BORSODI L. LÁSZLÓ: Gibraltári naplólapok (2)

Üzlet Tangerben

A Gibraltártól való búcsút egyelőre tompítja tehát az új kontinensre való eljutás izgalma. A Szikláról váltott buszokkal jutunk el Tarifáig, ahonnan gyorskomppal, „fast ferry”-vel szeljük át a 14 mérföldet a Földközi-tengeren a marokkói Tangerig.

Marokkó, az Marokkó: a kompra való felszállás előtt útlevélvizsgálat, pecsételés. A kompút 35-40 percet tart, amelynek egy része azzal telik, hogy mindenkinek ki kell töltenie két-két űrlapot. Egyik arra jogosít fel, hogy Gibraltárból átmehetünk Tangerbe, a másikkal pedig Tangerből a spanyol fennhatóságú Ceutába. Gyanús, hogy a foglalkozáshoz – gibraltári házigazdánk tanácsára – mindenkinek azt kell beírnia: „tanár”. Mindössze ketten vagyunk tanárok, a csoport többsége pap. A kitöltött űrlap egyikét az útlevéllel együtt a kompon újra megnézik. A gyakori ellenőrzések jelzik: ez már nem Európa, nem az Európai Unió, sokkal inkább a kommunizmus utáni vám- és útlevélvizsgálatok idõszakára emlékeztető mozzanatok.

A „teacher”-t mindenkiről elhiszik, kivéve a szerzetesruhát viselő görög katolikus papról és püspökéről. A határőr áthúzza a „teacher”-t, helyette beírja: „priest”. Ez az elővigyázatosság a Franciaországtól 1956 óta független arab ország szigorúsága, ahol alkotmányos monarchia van, élén a királlyal és a miniszterelnökkel. A szigorúságnak azonban ez még csak a kezdete.

Kevésbé érdekes a komp pompás belseje, sokkal izgalmasabb számomra, ami kint látható: a nagyon erős szélben a jármű körül csapkodó tengervíz hűvössége, hullámzása és – ahogy közeledünk – az afrikai kontinensnek, illetve Tanger városának egyre határozottabban kirajzolódó kontúrjai. Egyszemélyes történelmi pillanat következik: Ázsia után (Törökország, 2002) Afrika földjére lépek. Most vagyok a legtávolabb otthonról: öröm, hála, vegyes érzések találkoznak és futnak szét, hogy majd újra egymásba bonyolódjanak, egymásra toluljanak bennem.

Hiába, hogy fél 8-kor indultunk Gibraltárból, és majdnem két órája úton vagyunk, Marokkóban csak 8 óra van. Az idő azonban nem állt meg: Gibraltárban már 10-et mutat az óra, Afrikában ugyanis két órával korábban vagyunk a közép-európai idõszámításhoz viszonyítva.

A parton öt nyelvet beszélő arab idegenvezetőnk, a vámépületben pedig újabb ellenőrzés vár ránk: csomagátvilágítás – Marokkó még szigorúbb arca. A helyiség tele van vámosokkal, civil és egyenruhás rendőrökkel, akik a monarchikus rend és az arab országban érvényes törvények értelmében rögtön lecsapnak a máriapócsi bazilita szerzetesre, s ez magyarázatot ad arra is, miért kellett a katolikus papoknak „teacher”-t írniuk a kompon az űrlapra. A szerzetes nem ruhája miatt tűnik fel a marokkói állami szerveknek, hanem azért, mert táskájában szentképeket találnak. A magyarországi bazilitát nem akarják beengedni az országba, mondván, hogy ezekkel a kereszténységet akarja terjeszteni az országban, ami Marokkóban, arab ország lévén, szigorúan tilos. Valószínű a kompon ilyen meggondolásból kellett tanárokká változniuk a civil ruhában levő egyháziaknak, legalábbis a kitöltött űrlapok szerint. A marokkói hatóság biztosra megy: a missziós szándéktól tartva, két civil ruhás rendőrt parancsol mellénk, akik egész tangeri tartózkodásunk idején kísérik a csoportot, vajon nem osztogat-e a szerzetes szentképeket az araboknak, nem missziós szándékkal érkeztünk-e az országba.

Tanger (amely nem a „tenger” magyar nyelvjárási változata) Észak-Marokkó közel 700000 lakosú városa. Az óváros, Kasba felé tartva a település és a régió viszontagságos történelme, gazdag kultúrája bontakozik ki. A Gibraltári-szoros nyugati bejáratánál, a Földközi-tenger és az Atlanti-óceán találkozásánál fekvő ókori berber és föníciai Tangert, Tangier-Tétouan tartomány fővárosát a karthágóiak alapították Kr. e. az 5. században, amelyben történelme során számos nép és civilizáció talált otthonra: a berberen és a föníciain kívül a görög, a római, az arab, a keresztény. Tanger – amely máig muszlimok, keresztények és zsidók multikulturális városa – olyan írókat vonzott magához, mint Paul Bowles, Jack Kerouac vagy Tennessee Williams, nem beszélve arról, hogy a Rolling Stones tagjai közül egyesek éltek Tangerben, mások pedig többször látogattak ide. Tanger az a város, ahol Cseh Tamás hasonlata megfordul. Itt nem Helén szeme kékje olyan titokzatos, mint Tangernél a tenger, hanem fordítva: a tenger kékje olyan rejtelmes, amely csak a Helén szemszínének mélységével mérhetõ, vagy azzal se.

A berber, római, arab, portugál, angol, spanyol és még ki tudja hányféle nép taposta ország és kontinens földjén járunk, amelynek szépsége, mássága az 1923-tól nemzetközi város-állam státusban levő, a 20. század második felében gyors ipari fejlődésnek indult Tanger Kasba nevű óvárosának arab világában mutatkozik meg, távol a 21. századi modern városrésztől. Az idegenvezető megkér, hogy a labirintusszerű sikátorokban ne maradjunk el egymástól. Az utcácskákban – amelyek szűkebbek, és jobban szorítnak, mint a gibraltáriak – egymáshoz közeli, egymással szembenézõ, legtöbb esetben csukott szemű ablakok, utcára nyíló ajtók. A régi városfalakon belül egy csapásra megváltozik a kinti, az európaival számos hasonlóságot mutató kép. A végigsuhanó arab nõk közül kevesen vannak kendő nélkül, a többségnek az orra és a szeme látszik, sokuknak csak a szeme. Fényképezni óvatosan lehet őket, mert ha észreveszik, hogy ők a célpont, elfordulnak.

Míg a nők vásárolnak, és hallgatagon suhannak végig az utcán, a férfiak dolgoznak, vagy éppen hangosan beszélgetnek. Legtöbbjük kereskedő, sokan műhelyt tartanak fenn. A kígyóként egymásba fonódó gyalogutak egyikében szabóműhely ajtaja ásít a járókelőkre. A tulajdonos varrógépe előtt ül, de mivel nincs varrnivalója (átmeneti?), szabadidejében ékszerekkel kereskedik: kezéről ezüst(ös) bizsuk lógnak. Kissé tovább cipészmûhely, fodrászat. Utóbbiban már modernebbek a székek és a gépek – a hazaiakra emlékeztetnek. A fodrászok – akik természetesen férfiak, és akiknek most szintén nincs munkájuk – az ajtóban cigarettára gyújtva várják, hogy jöjjön a vendég. Meg-megvillan egy-egy Pepsi-Fanta-Chips típusú üzlet is a turisták (elsősorban a turisták!) kedvéért, de leginkább a helyi világ jellegzetességeinek van tere: a zöldségüzletnek, az alkalmi piacnak, amely az utcákat pihentető kis téren található, a különböző jó illatú, európainak egzotikusnak tűnő fűszerkereskedésnek, a legyektől hemzsegő tojásos üzletnek vagy a nagy lepényeket árusító pék kuckójának. Merthogy az üzletek többsége kicsi bolthelyiség vagy kulipintyó, amelyeknek utcára néző ablakánál lehet vásárolni. Nem akárhogy: a vevőnek illik alkudnia a termékek árából.

Szorosan egymás nyomában haladunk, de gyakran elveszünk a helyiek tömegében. Itt minden arabosan színes: él, mozog, lüktet. Van, aki a szekerét húzza maga után, van, aki vásárolni indult, és van olyan turistákra ragadó mozgóárus, aki mindenképpen el szeretné adni portékáját. Miközben az utcai árusok és a bolti kereskedők kedvessége elsőre megkapónak, másodjára túlságosan vendégszeretőnek, harmadszorra már idegesítően nyomulósnak tűnik, azt tapasztalom, hogy akár vásárolok, akár nem, az árus, a tulajdonos megköszöni, hogy megálltam, betértem hozzá, szétnéztem, és elbeszélgettem vele. Mint az a szőnyeg-, edény- és ékszerüzlet tulajdonosa, aki meggyőz, hogy menjek fel – ezúttal nagy helyiségről lévén szó – az épület harmadik emeletére, és nézzem meg a szőnyegeit, de miután közlöm vele, hogy nem vásárolok, megköszöni, hogy időt szántam rá, lekísér a földszintre, egészen az üzlet ajtójáig. Még ha a nyereség reményében is történik mindez, mit kezdhet ezzel a kedvességgel és udvariassággal az Európából érkező, aki európaiságát most abban ismeri fel, hogy hűvös, személytelen, tartózkodó és gépiesen gyors világból jön, amelyben mást jelent a kedvesség és udvariasság fogalma? „Tangerien” fogas kérdés, még akkor is, ha egy csíki teszi fel magának, hazájától távol. A válasz vélhetően azokban a kulturális-vallási kódokban keresendő, amelyeknek megfejtéséhez nem elegendő egy nap, egy hónap, egy év, egy élet. Ha Allah kegyelméből az arab világról szóló történelmi, vallási és kulturális ismeretek elmélyítése bizonyos fokig segít is annak jobb megértésében, ha az arabok között töltött hosszabb idő hozzá is járulna ahhoz, hogy magamévá tegyek valamit világlátásukból és értékstruktúráikból, valószínû, minden erőfeszítésem ellenére sem áshatnék túl mélyre, hisz a születéssel kapott lélekritmus és a gyermekkortól kezdve folyamatosan sajáttá váló világtagolás nem tanulható.

Utcai hangulatkép Tangerből

Az ég felé terjeszkedő, szorosan egymás mellett álló házak és üzletek között található vendéglőben helyi ízek és színek, arab kiszolgálók, arab zene és zenészek. A négy férfi zenéjére a vonzó táncosnő különös lábtechnikával, has- és farmozgással bűvöli a mintás párnákkal és ágyterítőkkel díszített díványokon ülő idegeneket. Egyszercsak a termeken átlibegő nő felkér egy nem arab nőt táncolni. Táncukban hamar megmutatkozik a kulturális kódok különbözősége. Nem a lépések esetlegessége-esetlensége a megmosolyogni való, vagy nem az ehhez képest megnyilvánuló harmonikus mozgás a bámulatos, hanem a különbségek találkozásának pillanata, az egymás felé való fordulás exegi momentuma a szép, amelyben úgy tárul fel az azonosulási szándék, hogy mindkettő megmarad a maga különválóságában. Ez a másság a szép – (Ez a másság volt Esti Kornél élete.) –, és az éhségen túl az a kíváncsiság, amivel az egzotikus ízek felé fordulunk, amelyeknek leírásához csődöt mond a nyelv. Csak a mazsolaköretes csirkehús és a mézes bevonatra emlékeztető keksz vergődik át a résen, ahonnan az íz messze visz. Ha nem is madelaine-süteményként vezet, de mindenképp Tangerből kifelé árad. Névtelenül.

Kasbából távozóban egy alacsony és sötét híd alatt haladunk át, ahol az arab világ egzotikuma percekre a pokol tornácává változik: gondozóik felügyelete mellett elmebetegek jönnek szembe… Vajon õk hogyan látnak minket? Látnak-e egyáltalán, vagy nézésük nem válik látássá soha? Ha a Nagy Kéz megbicsaklásai ezek az emberek, akkor a világ, amelynek csodáit látom, a tudat tiszta pillanatainak kegyelme, amelynek tartósságát nem magamnak köszönhetem? Jó volna kiegyezni ebben, és bizonyosságra szert tenni, hogy a mondatvégi kérdőjelt felválthassa a pont végérvényessége! A hátborzongató viszonylagosságból és kiszolgáltatottságból azonban nincs felocsúdás, további képek peregnek. A szellemi nyomor látványát a nagy anyagi szegénység, a kéregető, éhes gyermekek arckifejezése, a megkínzott, megtört felnõttek tekintete tetézi, akik azért üzletelnek, kereskednek és fohászkodnak Allahhoz, hogy népes családjukat eltarthassák. A puszta létfenntartásért küzdõ marokkói hétköznapok világa mit sem tud a gibraltári jólétrõl, mégis gazdag és gazdagító, szédítő és szívszorító annak, aki közelről szemlélheti, azért, mert mindezt közelről szemlélheti. (Ez a közelről való szemlélés volt Esti élete.) Igaz ez akkor is, ha már csak a lélekben ring a kép, mint Tangernél a tenger, amely Helén szeme kékjét idézi, a titkot, amelyről lehet beszélni, de kimondani nem, mert akkor értelmét veszíti a titok, Helén, Tanger, én, Esti, a Nagy Kéz stb.

Tangeri sikátor / a szerző felvételei

Ez a kimondhatatlan visz ki Tanger és Marokkó arab világából, de nem Afrikából. Az autóbusz a marokkói-spanyol határ felé tart, ahol a marokkói illegális bevándorlók miatt: ismét rendőrök, határőrök, katonák, vaskertek, várakozás, útlevél-ellenőrzés, pecsét, le a járműről, gyalog át a határon („Espana”), újra fel, ezúttal egy másik, a marokkóinál tágasabb, kényelmesebb buszra. Irány Ceutába, Spanyolország autonóm tartományába, a 30 000-es lélekszámú város-államba, amelynek történelme legalább olyan izgalmas, mint Tangeré vagy Gibraltáré. A karthágóiak létesítettek először települést Abyla néven, majd (ide is) jöttek a rómaiak, akiket az 5. században vandálok igáztak le. A vandált vizigót, majd bizánci uralom követte, 710-ben pedig arab seregek, majd 740-ben berber törzsek foglalták el a várost. 1415-től Ceuta portugál fennhatóság alá került. VI. Alfonz portugál király 1668. január 1-jén Ceutával fizetett országa függetlenségéért Spanyolországnak. Ceuta – Marokkó 1956-os függetlenné válása mellett – azóta is a spanyoloké. Ennek a nagy múltú, olajkikötõjébõl, halpiacaiból és katonai létesítményeibõl élõ város-államnak az elöljárója fogad. Ha város és állam, akkor az elöljáró polgármester és miniszterelnök egy személyben, egy fiatal, 30-35 év közötti, gyermekarcú férfi, akinek az érkezése körül még nagyobb a felhajtás a díszes protokollteremben, mint ahogy azt a gibraltári fõminiszteri állófogadáson tapasztaltam, de ezen a komolyságon – a gibraltári hasonló magatartás után – már nincs semmi megmosolyogni való. Inkább az a kérdés foglalkoztat, milyen állam lenne Erdély, ki lenne a miniszterelnöke, de nyugalom, ez a gondolkodás autonómiája csupán.

A megoldásra váró kérdést elmesélem Afrika Nagyasszonyának is. A giccses barokk főoltár bizarrságához nem illő hűvös, személytelen templom patrónája nem érti, miről beszélek, hát a gondolkodás szabadságával maradok. Arra kér, a dolgot inkább beszéljem meg a Csíksomlyói Nagyasszonnyal, s hogy adjam át üdvözletét.

Ezzel a megbízással és a Tangerből hozott kővel a zsebemben térek vissza útitársaimmal együtt Európába. Még egy utolsó lépés, még egy simogatás Afrika földjének, amely megmutatta magát, engedte szeretni, csodálni, megengedte, hogy elborzadjak. A tenger sötét, én fáradt, a repülés gondolatától kissé ideges. Gibraltárba mi már nem megyünk vissza, hanem Malaga felé vesszük az irányt. Ez volt, lesz és marad az a nap, amikor szárazföldön, vízen és levegőben is utazom a mindenségben, a mindenségen át. Hazafelé felmerül a lehetősége, hogy utazásunk túlvilági túra legyen, egyszeri, soha vissza nem térítendő, soha vissza nem téríthetõ: a repülőt a vihar környékezi, rázza, tépi, engem pedig megint körülvettenek – körül hogy vettenek a halál árnyai.

Az éjszakai repülésben eltűnik Afrika, eltűnik Gibraltár, eltűnik Európa, hogy ott, ahová megyek, feltűnjön egy másik „Európa”, ugyanazzal a névvel egy olyan jelölt, amelynek jobb lenne más nevet keresnie, hiszen érvényességét éppen azok a most szerzett tapasztalatok kérdőjelezik meg, amelyek azért küzdenek bennem, hogy megőrizzék az eredeti jelentés méltóságát.

Afrika, Gibraltár és Európa bennem van, emléke világít, elrendeződésre vár, hiszen most már általam (is) van, nem tehet úgy, mintha nem venne tudomást rólam. Általa vagyok, belőle lettem, ezután vele együtt válhatok valamivé ebben a pokoli csendben, ebben a piszkosan itt hagyott és porban-szennyben fetrengő Balkánon, Bukarestben, Romániában, a senki földjén, amelynek a szélén, egészen a szélén mégis van egy hely (egyesek axis mundinak becézik), ahol értelmes élet folytatható, mert várnak rám, és most már én is várom, hogy Gibraltár fényeiről, Afrika hangjairól és Európa nevéről beszéljek; ha tudok, ha sikerül, ha ki tudják várni, míg szóra tudom bírni, ami bennem Gibraltár: szárazföld és tenger, cseppkőbarlang és óceán, Szikla, a csupa fény, az örök, a hamisítatlan hang.

(Forrás: Székelyföld, 2013 / 1. szám)

BORSODI L. LÁSZLÓ: Gibraltári naplólapok (1)

2010. szeptember 14–15-én Gibraltárban tartotta éves konferenciáját a 2003-ban alapított Európai Máriás Háló. Európa 20 Mária-kegyhelyének képviselői azért találkoztak, hogy megoszthassák egymással tapasztalataikat, megbeszélhessék a zarándokok szolgálatával kapcsolatos legfontosabb kérdéseket. A szerző - aki a fotókat is készítette - a Romániát képviselő csíksomlyói kegyhely akkori templomigazgatójának, P. Tímár Sándor Asztrik OFM ferences szerzetesnek a tolmácsaként vett részt a konferencián. 

(2010. szeptember 11.)

Repülés Bukarestből Malagába, még a gyalogláshoz szokott csíki székelynek is baljós napon: 2001. szeptember 11-ének, a világ biztonságérzete elvesztésének évfordulóján.
A román fővárosban nemcsak a repülő, a repülőtér is fapados: a szûk tér Spanyolországba készülõ román vendégmunkásoktól hangos, a kapuk számozása az ajtókra ragasztott fénymásolt lapokon olvasható. A balkáni káosz utolsó idegrángásai: rúzsos szájú nõ kiabálja, hogy „Aici la Malaga!”
Éjszakai repülés.A gép a világ fölé száll, csillagok között bolyong: nem evilági horizontok tárulnak fel, más módon vehető birtokba a föld. (A Föld?) Fénypontok derengenek a végtelen sötétségben, fénypontok vagyunk, pislákoló fények Isten tekintetében. Csak be ne hunyja a szemét! Körülvettenek engem az élet ördögei, árnyai, körülvettenek engem – körül hogy vettenek! S akkor: miatyánk, ki vagy a mennyekben, harcokban, bűnökben, szennyekben, bocsásd meg…

(2010. szeptember 12.)

A Gibraltári reptér most a gyalogosoké

A landolás szépségét Malagában taps követi: katarzis, öröm, hogy megbocsáttatott, és megengedtetett a földre szállás. A malagai vörösbor elmarad – innen még másfél órás út Gibraltár, a Gibraltári-szoros. Egy távoli világ tankönyvből ismert anyaga elérhető közelségben, éjszaka.

Ismerkedés vendéglátóinkkal, kedveskedő megjegyzések angolul, majd az autópályáról magából keveset mutató spanyol földön száguldva mindenki a maga nyelvén beszélget: én útitársammal a hátsó ülésen magyarul, az elöl ülő hölgy és úr kezdetben spanyolul, később, a spanyol-gibraltári határhoz közeledve angolul. Mégiscsak a briteké a Sziget, a „the Rock”, ahogy errefelé emlegetik, pedig még sehol egy majom. A határőr hajnali fél négykor túl fáradt, nem kerül gibraltári pecsét az útlevélbe, de máris megmutatkozik az első gibraltári unikum: az út a Földközi-tengerbe nyúló reptéren visz át, ahol csak most miénk az elsőbbség, mert nincs fel- vagy leszálló repülő. Szálláshelyünkig kanyargós, meredek sikátoron kapaszkodik autónk. A Szikla legmagasabb pontja felé tartunk: mindig afelé tartunk, még akkor is, ha most jólesik a langyos fürdõvíz és a pihenés a fényeket tapogató hajnali órákban!

Ablakaim a Földközi-tengerre nyílnak. Azt mondják, a legkékebb tenger a világon. A zsidók „nagytengere”, a görögök „tengere”, a rómaiak „mare nostrum”-ja most az enyém. Két és fél millió négyzetkilométer területéből, amelyből Nemo kapitány is csak ezer mérföldet érinthetett Nautilusával, én mennyit tudhatok magaménak? Töredéke is végtelen, nyugalma erősebb, mint a reggeli fény. A vasárnapi hajók mozdulatlanok, akár a Szikla, melynek lakói még alszanak. Európa és Afrika határán, két kontinens között álmodnak: a szorost látják, a közeledõ föníciaiakat és a karthágóiakat, Herkulest, amint Gérünosznak Erütheia szigetén legelõ bíborszínû teheneiért utazva emlékül két oszlopot állít a két kontinens határán. Pillanatokig rómaiak, barbárok, vandálok, gótok csapataitól zaklatott az álmuk, majd az 1160-ban a félszigetre betelepülő, erődöt építő mórokat látják. A végtelennek tűnő álomból még 1462 marad meg, a mórokat elűző spanyolok bejövetele, az 1830-as ébredés ugyanis máig érvényesen átírja az álmokat: azóta Gibraltár a brit korona felségterülete, és a majmoké.

Pózoló gibraltári majom, háttérben a Földközi-tenger

Tekintetem a tizennégy mérföldre levő Afrika fényeit kutatná, de szálláshelyem közelében egy majomra leszek figyelmes. Csak semmi metaforikus értelem: egy épület lépcsőkorlátján valóságos majom tornázik. Egyike a Gibraltárban szabadon kószáló közel 500 egyednek, amelyek a brit fennhatóság szimbólumai. A titokzatos eredetű „ape”-ek talán már azóta itt vannak, amikor Afrika és Európa még egy kontinens volt, de lehet, hogy titkos alagúton Afrikából jöttek át. Megtörténhet, hogy egy mór hajóskapitány hozta őket hajóján. Olyan feltételezés is van, hogy esetleg az angolok egykori házi kedvenceinek elvadult utódai járnak-kelnek a Sziklán. A legendaváltozatok alján meghúzódó DNS-vizsgálatok azonban mást mondanak: Marokkóból és Algériából származnak. Lehet azonban, hogy ez is legenda, a 21. századi tudományos színezetû legendaváltozat, és én hajlandó vagyok ebben hinni, hogy a titok titok maradjon. Az állatkerti majmokhoz szokott csíkinak egyelőre amúgy is elég nehezen hihető a szabadon mozgó makákó látványa.

A majmoknak mindenképpen közük van a brit hatalmi érdekekhez, hiszen azt tartják, hogy Gibraltár addig Nagy-Britanniáé, ameddig vannak rajta majmok. Nem csoda hát, hogy Churchill a háború idején különösen odafigyelt a megmaradt hét makákó szexuális életére, amelyeknek későbbi elszaporodása a spanyoloknak tartós elkeseredésre ad okot, hiszen nem övék a haszon az országukon áthaladó, Gibraltárba tartó évi 7000 turista után.

Délben ebéd Spanyolországban, útlevéllel természetesen. Szerencsére csak a gépkocsi ablakán keresztül kell felmutatnunk az okmányt: így legalább nem szembetűnő az autónkban ülő olasz, gibraltári, amerikai és romániai utasok útlevele közötti különbség, bár errefelé a nemzetiségek és a nyelvek sokfélesége nem kuriózum. Az amerikai útlevél tulajdonosa például egy olyan francia-kanadai, aki egy ideig az Egyesült Államokban, majd húsz évet Franciaországban élt, és most éppen Gibraltárban dolgozik. Anyanyelve a francia, ugyanolyan szinten beszéli az angolt, és jól tud olaszul, meg spanyolul is.

Latinos izgágaság  az algecíraszi templom belső udvarában

Algecírasban a lucullusi lakoma spanyolosan zajos étteremben folyik, majd a földi élvezetek után a léleknek is jut egy Mária-kegyhely, ahol éppen zarándoklat van. A szentélyig nem könnyű eljutni: az utcán árusok, szemeteskuka tetejéről ebédelő zarándokok, lovasbemutatót tartó fiatalok. A szentség teréhez közeledve a latinos izgágaság nem szűnik, ellenkezőleg: a templom előterét képező négyszögű, emeletes, körfolyosós zárt udvarban tolongó, evő-ivó hívők hangoskodása fogad. A kint és a bent között csak a Mária-szobor jelenléte a különbség. Az emberek a templomban sem csendesebbek – a beszéd profánnak tűnő hangereje tölti be a szentség terét. A kelet-közép-európaiak templomi viselkedése ehhez képest a trappisták néma fegyelmezettségét idézi, ugyanakkor tudom, a szentség iránti hódolat itt nem nélkülözheti a spanyolos temperamentumot, a couleur locale-t, amelynek megértéséhez, gyanítom, több időre lenne szükség. Ezekkel a gondolatokkal megyek vissza a Sziklára, amely nevét Dzsabal Tárik arab hadvezérről kapta.

Délután Európa legdélibb csücskének antropomorf vonásai mutatkoznak meg. Gibraltárban első nyelvként mindenki az angolt tanulja meg, az oktatás és a kisállam hivatalos nyelve szintén az angol, de mivel közel van Spanyolországhoz, az ott élők második nyelvként megtanulják a spanyolt is. Az „anyanyelv” két gibraltári között működik, amely a két világnyelv keveréke. A helyiek „spanglish”-nek nevezik. Itt nincs mit kezdeni a „Nyelvében él a nemzet” kijelentéssel. Igaz az, amit errõl Kiss Jenő ír Társadalom és nyelvhasználat című könyvében, hogy bár a nyelv Európában a nemzeti identitást megalapozó elem, nemzetté az emberek tömegét az együvé tartozás tudata, a közös származás, kultúra, vallás és történelmi múlt teszi; a nemzet kézzelfogható jele a nyelv, de nem szükséges feltétele valamely állam és nemzet létezésének. A gibraltári nemzeti identitás sem korlátozódik a „spanglish” kettősségére. Ennél jóval többről van szó: a félsziget sajátos földrajzi helyzetének, több száz éves történelmének, sikeres gazdaságának köszönhetően a „gibraltáriság” nyelvek, kultúrák találkozásának sokféleségét, a különbözõ nemzetiségek, kultúrák iránti nyitottságot és azok befogadását jelenti.

Gibraltár Európa gazdasági központja, ahol a lakosság megélhetését a kikötő, a kőolaj és az idegenforgalom biztosítja. Jelentős bevételei származnak a nemzetközi pénzügyi szolgáltatásokból és a nemzetközi konferenciaközpont státuszból. Mindez a magas színvonalú oktatási rendszernek, a kiváló tanárképzésnek és a jó szakképzésnek köszönhető. A legtöbb a közgazdász, a jogász és a pénzügyi szakember. Tanárképzés és más szakmák terén lenne mit tanulnia Romániának és általában Kelet-Közép-Európának! Gibraltárban rég felismerték azt, amit errefelé még nem: a társadalmi jólét és a működű gazdaság alapja a jól kidolgozott oktatási rendszer. Minden ott dűl el.

A Szikla

Akár gazdasági, akár szociális vagy kulturális értelemben: Gibraltár sok tekintetben Erdély utópiája (marad), vagy fordítva: szép Transzilvánia Gibraltár ellenutópiája, ha a Szikla tudna róla, rólunk, de ebbe ne menjünk bele. Én egyelűre azt igyekszem megmagyarázni vendéglátómnak, hogy miért vagyok magyar, és mégis miért élek Romániában. Elég nehezen megy, és valószínű a llanitos, vagyis a spanyol, portugál, olasz, máltai, marokkói és zsidó elemekből összetevődő délspanyol tájnyelvet is beszélő népcsoport tagjának érthetetlen, hogy kelet-európai kisebbségiként miért ragaszkodom csökönyösen az identitásbeli kérdések tisztázásához.

(2010. szeptember 13.)

Ma séta a Main Streeten. Itt minden alkohol- és dohánybolt duty free. Ruha- és parfümüzletek, vendéglők. Valami helyi jellegű italt, édességet, ruhafélét keresek. Csak a játékmajmok tekinthetők helyinek, minden más angol, skót, spanyol, a „Souvenir from Gibraltar” feliratú édesség török. Félek, a fiamnak vásárolt játék is nehogy kínai legyen, mint a Lourdes-ból származó dugaszolt gyógyvíz, amelynek az alján azt írja: „Made in China”. Ami kulturális pluralitás egyik vonatkozásban, az nemzetközi jelleg tradicionális sajátosságok nélkül más összefüggésben. Gibraltár karaktere valószínű szélesebb perspektívában, például természeti adottságaiban és sajátos államformátumában, társadalmi-gazdasági életében keresendő.

(2010. szeptember 14.)

Miközben Gibraltár természeti szépségeit csodálom, és társadalmi-szociális életének jól működő mechanizmusával, valamint a helyiek magas életszínvonalával szembesülök, négyéves fiam telefonon tett megjegyzése józanít ki: az óvodában ma nem adtak tejet, csak kiflit. Nemcsak ötezer kilométer a távolság a két ország között, ez nyilvánvaló. Az evidenciát a fájdalmas (újra)felismerés követi: Gibraltár csak ideig-óráig, csak néhány napig lehet az enyém, s ahová haza kell térnem, Erdély se a miénk, 90 éve gyarmat. Milyen kár, hogy nem brit!

Ma megkezdődik Gibraltár földrajzi terének felfedezése: bejárjuk magasságát és mélységét. A magasság és a mélység sem metaforák, csak annyiban, amennyiben a gondolkodás metaforikus jellegénél fogva a nyelv is metaforikus, s az a világ, amelynek természeti csodáiról szólni kellene, rá van utalva a nyelvre.
Lengőbusszal (cable car) megyünk fel a Gibraltári Szikla legmagasabb, 412 méter magas csúcsára. Több emeletnyi a mélység alattunk: utak, épületek, fák, sziklák, erdők fölött visz az utunk. A tériszony okozta belső szorongásért gyönyörű látvány kárpótol. Balra a Földközi-tenger, amelyet 14 mérföldre Afrika partjai határolnak, a közelben az eddig csak térképen látott Gibraltári-szoros, amelyen Nemo kapitány február 18-án már napfelkeltekor áthaladt. Most dél van: a Földközi-tenger partjainál és a szorosban a világ minden részéről érkező séta- és olajszállító hajók közelednek-távolodnak, vagy éppen pihennek. A Gibraltári Szikla legmagasabb csúcsa rálátást enged a félsziget egyik alacsonyabb pontjára, és arra, hogy miként képez falat a tenger és az Atlanti-óceán között, amelyen hajók indulnak a messzeségbe. Ez itt valóban a világ vége: a végtelen kezdete. A horizont mozdulatlanságában a tekintet nem keres fogódzókat, itt elmosódnak a hétköznapokban tagoltnak érzékelt tartományok, a mélyben kavargó nagy dráma pedig nem vesz tudomást a felszín fecsegéséről a hullámzás jelenében. A tenger barátságos kékségére az óceán hideg kékeszöldje felel, üzen a Sziklán át, hogy az örök itt és mostban menthetetlenül egyek vagyunk. Megérintve a végtelentől, tökéletlen a szó, a lélek mégis fogadkozik: elviszem, véled telve még, szikláid, öblöd, fényed, árnyad, beszédes habjaid neszét.
A Gibraltár magasságából szemlélt vizek mélységének és felszínének artikulálódó egyidejűségét viszem magammal a Szent Mihály-cseppkőbarlang félhomályába, a rómaiak által feneketlennek hitt, 700 láb mély üregbe. A nyirkos félhomályban érthető meg Isten mûvészete: micsoda kéz, művészzseni munkája a világ! A repülés szédülete után alászállva a mélybe, a föld belső alakzatainak esztétikája tart fogva. A gyönyör megteremtéséért és szemléléséért mi vállalható, mit szabad és érdemes vállalni? Van-e etikája a szépségnek, amely titokzatossága révén a pokol lehetőségével is kecsegtet? A mélységből kiáltok, Uram, hozzád…, de néma marad a száj: hozzám hűtlenek lettek a szavak.
Feljutva a fényre, perceken belül kisbusz száguld velünk a keskeny utcákon. A tömbházak és társasházak szegélyezte sikátorokban nehéz eligazodni, a gépkocsivezető azonban magabiztosan tájékozódik az egymásba szövődő utcákban. A bennszülött helyismerete az Ariadné-fonal, amelyért – a járműben található kiírás szerint – jogos elvárás a borravaló: „Tips are welcome”. Szívesen adja az utas a többletet: a sebesség és a szűk úttest miatt fennálló balesetveszély sikeres elkerülését jutalmazza.
A nem túl magas gibraltári lakóházak magatartása megnyugtató: nemcsak azért, mert sziklára építették, hanem azért is, mert csukott ajtóik nem a világtól való elzárkózást sejtetik, mint ahogyan azt a szász vidékek építészeti stílusa sugallja. Gibraltárban nyitott, barátságos emberek lépnek ki a házakból – egyenesen az utcára. A házak szelíd ablakai mögül felsejlik a gibraltári életet megérteni akaró kívülálló számára a megállított idő prousti-krúdys képzete, de a látványmozaikokból más kép körvonalai tapinthatók ki. A képzelet nem jut el például a csehországi Cesky Krumlov középkori időtlenségéig: nem engedi a közelben hullámzó tenger dinamikája.

Örök mozgás ez, akárcsak a most magyarul születő szöveg, amelynek rezdülései a késő esti vacsora litvánul, lengyelül, szlovákul, magyarul, horvátul, szlovénül, olaszul, franciául, angolul, spanyolul beszélő asztaltársaságának nyelvi sokféleségéhez mérten a világértés, a világ nyelvi megragadhatóságának és teremtésének viszonylagosságát jelentik: azt, hogy nem a világ van, nem Gibraltár van, hanem Gibraltárok vannak, amelyek annyiféleképpen jönnek létre, szólalnak meg, ahány nyelv, ahány beszélõ, észlelés és tapasztalat – szólamok egy utópisztikus összhangzattanban.

(2010. szeptember 15.)

Európa Nagyasszonya

Reggel Európa Nagyasszonyához száll a zsolozsma dallama: az otthon maradottakért, Európa egységéért, a világbékéért, de a konferenciát vezető francia püspök eufemizált etnocentrikussága (etnocentrizmusa?) a kétely disszonáns szólamait hallatja. A mikro tapasztalat azt sejteti, hogy bár – ha csak futballválogatottjuk nemzetiségi összetételét és Párizs lakosságának arányait nézzük – a franciák nemzetállam-eszménye átértelmezésre szorul, az új öndefiníció szükségszerűsége még nem artikulált belső igény, s ha artikulálódik is, tudatosan visszafogott folyamat, amely a francia világnyelvi státusához való csökönyös ragaszkodáshoz hasonlóan nem integrálható abba az eszmeiségbe, aminek a neve európaiság, de ami Gibraltárban már hétköznapi valóság. Jogos tehát, hogy Fiánál Európa Nagyasszonya legyen szószólója annak a kontinensnek, amely jól felöltöztetett ideológiai eufemizmusainak és nyilvánvaló gazdasági, erkölcsi, szociális csődjének nyűgében vergődik.
Ebédre Gibraltár főminiszterének vendégei vagyunk: a vele való kézfogás a gibraltári politikai életbe való bepillantás alkalma. A „chief-minister” a gibraltári politikai hierarchiában II. Erzsébet brit királynő és Gibraltár kormányzója után következik. A polgármester után ő a legrangosabb politikus, aki fogad minket. A sziklaország ugyanis közigazgatási értelemben is a tökéletes és oszthatatlan egység: állam (koronagyarmat) és (fő)város.

A fogadással szemben támasztott elvárás, valamint a rangos vendéglátó politikai státusa és a találkozás helyszíne közötti különbség enyhe csalódást okoz: a kapuban váró főminiszterrel és feleségével való – a diplomáciai protokoll minden merevségét és a világ más államfői esetében megszokott magas színvonalú biztonsági intézkedéseket nélkülöző – közvetlen hangulatú találkozás egy olyan épület udvarán történik, amelyről kívül lepattogott a festék, az ablakok a tavalyi portól ragyognak, a megrongált ajtók zárva. A látvány némiképpen árnyalja a gibraltári házakról írtakat, akárcsak azoknak az ingatlanoknak a siralmas állapota, amelyeket a nap folyamán láttam. Míg Kelet-Európában a pénzhiány, gyakran a politikai akarat hiánya vagy a bürokrácia útvesztője magyarázza a jelenséget, itt más okok húzódhatnak meg, amelyeknek megfogalmazásához illene gibraltárinak lenni, vagy néhány napnál több időt tölteni a Sziklán, és behatóbban tájékozódni a város-állam gazdasági életének hétköznapjairól.

Az épített környezet foltjait azonban felülmúlja a mediterrán állófogadás, a gibraltári főminiszter vendégszeretete, az a kötetlen beszélgetés szlovének, horvátok és magyarok között, amelynek során arról a szinte megmosolyogni való szokatlan politikusi magatartásról is szó esik, hogy bár egy kicsi állam mikrotársadalmának vezetésérõl van szó, a látszólag nem nagy hatalommal rendelkező politikus mégis nagyon komolyan veszi önmagát, rangját: a világ politikai elitjére jellemző gesztusokat gyakorol. Úgy vélem, ezen nincs mit csodálkozni: a csupán területre kicsi ország főminisztere ugyanis Európa egyik leggazdagabb államformátumának vezetője, akinek komolyságát a benne megbízó gibraltári emberek magatartása adja, és az a gazdasági, szociális és oktatási bázis, amelyet örököltek, és az örökösökhöz méltó felelõsségtudattal közösen tovább fejlesztenek. II. Erzsébet királynő méltóságáról nem is beszélve, akinek országa nem véletlenül ragaszkodik Gibraltárhoz, és fordítva. Már csak azon gondolkodom: miért nem vehetõ komolyan a román, a magyar, a szlovák miniszterelnök?

A kérdésre adható válaszlehetőségekkel Catalan Bay, Gibraltár egyik városrésze (és országrésze) felé indulunk: ismét kisbusz, száguldás, sikátorok. Gibraltár tetszetős és meghatározó arca. A Catalan Bay-i templomhoz szűk lépcső vezet le, a lépcsõk maguk is sikátorszerűen kanyarognak, és újabbak felé vinnének – csinos, szépen festett, estébe álmosodó emeletes házak felé. Az utcácskák színeinek szürkülödő látványa, csendességbe hajló hangulata ugyan csábító, de a kísértés hirtelen elmúlik: a Fájdalmas Anya temploma felé tartó csapat előtt az egyik lépcsőkanyarulatban egyszerre tárul ki a Földközi-tenger. A szenvedés és megváltás szakrális tere az égi magasságot sejtető vertikális és a mélység felszínén hullámzó horizontális végtelen határvonalán épült. Az emberkéz építette kőszentély fölött Gibraltár most éppen párába-ködbe burkolózó sziklái magasodnak – egy másik kéz munkája, a Nagy Kéz alkotása, amely úgy helyezte el az örök mozdulatlant és az örök hullámzót, hogy felülmúlja a töredékest, mindent, ami esetleges, emberi: a szavakat. Hát, bevallom, földig hajoltam, kezemet a vízbe mártottam, s ahová nem ér el a szó, a hullámzás ritmusára bízva magam, mindezt megköszöntem.

(2010. szeptember 16.)

Ma reggel végleg elbúcsúzom Gibraltártól, amely néhány napig az enyém volt, és most már enyém marad mindörökké. Még egy pillantás a kora hajnali tengerre, a pislákoló hajókra, amelyeknek fénye ezután bennem világít.

A csomagolás nem változtatja meg az elválás szomorú valóságát, ebben a pillanatban még az otthoniak távoli öröme sem, hogy végre hazatérek, a remény, hogy viszontláthatom a Hargitát, mert mit fogok mondani a fényről, a hajók és Gibraltár fényeiről, amelyek bennem világítanak? Tudok-e majd beszélni a fényekről, amelyek most azzal kecsegtetnek, hogy mielőtt hazamegyek, még megláthatom, megtapinthatom Afrika földjét, magamba szívhatom levegőjét, s ha csak néhány órára is, de beleshetek az arab világ hétköznapjaiba?

(Befejezése következik)

(Forrás: Székelyföld, 2013 / 1. szám)