalakon függő szentképek és a cár atyuska képmása alig lehetett vallási balzsam a tudatlan népek előtt, hiszen otthonaikban embertelenül éltek. Nem muzsikáltak, nem énekeltek, a hideggel és szegénységgel vívtak öldöklő harcot és a természet szépsége helyett csak a láncra vert rabok vonulását nézhették a jeges vagy sáros utakon. A halál fia volt, akit ide száműzött sorsa.
A fagyos észak vadona most sem éden az idegen szeme előtt. A még lecsapolatlan tavak, mocsarak látképe az örömtelen Szibériát mutatja. Itt még a szó is megdermed a róla beszélők ajkán, hiszen az esztendő 250 napján minden csupa jég s a rövid nyár moszkitófelhőkkel borítja be a sápadt kék eget, a folyók mentén keletkezett homokos tajgán farkascsordák vonyítása hallik a kis falvakba. Vagy csak a kényelemhez szokott, melegebb éghajlatról ide érkező véli ma is zordnak Szibériát? Lehetséges! A szovjet geológusok vélekedése szerint Szibéria földje alatt forró vizű óceán pihen, a földgáz és olaj kimeríthetetlen kincsei biztosítják temérdek gazdagságát. A meggörbült fenyvesek és nyíresek erdőszigetei alatt, a mocsaras tavak mélyén vasat, folyékony aranyat rejt a föld. Nem természeti csapás hát, hogy „Szibir csupán alvó föld" — miként régen a kozákok nevezték —, hanem meleg áldás és nagy reménye a jövendőnek. A pravoszláv imádkozók szerint manapság már nem átok, hanem Isten félbemaradt műve Szibéria...
Az északi mocsarak kellős közepén, Szibéria irdatlan nagyságú, lustán kanyargó és nyaranta gyakran áradó Ob folyója fő közlekedési vonala mentén élnek a hantik és manysik, vagy amint régebben neveztük őket: a vogulok és osztjákok. Legalább 30 ezren, de mivel régen volt itt népszámlálás, lehet hogy sokkal többen. A Hanti-Manysi Nemzeti Körzetben végzik dolgukat, a hazánknál háromszorta nagyobb területen, elvegyülve persze az egyéb nemzetiségű szibériaiakkal, a tatárok, nyenyecek, szelkupok közvetlen szomszédságában és barátságában. Az őshazából nyugat felé vándorló s Európa szívében hazát alapító magyarok törzséből szakadtak Szibériába, az ugyancsak közeli: votják, komi, mari s más nyelvrokonainkkal együtt. A hantik és manysik ősidők óta a fagyos tundrán tengették életüket. Felhagyva a lovas nomád élettel az erdők, mocsarak közt szedegetéssel, halászattal, vadászattal foglalkoztak, a rénszarvastenyésztést űzték. Jurtákban háltak (később faházakban) és a sámánizmusból eredő medvekultusz pogány szertartását tekintették a lelki élet lényegének. Mondják a tudósok, hogy az őslakók csupán néhány száz emberből alkottak törzset s teljes pusztulásra voltak ítélve, midőn a tatárok elől mocsaras vidékre kényszerültek. Később az orosz vadászok találtak olyan települést a tundrán, ahol mindenki halott volt. Az orosz kormányzóság is csak a nevüket változtatta meg a megmaradottaknak, életükkel nem törődött senki.
Ha a magyar ember idegen földön csatangol, mindjárt az jut eszébe, vajon kik jártak előtte nevezetes honfitársak? Munkácsi Miklós fiatal regényíró útitársam, névrokonát: Munkácsi Bernátot juttatta emlékezetembe, a finnugor nyelvészt, aki Reguly Antal nyomában gyűjtött nyelvészeti és néprajzi adatokat a hanti-manysik földjén. De a tyumenyi szálló szobájában fölidéztem magamban két magyar költő szibériai látogatását is. Éveket töltött a szibériai mezőkön - igaz ugyan, hogy hadifogolyként — Bányai Kornél és Gyóni Géza az első világháború idején. Tyumenyig, Omszkig, Tobolszkig jutottak el, de egymással csak Krasznojarszkban találkozhattak néma gyászban. Gyóni Gézát 1917 nyarán éppen temették, amikor Bányai Kornél ide érkezett a hadifogolytáborba nagy köteg verseskézirattal. A Búzák születése és halála című versciklusát Nyugat-Szibéria ihlette. A forradalom győzelme után itt fogant verseit a Jeniszej című újság már oroszul is közli.
