JÁNOSSY ALÍZ: Kiss Tivadar, a hegyimentő

Önzetlenségéért, illetve a több mint 30 éves, önkéntesen végzett hegyimentő tevékenységéért vehette át Hargita Megye Tanácsa kitüntetését a gyergyószentmiklósi Kiss Tivadar - baráti körben Csövem - hegyimentő és oktató. Kiss Tivadar nemcsak Hargita megyében elismert hegyimentő, országos viszonylatban is egyike a legelismertebb oktatóknak a hegyimentő-iskolákban. Hiszi és vallja, hogy a kitartó hegyimentő munkához a hegy szeretete és az őszinte segítő szándék a legjobb motiváció.

- Mit jelent az ön számára ez az elismerés?
-  Nagyon meglepett, olyannyira, hogy alig tudtam megszólalni. Ugyanis azon a napon volt a hegyimentők éves kiértékelő ülése Hargita megye szintjén, erre voltam hivatalos. Az ülés végén átadták a kitüntetéseket, elismeréseket a hegyimentőcsapatoknak. A legvégén Fekete Örs, a közszolgálat vezetője olvasni kezdett egy laudációt, és meglepve hallgattam, hogy minden rám illik. A legnagyobb meglepetés azonban az volt, amikor a nevemet is kimondta - alig tudtam néhány értelmes gondolatot összeszedni, hogy megköszönjem a kitüntetést. Aztán az is kiderült, hogy mindenki tudott a kitüntetésről, csupán én nem.

-  Hogyan kezdődött hegymászói karrierje?
-  Még középiskolás  koromban volt egy földrajztanárom, Páll Tibor, aki hamar felismerte, hogy amolyan „bódorgó", jövő-menő természetű ember vagyok, és ő próbált bevonni különféle iskolán kívüli tevékenységekbe, például elhívott turistajelzést festeni. Ezzel párhuzamosan kezdtem sportolni, vagyis sífutással foglalkozni, amit korban későn kezdtem, de hamar behoztam a lemaradást. Aztán eljött annak is az ideje, amikor tanárom megkérdezte, szeretnék-e hegymászással foglalkozni - óriási élmény volt, amikor a Likas-csúcs üregében leereszkedtünk. Az első hegymászókötelet rókagombagyűjtésből vettem - tudtam, hol van jó termése a gombának, leszedtem, beadtam, és az árából felszerelést vettem. Hegymászói tevékenységem 1978-ban vált hivatalossá, amikor tagja lettem a balánbányai hegymászócsapatnak - akkoriban Gyergyószentmiklóson még nem volt ilyen. Ezzel párhuzamosan kezdődött a hegyimentő tevékenységem is, ugyanis akkoriban a két tevékenység szorosan összefonódott. Néhány év múlva megalakult Gyergyószentmiklóson is a Vasas hegymászóklub, jöttek a versenyek, bajnokságok, mi pedig mentünk mindenhová a csapattársakkal, barátokkal, csak kint legyünk a szabadban, a hegyek közelében. Olyan hét is volt, hogy csak zsíros kenyeret és céklát ettünk, de ez sem volt akadály, ha hegymászásról volt szó. Egy idő után az országos szövetség is felfigyelt a gyergyói hegymászókra, mert minden versenyen ott voltunk az első három között, de ennél is fontosabb, hogy rengeteget tanultunk és kapcsolatokat építettünk.

- Hosszú időn át egyetlen magyar oktatója volt az országos hegyimentő-szövetségnek. 
-  Ez részben az addig elért  eredményeimnek, illetve a kapcsolataimnak köszönhető. Mindig jó viszonyban voltam a román hegymászókkal, aztán az egyik gyűlésen, amikor épp a képzést és az új oktatók felvételét tárgyalták, kedvező véleményezésben részesültem. Meghívtak oktatónak, és azóta ez is a feladataim közé tartozik.

- Hegyimentőként vett-e részt különleges, emlékezetes mentésben?
- Minden mentőakció különleges és a maga módján emlékezetes. Ilyenkor nagyon magas az adrenalinszint, és az ember csak a feladatra tud koncentrálni. A legmeghatóbb momentum viszont az, amikor úgymond a halálból sikerül visszahozni a bajba jutott embert. Az olyan pillanatokat, amikor egy ember újra lélegzeni kezd, helyreáll a szívritmusa és megszólal, soha nem lehet elfelejteni.

(Forrás: Hargita Népe, 2013. január 15.)

A szerkesztő megjegyzése: Kiss Tivadart 1984-ben ismertem meg Gyergyószentmiklóson, amikor a helybeli sportegyesület két tagja is halálos balesetet szenvedett egy országos kupaverseny keretében a Bucsecsben. A történetet, amelynek valamiképpen K.T. is részese volt, A bozót c. dokumentumregényemben írtam meg, amelyben Csövem Kún Benedekként (Zúzám) szerepel. Az akkor szertelennek, a szokványnak hátat fordító fiatalemberből azóta felelősségteljes hegyiember vált - annak bizonyságaképpen, hogy mit tesz velünk a tehetség, a kitartó munka és a múló idő...

JACK OLSEN: A szörny (7)

A svájci hegyimentők ászai: Friedli (balra) és Gramminger (jobbra)

Az alpesi mentések első számú szakte-
kintélye ebben a percben éppen borotvá-
lkozott kis lakásában, München-
ben. Ludwig Gram-
minger már vagy harminc éve hozta le az élőket és halottakat a hegyekből. Tucatjával találta fel a mentő-berendezéseket: a csörlőkből, a kábelekből álló készüléket, amivel a mentés résztvevőit leengedték a hegyoldalakon; a fékeket és emelőcsigákat a leszállás szabályozására; a Gramminger-ülésnck nevezett, háton hordozható szerkezetet, amellyel sérült vagy eszméletlen hegymászókat szállítottak a mentés során.


Gramminger és emberei huszonkét évvel ezelőtt már jártak az Eigeren, amikor Sedlmayer és Mehringer ottpusztult, de a mentési.akciót a hófúvás miatt abba kellett hagyniok. Két évvel később félhivatalos mentőcsapatként ismét visz-szatértek a hegyre, mint a falban lévő osztráknémet kötéltársaság segédcsapata.


Gramminger most ötvenegy éves volt, ő vezette a leghíresebb alpesi mentőcsoportot, a Német Vöröskereszt müncheni Hegyi Mentőit. Alacsony, félszemű, vidám embernek ismerték, hosszú őszesbarna sörénnyel és a mestermászók dagadó lábizmaival. Egész életét mások mentésére fordította. Európa minden részét bejárta kis Volkswagen kombiján, amelynek oldalán ott volt a vöröskereszt. Szinte semmije nem volt, minden találmányát a Hegyi Mentőknek és a Vöröskeresztnek adta, ingyen tartotta előadásait és tanfolyamait az alpesi mentés technikájáról. Nem törődött azzal, hogy a megmentettek közül sokat saját oktalansága juttatott bajba. Nem egy barátja kinevette, mondván, hogy a hegymászók nem érdemlik meg a segítséget.

Gramminger-féle mentőeszközök

Amikor a tükör előtt állva reggelre kinőtt szakállát borotválta, figyelmesen hallgatta a bajor rádió híreit. Kezében megállt a borotva, amikor a bemondó hírül adta, hogy négy hegymászó bajba jutott az Eiger északi falán. Az időjárási viszonyok a hegyen rosszak - folytatta a hang -, és nincs remény arra, hogy a két kötélpárost meg tudják menteni. Gramminger már nemegyszer hallotta ezeket a szavakat, ő azonban más mértékkel mért, mielőtt ilyen következtetést vont le. Amikor mások kijelentették: „nincs remény", rendszerint abból indultak ki, hogy a hagyományos módon történő mentés  - utat törni a hegyen kampókkal és hágóvasakkal, és hordágyon lehozni az áldozatokat - kilátástalan. De Gramminger tudta, hogy kialakultak már modern módszerek is, és a Hegyi Mentők szervezetének gyakorlott tagjai értenek ezekhez a módszerekhez. Félig borotvált arccal a telefonhoz rohant és feltárcsázta a rádióállomást. Honnan kapták ezt a jelentést, és kinek a véleménye, hogy nincs remény? Az állomás Willi Balmert nevezte meg, a Svájci Alpin Klub grin-delwaldi mentőállomásának vezetőjét. Gramminger Grindelwaldot hívta, ahol megerősítették, hogy a közlemény valóban Balmertől származott.


-   Szeretnék   odamenni   az   embereimmel   és megnézni, mit tehetnénk, de természetcsen csak akkor, ha ön is engedélyezi - mondta Gramminger Balmernek.