RADÓ VILMOS: Gróf Benyovszky Móric élete és kalandjai

Benyovszky gróf

Szeptember 30-án Budapesten az Országos Széchényi Könyvtár (OSZK) dísztermében emlékülést tartottak Gróf Benyovszky Móric magyar utazó emlékére (1746-1786), születése 265. és halála 225. évfordulóján. A tetteit nyilván tartók szerint,  viszontagságos élete négy földrész számos pontjához kapcsolódik. Az egykori madagaszkári király a világ negyedik legnagyobb szigetén nyerte el az egymással még ma is szemben álló törzsek rokonszenvét, elsősorban humánus viselkedésével, országépítő törekvéseivel. Ott is halt meg eredeti megbízója, a francia király alattvalóinak golyója által. Föltétlenül említésre méltó Jókai Mór regényes életrajza (Gróf Benyovszky Móricz életrajza, saját emlékiratai és utirajza alapján. Magyar Elektronikus Könyvtár) a jeles utazóról, akár csak a Vivát Benyovszky! című 1975-ben készült magyar-csehszlovák film, amit a Magyar Televízió is nagy sikerrel sugárzott és megtekinthető a Videotárban. Az eseménnyel kapcsolatban most gróf Benyovszky életének korai szakaszáról közlünk sűrített krónikát, az önéletírása alapján készült Radó-mű (Gróf Benyovszky Móric élete és kalandjai. Atheneum, 1933) alapján.


*


Gróf Benyovszky Móric Ágost Aladár, magyar és lengyel főnemes, 1741-ben született Nyitra megyében, Verbón, családja ősi birtokán. Atyja gróf Benyovszky Sándor lovas generális volt, anyja pedig Révay Róza, Túróc örökös grófnője. Gyermekévei tanulással és testgyakorlatokkal teltek el. Atyja példáját követvén, Móric is már tizennégyéves korában katona lett és csakhamar felvitte a hadnagyságig. Abban az időben Ausztria háborút viselt Poroszországgal s az ezredet, amelyben a tizenötéves Benyovszky szolgált, szintén elindították a harcmezőre Csehországba.


Volt Benyovszkynak Lengyelországban egy dúsgazdag nagybátyja, aki őt akarta örökösének megtenni. A harctéren levelet kapott ettől a nagybátyjától, amelyben azt írja, hogy haladéktalanul menjen el hozzá és foglalja el a neki szánt terjedelmes birtokokat. Nem is késett Benyovszky; lemondott azonnal tiszti állásáról s egypár hét mulva ott termett rokonánál Lengyelországban. De alig időzött ott néhány napig, egyszer csak azt a hírt kapta hazulról, hogy édesatyja hirtelen meghalt s hogy sógorai lefoglalták az ő atyai örökségét. Benyovszky kapta magát s tüstént visszautazott hazájába. De gonosz sógorai még csak be sem eresztették ősei kastélyába. Ez erőszak láttára Benyovszkyban felfortyant a vér. Elsietett egy szomszéd faluba, amely a verbói uradalomhoz tartozott, ott maga köré gyüjtötte a jobbágyokat és elmondta nekik a rajta elkövetett jogtalanságot. Aztán fegyvert adott emberei kezébe és kizavarta bitorló sógorait atyja birtokaiból. De ezek sem hagyták ám abban a dolgot. A bécsi udvarnál rendzavarással és zendüléssel vádolták Benyovszkyt és Mária Terézia királynő a grófot meg sem hallgatva, egy kancelláriai rendeletben jószágvesztésre ítélte s megparancsolta neki, hogy az országot tüstént hagyja el.

Benyovszky egyik vára

Benyovszky bújában világgá megy. A tengerészetre veti fejét, s éppen egy keletindiai útra készülődik, midőn lengyel barátai sürgős levelekben felszólítják, hogy jöjjön sietve Lengyelországba és csatlakozzék az éppen alakulófélben levő konföderációhoz. Lengyelországban ugyanis nagy forrongások voltak az időtájt. Oroszország e szomszédállam birtokára áhítozott s minduntalan beavatkozott az ország ügyeibe. Az utolsó királyválasztáskor sikerült is neki az ő jelöltjét a trónra juttatni. De a lengyel hazafiak színe-java féltette az ország függetlenségét és sehogysem akarta az orosz cár ügyvivőjét a lengyel trónon megtűrni. Azért esküvel szövetkez­tek a király és az őt támogató oroszok ellen. E szövetség (konföderáció) számára törekedtek tehát híveket toborzani s evégből hívták az országba Benyovszkyt is.
Benyovszky, miután fölesküdött, Bécsbe ment, hátha személyes utánjárással mégis sikerülne magának igazságot szereznie. De minden fáradsága hiábavaló volt. Elkeseredésében föltette ma­gában, hogy végkép elhagyja Magyarországot. Éppen a Szepességben utazott keresztül, midőn forrólázba esett. Egy Henszky nevű polgárember házában feküdt, ahol valamennyi családtag szerető gonddal ápolta. Különösen a legidősebb leány, a 19 éves Hedvig, egy hallgatag, mélyérzelmű hajadon mutatott gyöngéd figyelmet és részvétet a beteg iránt. Benyovszky annyira megszerette Henszky Hedviget, hogy betegségéből fellábadva, feleségül vette. Feltett szándéka volt, hogy elmegy Lengyelországba és ott csendes visszavonultságban él a nagybátyjától öröklött birtokán. De a sors másként rendelte. A lengyel szövetséges rendek eszébe juttatták Benyovszkynak esküjét és felszólították, hogy menjen azonnal Krakkóba, ahol nagy szükség van reá. Elvált tehát fiatal hitvesétől. Hogy hova, mi ügyben megy, arról egy szót sem szólott neki.


A szövetségesek ügyét azonban nem kísérte szerencse. Az oroszok szétverték seregeiket és elfogták vezéreiket. Most kinevezték Benyovszkyt a lovasság fővezérének. A gróf a seregben ismét helyreállította a meglazult fegyelmet és több ütközetben győzelmet is aratott.


Azonban csakhamar őt is utólérte a balszerencse. Szuka nevű faluba érkezve, ahol embereit pihentetni akarta, hirtelen rájuk rohan egy csapat kozák, akik irtózatos pusztítást tesznek Benyovszky embereiben. Maga a gróf az ütközetben két kardvágást kap, majd pedig egy ellenséges ágyúból kilőtt vasdarab ejt rajta mély sebet s az oroszok kezébe esik, akik a Lengyelországban hadakozó orosz seregek fővezére elé viszik, ki az időtájt Tarnopolban táborozott.


Az oroszok fővezére, egy szívtelen ember, gúnyt űzött Benyovszky szerencsétlenségéből. Az orvosoknak szigorúan megtiltotta, hogy sebeit gyógyítsák és láncokra vervén őt, s fogoly társait elküldte Kióvba.


Itt a foglyokat földalatti börtönökbe zárták s embertelenül bántak velük. Benyovszky erős testalkata eddig diadalmasan ellentállt minden bajnak és nélkülözésnek; de a kínzások ily tetőzése végre őt is leütötte a lábáról. Súlyos betegségbe esett. A kióvi kormányzó maga elé vezetteté a foglyokat és feliratta kinek-kinek a nevét, nemzetiségét, rangját. A félholt Benyovszkyt két katonának kellett cipelni és nevét is más mondotta meg helyette, mert ő szólni sem tudott. A kormányzó, aki a grófot nyilván híréből ismerte, parancsot adott, hogy szállásolják el őt magánházban és tartására naponként két rubelt utalványozott.


Midőn néhány hét mulva útját folytatnia kellett, még 200 rubelt is ajándékozott neki.

Madagaszkári bennszülöttek

Kazánban jobb napok érkeztek Benyovszkyra. Szabadon járt-kelt, sőt a város és a vidék nemeseinek a házaiban szívesen látott vendég volt. Mindenki kedvelte és szerette őt nyiltsága, műveltsége s nyájas viselkedése miatt. Egyszer neszét vette, hogy a nemességben és a papságban nagy az elégületlenség, s hogy a kormány ellen titkos összeesküvés van keletkezőben. Néhány főrendű úr egyenesen Benyovszkyhoz fordult. Arra kérték őt, térítse a foglyokat az ő pártjukra és álljon ő is az összeesküvők sorába. A gróf másodnap magához hivatta a foglyok közt levő tiszteket s elmondott nekik mindent. Hosszabb tanácskozás után abban állapodtak meg, hogy a foglyok az összeesküvőkkel nem szövetkeznek, de igenis ígérik, hogy ha az összeesküvők a várost hatalmukba kerítik s a foglyokat kiszabadítják, ezek háládatosságból ott fognak harcolni szabadítóik soraiban.


Egy orosz előkelő nemes, ki az összeesküvésben szintén részes volt, összeveszett egyik társá­val s bosszúból elárulta az egész tervet. S hogy számtalan barátját és ismerősét megmentse, Benyovszkyra fogott mindent, őt s a fogoly tiszteket rágalmazta, mint az összeesküvés főintézőit. Benyovszky erről értesülve, elfutott egy meghitt barátjához, Wynbladth őrnagyhoz, aki szintén fogoly volt. Ennek elbeszélt mindent, s néhány perc mulva már mindketten künn voltak az országúton. A szomszéd faluban kocsit fogadtak és lóhalálában Csebőkserbe hajtattak. Itt néhány orosz úrnak elmondták, hogy az összeesküvés tervét elárulták, s mivel ez uraknak is nagyon érdekükben volt, hogy Benyovszky ne kerüljön a hatóság kezébe, utalványt adtak neki és társának postalovakra. Igy utaztak nagy gyorsan, mindenütt katonatiszteknek mondván magukat, akik a helytartó sürgős levelével Szentpétervárba mennek. Egyik kerület vajdája még fényes ebédet is rendezett tiszteletükre és fontos levelet küldött velük, aminek később nagy hasznát vették. Igy érkeztek végre szerencsésen november 19-én Pétervárba.


Az orosz fővárosban csakhamar ráakadtak egy hollandi hajóskapitányra, aki éppen útra készült hajójával hazája felé. Ez késznek nyilatkozott őket ötszáz aranyért Hollandiába szállítani és éjjeli 12 órára odarendelte őket a Néva hídjához. Benyovszky társával a meghatározott időre meg is jelent. De már akkor ott várta húsz orosz katona, akik tüstént elfogták és Csicserin gróf rendőrigazgató elé vezették. Innen elvitték őket Szt. Péter és Pál nevű várba, ahol külön-külön földalatti börtönbe zárták őket.


Benyovszkyt a birodalmi tanács elé állították. Benyovszky azzal védekezett, hogy társaságokban hallott ugyan az összeesküvés tervéről beszélni, de neki benne nem volt része. S minthogy semmit sem tudtak rábizonyítani, megígérték néhány nap mulva szabadonbocsátását, ha esküvel kötelezi magát, hogy soha többé az oroszok ellen nem harcol, hogy a birodalmat azonnal elhagyja, s hogy soha életében orosz földre a lábát nem teszi. A gróf mindezt megígérte és írásban is adta. De ahelyett, hogy szabadon bocsátották volna, megint börtönbe vetették. Innen december 4-én 2 órakor éjfél után kihozták, ködmönbe bujtatták, láncokat tettek kezére, lábára, szánra ültették és gyorsan elhajtottak vele. Utánuk egy másik szánon Wynbladth őrnagyot vitték. Csakhamar megtudták, hogy számkivetésbe viszik Szibériába, Tobolszkba s onnan Kamcsatkába...

ADAMOVITS SÁNDOR: Séta az aranyember városában

Régi álmom, vágyam volt egyszer eljutni Az aranyember városába – Komáromba, illetve Komarnóba, mert amíg az elsőbe csak-csak elér az ember, lévén az anyaországban, a másodikba már nehezebben, mert az a vén Ister túlsó, szlovákiai oldalán van. Engem ez érdekelt szinte gyermekkoromtól, mikor Jókai jóvoltából képzeletben először kószáltam nemes levetinci Tímár Mihállyal nagy álmodozónk szülővárosában.

Pesti barátunk jóvoltából az idén egy szerencsés véletlen folytán beteljesűlt álmom. Felvidéki útjára kísértük, s "ha már lúd, legyen kövér" alapon lekanyarodtunk a Duna-parti városba is. Egy központhoz közeli parkolóban hagytuk kocsinkat, és gyalogosan indultunk el felfedezni a régi-új Révkomáromot (Jókai korában még így hívták). Az ápolt, kertektől övezett dunai kikötő mindig az ország egyik nagy kereskedelmi góca volt. Sétánkat az óvárossal kezdtük, s mintha csak vendégszeretetéről akarna meggyőzni, csodás virágzó fáival fogad. Egy árnyékos parkban olyan látványban volt részünk, amit nem egykönnyen lehet elfelejteni. Egy, nevét nem tudom, díszfa tele mohával (messziről így látszott), de a moha, ami a legvékonyabb friss ághajtástól a vastag törzsig belepi a fát, apró, rózsaszínű virágokból van. Soha ilyet!

E látnivalótól nem messze már előjönnek a Jókai-emlékek. A Király püspök utcában, szemben a mai magyar gimnáziummal, egy ház falán fehér márványtábla: "Ezen a telken állott az a ház amelyben Jókai Mór született 1825. február 18-án". Komáromi hagyomány szerint e ház a reformátusok imaházául épült, de a Jókai családban sem némult el a zsoltáréneklés és imádság. A kis Móric komáromi gyermekkora színes, mozgalmas és boldog. Polgári környezetben és polgárosodott körülmények között nőtt fel. Ha egy kicsit visszatekintünk a város múltjára – megállapítható, hogy a szabad királyi Révkomárom Magyarország legnépesebb települései közé tartozott, lakossága akkoriban meghaladta a tizenhétezret, köztük több mint ezer mesterember, hajóácsok, szekeres gazdák, úsztató hajósok. A napóleoni háború után látványos fellendülés történt a városban és környékén, " aranyeső hullt a vidékre". A példakép – akiről Jókai Tímár Mihály alakját mintázta –, a milliók fölött rendelkező Domonkos János rác-magyar gabonakereskedő egy alföldiesen széles utcában címeres salva guardiás nemesházban lakott. Jókai szerint, Az aranyemberben, ezt a házat veszi meg az emlékezetes árverés útján Tímár. De hogy is írta ezt meg? "Brazovics Athanáznak emeletes háza volt, ami nagy ritkaság Komáromban, hol a múlt századbeli pusztító földrengés emléke miatt csak földszintes házakat építenek.

A földszintet egy nagy kávéház foglalta el; ott volt a gyűldéje a helybeli kereskedőknek, az emeletet egészen a kereskedő családja lakta."

Az akkori komáromi élet képezte élményeinek alapját. A városi és vidéki nemesség, valóságos kiskirályok, ficánkoló négyes fogatokkal robognak be a vásárok idején, és veszik birtokukba az Arany Sast, ahol mindig nagy cserebere, alkudozás folyik, vagy reggelig kártyáznak. Mulatságok, estélyek, bálok váltogatják egymást a városban. A kortársak vallomása szerint "Móric látszólag unta magát", de az csak látszat, mert valójában nagyon figyelt, és raktározta magában a látottakat, hallottakat. Itt ismerhette meg nőalakjait: "azt a bizonyos két asszonyt, kik végigkísérik költői alkotásaiban".

De térjünk vissza a gyermek Jókaihoz. Szülőházának szomszédságában állt a gimnázium (ma Calvin János református teológia). Egy szép őszi reggelen apja kézenfogta és elvitte az iskolába a kis Móricot. " A hosszú folyosón kettős ajtók nyíltak jobbra-balra – meséli később Jókai –, amiken keresztül rejtelmes silabizálás félelemgerjesztő hangjai szivárogtak ki, az emeletre vivő lépcsőkön öreg diákok csörtettek alá, kik leckéjök végeztével hazafelé siettek." (A főbejárat mellett ma márványtábla áll: Ebben az épületben, a volt Református Kollégiumban tanult 1831 és 1840 között városunk nagy szülötte, Jókai Mór.)

Jókai születése után egy évre új lakásba költöztek, ma Határőr utca 1 sz., udavarán itt is emléktábla: " Itt növekedett szüleivel Jókai Mór 1826-tól 1841-ig", s ezzel együtt az anyagi jólét is. Révkomárom tőszomszédságában van egy dunai sziget, amit a század elején felparcelláztak, ebből jutott a családnak is másfél hold. A természetrajongás első csírái itt találnak talajra a gyermekben. Itt együtt volt minden, amire később is vágyott a természetből – virágok, madarak, gyümölcsfák. Egy, a kertészkedő Jókairól szóló írásban olvashatjuk: " Ha valaki virágfakadáskor a Dunán utazott, láthatta a Senki-szigetet. Óriási fehér és rózsaszín folt ilyenkor a komáromi sziget telve madarakkal". A kert-sziget motívum fel-felbukkan későbbi regényeiben, ezt talán legszebben Az aranyemberben fogalmazta meg: " Amit maga előtt látott, az a paradicsom volt. Egy rendezett kert, valami öt-hat holdra terjedő, nem sorba, de szabályosan csoportokba ültetett gyümölcsfákkal, amiknek ágait földig húzza édes terhük. Aranyló, pirosló gyümölccsel rakva alma- és körtefák; a szilvák minden fajtája, mintha rózsa- vagy liliomcsokor volna a ragyogó gyümölcstől; a fűben a lába előtt terítve hever a lehullott fölösleg felszedetlen.

Körben egész bozótot képez a málna, ribizke és köszméte, s a terebély fák hézagait aranyszínű lecsüngő gyümölcságaival tölti be a cidom alma, a birs". Biztosra vehető, hogy így látta a maga valóságában szigeti kertjüket.

Komárom mindig gazdag volt, stratégiai szempontból pedig fontos, nem csoda hát, hogy a város védelme központi téma lehetett. Sétánk alkalmával a várat is meg szerettük volna nézni. Kérdezősködésünkre megtudtuk, hogy itt szinte az egész városon keresztülnyúlnak a várfalak. Erről olvashatunk Az aranyemberben is, mikor Tímár igencsak vastagon megtréfálja a telekűzéreket, élükön Brazovics urat: " Az egész erődítési terv a komáromi vár körül igaz és való volt. Az udvari haditanács elhatározá e várnak nagyszerű táborhellyé átalakítását… az egész várat és várost egy erődített gyűrűbe foglalná bele". Ez a vár volt az 1848-as szabadságharc utolsó fellegvára, ezt védte hősiesen Klapka az utolsó percig. A komáromiak nem felejtették el a vezért – ma egy köztér viseli nevét.

E tértől nem messze van egy templom, előtte esküvői szertartáshoz gyülekezik a násznép, pár percre mi is megállunk a kíváncsiskodók között. Bentről halk orgonaszó szűrődik ki. Vajon nem pont egy ilyen szertartást meséltet el Jókai Zófia asszonnyal Timeának? "…aztán azt csinálják, hogy előjön a tisztelendő úr, a pópa, a fején van egy aranysüveg, a vállán nagy aranycsatos hímzett köpönyeg selyemből; kezében egy nagy kapcsos könyv. Abból olvas és énekel gyönyörűségesen (…)

Akkor aztán a pap előveszi egy ezüsttálcáról a két jegygyűrűt, s az egyiket a menyasszonynak, a másikat a völegénynek az ujjára húzza (…) a kántor meg a kórus orgonaszó mellett énekli, hogy Goszpodi Pomiluj, Goszpodi Pomiluj."

Komáromi sétánk a végéhez közeledik. Hosszú út áll előttünk. A kétfelé szakított várost összekötő hídról, messze- messze a ködös távolban egy sziget körvonala tűnik fel. Milyen sziget? Nem tudom. Felzaklatott képzeletemben feltűnik "a sziget". Jókai regényének utószavából olvasom, hogy Az aranyember alapötletét egy idős rokonától kapta a Balatonon, aki tulajdonképpen csak a befejező részt mesélte el. " Ez volt az alapeszme, a végkatasztrófa, amihez aztán nekem a megelőző történetet, mely e végzethez elvezet, hozzá kellett építenem, s a szereplő alakokat, helyzeteket mind összeválogatnom: hihetővé tennem. De azok az alakok és helyzetek mind megvoltak valósággal." Akárcsak az al-dunai sziget, amit az író is meglátogat, s ahol egy mintagazdaságot és egy magyarul beszélő nagycsaládot talál. Legidősebb tagja a szépapó, furcsa öregember, megkérdi Jókait:

Mi az ön mestersége vagy hivatala?

Mondom neki, hogy regényíró vagyok.

Mi az?

Az egy olyan ember, aki egy történetnek a végiből ki tudja találni annak a történetnek az összességét.

No hát találja ön ki az én történetemet! – szól, megragadva a kezem. Volt egyszer egy ember, aki odahagyta a világot, amelyben bámulták, és csinált egy másik világot, ahol szeretik.

Szabad a nevét kérdeznem?

Az én nevem a "Senki !"

A Senki-sziget létezett. Az 1860-as években még megvolt, mint egy se Magyar-,se Törökországhoz nem tartozó új alkotású terület.

*

Besötétedett. Még egyszer visszanéztünk Komáromra. A város lámpái már csak mint kis csillagok pislogtak a távolban, majd egy kanyar után végleg eltűntek. Isten veled Aranyember városa. Isten veled Komárom.

(Forrás: RMSZ / Szabad szombat, 1998. augusztus 22-23.)

Illusztráció: a révkomáromi Klapka György emlékmű