SVACHULAY SÁNDOR: Repülőéletem (3)

MESTERSÉGES LÉGI-ÚSZÁS

Svachulay modelljei

Az aeroplánok és  helikopterek sikerei annyira föllelkesítettek, hogy most már elhatároztam a légi-úszás kérdését is véglegesen tisztázni.


A nekibuzdulást az a körülmény váltotta ki, hogy a megfigyelésekkel szerzett látköröm e téren alaposan kibővült. Elsősorban az tűnt fel, hogy az úszóképesség nem minden madárfajta tulajdonsága, hanem csak azoké, amelyek megfelelő repülőberendezéssel rendelkeznek. Ezt a berendezést tehát nekem ismernem kell!


Így minden alkalmat megragadtam, hogy a légi-uszás (ma vitorlázásnak nevezik) láthatatlan feltételére világosságot derítsek. Amint felismertem azt a természeti szabályszerűséget, hogy a madarak repülése egy határozott fejlődési útvonalon halad a kiválóság felé, amely a robajlóan gyors szárnyveréstől a mozdulatlan szárnyú légi-úszásig terjed, akkor már megtaláltam törekvésem kiinduló pontját is. A fejlődés ilyen megnyilatkozásából azt a következtetést vontam le, hogy a szárnycsapkodás csak olyan kényszermozgás, amelyet a túlterhelt felület kényszerít a madárra, ha nem elég fejlettek a szárnyai. Minél jobb, tökéletesebb ez a repülő szerszám, annál kevesebb csapkodásra van szüksége a madárnak.


A szárnycsapkodás tehát csak egy kényszerkörülményekből kialakult tökéletlen repülés, mert pótmunkát végez. A túlterhelt apró szárny ilyenkor nagyobb ellenállást termel magasak. Alapjában véve tehát nem más, mint vergődés vagy kapaszkodás a levegőben. Minél rosszabb a természetalkotta konstrukció, annál sűrűbb és állandóbb a szárnyverés, a szükséges kapaszkodás (pl. fürj, vadkacsa). Ebből viszont azt a következtetést vontam le, hogy minél tökéletesebb a szárny, annál kevesebb lesz a szárnycsapkodások száma. Ezen az úton tovább haladva azt is tapasztaltam, hogy amilyen mértékben fokozta a természet a dimenziókat (azaz nagyobb lesz a madár), úgy tér át lassan, fokozatosan a légiúszás felé. Majd megállapodván az anyagszilárdság és izomerő szempontjából megengedett legnagyobb fesztávolságnál (saskeselyű, albatros: kb. 4 méter), ezek repülését végül is a szárnycsapás nélküli légiúszásra rendezte be.


Ugyanilyen fejlődési utat láttam meg az energia fogyasztás tekintetében is, amely a gazdaságos, a  „munkanélküli" repülés felé vezet és ahol a fogyasztás csupán a szárnypár feszítve tartását és a rajta függő testsúly hordását igényli. Feltűnt ugyanis, hogy ez a fejlődési irány kezdetben igen nagy erőfogyasztással indul, majd mindjobban közeledik az   erőmegtakarítással járó működés felé. Az ezrekre menő szárnyrezgések fokozatosan lassulnak, átalakulnak verdeséssé, csapkodássá, majd lengésekké és végül a leggazdaságosabb működésben, a teljes megállított szárnyú légitartózkodásban nyer kifejezést. A kiindulási pontot így a rovarvilágban, a fejlődés színvonalát pedig a madarak, de ezek között is csak a „nagyszárnyú" halász és ragadozófélék között találom. A lényegek és feltételek megismerését tehát, csakis ezektől a madaraktól várhatom. A gyakorlati kísérleteket ennélfogva ebben az irányban kell folytatnom.

SVACHULAY SÁNDOR: Repülőéletem (1)

Svachulay Sándor egyik tervrajza

A szerző (1875-1954) nem csupán a magyar repülés, hanem a Repülés történetének meghatározó személyisége. Kamaszkorában szánja rá magát, hogy feltalálja a repülőgépet. Nem az ő hibája, hanem a mostoha társadalmi körülményeken múlt, hogy felfedezései szerre asztalfiókban rekedtek, s egész fiatalsága azzal telt, hogy figyelte: hogyan aratják le mások a babért, ami akár az ő fejét is koronázhatta volna. Az 1942-ben megjelent, könyvritkaságnak számító memoárjából válogatott fejezetek az első kudarcairól számolnak be. (A csíkszeredai Kájoni János megyei könyvtár Dokumentációs Osztálya, személyesen Kelemen Katalin jóvoltából)

ELSŐ REPÜLÉSEM


...Kísérleti gépeimhez mintául használt rovar és egyéb repülőállat gyűjteményemben volt egy deszkára feszített denevérem is. Úgy határoztam, hogy ennek szárnyberendezését és működési formáját nagyítom meg olyan terjedelmes kivitelben, amely az én testsúlyomat elbírja.


Serény munkámban hűséges famulusom, Klafka Ernő József is segédkezett (azt hiszem, ma is él valahol). Ő volt az egyetlen ember, akit fáradozásaim titkaiba beavattam. Minthogy már több eredményes kísérletemet látta, nagy örömmel állott rendelkezésemre. Mindenesetre komoly igéretét vettem, hogy rajta kívül senki sem fogja megtudni, mi készül és tulajdonképen mit művelek műhelyemben.


Ma már ugyan mosolyogni való az ilyen, túlzottnak látszó titkolódzás, de akkor, a repülés problematikus korában még olyan világot éltünk, amelyben holmi repülőkísérlettel kérkedni nem volt tanácsos. Sőt még a hírének sem volt szabad kiszivárogni. Az még a jobbik eset volt, ha csak nevetségessé vált az ember. Akiről megtudták, hogy repülésen töri a fejét, a komoly, megbízható emberek soraiból feltétlenül kiesett. Fáradozásaimat titokban tartani, nagyobb feladat volt, mint egy repülőgépet elkészíteni.


Ilyen viszonyok között lázasan folyt a reményteljes munka. Hamarosan befejezéshez közeledett az acélcsőből, bambusznádból, vászonból készült denevérszárnypár, amelyet erős, 6 mm vastag bőrvértre szereltem, amelyet magamra szíjjaztam. Fesztávolsága 5.5 méter, hossza a hátranyúló farokkal 3 méter, röpfelülete kb. 7 négyzetméter, súlya pedig 6.5 kg volt.


Befejezése után izgalmas, türelmetlen órák, napok és nagyrészt álmatlan éjszakák következtek. Most jött ugyanis a munka legnehezebb része, amit nagy elfoglaltságomban eddig nem is mérlegeltem. Hol és hogyan fogom kipróbálni? Ha csupán egyetlen ember meglát a felszíjjazott, különös szerkezettel — végem van. Mint a futótűz fog elterjedni, hogy megbolondultam. Láttam magamat, amint az emberek nevetve, újjal mutogatnak rám, a gyermeksereg pedig lármázva, gúnyolódva szalad utánam. Borzasztó volt elgondolni, hogy velem ilyesmi megtörténhet, hogy én is belekerülök a szaracénok, vagy a repülő csizmadiák sorába. Akit eddig mindenki komoly, higgadt és egyébként rendes embernek ismert, most futóbolondnak nyilvánítják. Irtózattal gondoltam arra, hogy mindez milyen hamar bekövetkezhet. Mi tevő legyek, hogy ezt elkerüljem? Végre mentő ötletem támadt.


Mint már említettem, abban a kis földszintes házban, amelyben műhelyemet berendeztem, hátul, az udvar végén, terjedelmes kert volt. Benne lugas, kuglizó, egy része pedig ültetvény nélküli gyepes terület. Úgy határoztam, hogy éjnek idején, amikor a házban mindenki alszik és mindenki csendes, teljesen egyedül, itt fogom elvégzeni első szárnypróbáimat.


Az egyik napon, amikor minden előkészületet megtettem és az időjárás is elég csendesnek ígérkezett, este kapuzárás előtt visszatértem műhelyembe és a sötétben türelmetlenül, izgalommal vártam, lestem az órák lassú múlását.                                                          


Nagynehezen elérkezett éjfélutáni óra. Kikémleltem az udvarra. Teljes csönd és nyugalom honolt. Fogtam a készítményt és szerencsésen kisurrantam a kertbe. Rögtön magamra csatoltam a szárnyakat és előbb egy kerti asztalra hasaltam, hogy kipróbáljam a szárnyak mozgatását, illetve csapkodását s meggyőződjem, jól működik-e. (Kis műhelyemben ezt a próbát nem tehettem meg.) A szárnyak lecsapása nagyszerű ellenállást fejtett ki a levegőben. Szinte ujjongtam örömömben, miként fogok én mindjárt repülni!...