A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Marcel Loubens. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Marcel Loubens. Összes bejegyzés megjelenítése

2012. február 14., kedd

HAROUN TAZIEFF: Halál a föld mélyén - 3 (Loubens halála)


SÖTÉTSÉGBEN, EGY HALDOKLÓ MELLETT


Társmentő gyakorlat a Loubensről elnevezett
miskolci barlangkutató társaság szervezésében (2005)
Délfelé járhatott. A huzal elindult felfelé. Feszülten figyeltem a telefonzsinór letekeredését, melyet hozzáerősítettünk a huzal végén levő alumínium gömbhöz. Üresjáratban egy óra is elég volt, hogy a huzal teljes hosszában feltekeredjék a csörlőre. Kis orsóm megállt. Jacques újból a telefonhoz ment, én váltottam föl Marcel mellett.
A telefonbeszélgetés nehézkes volt: a hangnak végig kellett haladnia a négyszáz méteres huzalban, aztán a négyszáz méteres telefonzsinórban. Ez sok volt. Labeyrie most tökéletesen hallotta, amit mondtak neki, de a fentiek alig értették, amit ő mondott.


-  Azt mondják, javítják már a hurkot. Pierre Louis őrülten dolgozik. Több szorítót alkalmaz, lazán hagyva közöttük a huzal visszahajtott részét.  Az  egész  országot mozgósították. A Francia Rádió éppen a csörlőnél volt, mikor jött a hír. Egy helikopter útban van, reggel indult Németországból.
-  Németországból? Miért Németországból?
-  Nem tudom. Egyébként nem is értettem jól, Németországból-e vagy Angliából. Van egy vöröskeresztes repülőgép is, meg különböző helyekről, Pau-ból, Mauléonból barlangkutató csoportok jönnek. Az az öt lyoni fiú is felment, akik a múltkor a Fertel-zsombolyban voltak, hogy figyeljék, hol bukkan fel a fluoreszcein.


Hálásak voltunk ezért az önkéntes segítségért, mely bajba jutott barátunk felé áradt.
De  saját  magunkat rettenetesen  tehetetlennek  éreztük, mert képtelenek voltunk az eddiginél nagyobb segítséget nyújtani Loubensnek tragikus haláltusájában: haláltusa volt ez a hatalmas energiakifejtés, ez a dühödt lihegés. Az élet vívott elkeseredett harcot a halál ellen. És most éreztem, milyen kegyetlenül türelmes a halál, nincs szüksége semmilyen erőfeszítésre, csak ott vár az egyik kőtömb mögött. Nem kell csatát nyernie, nem kell még támadnia sem, állandóan jelen van, maga az élet a csata. Ez a kérlelhetetlen igazság most nyilvánvalóvá vált a sötét és nedves barlangban, az öntudatlan ember szinte már ordító zihálásában.


-  Csak megérkeznék Mairey, mielőtt magához tér - mormoltam.
-  Igen, ez szörnyű lenne ....


A gondolatára is megdermedtem, hogy Marcel magához térhet, és érezheti összetört teste fájdalmait. Mind neki, mind magunknak, akik képtelenek lettünk volna szenvedéseit enyhíteni, azt kívántam, hogy a sokk hatása eltartson addig, míg megérkezik az orvos a nyugtatóival.


Múltak az órák, még mindig javították a huzalt. Mairey nem tudott lejönni. Loubens lankadatlanul küzdött életéért.
-  Mit ki nem bír egy ember . . .
-  Mennyi energiát veszít óráról órára azzal, hogy így lélegzik! - mondta Jacques. - Ne próbáljunk meg itatni vele néhány csepp kávét vagy tejet?
-  Hová gondolsz, öregem, már így is tele van a torka váladékkal. Félek, hogy megfullad a folyadéktól.
-  És ha valami meleget tennénk a mellére? - vetette fel Occhialini. - Attól is visszanyerne néhány kalóriát.


Lementem a táborhelyre a butángázrezsóért. Occhialini vizet hozott. Viszonylag kevés van ebben a barlangban, mert az erecskék hozzáférhetetlenek a terem alját beborító hatalmas kőomladékok alatt. Ezért a szó szoros értelmében csep-
penként kellett összegyűjtenünk a szükséges vizet. A legkényelmesebb „kút" a táborhelytől húszméternyire volt, pontosan az alatt a kis kiugró alatt, amelyen Loubens teste megállt zuhanásában. Félórás türelmes várakozás árán össze lehetett gyűjteni egy liter vizet.
Occhialini visszatért, felforralt egy színültig töltött csajkát, tartalmát beleöntötte egy kulacsba, azt meg a sebesült mellére helyezte, a takaró alá.


Fentről már alig érkeztek hírek, az adás nagyon megromlott. Jacques fáradhatatlanul igyekezett fenntartani a kapcsolatot, hol élőszóval, hol morzejelekkel, a telefondrótot használva morzebülentyűnek. Sajnos, nem sok sikerrel. Aztán egy ideig jobb lett az összeköttetés, fentről ugyan nemigen hallottak bennünket, de mi viszonylag jól értettünk mindent.


-  Most Jimmy beszél - közölte Jacques. - Azt mondja, változatlanul dolgoznak a kábelhurkon, és hogy a csendőrség felállított egy rádiót, azzal tartják fenn az összeköttetést a völggyel. Norbert Casteret értesítette Loubens szüleit.
Mély szánalommal gondoltam szegény öregekre. Kegyetlen érzés lehetett tudniuk, hogy életveszélyben van gyermekük, és képtelenek bármilyen segítséget nyújtani neki.


Mindössze négyszáz méter választotta el tehetetlenül heverő barátunkat az esetleges megváltástól. Négyszáz méter, mely áthatolhatatlanabb, mint egy óceán vagy egy sivatag.
-  Megmondták Huguette-nek ?
Jacques közvetítette a kérdést a gégemikrofonba, de Jimmy sehogy sem értette. Végül is sikerült morzejelekkel továbbítani a mondatot.
-  Meg. Nagy lelkierővel fogadta a hírt.
Jacques továbbra is közölte velünk, amit ki tudott venni.
-  Nagyon aggódnak fönt. Sokkal inkább, mint mi. Talán, mert ők nincsenek úgy benne a pácban.


Délután öt óra felé hirtelen teljes csönd támadt.
-  Megszakadt az áramkör - állapította meg Labeyrie. -Vajon mi van?


Több mint egy órát bajlódott, hogy helyreállítsa a kapcsolatot. De úgy látszott, fönt megállt az élet. Lassanként hatalmába kerített minket az az érzés, hogy magunkra hagytak a mélység fenekén, hogy éppúgy képtelenek vagyunk kimenteni belőle barátunkat és saját magunkat, mintha egy óriási sötét palack fenekén ülnénk.
-  A disznók! Hát mi a fenét nyavalyognak? Mit tetvészkednek annyit?


Már rá sem mertem nézni órámra: őrjítőén lassan másznak a mutatók. Öt perc telt el nagy nehezen, vagy még annyi sem, mióta utoljára megnéztem az időt. Nyolc óra lett, fél kilenc . . . Marcel ugyanolyan gyorsan, ugyanolyan vadul lihegett. Most már nemcsak száján, hanem orrán is jött a nyálkás váladék. Időnként egyikünk-másikunk fölébe hajolt, hogy a nedves törülközővel megtörölje ajkát.


-  Ennünk kell valamit, gyerekek. Most aztán különösen nem ajánlatos legyengülni.
-  Mi van enni?
-  Izé ... (elkezdtem kotorászni a kövek között széthányt holmikban) szardínia, száraz sütemény, nescafé, cukor.
Jót tett az étel és a forró ital.
Este kilenc óra. Még mindig nem volt telefon-összeköttetés a fentiekkel. Elhatároztuk, hogy egymást váltva lemegyünk aludni a sátorba. Én mentem le elsőnek.


Következik: "Nincs remény, doktorkám?"

2012. február 11., szombat

HAROUN TAZIEFF: Halál a föld mélyén (Loubens halála)


EGY RÖVID KIÁLTÁS ...


Marcel - még ereje teljében, akcióban
Még mindig itt ülünk nedves szikláinkon.
Múlik az idő.
Mi az ördögöt csinálnak ott fent? Ez így megy kezdettől fogva, mióta Loubens leereszkedett, öt nappal ezelőtt! Soha nem közlik a lentiekkel, mi történik tulajdonképpen, miért áll meg a huzal, miért nem felel órákig a telefonjuk.


-  Olyanok vagyunk, mint a katonák a fronton, akik szidják az arcvonal mögöttieket - vonta le a tanulságot Loubens.
-  Nem lepne meg, ha a fentiek meg minket szidnának.
-  Végeredményben érthető is. Hát hogy értsük meg egymást, mikor nem tudunk beszélni egymással ? Hogy közölhetnénk mondanivalónkat?
-  Mindegy, nem rózsaágyban heverészünk itt, és ha valami zűr van a csörlőnél, igazán megmondhatnák őszintén, beleértve a megjavításhoz szükséges időt is!
-  Lehet, azt nem akarják, hogy nyugtalankodjunk. 
A megértő Labeyrie békíteni igyekszik minket.
-  Nem akarják, hogy nyugtalankodjunk? Nem vagyunk gyerekek. Vagy meg lehet javítani egy hibát, akkor beletelik egy bizonyos idő, aztán gyerünk, vagy pedig nem lehet megjavítani, nem igaz? Ha nem lehet, akkor sincs mit idegeskedni: meg kell várni, míg hoznak egy másik csörlőt, vagy hágcsókat helyeznek el az aknában . . .


Fölkelek, megtornáztatom zsibbadt lábam, hogy felmelegedjek. Labeyrie is követi példámat. Loubensnek ez nem áll módjában, túlságosan be van bugyolálva felszerelésébe. Majdnem olyan tehetetlen, mint egy búvár a szárazon, aki nehéz vértjének foglya.
Labeyrie arrébb megy két méterrel, felhúzza gépét, és lefényképezi ezt a komor, mozdulatlan szobrot, ezt az úgy tetszik, bolygóközi utazásra beöltözött embert, akit ebben a vaksötétben csak a mellén levő villanylámpa világít meg. Csinál egy másik fényképet is: barátunk elszánt arca a sisak alatt.


Ebben a pillanatban érkezik fentről a hír: minden rendben, meg lehet kezdeni a felszállást.
- Szervusz, öregfiú! Kellemes felszállást! Üdvözöljük a srácokat. Rágd a fülüket, hogy küldjenek le néhány legényt erősítésül, mert ehhez a melóhoz soha nem lehetünk elegen!
A huzal ismét megfeszült. Loubens újra az omladékon megy fel kőről kőre lépkedve, lassan és különös mozgással, mintha valahogyan megszabadult volna a nehézkedés törvényétől.
Bal kezében tártj a a botszerű, fél méter hosszú magnéziumfáklyát, hogy néhány méteres emelkedés után meggyújtsa. Az éles fényben le kell majd filmeznem a levegőbe való felemelkedését, a plafonon levő négyszögletes lyuk felé, mely végül is el fogja nyelni.


Jacques Labeyrie megáll, nekilát fényképezni onnan, ahol éppen van. Én még feljebb megyek egy kicsit, Loubens nyomában, aztán mikor felemelkedik az omladék tetején levő nagy, sima tömb mellett, kissé balra húzódom, hogy megfelelő legyen a látómező.
Megvan, Loubens felemelkedett.
Lámpám fénynyalábjában jól látom lassan emelkedő, a huzal végén saját tengelye körül forgó, elmosódott alakját.
Szeretném megörökíteni ezt a lenyűgöző forgást, ezért nem is igyekszünk megszabadítani tőle Loubenset.
Egyébként általában igyekszünk enyhíteni a fel- vagy leszálló embernek ezt az elég kellemetlen forgását: erősen kifeszítve tartjuk a telefonzsinórt, mely az indulási ponton felállított kis orsóval köti össze. Egyébként ez a zsinór csak mellékesen látja el ezt az emberbaráti szerepet; fő rendeltetése megakadályozni azt, hogy a huzal végén levő, a biztosítógyűrűt és a telefonvevő készüléket tartalmazó alumínium gránát beleütközzék vagy beleakadjon valamibe, mikor a felszállás után üresen visszaengedik.


Loubens végre felért tíz méter magasra.
- Állj!
A huzal megáll. Gyufa sercen - meglepően fényes ebben a sötétségben -, majd kialszik. Loubens forog saját tengelye körül, látom eltűnni-megjelenni mell-lámpájának kis sárgás korongját, ezt a csöpp, pislogó világítótornyot. Még egy gyufa, egy harmadik . . . Minden pillanatban azt hiszem, hogy most gyullad meg a magnézium hasító fénye, de nem megy.
-  Nem lehet meggyújtani - kiáltja Loubens. - Benne vagyok a vízben meg még egy légáramlatban is ... (Így mondja: „légáramlat".)
Másodpercnyi szünet, aztán felszól:
-  Semmi, semmi, Tazieff-fel beszéltem!


Szememhez emelem a felvevőgépet. A keresőben jól látom, amint a fénylő pont, Loubens lámpája, fénylik, elalszik, fénylik, elalszik ... Ki tudja, lehet, hogy ettől meghatódik az ezüstnitrát, és a hatás meglepő lesz. Megnyomom a gombot. A felvevő halkan duruzsolni kezd.
A fáklya még mindig nem akar meggyulladni. Csak a kis jelzőlámpa forog, forog . . . másodpercenként egy fordulat. Megállítom a gépet, de szememen hagyom, felvételre készen, ujjammal a gombon.


Ijedt, nagyon rövid kiáltást hallottunk.


A mély csöndben azonnal megláttam a hirtelen vonalat, melyet a fényes pont húzott lefelé. Egy másodperc töredéke múlva pedig velőmig hatolt a becsapódás szörnyű zaja. Barátom teste gurulva, ide-oda ütődve rohant el mellettem háromlépésnyire.


Megtörtént hát az, amit nemcsak hinni nem akartunk, hanem még a lehetőségét sem voltunk hajlandók soha feltételezni. A múlt évi expedíció után, meg emez előtt is, gyakran beszéltek róla az emberek: „És nem félnek ott lógni a majdnem négyszáz méteres mélység fölött egy néhány milliméteres huzalon?" Természetesen féltünk volna, ha szabadjára engedjük képzeletünket, ha hagyjuk, hogy ránehezedjék a finom huzalra, egy könnyű tengelyre, egy törékeny szegecsre. De hát gondolunk-e arra, ha repülőgépbe ülünk, hogy repedés lehet a légcsavar tengelyén?
És íme ... A gép, melyben megbíztunk, a gondosan megtervezett, lerajzolt, összeszerelt gép, a szakember alkotta gép - elárult bennünket.


Tízméteres zuhanás, harmincméteres gurulás és kőről kőre való ütődés után Loubens testének tehetetlen tömege végre megállt. Labeyrie utolérte, és ott tartotta a törmeléken, megakadályozta, hogy szörnyű esése folytatódjék.
Óvatosan, nehogy köveket rúgjak két társamra, nehogy sietségemben magamat is kitegyem egy balesetnek, leereszkedtem ezen a tizenöt-húsz méteres kőhalmazon.


(Folytatjuk)

Következik: Loubens élete egy csavaron múlott

Forrás: Haroun Tazieff - A Saint Martin barlang titka. Móra, 1969