A havasok legborzasztóbb természeti tüneményei közé tartoznak a hófergetegek. Ezek rendkivüli ereje - s gyorsaságából és a hótömeg roppantságáról, mit a zivatar felragad, hogy vele az imént még látott utakat nehány percz alatt tökéletesen eltakarja, - csak annak lehet némi fogalma, ki az elemek vad erőnyilvánulásait a hegyeken, már más módon tapasztalta. A havasi hófergeteg éppen oly romboló, éppen oly borzalmas légtünemény, mint a forró földöv alatt a halált lehelő, rettegett samum. Valamint e pusztai szél megszámlálhatlan milliárdnyi forró homokszemet ragad fel a légbe, s dühöngve nyargal be vele nehány percz alatt mérföldeket, itt mély gödröket ásva utjában, odább házmagasságu halmokat rakva pillanat alatt: ugy boritja el a léget beláthatlan területen a hófergeteg, sürü, mindent elsötétitő fellegeivel a finom hójegeczeknek, melyek mindent át meg áthatnak, mindenbe befuródnak, s a légkörrel tökéletesen egygyéolvadt tömeget látszanak képezni. (...)
A havasi vagy hegyi hó sokkal finomabb, lisztszerübb, vagy sajátlag finom homokhoz hasonló, szárazabb és azért önálló mozgékonysága is nagyobb, mint a közönséges hóé, s alkatrészeinek rendkivüli finomsága okozza nagy szárazságát, mely egyik megkülönböztető sajátsága.
Ezen anyaggal üzi vad játékát a szél az 5000 lábat meghaladó hegyek ormain és szorosaiban; e finom jégporból hirtelen nehány százezer köbölnyit ragad fel a levegőbe, s átengedi azt az ott uralkodó széliránynak, honnan aztán a legsürübb havazás alakjában, vagy mint csillámló jégtű-eső hull ismét vissza.
"A Montblanc pipázik," szokták mondani a chamouny-i völgylakók, midőn Európa a legmagasb hegyének hóformáról e finom hópor, mint sürü gőz, tiszta, derült napokon fölemelkedik, s lassan tovahuzódik. - Vagy a régi jégcsúcsokat seprő szél, hirtelen fölkarol valamely utjában álló roppant hótömeget, s vele pillanat alatt betemeti a hegynyilásokat, s átjárati pontokat, oly hólepeket és keresztgátakat épitve nehány percz alatt, melyek száz meg száz embernek egész napi munkát adnának. - Minden bősz légharczok nem egyebek, mint a sajátképeni hófergetegek. Jaj a szegény utasnak, kit egy erős „tormenta" - igy nevezik Tessinben a hófergeteget - uton kap; de kétszeresen jaj neki, ha a zordon időjárást még meg nem szokta, ha történetesen melegebb éghajlatt szülöttje, ki az elemek dühének rettenthetlen bátorságot, s aczéllá kényelmedett izmokat ellenszegezni nem tud. Halálfia ő, hacsak csoda által nem menekszik. Már ezerek estek áldozatul e havasi szörnyetegnek, ha a készülő fergeteg előjeleit nem ismerve, vagy tapasztalt emberek intéseire nem hajtva utnak eredtek. Mert tapasztalás szerint e zivatarok a havasok azon szorosain dühöngnek leginkább, melyek átjárásul s utakul szolgálnak, még pedig ha északi szél fú, a déli lejtőn, s ha a déli szél fú, az északin nagyobb a veszély. Elhirhedettek e tekintetben a nagy Sz.-Bernát Wallisban, a Gotthard Uri kantonban, a Bernandin- és a Panix-ut Graubündtenben. Ez utóbbin az orosz hadak egy nagy része Suwarow alatt, az 1799. oktoberi visszavonulás alkalmával martaléka lett a hófergetegnek.
A havasi lakosok jól ismerik a jeleket, melyek e hivatlan vendég közeledtét hirdetik. A láthatárnak különben bágyadt, bizonytalan szürkés-fehér szine, melytől a hegy hóburokját alig lehet megkülönböztetni, határozottabb, sürübb, teljesebb lesz; a távol hegyek körvonalai, melyeknek kopár sziklái különben tisztán kivehetők, először csak gyengén, utóbb mind jobban elhomályosodnak, s mintegy fátyolba burkolva evégre egészen eltünnek. A levegő nyugodt, szerfölött hideg, amaz üditő s edző frisseség nélkül, mely derült januári napokban a sikföldön érezhető; - az egész légkör száraz, metsző és fagyasztó. Ehhez járul a leirhatlan nyomasztó csend, mely az élettelen pusztaságon, köröskörül elterül. A zergék virgoncz nyája, mely nyáron ez ormokat megélénkiti, most mélyen fekvő erdőkben lakik. A morga mereven aluszsza téli álmát üregeiben; s még a hegyi csóka is, mely különben a megmászhatlan gránitcsucsok körül zajongva szokott repkedni, sziklahasadékokba rakott fészkébe vonta magát; száraz lomb nem csereg az ágakon, mert itt a fa nem tenyészik, s a havasi rózsabokor mélyen alszik a hó alatt...Egyedüli hang, a mit az utas hall, saját lélekzése, s a hónak léptei alatti csikorgása.
Midőn a zivatar közeledik, sűrű szürke felhők takarják el a közelelvő hegycsucsokat is, s oly erővel nehezednek azokra, mintha örökké ott akarnának maradni. Ilyenkor még mindig van idő, a menedékházakba az ugynevezett canonierákba, vagy a vendégszerető hospitiumokba menekülni a veszély elől, föltéve, ha az utas nincs nagyon távol ilyenektől. a közben mindig sötétebb lesz. Hirtelen erős, metsző szélroham ijeszti meg a mindjobban siető, félig kimerült vándort, mely egy csomó felkapott havat szór szeme közé; - azután ismét az előbi csend s nyugalom áll be. Ez még nehányszor ismétlődik, csakhogy mindig rövidebb időközökkel. Most már kell, hogy az ember leggyorsabban meneküljön. Mert most egy sajtáságos, ijesztő hang támad a sziklaüregek és hasadékokban, először csak halkan, mely erős sohaj vagy nyögéshez hasonlit, s rá nyöszörgő felelet következik az átellenes oldalon; később a hang erősbül, közelebb jő, s gyorsan tovább szállva a hegyek közt ismét elenyészik. Ugy tetszik, mintha távolról oda fútt segély- és jajkiáltásokat hallana az ember. E panaszos hangok most egy harmadik, majd meg egy negyedik helyről törnek elő, oly siralmasan, oly idegrázó s félelemgerjesztő modorban, mint midőn komor őszi estéken a szél az ajtók és ablakok hasadékain dudol keresztül. A ló, mely a szán elé van fogva, erősebben üti patkóit a csúszós hóba, gyorsaban és a haragosan lélekzik, - ösztöne sejteti vele a közelgő veszélyt; nógatás nékül fesziti meg minden erejét, hogy gyorsabban mehessen. Az egyhangu nyöszörgéshez most egy mély alaphang csatlakozik, közbe mind több hang vegyül, a hangzavar mind erősebbé válik, s a robaj min vadabbul, mind hatalmasabban zúg keresztül a légen. Még nehány pillanat, s a hófelhők is kirázzák magukból tartalmukat, a lehulló finom, tűhegyes jégparányok a test fedetlen részeit a legfájdalmasabban érintvén. A csaknem teljesen kimerült utas háttal fordul azon tájék felé, honnan a zivatar legdühösebben tör elé; - de mit használ ez? Forgószél keletkezik, mely a már már elkábult utast elől hátul ostromolja finom jégnyilacskáival. Mitsem lát maga körül, majd kezével, majd karjával vagy kendővel takargatja szemét és arczát, mely a jégparányok égető szurásától dagadni kezd; lélekzeni sem bir, mert a jéggel telt lég emésztő méregkint árasztja el a légzés műszerveit. A zivatar egész rettenetességében kitört s ádáz rohammal ostromol mindent, a mi utjában áll. Süvölt, ordit, bömböl az orkán a sziklák közt, mintha a légkör dühöngő őrültségbe esett volna, mint ha az utolsó itélet közelednék. És e borzasztó elemi harczok közepett az ember, a földgömb ura, a ki azzal áltatja magát, hogy az elemeket akaratának alávetette, - mint szegény, tehetetlen, elhagyott teremtmény, ily hózivatarral szemben bizonyos martaléka a ha lálnak, ha lélekjelenlétét elveszti, ha utolsó ereje elhagyja.
Ha e borzasztó elemi tusában időnkint rövid szünet áll is be, s a vészlepte utas nehány pillanatra szemét fölnyithatja, - a követendő utnak semmi nyomát sem látja többé. A mily mélyen - térdig - ő áll a fris, vagy a hegyekről összefútt hóban; épen oly mélyen, sőt helyenkint még mélyebben van az ut előtte betemetve. Azért a völgylakók, elővigyázatból, midőn a tél közeledik, oly helyeken, a melyek átjáratokul szolgálnak, az ut egész hosszában 20–30 láb magas póznákat állitanak fel a sziklák közé, hogy ha a hó az utat betemeti, ezek jelöljék ki annak irányát. Erősebb telekben megtörtént, hogy még ezen póznák is egészen eltüntek a mindenfelől összefutt hófuvatag alatt. Mert az alpesi regióban, vagy is 5500–7000 lábnyi átalános magasságban a tengerszine fölött, sokkal nagyobb mennyiségü hó esik, mint sikságon, a hol emellett a hullott hó, a folytonos időváltozás következtében egy télen többször is elolvad, a mi a hegyen nem történik.
Fáradtság, álmosság, kimerültség, az eszmélet lassankinti eltünése s végre a test megmerevedése képezik a halál fokozatos pályaszakait. Minden év megkivánja áldozatait. E nemü gyászos események emléke hagyományszerüleg él a nap ajkán, mely ily hegyi átjáratok közelében lakik. A sok közől csak két esetet emlitünk meg.
1817-ben öt hannoverai, lovakat szállitván Lombardiába, épen hazafelé vette utját. Mindnyájan erős, egészséges emberek voltak, kik már otthon nem egyszer szerencsésen küzdöttek elemi viszontagságokkal. Bernardino faluban 1 1/4 órányi távolban a hasonnevü hegyi uttól Graubünen kantonban, a hova visszafelé utjokban betértek, a lakosok jóakarólag intették őket, hogy ne folytassák utjokat, mert, mondják, hófergeteg van készülőben s ilyenkor az átmenet a hegyen életveszéllyel jár. Ők azonban, erős veltlini bortól feltüzelve, s ritka testi erejökben bizva, a jóakaró tanács daczára utnak indultak. Akkoriban a műut e hegyen még nem volt elkészülve, s amaz erős, kőből épült hegyi ház, mely jelenleg a kis Moësola-tóra épitett Viktor-Emánuel-hid fölött áll s az elemek dühével daczol, még szintén nem létezett. Bernardino falu Hinterrheintól a Rheinwald völgyben 3 1/2 órányira van, mely utnak megtételére ekkor, a nagy hó miatt, legalább 5 óra volt szükséges. Egy hinterrheini lakos, a ki szintén roszalta a hannoveraiak merész szándokát, miután látta, hogy ezek minden ellenvetés daczára utnak erednek, hozzájok csatlakozott, hogy legalább kalauzok legyen. A fergeteg egész erejéből épen akkor tört ki, midőn az utasok az átjárat legmagasabb pontjára értek. Eleinte könnyelmüen enyelegve, utóbb egész erejöket összeszedve, végre kétségbeesve küzdöttek a tulhatalmas ellenség ellen, - de sikeretlen. Habár a derék rheinwaldi minden lehetőt elkövetett a szerencsétlen hannoveraiak megmentésére, mindamellett egyik a másik után hullott, sorsán teljes eszmélettel megnyugodva, a halál fagyos karjaiba. Az áldozatrakész hegyi lakos sokáig erősködött, legalább az utolsót megmenteni; de csakhamar belátta, hogy végre maga is elvész, ha eddigi sikeretlen kisérleteivel föl nem hagy, s erejének végmaradványát saját megmentésére nem forditja. Ő ugyan életben jutott vissza falujába, de keze, lába tökéletesen el volt fagyva; keze és lába ujjait le kellett vágni. Ez lett szegénynek jutalma emberbaráti tetteért.
Hasonló szomoru eset történt a Gotthard-uton 1848. évi april 9. és 10. közti éjjel. Az olasz posta, melynek a hegyen délután Andermattról Clerolo felé át kellett volna jőni, a roppant hó miatt tetemesen elkésett. Lovakkal és szánon teljes lehetlen volt utazni. Simen vitelnök (conducteur) tehát elhatározta, a postatáskát a levelekkel és málhákkal emberek által vitetni át a Gotthardon. Ezen emberek közt volt Regli János József kővágó is. A mint a karaván Urserent elhagyta, a zivatar kitört s roppant hófuvatokat alkotott; azonban a bátor utasok daczolhatni hittek a bősz fergeteggel s hősi elszánsággal törtek előre. A mint azonban az utnak két harmadrészét már megtették, a zivatar sokszorozott erővel tört ki, s az utat annyira betemette hófuvattal, hogy tökéletesen irányt vesztettek. A pokoli sötétség miatt egymást nem láthatták az emberek. A metsző szél ádáz dühvel korbácsolta őket; de ők még mindig csüggedten erélylyel daczoltak a veszélylyel, s igyekeztek, czéljukat elérni. Végre azonban, midőn már a hegyi ut tetejére értek, San Carlo vidékén az ugynevezett "vizlyuknál" (Valeggia), Regli kijelentette, hogy nem bir tovább menni. Társai, bár eléggé meg voltak terhelve, megkisértették, a szerencsétlent, a három lábnál magasabb süppedő hóban magukkal czipelni; azonban ők is csak hamar elveszték erejöket, s belátván helyzetük veszélyes voltát, meggyőződtek arról, hogy a halált ki nem kerülhetik, ha kimerült pajtásuk megmentési kisérletével fel nem hagynak, s őt hátra nem hagyják. Beburkolták tehát köpenyekbe és gyapjupokróczokba, azután egy sziklafal mögé vitték, mellé rakva minden terhöket, s igy megkönnyebbülve, gyorsan tovasiettek, hogy a hospitiumot mielőbb elérvén, hátrahagyott szerencsétlen társuknak onnan segélyt hozzanak. Csak tiz percznyire voltak már e mentő háztól, s mégi s csaknem másfél óra telt bele, mig odaértek. A ház igazgatója rögtön embereket küldött ki, ellátva lámpákkal és egyéb szükséges eszközökkel. Azonban már késő volt. Reigli, kit a hó, mire ráakadtak, egészen belepett, meg volt fagyva.
(1860. Korabeli helyesírással; eredeti illusztráció)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése