- Mit jelent az ön számára ez az elismerés?
- Nagyon meglepett, olyannyira, hogy alig tudtam megszólalni. Ugyanis azon a napon volt a hegyimentők éves kiértékelő ülése Hargita megye szintjén, erre voltam hivatalos. Az ülés végén átadták a kitüntetéseket, elismeréseket a hegyimentőcsapatoknak. A legvégén Fekete Örs, a közszolgálat vezetője olvasni kezdett egy laudációt, és meglepve hallgattam, hogy minden rám illik. A legnagyobb meglepetés azonban az volt, amikor a nevemet is kimondta - alig tudtam néhány értelmes gondolatot összeszedni, hogy megköszönjem a kitüntetést. Aztán az is kiderült, hogy mindenki tudott a kitüntetésről, csupán én nem.
- Hogyan kezdődött hegymászói karrierje?
- Még középiskolás koromban volt egy földrajztanárom, Páll Tibor, aki hamar felismerte, hogy amolyan „bódorgó", jövő-menő természetű ember vagyok, és ő próbált bevonni különféle iskolán kívüli tevékenységekbe, például elhívott turistajelzést festeni. Ezzel párhuzamosan kezdtem sportolni, vagyis sífutással foglalkozni, amit korban későn kezdtem, de hamar behoztam a lemaradást. Aztán eljött annak is az ideje, amikor tanárom megkérdezte, szeretnék-e hegymászással foglalkozni - óriási élmény volt, amikor a Likas-csúcs üregében leereszkedtünk. Az első hegymászókötelet rókagombagyűjtésből vettem - tudtam, hol van jó termése a gombának, leszedtem, beadtam, és az árából felszerelést vettem. Hegymászói tevékenységem 1978-ban vált hivatalossá, amikor tagja lettem a balánbányai hegymászócsapatnak - akkoriban Gyergyószentmiklóson még nem volt ilyen. Ezzel párhuzamosan kezdődött a hegyimentő tevékenységem is, ugyanis akkoriban a két tevékenység szorosan összefonódott. Néhány év múlva megalakult Gyergyószentmiklóson is a Vasas hegymászóklub, jöttek a versenyek, bajnokságok, mi pedig mentünk mindenhová a csapattársakkal, barátokkal, csak kint legyünk a szabadban, a hegyek közelében. Olyan hét is volt, hogy csak zsíros kenyeret és céklát ettünk, de ez sem volt akadály, ha hegymászásról volt szó. Egy idő után az országos szövetség is felfigyelt a gyergyói hegymászókra, mert minden versenyen ott voltunk az első három között, de ennél is fontosabb, hogy rengeteget tanultunk és kapcsolatokat építettünk.
- Hosszú időn át egyetlen magyar oktatója volt az országos hegyimentő-szövetségnek.
- Ez részben az addig elért eredményeimnek, illetve a kapcsolataimnak köszönhető. Mindig jó viszonyban voltam a román hegymászókkal, aztán az egyik gyűlésen, amikor épp a képzést és az új oktatók felvételét tárgyalták, kedvező véleményezésben részesültem. Meghívtak oktatónak, és azóta ez is a feladataim közé tartozik.
- Hegyimentőként vett-e részt különleges, emlékezetes mentésben?
- Minden mentőakció különleges és a maga módján emlékezetes. Ilyenkor nagyon magas az adrenalinszint, és az ember csak a feladatra tud koncentrálni. A legmeghatóbb momentum viszont az, amikor úgymond a halálból sikerül visszahozni a bajba jutott embert. Az olyan pillanatokat, amikor egy ember újra lélegzeni kezd, helyreáll a szívritmusa és megszólal, soha nem lehet elfelejteni.
(Forrás: Hargita Népe, 2013. január 15.)
A szerkesztő megjegyzése: Kiss Tivadart 1984-ben ismertem meg Gyergyószentmiklóson, amikor a helybeli sportegyesület két tagja is halálos balesetet szenvedett egy országos kupaverseny keretében a Bucsecsben. A történetet, amelynek valamiképpen K.T. is részese volt, A bozót c. dokumentumregényemben írtam meg, amelyben Csövem Kún Benedekként (Zúzám) szerepel. Az akkor szertelennek, a szokványnak hátat fordító fiatalemberből azóta felelősségteljes hegyiember vált - annak bizonyságaképpen, hogy mit tesz velünk a tehetség, a kitartó munka és a múló idő...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése