Augusztus huszonharmadikán hajnalban startoltunk Konstantinápoly repülőteréről. A török mechanikusok mind kijöttek az esemény tiszteletére. Valóságos Bábel volt körülöttünk, volt aki németül, franciául, angolul és arabusul beszélt. Sőt az egyik altiszti pilóta még magyarul is énekelt tiszteletünkre és felsorolta azoknak az ismert hazai politikusoknak nevét, akik őt a forradalmi idők után visszasegítették Törökországba. Erős ellenszéllel vágtunk neki a Boszporusznak. Elhaladtunk Sztambul, Pera és Galata egymás hegyén-hátán zsúfolt háztengere fölött és fokozott figyelemmel tartottam a kurzust a Sztambul városát körülvevő tilos katonai zónák között. Az Aranyszarv szorosát messze meg kell kerülni és az egyedüli engedélyezett útvonal a Fekete tenger partjára vezet. Kietlen, hegyes, szakadékos vidék fölött haladtunk Keletnek.
Magamban épp azon gondolkoztam, hogy itt bizony lehetetlen volna kényszerleszállásra alkalmas helyet találni, amikor Zichy hangja hirtelen izgatottan megszólal a telefonban: «Az olajnyomás manométere ingadozik és alászáll!»
Harminc percnyire voltunk a repülőtértől, azonnal kiadom a vezényszót: vissza! Mire megfordultunk, Zichy már jelenti is, hogy az olaj mérőmutatója leesett nullára, a motornak tehát már nincs is olajnyomása. Alig negyedgázzal, a gépet erősen nyomva, siklunk vissza Sztambul felé. Most hátba kap a szél és aggodalmas tizenkét perc múlva alattunk a jesil köy-i repülőtér. Még mielőtt földet érünk, kikapcsolom a gyújtást, hogy az olaj nélkül járó motor az utolsó pillanatban be ne süljön. Persze, arról szó sincs, hogy beguruljunk a hangárokhoz, katonák tolják be a gépet. A törzs alja csupa olaj, a gépház belseje még inkább, nyilvánvaló, hogy valahol «szökik» az olaj.
