2010. augusztus 23., hétfő

BARACS DÉNES: Kína Csecsiangból


Hol is rendeznének teaszertartást a külföldi vendégeknek, ha nem a Nyugati Tó partján: ez itt Kína egyik fő teatermesztő körzete. A teaivó bejáratánál mindenki legyezőt kap a forró délelőttön, azon olvasható, melyik híres teakeveréket fogják felszolgálni asztalánál: zöld-, virág-, lótusz- vagy egyéb italt, csak az értők tudják megmondani, melyik ritkább, rafináltabb.

A tea készítése, porciózása, kitöltése, felszolgálása ősi művészet, ünnepi díszbe öltözött lány végzi a műveleteket, lassú, cizellált mozdulatokkal, számít a kéz, az ujjak tartása, a vendégek nehezen tudják levenni róla pillantásukat. Pedig közben a kínai hegedűn játszó lány is figyelmet érdemel, nemkülönben az érces hangú színész, aki verset ad elő kifejező mozgással és humorral, szinte követni tudjuk az angolul kiosztott szöveg révén, hol tart a Csuj (Zhui) urat kigúnyoló költeményben, amely a Tang-dinasztia idején született. (Csuj úr azért szolgált rá hajdanán a gúnyra, mert annyi bort vedelt, hogy a teát már nem tudta megízlelni .)

Szinte meglepődünk, hogy a míves ceremónia eredményét végül a csészénkbe töltik - aztán szüntelen utántöltés jár, közben a kínai vendéglátók körbejárnak, mindenki legyezőjére kér autogrammot a többiektől.

A teaceremóniát bemutató lány a maga selyemköpenyében mintha a régi kínai festményekről lépett volna elő. A hajdani pekingi tudósító a Nyári Palotában látta "a múlt figuráit" így feltámadni - a híres fedett sétányt díszítő udvarhölgyeket és hercegeket ugyanis az 1966-os "kulturális forradalom" dühe eltüntette, fehér festékkel borították a Mao által mozgósított fiatal "vörösgárdistákat", illetve főnökeiket sértő figurákat. Amikor a légkör enyhült, a fehér mázat le lehetett kaparni, és az ultrabalosok által gyűlölt alakok ismét láthatókká váltak, a palota látogatóinak gyönyörűségére.

Mindez persze a régmúlt, és már csak e három évtizeddel korábbi kor szemtanúi számára viszonyítási alap - de talán ez az egyik oka annak a buzgalomnak, amellyel a mai Kína ápolja, feltámasztja páratlanul gazdag művészeti-történelmi hagyományait. A hercegek, hősök, udvarhölgyek, sőt a történelmi kurtizánok ma ismét csodálat tárgyai, mint a Nyugati tó partján tett rövid séta során is Szü Hsziao-hsziao (Su Xiaoxiao), a híres szépség, aki egy szegény diák, Pao Zsen (Bao Ren) tanulmányait támogatta a Déli dinasztiák Csi korszakában, 479 és 502 között. Az illető bíró lett, és amikor hírét vette, hogy Szü 24 éves korában megfázott és meghalt, sírva visszatért Hangcsouba és síremléket emelt a nő tiszteletére - ez ma ugyanolyan látványosság, mint nem messze a Vízparti történet című klasszikus regény hősének, Vu Szungnak (Wu Song) a szablyás síremléke.
A történelem, a táj és a művészet, irodalom ölel körül, bárhol járunk ma Kínában - nem véletlen, hogy az idegenforgalom új kiemelt célpontja az ország.
A "kulturális forradalom" egyik áldozata a híres "pekingi opera" volt - a "pekingi" jelző nem helyet, hanem a kínai zenés színház egyik iskoláját, műfaját jelöli. Hallatlanul gazdag repertoárjából az 1966-76-os évtizedben csak féltucatnyit tartottak műsoron, de teljesen átírva, aktualizálva, közvetlenül Mao Ce-tung pártelnök dicsőítésére használva fel a régi zenét és akrobatikát, anakronisztikusan friss történetekben. Ma viszont külön tévécsatorna sugározza folyamatosan e műfaj számtalan alkotását, a hengtieni kínai Hollywoodban szünet nélkül forgatják az utánpótlást.

A Csecsiangba látogató külföldi szerzők egy régi nemesi udvarház színpadán a "Csang Hszie (Zhang Xie) első számú diák" című dél-kínai klasszikus, úgynevezett Kuncsü (Kunqu) operát láthatták életre kelni értő - jobbára helyi öregekből álló - közönség előtt. Különleges értékét az adja, hogy ez a későbbi pekingi opera egyik elődje, csak eltér tőle dialektusában, zenei anyagában, valamint abban, hogy (az európai színházhoz hasonlóan, lásd Shakespeare) a színészek tárgyakat, ajtót, asztalt, hangszereket is megtestesíthetnek, vagy hogy egy színész több szerepet is játszik. A történet pedig bárhol megeshetne: Csang Hszie császári vizsgára indul, a fiatal lányt, aki segíti, elveszi feleségül. A vizsgán Csang lesz az első helyezett, erre elhagyja a lányt - de visszatér hozzá, amikor kiderül, hogy közvetlen felettese szeretett belé. A darab a pár egymásra találásával ér véget - a Ming-dinasztiában is létezett heppiend.

De másfajta heppiend-üzenete is volt az előadásnak. A társulat, amely előadta, 1951-ben jött létre, több művésze országos hírnévre tett szert. A "kulturális forradalom" tíz évre megbénította a társulatot, amely nem játszhatott, elöregedett, nem is tudott talpra állni többé és 1984-ben megszűnt. 1999-ben a helyi kormányzat ráébredt a műfaj történelmi-kulturális értékére és egyrészt új társulatot hozott létre, másrészt kutatóközpontot alapított a hagyományok összegyűjtésére. 2000-ben adták először elő Csang Hszie történetét, amely nagy sikert aratott és az UNESCO, az ENSZ nevelési és kulturális szervezete az emberiség szellemi örökségének egyik kiemelkedő alkotásává nyilvánította. Így "egyetlen darab megmentett egy operatársulatot, egy műfajt, egy kulturális örökséget" - mondták el a vendégeknek a társulat vezetői.

Az öregek, a műfaj régi ismerői lelkesen tapsoltak az előadás végén, a társulat pedig csomagolt: fellépésre utazott Sanghajba.

(Forrás: MTI-Panoráma, 2006. * Illusztráció: jelenet a Csang Hszie első számú diák c. operából)

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése