A szerző svéd etnológus, az ősnépek kialakulásának kutatója, aki a civilizáció hatását vizsgálta e népek kultúrájára Dél-Amerikában és a Csendes Óceán szigetein. Az itt közölt részletekben épp Ausztráliában kalandozik.
A múlt század elején bevándorolt puritán angolok unokái izmos, sportban edzett, barnára sült fiúk és lányok, és mind imádják a napot. Aki az ausztráliai strandokat látta, meg is érti őket, mert ahhoz fogható homokpart sehol sincs a világon. Ha Európában volna, a Riviéra előkelő szállodái mind bezárhatnának. Palm Beachtől le egészen Cronulláig, a tengerpart véges-végig bársonyos homok, negyven kilométer hosszú és több kilométer széles strand, amelyet helyenként a kiálló szirtcsoportok kisebb öblökre osztanak. Minden öbölnek megvan a maga neve, és a nevek, az őslakók nyelvéből vett szavak, olyan dallamosak, ritmikusak, mint a hullámok csobogása. Hogy csak néhány példát említsünk a sok közül: Curl-Curl, Narrabeen, Dee Why, Bilgola, Coogee.
Száz évig vágyakozva nézték Sydney lakói a napsütötte homokpartot, de mint szolid és hagyománytisztelő angolszászok, csak messziről. Még 1900-ban is törvény tiltotta a fürdést napkeltétől napnyugtáig. A tilalmat azzal indokolták, hogy a divatos fürdőruhák vizes állapotban többet megmutatnak a test formáiból, mint erkölcsi szempontból megengedhető. Többször is megnyilvánult az ellenérzés a drákói intézkedésekkel szemben, és egyre nőtt azoknak a száma, akik jó hírüket és egészségüket kockáztatva, éjszakánként a habokban lubickoltak. Míg aztán 1902-ben elérkezett a történelmi nevezetességű nyári nap, amikor egy forradalmi szellemű fiatalember szembeszállt a tilalommal. Előzőleg közzétette az újságban szándékát, és aztán meg is valósította: világos nappal begázolt a vízbe. Ezer meg ezer néző gyűlt össze az öböl partján, és egetverő üdvrivalgással ünnepelte a vakmerőt, de a rend őrei nem ismertek tréfát, a fiatalembert, mihelyt a vízből kilépett, elvezették.
Willie Cocher, Ausztrália nemzeti hőse, azonban ritka bátor és törhetetlen akaratú férfi lehetett, mert a hatóság tilalma ellenére, megismételte az illegális fürdést, ezúttal zsakettben, ingben, csíkos nadrágban, hogy legalább öltözékét ne kifogásolhassák erkölcsi szempontból.
Vakmerő tettével a lelkesedés viharát kavarta fel, és több százan követték példáját. A rendőrség fenyegetőzött, hogy eljárást indít ellenük, de az úttörők nem ijedtek meg, összefogtak, és tiltakozó felvonulást rendeztek a vízben — mellényesen, krinolinosan, fejükön kalappal. Még a politikusok közül is többen melléjük álltak, ki önzetlenül, ki érdekből. A vége az lett, hogy a rendőrség szemet hunyt, és néhány év múlva vissza is vonták a tilalmat. Ma az úszás a legnépszerűbb sport Ausztráliában, Sydney fövenypartjáh sok százezer ember fürdik a nyári évadban, de a régi felfogásnak — hogy az emberi test formáiból túl sokat megláttatni veszedelmes — csekély maradványa még mindig megvan: külön strandőrök járkálnak civil ruhában vagy fürdőkosztümben a fürdőzők között, és ellenőrzik a lányok, fiúk viselkedését, a bikini pedig mind a mai napig szigorúan tilos. A tájékozatlan idegen hölgy, aki ilyen kosztümben mutatkozik, ha börtönbe nem kerül is, megérheti, hogy azonnal el kell hagynia a strandot egy udvarias, de hajthatatlan rendőrnő kíséretében.
Viszont nem az erkölcsrendészet a legkomolyabb veszedelem, amely a fürdőzőket fenyegeti. Ezeket a partokat nem védik korallszirtek, mint a csendes-óceáni szigetek legtöbbjét, a keleti szél teljes erővel ront az öblökbe, és a visszazúduló hullámok ide-oda dobálják az úszót, úgyhogy a legedzettebb is könnyen eszméletét vesztheti. Az is előfordul, hogy az ár kisodorja a fürdőzőket, sőt cápák is nyüzsögnek a tengerben, ámbár ezt a veszedelmet nem kell túlozni, mert a cápa ritkán támadja meg az embert. A száz- meg százezer fürdőző életét megvédeni nem csekélység. Erre a célra külön mentőegyesületek alakultak, mindegyiknek megvan a maga partszakasza, ahol őrködik. Ezek a mentők önként vállalják a feladatot, nemcsak hogy fizetést nem kapnak, de komoly adókat fizetnek azért, hogy életüket kockáztatják és vakációjukat feláldozzák embertársaikért. Róluk igazán elmondhatjuk, hogy megérdemlik az elismerést.
Hatos csoportokban dolgoznak. A csoport legfontosabb tagja a legjobb úszó, aki a fuldoklót kihúzza a vízből, ő az „öves ember". Derekán kemény, fehér szövetből készült övet visel, mint a tűzoltók, az övre van erősítve a körülbelül 400 méter hosszú, hengerre tekert, erős, de vékony kötél, amelyet a második számú mentő kezel. A harmadik, negyedik és ötödik mentő lassan ereszti a kötelet, és aztán, mikor az úszó már megragadta a fuldoklót, ugyanolyan óvatosan húzza. A feladat egyszerűnek látszik, pedig talán éppen ez a legnehezebb. Ha ugyanis nagyon megfeszül a kötél, vagy gyorsabban húzzák, mint kell, esetleg alámerítik az öves embert is, meg azt is, akit kimentett. Arra is vigyázni kell, hogy a sekély vízben a kötél le ne lógjon a fenékre, mert akkor súlyával akadályozza az úszót. Ezért a három ember körülbelül 15—20 méterre áll egymástól, és fejük tetején csúsztatják a kötelet, kezüket fölötte tartva, míg másik kezükkel eresztik, vagy húzzák. Furcsa látvány kétségtelenül, aki nem tudja, mit csinálnak, azt hiszi, hogy jeleket adnak valakinek a vízben. A tapasztalat viszont bebizonyította, hogy a kötél kezelésének ez a legjobb módja. A csoport hatodik tagja semmit se csinál, amíg az öves ember partra nem érkezett a rendszerint eszméletlen fürdőzővel — az ő dolga tudniillik a mesterséges lélegeztetés.
A mentési művelet, ha szabályszerűen történik, igen hosszadalmas. Az ember fel nem foghatja, miért tart olyan sokáig, amíg az öves kihozza a bajba jutott férfit vagy nőt. Akárhányszor pánik tör ki a nézők között, mások is segíteni akarnak a fuldoklón, de a mentők elég hathatós módszert találtak ki a veszedelmes kontárok beavatkozása ellen: homokot szórnak a szemükbe. Ami azt illeti, a fuldoklóval is elég keményen bánnak, ha kapálódzik, ököllel fejbúbon vágják annak rendjemódja szerint. Sok ilyen mentést néztem végig közelről, és igazán mondom, eszembe se jutna a kötélkezelők dolgába avatkozni, vagy az öves ellen védekezni. Ezek az emberek éberek, mint a bokszbajnokok, erősek, mint a súlyemelők, valóságos Tarzan valamennyi. Nem csoda, hogy az ausztráliai úszók annyira előretörtek a mérkőzéseken az utolsó évtizedekben, jobb tréning nem kell, mint ez az örökös birkózás a partról visszarohanó hullámok erejével.
A szervezett mentőkön kívül még őr is van minden strandon, aki magas tornya tetejéről figyeli a fürdőzőket, és rögtön észreveszi, ha valamelyik bajba kerül. Elég, ha az úszó a hátára fekszik, és széttárja a karját, mindjárt ott terem a mentő. Minden klubnak megvan a maga könnyű evezőscsónakja, készen tartják a víztaposó fatalpakat is, de a tapasztalat bizonyítja, hogy az úszó könnyebben megbirkózik a hullámokkal. Én magam láttam, amikor négy csónak és hat pár vízisítalp hiába próbált szembeszállni a visszafutó hullámokkal, a kötélen eresztett úszónak viszont harmadszori próbálkozásra sikerült odajutni a szerencsétlenhez, aki görcsöt kapott, és tehetetlenül vergődött a vízben.
Mióta az első klubot megalakították 1906-ban, a különféle mentőegyesületek összesen 96 000 embert mentettek ki a tengerből az ausztráliai strandokon. Azt, persze, nem könnyű megállapítani, hogy ezek közül hány fulladt volna vízbe a mentők segítsége nélkül, de hozzáértők becslése szerint negyedrészük valószínűleg nem tud kivergődni, mert akit a visszafutó ár elkap, azt még a legcsendesebb öbölben is ide-oda dobálja, mint a pingponglabdát. Nézetem szerint ez a becslés körülbelül helyes. Az utolsó nagy szerencsétlenség 1938. február 6-án történt, amikor a Bondi-öbölben hat óriáshullám rohant gyors egymásutánban a parti szirteknek, és visszazúdulóban mintegy kétszáz fürdőzőt magával sodort. Öt ember elmerült, de a többit mind partra vitték és életre keltették a mentők. Nem csoda, ha mérhetetlen bizalmat élveznek. Nem is olyan régen majdnem a vízbe fulladt valaki — bár a fürdőzők közül többen is segíteni akartak rajta —, mert kétségbeesetten védekezett a nemhivatásos mentők ellen, és megvárta az „igazit".
A vízbefulás veszedelméhez mérten szinte elenyészően kicsi a valószínűsége annak, hogy cápa támadja meg az embert. (Felhős időben, zavaros vízben valamivel nagyobb a veszedelem.) A sok millió ember közül, akik az utolsó ötven év leforgása alatt az ausztráliai strandokon fürödtek, mindössze húszat faltak fel a cápák, ezenkívül még harmincötöt megtámadtak, de ezeket sikerült megmenteni. Egészen a második világháború idejéig kis repülőgépek cirkáltak a strandok felett, és ha cápát pillantott meg a pilóta, szirénajelt adott. De aztán elejtették ezt a módszert, mert ha a pilóták az előíráshoz ragaszkodnak, szüntelenül szirénázhattak. Azt viszont, hogy a magasból megállapítsák, melyik cápa veszedelmes, melyik nem, és csak szükség esetén adjanak vészjelt — valóban nem kívánhatta tőlük senki. Most egy halászcsónak járja végig szabályos időközökben a partokat, és a cápákat kifogják. Ez a módszer jobban bevált. A gyermekeknek fenntartott öblöket ezenkívül még dróthálóval is védik.
(Forrás: Gondolat, Budapest, 1967,Világjárók 53)
Illusztráció: vízimentők felvonulása a strandon, mutatványaikban a nézők tízezrei gyönyörködnek
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése