2010. szeptember 13., hétfő

BERECZ EDGÁR: Türk ve macar arkadaş (7)


Nyolcadik nap - március 25, vasárnap
Termessos - Antalya - Aksu - Perge - Boztepe - Abdurahmanlar - Gebiz - Macarköy

Reggel kissé fázósan és gémberedetten ébredtem, hiába vagyok délen, a Földközi tenger mellett, azért még hidegecske van a szabadban aludni csak úgy, hálózsákosan, hiszen csak márciust írunk. Kárpótolt viszont a napfelkelte és a madárcsicsergés. Mivel itt hatalmas erdők vannak, a madárdalból ítélve más élőlények is tanyázhatnak a környéken. A magammal hozott útikönyv szerint a parkolótól Hadrianus kapuján áthaladva, még tovább kell követni egy keskeny ösvényt, hogy a városba érjünk, de igen tisztelt és nagyrabecsült ifjú Zsiga György uram elfelejtette leírni, egyáltalán melyik parkolóra gondolt. Mert most látom ám, hogy itt, a környéken több is akad. Sőt, két tábla is jelzi az utat Termessosba, az egyik balra, míg a másik jobb felé irányítja a turistákat. Ráadásul még egy nemzeti park is bonyolítja a tájékozódást...

A jobbik felemre hallgatva, a jobboldali úton indultam el, s egy parkolón meg egy jegyszedő kapun áthaladva, váratlanul egy vadrezervátumban találtam magam. Vajon jó úton járok? Megkérdezni nincs kitől ilyen korai hajnalon. Jó út vezetett felfelé, de semmi sem jelezte, hogy igazából is Termessos felé tartok. Háromszor is visszatértem, anélkül, hogy feladtam volna. Három órányi gyaloglás után végre valahára feltűnt az első csikk és rábukkantam holmi papírdarabokra s egy műanyag flakonra is. Ezek jelezték a civilizációt.

A kilátás gyönyörű, olyannyira hogy még a lábfájásom és a hátizsák súlya sem számítanak többé. A sűrűségben többször is mozgást észleltem, valamik vagy valakik nagy zörömbölve elfutottak mellettem, de nem láttam semmit. Eleinte medvére gyanakodtam és előkészítettem a bicskámat - no nem azért, hogy szúrni tudjak vele, inkább hogy kézügyben legyen, ha a szalámiból nyesni kell egy darabot a medve komának. Mert az biztos, hogy az erdő megtelne tollúval, ha a medve elkapná a hálózsákomat... Az egyik csörtetés után aztán kiderült, hogy félelemre és izgalomra semmi ok, mert a zakatolók vadkecskék voltak.

Izzadok mint egy ló, a hátizsák is egyre nehezebb. A vizem is kifogyott. Több víz megy ki, mint be. Egyszer csak faragott és vésett kövek bukkantak fel az erdőben, kevéssel odébb egy romos kapu és egy bástya. Jó helyen járok!

De az útikönyv szerzője - dohogok tovább - nyugodtan felírhatta volna, hogy három órán át kell felfelé kapaszkodni a szerpentineken a felső parkolóig vagyis a város bejáratáig. Az is lehet, hogy itt se járt őkelme, vagy csak amolyan tápos turista volt, akinek mindent készen tálaltak.

Megérkeztem Termessosba... Állítólag ez a város maradt meg a legjobb és legsértetlenebb állapotban. A 15 kilométernyi kapaszkodó után, 1560 m magasságban megértettem, hogy miért nem rombolták le az idegenek ezt a várost, és miért nem hordták szét a köveit a környékbeliek: elég lehetett nekik a felkapaszkodás ezekre az istenverte sziklákra. Ráadásul akkor még nem volt műút, csak egy keskeny ösvényen közlekedhettek.

A Rózsák hegyét régebb Solimosnak hívták, az ittlakókat pedig solimosiaknak nevezték, mert azok Solimos istent imádták és az istenség leszármazottainak tartották magukat. Később a hellén és a római korban Solimos istent átkeresztelték Zeuszra, ám a városlakók továbbra sem hagytak fel a kereskedéssel és a tengerparti városok fosztogatásával. Annyira jó katonák voltak, hogy még Nagy Sándornak is ellenálltak. Igaz, makedóniai Sándor figyelembe vette a város földrajzi fekvését, és többek között ezért is hagyott fel az ostrommal. Termessos a római korban is megőrizte függetlenségét, Róma szívesebben barátkozott a várossal, mintsem hogy értelmetlenül áldozza fel légióit ezen a megközelíthetetlen magaslaton.

Rossz fényt vet a városra, hogy még Nagy Sándor idejében megszegte a vendégbarátság törvényét. A legenda szerint egy Alcetas nevű hadvezér csatát vesztett Nagy Sándor egyik tábornokával szemben, majd Termessosba menekült. A város befogadta és a tanács megígérte, hogy megvédelmezik. Nemsokára megjelent Antigonosz, a győztes makedón, és követelte Alcetas kiadatását, ellenkező esetben ostrom alá veszi a várost. A város fiataljai ellenezték a kiadatást, de az öregek tanácsa úgy rendelkezett, hogy Alcetast ki kell adni. Amikor a hős ezt megtudta, öngyilkos lett, így csak a holttestét adhatták ki. A makedónok harci szekér után kötözve gyalázták meg halott ellenfelük tetemét és több napig a város körül ólálkodtak. Az ellenség távoztával a városi fiatalok megkeresték Alcetast és nagy pompával eltemették.

Így történt, hogy a városi tanácsban tétlenkedő sok öreg trotty miatt egy hősnek kellett elpusztulnia, ráadásul a város jóhíre is odalett. Később az egyiptomiak jöttek, míg végül egy földrengés teljesen elintézte a bűnös várost, amely virágzott a rómaiak idejében, de a nagy földrengés után megérdemelte, hogy benője a növényzet.

A parkolótól már könnyen eligazodtam, a keskeny ösvényen és sok keserves kapaszkodó után felértem a városba. Végignéztem a fürdő romjait, az öt nagy tartálytt, az agorát, a magánházak romjait és a színházat. Az 1000 m magasban épített színház kitűnő állapotban maradt fenn, talán még manapság is lehetne használni. A hellén korban kezdték el az építését, a rómaiak csak átépítették, nézőteréről 4200 személy élvezhette az előadásokat. Termessosban egyedül a színház az, amit érdemes lefényképezni, de sokáig nem próbálkozhattam a beállításokkal, mert jöttek valami amerikai turisták és hangoskodva ide-oda kezdtek futkosni. Az olyan felvételnek, amelyen jenkik feszítenek, semmi értelmét nem láttam, így jobbnak láttam eljönni. Lefelé jövet eltévedtem az ösvények útvesztőjében... A parkolóba érve láttam, hogy még két busznyi turista érkezett, ezek aztán annyira elvették a kedvemet, hogy jobbnak láttam véglegesen útra kelni.

A szerpentineken már sokkal vidámabban lépegettem, mert a turisták számára fenntartott mellékhelyiségből elláttam magam vízzel és nekiláttam egy konzervnek. Csak úgy menet közben, egyik kezemben a kenyérrel és a konzervvel, másikban a bicskával reggeliztem. Félúton sok felfelé menő taxival találkoztam, egyikük lefelé jövet fel akart venni 5 líráért, majd négyért, háromért, kettőért és hihetetlen! - még 1 líráért is. De én az egy lírát sem tudtam neki megadni. Erre aztán felvett ingyen, közben jól elbeszélgettünk és a vezető még a reggelijével is megajándékozott. Sajtos kenyér volt paradicsommal.

Jól kezdődött ez a mai nap, főleg új közmondás született: aki korán kel az megcselezi a jegyszedőt és nem fizet belépőt...

Sajnos, Termessostól Antalya felé ugyancsak nem álltak meg sem a buszok, sem az autók. Gyalogoltam hát, tovább, és az út mentén gyűjtögető életmódot folytattam. Előbb egy fél csomag vattacukrot válogattam ki a szemétből. Kis gombolyagokba volt tekerve és pismaniye felirat állt a csomagoláson. Remélem ez nem a város neve, ahol készítették... Aztán egy csomag mentolos cukorka és egy félig szakadt, övre akasztható telefontartó került a kezembe. Az út menti piknikezőknek hála, egy nagy darab ragacsos süteményt is találtam egy csorgó kőlapján. Majd a gyümölcsárusok következtek, s ahogy haladtam előre, egymás után hívtak meg teázni és beszélgetni. Gyümölcsöt is kaptam, sőt az egyik árus megkínált a felesége által sütött kömbe lepénnyel.

Így gyalogoltam egészen a nagy bekötő útig, ekkor aztán felvett egy autó és bevitt Antalyába. Ez a helység nem sok látnivalóval kecsegtetett, a sok pálmán, banán-, citrom- és narancsfán kívül csak a város jelképét, a bordázott vörös minaretet láttam. Ezt még I. Alattin Keykübat szeldzsuk uralkodó építtette 1230-ban. A várost így is össze-vissza jártam, míg rátaláltam arra a dolmusállomásra, amelyről el lehetett jutni az Aksu faluba tartó dolmusok megállójához. A várost különben II. Attalos (i. e 159-138) pergamoni király alapította, ekkor még Attaleia volt a település neve. 395-ig Pamfilia és Likia tartományokhoz tartozott, majd rómaiak uralták, bizánciak kormányozták, utánuk jöttek az arabok és 1207-ben a szeldzsukok. A XV században az ottománoké lett, és végül az olaszok foglalták el az első világháborúban, akik a város kiváló fekvése miatt tartósan be kívántak rendezkedni, de 1921-ben távozniuk kellett.

Antalyában sosincs hó, egészen kellemes az időjárás és a város lakossága inkább németes, mint angolos, ugyanis Antalya a német turisták paradicsoma. Emiatt nemcsak a lakosok, hanem a kereskedők többsége is igen jól beszél németül.

Aksuba egészen olcsón jutottam, ezért a nagy megtakarítás örömére elhatároztam, hogy megünneplem a napot és kokorecet eszem. Ez az ételfajta nincs benne a szótárakban vagy az útikönyvekben, ezért esett rá a választásom. Ha jól értettem, a finomság báránybélből, gyomorból és egyéb belsőségekből készül. Ez elég utálatosan hangzik, de azért próba szerencse. Ha a törökök megeszik, én is meg tudom enni. A szakács egy dobozból valami vagdalékot szórt a plattnira, ezt sóval, borssal, köménnyel, zöldfűszerrel és csípős paprikával ízesítette, egy lapátkával jól összekeverte, majd felkente egy elfelezett veknire. Szenzációs volt. A finnyásak pedig mondjanak amit akarnak.

Aksuról faluként írnak ugyan, de mindig várost emlegetnek, ha szóbakerül. Én is városnak láttam, mert modern, tiszta, soküzletes település, és ami a legfontosabb: ugródeszka Pergébe. Azonkívül a finom kokorec miatt is megérdemli a dicséretet.

Perge felé menet betértem egy kerámiaüzletbe nézelődni. A németül kiválóan beszélő tulajdonos szívesen mutogatta a szebbnél szebb tányérokat, kancsókat, csészéket. Azt se tudtam, merre nézzek, mert minden teremben más és más stílus volt kiállítva. A különböző tartományok kerámiái művészi egyvelegben pompáztak. Ezek a törökök igencsak értik a munkájukat, nem csak a porcelánnemű volt szép, de az agyagmunkák is szívet-szemet gyönyörködtetőek. A korondiak bizonyára szívesen forgolódtak volna itt, már csak a tanulás kedvéért is. Nézelődés után teázás következett, és lassan kiderült, a tulajdonos miért beszéli ilyen jól a német nyelvet: Erzurumban tanult germanisztikát. Kedvenc beszédtémáim - Rákóczi, Rodostó, a közös szókészlet és történelem - mellett a németországi törökök is szóbakerültek. Vendéglátóm nehezményezte, hogy a német állam és maguk a németek egyre jobban utálják a törököket és szeretnének tőlük megszabadulni. Bezzeg, amikor Németországot újjá kellett építeni, akkor jók voltak. Most meg már nem kellenek... Pedig ezeket a második-harmadik generációs törököket már nehéz lenne visszakergetni Törökországba, mert gyökereiket vesztették és Németországban születtek, ott nevelkedtek fel. Sok esetben pedig szebben beszélnek németül mint maguk a németek... A németországi török kolónia problémáiról átváltottunk a tulipánokra, mondván, hogy a tulipán nekünk is nemzeti virágunk. Vendéglátómtól hallottam, hogy bármennyire is büszkélkedjenek a hollandok a világ előtt a tulipánjaikkal, fennen hangoztatva, hogy Hollandia a tulipán országa, e virág igazi hazája Törökország. A régi írások több mint 1500 féle tulipánról tudósítanak, köztük szerepel a fekete tulipán is, amiről ma mindenki úgy tudja, hogy a hollandusok találmánya. Az az igazság, hogy 1563-ban Busbeck báró egyszerűen ellopta a tulipánhagymákat, innen a hollandok dicsősége... Ekként beszélgettem a kereskedővel, majd továbbmentem Pergébe. Útközben rengeteg narancs- és citromfát láttam, továbbá sok kaktuszt.

Aksutól nem kellett sokáig gyalogolnom, alig 2 km után feltűntek Perge romjai. Az első ismeretséget a stadionnal kötöttem, a hírek szerint ez a legjobb állapotban fennmaradt római kori stadion egész Antalyában. Időszámításunk II. századában építették és egyszerre 12.000 néző élvezhette benne a gladiátorjátékokat, sportrendezvényeket és egyéb műsorokat. Magát a várost a trójai háborúból megtérő görög seregek alapították i. e. 1000 körül. Perge görög kapujáról, oszlopos utcáiról, színházáról és fürdőiről híres a turisták között.

A stadionba nem kellett belépőt fizetni, se a mellette található szabadtéri múzeumba, ahol a városban talált díszesebb faragott kövek, oszlopmaradványok és emlékműtöredékek voltak kiállítva. A városba viszont csak a jegyszedő kapuján át lehetett bejutni, fejenként 10 líra lepengetése után. Rengeteg turista tolongott mindenfelé, s hiába lengettem a kapus orra előtt az igazolványomat, nem volt ideje rámfigyelni, nem is engedett be. A 10 lírát viszont sokalltam. No nem baj! Igaz, hogy amíg a kerítések elfogytak, volt mit gyalogolnom, de szerencsére rátaláltam a város mögött arra a helyre, ahol a hívatlan vendégek szoktak bejárni. A többi látogatótól eltérően én a bozóton és a nádason keresztül törtem utat magamnak és hatoltam be a városba, amúgy eredeti módon, a hátsó bejáraton. Annyi volt a látnivaló, hogy azt se tudtam mit nézzek. Csak óvatosan fényképeztem, s kifelé ismét a nádason lopóztam vissza.

Aksuból gyalog távoztam, mert egyszerűen képtelenség volt stoppolni. Az autók végeláthatatlan sorban özönlöttek egymás után, Antalya valósággal ontotta a kocsisorokat magából. Ezen a vidéken egyre több a pálmafa. Az egyik vendéglő előtt megpillantottam egy vendégcsalogatónak kiállított, hatalmas vasalt fakereket. Az biztos, hogy egy ilyen kerékkel ellátott járművel nem vágtattak lóhalálában, hanem csak úgy kényelmesen nyikorogva közlekedtek. Közben állandóan kenték a tengelyt zsírral, hogy ne füstölögjön.

Az úton találtam egy nagy halom kekszet, egészen frissen ömölhetett ki, mert a hangya elvtársak még nem fedezték fel. Ellenben én nemcsak felfedeztem, hanem jó étvággyal meg is ettem.

Sok gyaloglás után megérkeztem Bozdag falu dolmusállomására. A szemközti benzinkútnál aludttejet vásároltam és elkezdtem érdeklődni, merre lehet Macarköy. Valahol itt kell lennie a környéken, Antalya után. De sajnos, senki se hallott Macarköyről. Az 1923 utáni a településnév cserék miatt meglehet, Magyarfalut ma már másként hívják. Egy törpe az egyik dolmusállomáson azt tanácsolta, menjek előre a főúton és az útkereszteződésénél kérdezősködjek. A tanácsot elfogadtam, de mire a kereszteződéshez értem, a jelzőlámpák már a sötétben villogtak... Lám csak, újra megszegtem a fogadalmamat, pedig már számtalanszor elhatároztam, hogy sötétedés előtt letáborozom vagy szállást kerítek magamnak.

Az útkereszteződésnél csak egy dolmusra várakozó rongyos munkással találkoztam, aki kérdésemre, tudja-e, hol van Macarköy, azt válaszolta, hogy ő épp odavaló. És a falu itt van pár kilométerre, de ma már nem Macarköynek, hanem Gebiznek nevezik... A munkásnak úgy megörvendtem, hogy örömömben majd hogy a nyakába ugortam. Nagy későre megjött a dolmus, és késő este bevonultam az annyit hajkurászott Macarköybe.

Az első látnivaló a falu központjában felállított székelykapu volt, a dolmus épp előtte állt meg. Nem valami nagy kapu, de a célnak megfelel. Tulipánjai, napkorongjai és feliratai büszkén hirdetik a török-magyar barátságot és testvériséget Macarköy és Csíkszentdomokos között. Szeretettel simogattam meg s lekezeltem vele, mint ahogy a földivel szokás. Miután kigyönyörködtembenne magam, betértem az egyik teázóba, ahol alig ejtettem ki a számon a magyar szót, máris tódultak felém az emberek. Nagy barátkozásokba kezdtünk és egymást érték a teameghívások. Az emberek nagyon kedvesen fogadtak, egymással versenyezve vették elő személyi igazolványaikat, büszkén mutogatva a bejegyzést, hogy MACAR. Ez persze, nem a nemzetiségüket jelöli, csupán a települést, mert régebb ezt a területet márdzsárnak hívták, a régi típusú igazolványokban még így szerepel. A lakosok magyar leszármazottaknak tekintik magukat és szeretik a magyarokat. Közben valaki telefonált a muhtárnak, a községi elöljárónak, aki nem sokat teketóriázott, gyorsan autóba pattant és lejött Karapinarból. Ez lenne tehát az a Karapinar, amit én rossz helyen kerestem!

Megtudtam továbbá, hogy Macarköy-Gebizt négy telep alkotja, ezek Atatürk, Karapinar, Yunuslar és Kahyalar. A muhtár szerint az az elképzelés, hogy a falut egykori magyar hadifoglyok vagy letelepített rabszolgák alapították, nem is olyan alaptalan. A macarköyi verzió szerint az egykori lakosok valahonnan Magyarország területéről, egy azóta már elpusztult Gebző vagy Gebze nevű faluból érkeztek Isztambulba. A mai Gebze környékén telepítették le őket, ez a név őrzi a magyarországi falu nevét, amit kis utánajárással fel lehetne kutatni, ha az ember megvizsgálná a pápai tizedjegyzékeket. Később az iszlámra tért lakosok összerúgták a port a szomszéd falu cserkesz lakosságával, és kénytelenek voltak elvándorolni. Így kerültek a mai Magyarfaluba, ahol letelepedtek és régi szállásaik után előbb a Gebze, majd a Gebiz nevet adták új otthonuknak.

Nemsokára odajött egy angolul is tudó török férfi, aki Yilmaz Büyükgebizként (Nagygebiz) mutatkozott be. Tudott egy keveset magyarul is, s mint mondta, ő szokta kalauzolni a Gebizbe érkező kutatókedvű magyarokat. Magyar nyelvtudása kissé döcögős volt ugyan, de megértettem, amit mondott, és ennek szerfelett örült. Yilmaz meghívott az otthonába, legyek a vendége. A háza nem volt messze a falu főterétől. Lepakolászás után szóba került Rákóczi fejedelem, Rodostó, Macarköy története, a közös rokonság és az ismerős szavak. Új barátom bekapcsolta a tévékészüléket és a Duna tévé adása egyből otthonossá varázsolta a kis török ház szobáját. Ezután megnéztem Yilmaz magyar leveleit, kutatók, barátok és a törökség iránt érdeklődő tudós emberek írásait, akik kitűnően bírták a török nyelvet.

Vendéglátóm a beszélgetés hevében megfeledkezett a vacsoráról, de aztán észbekapott és asztalt terített nekem, a földre. Volt karagöz fasulyéből készített fuszulykás étel, aludttej, fehérkenyér, üzüm pekmesi névre hallgató fekete mártogatós, kirmiz biber, azaz pirospaprika-étel, friss zöldség, sajt és keske. Ez utóbbi egy kásaétel volt, amit kölesből főztek. Yilmaz szerint ősi étel ez, a yürük törzs kedvenc eledele. A pusztázó időkben, de még a középkorban is, a magyarok szívesen ettek ilyen kásaszerű ételeket. Hajdinából, pohánkából, kölesből, búzából, árpából és zabból főzték, és inkább reggelire fogyasztották.

Az étkezés befejeztével kimentem a konyhába vizet inni és itt ért a második meglepetés, ugyanis a falra egy, a miénkkel szinte teljesen egyező tálas volt felszerelve. Bárhogy is néztem, ezt a tálast egészen biztos, hogy nem a hódoltság korában tanultuk egymástól, hanem valamikor jóval azelőtt. Yilmaz házában találtam egy lekvárfőző fakanalat is, erről érdekes módon az jutott eszembe, hogy mi is pont ilyen fakanállal szoktuk kavargatni a lekvárt.

A vacsora után lemostam az út porát, majd nyugovóra tértünk, amúgy törö-kösen a földre vetett ágyakban. Yilmaz még a fejét is betakarta valami fehér kendővel. Az asszonynép a másik szobában aludt.

(Folytatjuk)

Illusztráció: Víztároló Törökországban

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése