Tizennyolcadik nap - április 4, szerda
Insaniye - Döger - Seyitgazi - Eskisehir - Birencik - Sögut - Birencik
Egy idő után a hőséget sehogy sem bírtam elviselni, inkább kimentem az ajtó elé. Odakint nagyon hideg volt, de ha már választanom kell, akkor inkább jöjjön a hideg. Felvettem minden ruhámat, a fejemet is bedugtam a hálózsákba és vacogtam. Az alvásnak lőttek, mert minduntalan felriadtam. A lélegzetem még a hálózsákban is füstölt. Így fagyoskodtam, amíg megvirradt. Az állomásfőnök kijött elengedni a hajnali vonatot, és nagyon elcsodálkozott, ahogy engem a földön meglátott...
Insaniye falu nagyon messze volt, jó sokat kellett gyalogolnom, mire beértem. Az első háznál találkoztam egy szamárkancával és a csikójával. Megkínáltam őket cukorkával, a kanca megevett egy marékkal is, de a kicsi szégyenlős volt, nem mert egyet se elvenni, de láttam rajta, hogy kívánja. Ezért hagytam ott neki egy párat a földön. Reggel korán még senki se dugta ki a fejét a paplan alól, az egész faluban csak három éber embert találtam az egyik butik mellett, de kérdésemre mind a hárman különböző válaszokat adtak. A római romokról egyikük se hallott.
A falut már jócskán elhagytam, és még mindig nem tudtam, hová is megyek. A táblákon ismeretlen faluneveket láttam, jobbra és balra elkezdődtek a ke-resztutak, a térképen pedig sehogy sem tudtam eligazodni. Sok ide-oda mászkálás után rábukkantam a vasúti sínekre, és elhatároztam, azokat követem. Tudtam, hogy a sínek Küthayaba vezetnek. Ha pedig követem a sínpárt, végül csak ráakadok egy nagyobb falura, vagy lehet, még várost is érek. A térképen 3 római telep volt feltüntetve, de bármennyire is kerestem, egyre se bírtam rábukkanni. A vasúti töltésről nagyon sok cikázó földutat láttam rendkívül gyér forgalommal, néhol tanyák vagy falvak is megvillantak. Amikor a vasút megközelítette az egyik ilyen földutat, átpártoltam rá és eljutottam rajta Döger faluba. Valaha forgalmas hely lehetett ez a Döger, mert egy régi-régi karavánszerájra és egy még régebbi temetőre bukkantam. A karavánszeráj be volt zárva, a hihetetlenül gazos és elhanyagolt temetőbe viszont bemehettem. Tele volt eldobált lókoponyákkal, ezek állítólag távol tartják gonoszt, de nem csak azt, hanem egyben a temetőgondnokot is, mert úgy láttam, itt senki se törődik a temetőkkel, legkevésbé a halottakkal. A sírköveken sok arab írásjelet találtam, köztük rovásírásra emlékeztető jelek is meghúzódtak.
A szeráj körül sok római vagy bizánci követ, szobrot, oszlopmaradványt láttam, még egy keresztény kőkeresztelőmedence is hányódott arrafelé. Ezek szerint valahol mégiscsak itt kell lenniük a római városoknak. A sok gyaloglástól a lábam ismét megfájdult. A lábujjaimon levő víz- és vérhólyagok nem akarnak engedni a 48-ból.
A falut elhagyva rettentő kopár vidékre érkeztem. Keresztutak és táblák teljesen használhatatlanok számomra. A térképem is. Egy település sincs meg az enyémen, bármelyik irányba mehetek. Egyszer csak valahonnan előbukkant egy Dacia és elvitt az egyik keresztúthoz, kevéssel ezután meg egy homokrakodó segített ki. A rakodókanalában nagyon élvezetes volt utazni, leszámítva a szelet és hogy a fenekem majd odafagyott a vashoz. Amióta elváltam a kamionosoktól, cukorkán kívül nem ettem semmit, még vizet se ittam, mert nem bukkantam csapra.
Nagyon elhagyatott vidéken mentem keresztül, nagyon sok erre az út, de senki se jár rajta. Egy olyan tóhoz is elértem, ami fel se volt tüntetve a térképen. Mellette kísérleti telep volt sorompóval és drótkerítéssel. Ahogy elkanyarodtam mellette, a telepről kifordult egy Dacia és felvett. Kirka faluba tartott, innen már lehet stoppot kapni, járnak az autók. Kirkába érve a vezető társa hazafutott és hozott nekem almát, kekszet és mogyorót. Nemsokára megfordult a szerencsém, egy tejes autó elvitt egészen Seyitgaziba. Félúton láttam egy táblát, várat és rommezőt jelölt, ám későn kaptam észbe és csak a tejgyár előtt gondoltam arra, hogy jó lenne megnézni. Hát akkor gyerünk vissza! Seyitgaziból egy öreg motorbicikli hátsó ülésén tettem meg az utat, a táblánál pedig csalódással vettem tudomásul, hogy ennél a letérőtől több mint 40 kilométert kell visszamennem a lakatlan pusztaságba. Tehát kezdődne minden elölről? Akkor inkább ne. Lássuk, mit kínál ehelyett Seyitgazi.
A faluba egy furcsa purcogtató vitt vissza, amely utánfutó, szekér és kaszagépmotor keverékeként forradalmasította a közlekedést. Rettentően hangos volt, a vezetővel még ordítva se tudtam értekezni. Nem volt motorházteteje, se kabinja, de úgy látszott erre itt nem volt szükség. Elvégre eső csak ritkán esik.
Seyitgazi olyan volt, mintha egy régi westenfilmbe csöppentünk volna: fújt a szél, szállt a por, nyikorogtak az ajtók, a kihalt utcákon csak nagy ritkán futott át valaki. A főtéren rábukkantam egy vendéglőre, itt babot ettem rizzsel. A piláf 1 dollárba került. A hozzá fogyasztott víz és kenyér ingyen volt.
Seyitgazi a Seyid Battal Ghazi mecsetről, a vallási iskoláról és az itt eltemetett emberek sírjairól nevezetes. A régi bizánci várat a XIII. században a szeldzsukok átépítették, később az oszmánok is bővítettek és javítottak rajta. Az iskola udvarán rengeteg faragott követ, szobrot, oszlopot, sírkövet láttam, ezek szép sorjába voltak rakva, ezen kívül sok római oszlopot és faragott követ beépítettek a falakba. A zöld lepellel letakart síremlékek megszemlélése után bejártam a konyhát, a jégtárolót, az elmélkedő bűnbánó cellákat, a tanulószobákat és az ebédlőt. A vallási iskola nagyon jó állapotban maradt fenn, sok termet, szobát ma is használtak, azt már nem tudom, milyen célra, de láttam tudós öregembereket ténferegni az udvaron. Belépő nem volt, látogató is alig. Csak a helybéliek szoktak idejárni, főleg nők, akik gyermekáldásért imádkoznak.
Seyitgaziból gyalogosan vágtam neki az eskisehiri (régi város) útnak. Egy Veli nevű öreg ankarai férfi vett fel (a neve jámbort jelent), aki azzal kezdte az ismerkedést, hogy egy Pepsit és egy zacskó mogyorót nyomott a kezembe. Pártfogóm neve megfelelt a jellemének, mert nagyon csendes, szelíd, megfontolt volt. Amikor elérkezett az imádkozás ideje, a volánt elengedve imádkozott, közben robogtunk százzal. A hideg kirázott, ennek a férfinek mekkora a hite, ha az imádkozás kedvéért el meri engedni a kormányt. Eskisehir unalmas városnak bizonyult, semmi érdekeset nem láttam, azaz hogy mégis: az egyik mellékutcában egész sor gépíró kopogtatott öreg írógépeken. Az emberek mindenféle aktákkal a kezükben vártak a sorukra, senki sem tülekedett, nem veszekedett a másikkal az elsőbbségért. Vettem egy kebabot 1 líráért, majd elmentem a vonatállomásra.
Igen változatos társaság várakozott a szerelvényre, nagy csomagos, színes ruhájú parasztok, hivatalnokok, munkások, diákok és az elmaradhatatlan fegyveresek. A jegy Birencik-ig nagyon olcsó volt, azt hiszem, ha legközelebb Törökorsztágba jövök, csak vonattal fogok utazni, egyik végállomástól a másikig. Birencikben kiszálltam és félórás gyaloglás után rábukkantam a táblára, amely a Sögut felé tartó utat mutatta. Nagy nehezen csak megkerült az elveszettnek tűnt Sögut, amit lenn, délen kerestem. Egy Sögutba tartó Daciát is sikerült leintenem. Erdős hegyvidéken robogtunk keresztül, szerpentineken kapaszkodtunk fel, és elhagyatott tájakon száguldoztunk. Csak hatalmas gyártelepeket láttam, egyebet semmit. A városba estefelé érkeztem meg, a Dacia vezetője a keresett emlékműig hozott. Hihetetlen! Eddig erdőn-mezőn, városvégen kerestem, most meg tessék, tálcán kínálják.
Sögut (ejtsd Söüt) nem tartozik kifejezetten turistáknak szánt látványosságok közé, de fontos színhely, mert a törökök innen indultak el 400 sátoralja néppel meghódítani a világot. Ennek az eseménynek kívántak emléket állítani a domborművekkel. Kicsiben rajta vannak a göktürkök, az ujgurok, a hunok, az avarok, a nagy hadvezérek és államalapítók. Kifejezetten Atilla szobor nincs itt ebben az emlékparkban, de helyette kárpótolt a többi.
Lassan besötétedett és én megint szállás nélkül maradtam. Arravaló hotel, lakatlan ház vagy építkezés híján próbáltam a bokorban aludni, de éjjel nagyon hideg lett. Muszáj volt járkálnom, hogy ne vacogjon a fogam. De a mozgás nem segített, annyira összefagytam, már nem is akartam kivárni a reggelt, hogy megnézzem a türbét vagy a temetőt. Lassan belefáradtam a vacogásba, a rendes étkezés helyetti cukorkaevésbe és az állandó szálláskeresésbe. Elhatároztam, hogy inkább visszamegyek Birencikbe. Csak amikor elhagytam Sögut utolsó villanyfáját, döbbentem rá, hogy ennél nagyobb ostobaságot el sem követhettem volna. Az erdők, hegyek között kanyargó 25 kilométeres utat teljes vaksötétben 7 óra alatt jártam meg. Ez idő alatt számos fájdalom ért utól, a sarkam kirepedt, a lábujjaim víz- és vérhólyagjai kiújultak, a vállam és a hátam fájt, éhes és szomjas voltam, ráadásul nagyon fáztam a szél miatt. Kutyákkal találkoztam az erdőben, szerencsére nem haraptak meg, csak kerülgettek és üvöltöttek. Birencik fényei sokszor feltűntek a látóhatáron, már-már úgy tűnt, hogy ez az utolsó kanyarodó, de aztán nem így volt. A hegyek, erdők, kanyarodók és szerpentinek elölről kezdődtek. A hátizsákomból a könyveken kívül mindent kidobtam, még a gyógyszeres dobozt is, de ez nem segített. Egyre nehezebb lett. Nem értettem mitől. Vagy talán az utazás kiszívta a maradék erőmet?
Amikor aztán tényleg előttem voltak Birencik első villanyfái örömömben rikkantani szerettem volna. A vasútállomáson jegyet váltottam Isztambulig és a váróterem padján próbáltam aludni reggelig. Az állomásfőnök és a jegyiroda alkalmazottja felváltva költögettek, nehogy elaludjam a vonatomat. Amikor befutott az isztambuli gyors, még a csomagomat is feladták. Pompeiopolis környékén nevettem, hogy létezik Mezitli nevű város, mert most tényleg „mezitli" lettem magam is, az utolsó zoknim darabokra szakadt, a bakancsom meg kívül-belül olyan lyukas, hogy ha nem lenne büdös, szűrőnek is beválna.
Azt hiszem, e tizennyolc nap alatt teljesen kikészültem testileg-lelkileg, no és pénzileg is, de vigaszt nyújt az a tudat, hogy ilyen kevés pénzből egyáltalán idáig eljutottam. Megérte eljönni, mert az utazás alatt csak gazdagodtam és sikerült ismét felfedeznem egy szeletet Törökországból. A vendégszerető török nép csak dicséretet és elismerést érdemel, mert utazásaim közben csupa jó érzéseket, élményeket és benyomásokat szereztem, ezért úgy vélem, hogy a törökök között töltött időre mindig boldogan fogok visszaemlékezni. A türk ve macar arkadas-türk ve macar kardes (török és magyar barát-török és magyar testvér) ma már szólásmondás Törökországban, de nem csak amolyan turistacsalogató szlogen, hanem fontos dolog, amit az emberek komolyan is vesznek.
Bízom benne, hogy egyszer majd nálunk is divatba jön ez a szólás, és ugyanolyan szeretettel, barátsággal fogják fogadni a hozzánk látogató törököket, mint ahogyan ők viszonyulnak hozzánk, magyarokhoz.
(Vége)
Illusztráció: A dögeri temető síremlékei
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése