 |
| Emlékkép az utolsó kalandok egyikéről |
Szerdán, [2002.] szeptember 10-én egy bukaresti lapban (Curentul) egy rövid hírre bukkantam: egy román alpinista az első szeptemberi hét végén halálos balesetet szenvedett az Egyesült Államokban, a Sziklás Hegységben. Egy kilazult sziklaszeg miatt mintegy 40 méternyit zuhant, néhány percig elvesztette az eszméletét, majd mire a hegyimentők megérkeztek, kiszenvedett. A hír egy Calgaryban megjelenő, kanadai újság közléseire támaszkodva megállapítja: a helyi rendőrség nem járult hozzá ahhoz, hogy az áldozat személyazonossagát felfedje... És arról sem feledkezik meg beszámolni, hogy az idén a Sziklás Hegységben ez már az ötödik, halállal végződő baleset...
Rosszat sejtve, de gyanúmat elhessegetve rövid hírben még akkor említést tettem a Romániai Magyar Szóban a távoli földrészen történtekről. És akár csak több esetben már nem egyszer, baljós sejtéseim hamar beigazolódtak. Tudtam ugyanis, hogy a Kalandozóban nemrég megjelent Perui levelek szerzője, John Ionescu Calgaryban lakik, s az is fölötte meggondolkoztatott, hogy az eredeti híradás éppen egy odavaló lapban látott napvilágot. Arra gondoltam szorongva: olyan sok román alpinista csak nem él Kanadában, pontosabban Calgaryban, hogy ne lehessen igaz az, amire tulajdonképpen nem is akartam gondolni, illetőleg csak olyan értelemben, hogy gyanúmat csupán véletlen egybeesés táplálta...
Nem telt bele sok idő: Torontóban élő lányom, akinek férje John testi-lelki jóbarátja még itthonról, és akik révén a perui útibeszámoló a birtokunkba juthatott, még aznap éjjel (náluk nappal) e-mailezett: "Ma reggel érkezett a nagyon szomorú hír, hogy John Ionescu barátunk Calgaryból meghalt. A barátnője, Sandy írt, szombaton történt, egy nagyon elhagyatott sziklarészen másztak ketten, 20 métert zuhant és 3.5 órába került, amíg a hegyimentők megjöttek... Egész nap rá gondoltam... Még nem tudjuk, hol lesz a temetés. Sandy írta, lehet, hogy Romániába viszik a holttestet. Itt az a szokás, hogy egy banknál megnyitnak egy számlát, amire a rokonok / barátok adományozni tudnak, és abból fedezik a temetési költségeket. Ha Calgaryban is lesz a temetés, Gabi [a vejem - csg] azt mondta, hogy ő nem akarja Johnt holtan látni, úgyhogy nem megyünk el, inkább adományozunk. Még mindig hihetetlennek tűnik, és szeretnénk tudni, hogy miért kellett ennek így történnie?"
És mintha az élet még tetézni akarná az összejátszások kavalkádját, ugyanaznap - végre! - megjelentek a John honlapján [a cím azóta már nem él] a júliusi-augusztusi perui túra alkalmával készített fényképek, amelyek nyomán, az ottani túratárs jóvoltából még egy utolsó képi fogalmunk lehet arról, milyen a hegymászó örökkévalóságba fagyott boldogsága.
Itt vallom be: a Perui levelek legutolsó darabját, az ötödiket kézen-közön elsinkófáltam, úgy ítélve, annyira személyes üzenetet hordoz, hogy nincs miért az olvasók elé tárjuk.
Az élet ezúttal is túllépett a józan emberi számításon, s az utolsó levél most hirtelen más fényben ragyog föl. Ide írom, minden változtatás nélkül, mintegy jelezve, hogy e gesztussal tulajdonképpen tisztelegnék egy kettétört sors előtt, amelynek áldozata - valamikor - magam is szívesen lettem volna...
A folytatás - az ötödik perui levél - a Romániai Magyar Szó Kalandozó mellékletének internetes oldalán olvasható - itt.
