PENGŐ ZOLTÁN: Gyalogúton Zanglába (24)

131. nap – január 9. 

Ajándékuzsonna

Hosszú és némiképp kalandos utazás végén, a hajnali órákban átléptem az irán-török határt. Amint a határőr beütötte az útlevelembe a pecsétet, s beléptem a török felségterületre, óriási feszültség oldódott fel bennem, azonnal mosoly ült ki az arcomra. Iránt nyomasztó országként éltem meg, azóta pedig, hogy az amerikaiak likvidálták Kászim Szulejmáni tábornokot, szinte folyamatosan szorongás kínzott. 
Az utazásomat az tette kalandossá, hogy az autóbusz sofőrjét az iráni határőrizeti szervek nem engedték ki az országból, mivel nem fizeti rendesen a tartásdíjat. Részemről rendben van, ha egy gyermek jólétének az ára az, hogy bár kifizettem, nem szállítottak el az úticélomig, bár némi kétségeim vannak a módszer hatékonyságát illetően. Egy üzletember útitársam mondta, hogy nem lepődött meg a történteken, mivel amikor iráni vállalattal utazik külföldre, soha nincs olyan, hogy valami komoly probléma ne adódna. 
Tegnap délelőtt 11 órakor indultunk útnak Teheránból, s mivel sofőr hiányában reggel 8 órakor még mindig a dogubayaziti határátkelő nem éppen lakályos kávézójában vesztegeltünk, úgy döntöttem, elválok az útitársaimtól, akik arra vártak, hogy a cég új sofőrt küld a kb. 700 km-re fekvő fővárosból. Az úticélt Trabzonról Karszra, Törökország leghidegebb, de gyönyörű hegyvidéken fekvő városára módosítottam. Elképesztő változást tapasztaltam a lelkiállapotomban, az átvirrasztott éjszaka ellenére frissnek, energikusnak és optimistának éreztem magam. A vadregényesen kopár, sziklák borította kurdisztáni táj ismerős látványa felvillanyozott, az ellenőrző pontokban strázsáló, állig felfegyverzett török katonák látványa is örömmel töltött el, biztonságérzetet adott. 
Stoppoltam, s amikor három kurd aranyifjú vett fel a városi terepjárójába, szinte ujjongtam, majdnem olyan érzésem volt, mintha földijeimmel hozott volna össze a jószerencse. Később, amikor egy kurd benzinkutas nénike teával és süteménnyel kínált, már teljesen úgy éltem meg, hogy ismét hazai földön járok. Iránról az interneten szinte csak áradozó hangvételű útleírásokat lehet olvasni, melyek azt hangsúlyozzák, mennyire vendégszeretőek az irániak. Ezt magam is aláírom, hozzátéve, hogy ugyanez a tapasztalatom a törökökről és a kurdokról is. Ugyanakkor ezt nem kell abszolutizálni, a helyiek viszonyulása nagyban függ a turizmus fejlettségétől. Antalyában és Isztambulban senki nem fog megszólítani egy külföldit, hogy teára, kebabra invitálja, vagy ingyen szállást kínáljon neki, ellenben arról lehet hallani, hogy a vendéglősök, taxisok túlárazzák a szolgáltatásaikat.  Nekem azért voltak szinte kizárólag pozitív tapasztalataim, mivel olyan vidékeken jártam, ahova alig tévednek turisták. Iránban az idegenforgalom minimális, öt hét alatt kb. tíz külföldit láttam. Alireza, Husszein, Ali, Davood, Muhammad személyében olyan embereket ismertem meg, akiket túlzás nélkül nevezhetek a barátaimnak, de nem egy olyan teheráni taxissal találkoztam, aki szemrebbenés nélkül a normális viteldíj háromszorosát számolta volna fel, ha hagyom. Vendégszeretőek a közel-keletiek, de ez egyénfüggő, Iránban és Törökországban is vannak, akik az idegenben nem potenciális vendéget, hanem fejőstehenet látnak.

132. nap – január 10. 

Utolsó, Iránnal kapcsolatos bejegyzésemben olyan élményeimet akarom megosztani, melyeket, míg az országban voltam, nem mertem megtenni. Kereken egy tucat iránival beszélgettem a mindennapokról, az életükről, arról, hogyan befolyásolja azt a politika. Egyetlen kivételtől eltekintve, a kényes témát ők hozták szóba. Ismerőseim, kik közül néhánynak a nevére sem emlékszem már, nem képezik le hűen az ország társadalmát, mivel túlnyomó többségükben angolul beszélő fiatal férfiak, azonban az életérzésük felfedi Iránnak azt a visszataszító arcát, amiről a nyugati utazók nemigen szoktak beszámolni, lehet, nem is tudnak róla.   „Gyűlölöm ezt az országot” – jelentette ki egy iráni barátom szenvedélymentes hangon. Mivel hosszasan beszélgettünk arról, hogyan él, mire vágyik, egyértelmű számomra, hogy nem a hazáját gyűlöli, hanem a fennálló politikai rendszert, s azt, amilyenné az iszlám rezsim tette az országot. Azt is tudom róla, hogy nem hisz istenben, s megtisztelve éreztem magam, hogy megosztotta velem ezt a titkot, mivel az iráni diktatúrában ez istentagadásnak minősül, amiért halálbüntetés jár. Iránban egyébként az is halálos veszélynek teszi ki magát, aki más vallás követőjévé szeretne válni, például megkeresztelkedik, a hitelhagyás súlyos bűncselekménynek számít.  Annak a fiatalembernek, aki a fentieket elmesélte, leghőbb vágya, hogy örökre otthagyja Iránt, amit egyelőre nem tud megtenni, útlevelet ugyanis csak az kap, aki letöltötte a kétéves sorkatonai szolgálatot. Iráni ismerőseim túlnyomó többsége arról álmodik, hogy elmeneküljön a hazájából, számukra már Törökország is idilli helynek tűnik, s szerintem valóban az. 
Egy városkában, két újsütetű ismerőssel betértünk egy bisztróba, ahol több barátjuk is dolgozott. Amint meghallotta, hogy Romániából jöttem, egyikük azonnal megkérdezte, hogy lehet oda eljutni, ott élni. Ugyanúgy reagált volna Bulgária vagy Lengyelország hallatán, számára mindegy lenne, csak olyan országban legyen, ahol nincs állami terror, ahol az emberek normális társadalmi keretek között, szabadon élnek. 
„Ez egy roppant képmutató ország” – mondta egy másik barátom. Ő jó muszlimként akar élni, s mélyen elítéli az iráni rendszert, amiért az durva erőszakkal próbálja vallási előírások betartására kényszeríteni a népet. Szerinte a hit, a vallásos szellemben való élet csak önkéntes lehet. Egészségügyi szakembernek tanul, s figyelmeztetett, nagyon vigyázzak, mit iszom, mivel a teljes alkoholtilalom miatt rengetegen kotyvasztanak otthon szeszes italt, nagyon sokan vakulnak meg vagy kerülnek kórházba más, súlyos tünetekkel. Ő is ott akarja hagyni Iránt. „Ezek a társadalom kurvái” – jelentette ki, mikor az utcán meglátta a Forradalmi Gárda egyik tisztjét, hozzátéve, hogy a hadsereg elit alakulatának számító testület tagjai közutálatnak örvendenek. Ezen nem csodálkoztam, azt azonban kicsit furcsálltam, hogy miért pont prostituálthoz hasonlítják őket. Rövidesen kiderült, hogy a köznyelvben a társadalom piócáiként emlegetik őket, az angolban pedig a bitches és a leeches hasonlóan hangzik. Később másoktól is hallottam, széles körben elterjedt vélekedés, hogy a Forradalmi Gárda egy egyenruhás bűnszövetkezet, melynek egyik fő tevékenysége a csempészet. 
A nemek elkülönítésének és a női testtől való irtózatnak vagy félelemnek olyan megnyilvánulásait láttam Iránban, hogy mai napig nem tudom, sírjak-e vagy inkább röhögjek rajtuk. Egy barátom megmutatta az esküvője videófelvételét. A férfiak és a nők, bár szinte kizárólag rokonok voltak a meghívottak között, külön teremben lakodalmaztak, egyedül a vőlegény mehetett be a női részlegre. Ez hatósági előírás, a koedukált mulatozás szigorúan tilos. A teheráni rendőrségen láttam egy tisztviselőnőt, aki nem csupán kizárólag az arcát szabadon hagyó, rendőrségi emblémás leplet viselt, de mindkét kezét fekete kesztyűbe bújtatta a jól fűtött irodában. Sok fényképészet kirakatában csak kisfiúkat, kislányokat és felnőtt férfiakat ábrázoló fotók vannak. A tipikusan női pózokban, például menyasszonyi ruhában, kislányokat fényképeznek le. Nálam ez már az a kategória, ahol a szánalmas groteszk perverzbe fordul.  Amikor az indiai konzulátuson kijöttem az interjúról, visszaültem a székemre. Az időközben a szomszédos helyre telepedett, fiatal középkorú nő, szemmel láthatóan irritáltan állt fel, s ült néhány hellyel odébb. Belegondoltam, micsoda beteges elképzeléseket sulykolnak ezeknek az embereknek az agyába a másik nemről, a nemek kapcsolatáról. Iráni tapasztalataim fényében nagyon egyet tudok érteni mindazokkal, akik nem szeretnének az európai városokban fekete csadoros nőket látni, olyan férfiakat tudni maguk körül, akik az iszlám szigorú értelmezése alapján szabályoznák a társadalmi életet.  „Az irániak 99 százaléka gyűlöli ezt a rendszert” – állítja egy ismerősöm, aki maga is arra készül, hogy örökre otthagyja Iránt. Az arány mindenképpen rettentőn eltúlzott, egyetlen diktatúra sem maradhat fenn évtizedeken át ilyen minimális támogatottsággal, Iránban is vallási fanatikusok és képmutató, elvtelen haszonélvezők milliói állnak biztosan mögötte. Tapasztalataim alapján azonban abban is biztos vagyok, hogy milliók fulladoznak az iráni vallási diktatúra bigott levegőjében. Engem Irán a 80-as évek Romániájára emlékeztet. Nem mintha napjaink Perzsiájában nem lenne mit enni, és áramszünetek sincsenek, az épületek pedig jól fűtöttek. A kilátástalanság azonban közös jellemző, az élet kereteit szűk, merev, embertelen korlátok közé zárták mindkét államban, s aki feszegeti azokat, feketelistára kerül, ha pedig kitöréssel próbálkozik, halálos veszélynek teszi ki magát.  „Irán veszélyes ország, itt elnyomják az embereket” – mondta, szinte suttogva egyik útitársam a buszon, mellyel elhagytam Iránt. „Tudom” – válaszoltam, miközben arra gondoltam, hogy minden ottani barátomnak, s az ismeretlen senyvedő millióknak is azt kívánom, tudjanak emberhez méltó körülmények között, olyan életet élni, amilyet szeretnének. 

137. nap – január 15. 

Zichy rajza

Mióta elhagytam Iránt, nem gyalogolok, várom, hogy elrepülhessek Delhibe, ahonnan gyalogosan megyek majd tovább. Jelenleg Grúzia fővárosában, Tbilisziben vagyok. 
Az elmúlt hónapokban többen kérdezték, hogy a törökök, irániak mit tudnak rólunk, magyarokról. Törökországban sok emberrel találkoztam, akik szóba hozták a tudományos körökben egyelőre bizonyítottnak nem tekintett török-magyar rokonságot. A magyar szó hallatán a törökök két személyre asszociáltak, Attilára és Puskásra, utóbbira többen. 
Jónéhány turanistával találkoztam, olyan törökökkel, akik számára fontos a múlt, a hagyományok- és a rokoni kapcsolatok ápolása a közös eredetű népekkel, ők jellemzően többet tudnak rólunk az átlagnál. A turanistáknak általában tudomásuk van arról, hogy létezik egy Erdély nevű tartomány, ahol élnek magyarok, sőt, egyesek a Székelyföldről is hallottak, amit ők Szekelisztánnak neveznek. Egy turanista azt magyarázta nekem, hogy kedveli Orbán Viktort, ami érthető is volt, mivel a magyar kormány akkoriban torpedózta meg, hogy az EU elítélje Törökországot a szíriai agresszió miatt, majd kijelentette: „Nekünk ő a második Orbán”. Először csak bámultam rá, mivel nem tudok róla, hogy a magyar miniszterelnök dinasztiaalapításon gondolkodna, meg egyébként is, az egyes sorszám járna neki, aztán leesett a tantusz: beszélgetőtársam a törökök által Urbánnak nevezett magyar ágyúöntőmesterre gondolt, aki Konstantinápoly 1453-as ostromához hatalmas löveget öntött a szultánnak. Nem árultam el neki, egyáltalán nem vagyok büszke rá, hogy egy magyar verte be az egyik utolsó szeget Bizánc koporsójába. Nemrég egy Facebookos kommentelő közölte velem, vegyem tudomásul, az irániak többet tudnak a történelmünkről, mint sok magyar. Nem beszélem a fárszit, nem töltöttem el hosszú hónapokat az országban, s nem beszélgettem több száz, a társadalom legkülönbözőbb rétegeihez tartozó emberrel, ezért aztán nem tehetek ilyen kategorikus kijelentéseket az irániaknak a történelmünkkel kapcsolatos ismereteiről, azonban a tapasztalataim egyáltalán nem támasztják alá ezt a véleményt. Egyetlen olyan emberrel találkoztam Iránban, aki valamit tud a magyarságról, azon túl, hogy létezik egy ilyen nép, de ő nagyon nem átlagos iráni, mivel képzőművészként egy sor erdélyi alkotóval ismerkedett meg nemzetközi projektek keretében. A többi iráni ismerősnek azt is mondhattam volna, hogy Bergengóciából jöttem, fogalmuk nem volt róla, hogy van a világnak egy Erdély nevű szeglete. Nem is csodálom ezt, mivel mifelénk meg Golesztán vagy Szisztán-Beludzsisztán neve nem cseng ismerősen. Az átlagos irániaknak nem csak rólunk vannak minimális ismereteik, a nyugati kultúráról roppant keveset tudnak, az iskolában alig tanulnak róla. Ez nem csak a magaskultúrára vonatkozik, a popkultúra is ismeretlen számukra, egy értelmes, érdeklődő, a jövőjét Nyugaton elképzelő ismerősöm például tőlem hallott először a karaokéról. Grúziában ellenben van olyan magyar személyiség, aki szervesen beépült a helyi kultúrtörténetbe, mégpedig Zichy Mihály. A romantikus magyar festőnek, aki hosszú időn át az orosz cári udvarnak dolgozott, szobra áll Tbiliszi központjában, egy gyönyörű park kellős közepén, de utca és szálloda is viseli a nevét a grúz fővárosban. Zichy ezt azzal érdemelte ki, hogy illusztrálta a grúzok nemzeti eposzának, Sota Rusztaveli A tigrisbőrös lovag című verses elbeszélésének az 1870-es években készült kiadását. A ma már ritkaságnak számító könyv egy példányát a Művészet Palotája nevű múzeumban őrzik. 
Mivel mondtam, hogy magyar vagyok, s kifejezetten azért jöttem a múzeumba, hogy megnézzem, a kedvemért előhozták a féltve őrzött, dedikált példányt. A kötet színes, nyitóillusztrációja a Sota Rusztaveli bemutatja költeményét Tamar királynőnek címet viseli. Tipikus romantikus alkotás, az egyik középkori grúz főúr ruházata megszólalásig hasonlít egy magyar mentére.

143. nap – január 21.

Tbiliszi

Végre-valahára Indiában, pontosabban annak fővárosában vagyok. Az ideút elég kacskaringósra sikerült, mivel a repülőm Bakuból, Azerbajdzsán fővárosából indult, azonban az azeri kormány online vízumszolgáltatása épp akkor nem működött, amikor a legnagyobb szükségem lett volna rá, a készpénzem Iránban pedig vészesen fogyott, ezért úgy döntöttem, hogy biztos-ami biztos alapon Törökországba utazom vissza. Törökországból a grúz fővárosba buszoztam, onnan pedig Bakuba vonatoztam. Azerbajdzsánból Dubaiba vitt a repülő, ahol átszálltam egy Delhibe tartó járatra. Extra pihenőnapokra különösebben nem vágytam, annak azonban kifejezetten örültem, hogy ez alatt az idő alatt eljutottam Karszba, Tbiliszibe és Bakuba. Előbbi talán a legkevésbé tipikus török város, legalábbis az óvárosi része, amely tele van az oroszok által felhúzott, abból az időből maradt épületekkel, amikor Karsz a cárok birodalmához tartozott. A környezete sem jellegzetesen törökös, magas hegyvidék fenyvesekkel, igazi alpesi táj. 
Tbilisziben jártam már két évvel korábban, de szívesen mentem vissza. Grúzia sok szempontból egyedi ország: egyedi az építészete, az írása, a konyhaművészete, de még a borkészítési technológiája is, itt ugyanis a szőlő levét nem hordóban, hanem méretes agyagedényekben erjesztik, érlelik. Tbiliszi az egyik legszebb főváros, melyben mostanáig megfordultam, nagy óvárossal, tradicionális grúz stílusú épületek százaival, ráadásul kellemes hangulatú, nyugodt, nem érezhető benne az a zaklatott energia, ami a legtöbb nagyváros sajátja. 
 Az igazi meglepetés számomra Baku volt. A földgázban gazdag Azerbajdzsán fővárosa eklektikus hely, ahol egyidejűleg van jelen az elegáns modernség, a keleties egzotikum, a szovjet örökség pedig épületek, egyenruhák stílusában köszön vissza. Baku egy igazi XXI. századi város, extravagáns felhőkarcolókkal, széles sugárutakkal, melyeken még a hétfő reggeli csúcsidőben is tisztességes sebességgel lehet közlekedni, olyan reptérrel, amely mellett elbújhat a dubai-i, természetesen nem a méretét, hanem a dizájnját tekintve, míg az Unesco védelem alatt álló óvárosban ezer évnél idősebb épület is van. 
Leginkább mégis Baku általános állapota lepett meg, a szembeötlő rend, rendezettség, tisztaság, igényesség, melyek tekintetében akármelyik közép-európai fővárossal felveszi a versenyt, sőt. Az egységnyi közterületre kivezényelt rendfenntartók számát tekintve szerintem a világelsők között van, a belvárosban szinte minden sarkon láttam egy egyenruhást, de rendőrök vigyázzák a metróállomásokat is, mindenkinek ellenőrzőkapun kell átmennie. Az öltözetek és az embertípusok olyan kavalkádjával, mint amilyet dubai-i reptéren láttam, még nem találkoztam. A legérdekesebb egy három, világos bőrű, európaias arcú férfiből álló társaság volt, akikről az volt a benyomásom, hogy két-két fehér fürdőlepedőt tekertek maguk köré. Szandált viseltek, egy Jézus életéről szóló filmben azonnal felvették volna őket statisztának. Nők is voltak velük, ők nagyon hasonló, krémszínű, hosszú ruhát viseltek és fejkendőt, nem tűntek muszlimoknak. Sosem láttam képen vagy filmen hasonló öltözetű embereket, az olvasmányaim alapján sem tudtam semmiféle etnikai vagy vallási közösségre asszociálni, s a hangzása alapján a nyelvük sem nyújtott semmifélé támpontot. 

(Folytatjuk)