 |
| Gigászi mecset épül |
A nyugati világban az iszlámot általában egy homogén közösségnek képzeljük el, ami szintén távol áll az igazságtól. Az iszlámnak két nagy irányzata létezik, a többségi szunnita és a síita, ez utóbbinak hívei a muszlimok kb.15 százalékát teszik ki. A világon hozzávetőleg 40 muszlim ország van, a síiták csupán háromban vannak többségben: Irakban, Azerbajdzsánban és Iránban, utóbbiban a lakosságnak szinte 99 százalékát teszik ki.
A szunniták és a síiták finomam szólva nem igazán kedvelik egymást, Kőrösi idejében nagyobb biztonságban utazhatott egy keresztény közöttük, mint egy síita – szunnita földön vagy fordítva. Manapság persze már nem ez a helyzet, ugyanakkor a szunnita hátterű Iszlám Állam deklaráltan ellenséges a síitákkal, ezért az Irán által támogatott síita milíciák Irakban és Szíriában is aktívan részt vettek a vallási fanatikusok elleni harcban. Az iszlám ökuménia azonban még messze van, jelenleg is vannak olyan síita mecsetek, ahova szunniták nem léphetnek be, de természetesen keresztények vagy zsidók sem.
Az iszlámon belüli szakadás röviddel Mohamed próféta halála után következett be. Miközben a korai keresztény teológusok olyan kérdésekről folytattak épeszű emberek számára nehezen értelmezhető vitákat, hogy a Fiú egylényegű-e az Atyával vagy csak hasonló lényegű, addig a muszlimok sokkal gyakorlatiasabb okból estek egymásnak: abban nem értettek egyet, hogy Mohamed után ki legyen a világi hatalom birtokosa. A jelenleg szunnitaként ismert többség szerint az utódot érdemei alapján a hívők közösségének kell megválasztania, míg az ellentábor úgy vélte, hogy az örökös csakis családtag lehet, pontosabban Ali, Mohamed veje. Innen ered a felekezet neve, a síita ugyanis körülbelül azt jelenti, Ali pártja. Az évszázadok során a két irányzat között teológiai különbségek is megjelentek, például a siíták körében fontos a szentek kultusza, míg a szunniták elutasítják azt. A kívülálló számára is érzékelhető fontos különbség, hogy míg a szunnitáknál napi öt kötelező ima van, addig a síitáknál csak három, pontosabban utóbbiak kettőt-kettőt összevonnak. Nem láttam semmiféle hivatalos statisztikát a mecsetek számáról, de határozott benyomásom, hogy a berendezkedését tekintve világi Törökországban jóval több van belőlük, mint Iránban. Persze, lehet, az téveszt meg, hogy a török mecsetek sokkal jobban ki vannak hangosítva, a müezzin imára hívó éneke rockkoncertekre jellemző hangerővel bömböl, az irániak lényegesen csendesebbek.
Utam törökországi szakaszán rendszeresen megtörtént, hogy reggel 6-kor a dobhártyarepesztő kántálás ébresztett, Iránban ez egyszer sem fordult elő. Érdekes különbség a nyugati kultúrkör és az iszlám világ között, hogy az itteni emberek, ha a világnézetükről, a vallásukról kérdezem őket, mindig muszlimnak nevezik magukat. Az irániak utólag esetleg hozzáteszik, hogy ők síiták, olyan törökkel azonban nem találkoztam, aki a szunnita szót kiejtette volna. Nem hiszem, hogy sok olyan európai volna, aki kérdésre válaszolva magát elsősorban kereszténynek nevezné, s ne azt mondaná, hogy ő katolikus, ortodox, református stb. A leginkább kozmopolita és liberális iráni városnak számító Teheránban szerintem több az utcán rózsafüzért morzsolgató férfi, mint a vallási konzervativizmus törökországi fellegvárában, Erzurumban, ellenben eddig egyetlen embert láttam, aki a szabad ég alatt, a magával hordott imaszőnyegén borult le Mekka irányában, amikor eljött az ima ideje.
127. nap – január 5.
Többen kérdezték az otthoniak közül, hogy a kialakult feszült helyzet miatt nem vettem-e fontolóra, hogy a tervezettnél hamarabb hagyjam el Iránt. Az itteni tartózkodásom valóban megrövidül, de ennek nincs közvetlen köze az elmúlt napok történéseihez, előre nem látott kiadások miatt kezdek kifogyni a pénzből. Az USA által meghirdetett nemzetközi pénzügyi embargó miatt Iránban nem lehet pénzt felvenni külföldi bankszámláról, az embernek annyival kell gazdálkodnia, amennyi készpénzzel átlépte a határt. A büdzsémet két nem várt kiadás is tetemes összeggel csapolta meg. Mivel egy hónapnál régebben tartózkodom az országban, nyilvántartásba kellett vetetnem a telefonomat, különben nem tudnám használni, nélküle pedig nehezen tudnék tájékozódni. A nyilvántartásba vétel 9 millió riálba, mintegy 70 dollárba került, ennyi pénzből egy hétig meg tudtam volna élni. Még nagyobb összeget, 100 dollárt vitt el az, hogy az indiai vízumot nem tudtam online megszerezni, ezért készpénzben kellett befizetnem az árát. Ma interjúra kellett mennem India teheráni követségére, keddre ígérték a vízumot. Amint kézhez kapom az indiai beutazásra jogosító dokumentumot, el is hagyom az országot, három-négy napig még kitart a pénzem. Iránból Azerbajdzsánba megyek, valószínűleg busszal. Jó két hónappal ezelőtt, az iszlamabadi magyar követség egyik munkatársa tájékoztatott arról, hogy Pakisztánnak az Iránnal határos, Beludzsisztán nevű tartománya a legveszélyesebb zónája az országnak, több szerparatista- és terrorszervezet hajt végre rendszeresen támadásokat, az emberrablások sem ritkák. Emiatt letettem arról, hogy átutazzam a tartományon, arra gondoltam, Teheránból repülővel megyek majd Iszlamabadba, onnan pedig gyalogosan folytatom az utat. Időközben úgy döntöttem, inkább Delhibe repülök. Ennek alapvető oka az, hogy nem akarok egy órát sem eltölteni egy olyan barbár országban, mint Pakisztán, ahol nemrég istentagadás miatt halálra ítéltek egy tanárt, s napirenden vannak a vallási kisebbségek elleni atrocitások. Nagyon megviselne egy középkori mentalitások uralta országban lennem, nem akarom ennek kitenni magam. Másrészt Iszlamabadból Amritszárba mentem volna, ahol Kőrösi is járt, az pedig Delhitől még messzebb is van, az utamat tehát ezzel nem rövidítem meg, sőt. Az azeri fővárosból, Bakuból január 22-én repülök majd Delhibe.
129. nap – január 7.
 |
| Örmény templom Teheránban |
Ma ismét be kellett mennem India teheráni követségére, hogy az utazásomra vonatkozó további információkkal szolgáljak, ami hirtelenjében megemelte a vérnyomásomat, végül azonban elégedetten távoztam, mivel ígéretet kaptam rá, hogy a délután folyamán kézhez kapom a vízumot. Holnap délelőtt fel fogok szállni egy, a törökországi Trabzonba tartó buszra, amire a jegyet megvettem már. Ideje, hogy elhagyjam Iránt, már csak azért is, mivel a cipőm mindkét párján két, napról-napra terebélyesedő lyuk tátong, s amíg nem férek hozzá a bankszámlámhoz, nem tudok újat venni.
A napokban egy nagyon rokonszenves istennél tettem tiszteletemet. Ahura Mazdának hívják, a japánok róla nevezték el az egyik autómárkájukat. A templomát véletlenül fedeztem fel Teherán egyik hangulatos mellékutcájában. A híveit zoroasztriánusokként szokás emlegetni, napjainkra alig 200 ezren maradtak. Neki is volt egy prófétája, Zoroaszter vagy Zarathusztra nevű, akiről nem lehet pontosan tudni, mikor élt, de minimum 700 évvel Krisztus előtt.
Szent könyvvel is megajándékozta az emberiséget, a címe Zend Aveszta. Nekem az egyik felettébb barátságos és angolul beszélő, nőnemű híve mutatta meg a templomot, s magyarázott a vallásról. Elmondása szerint Ahura Mazda a szeretet istene, mindenkihez kedves, nem fenyegeti örökkön tartó, a pokol nevű rémes helyen letöltendő büntetéssel azokat, akik nem tartják be a parancsolatait. Ez, mondjuk, nem vág pont egybe azzal, amit a zoroasztrizmusról olvastam, de gondolom, hogy egy hús-vér zoroasztriánus megbízhatóbb forrás egy lexikonnál. Ahura Mazda a fény istene, melyet a tűz szimbolizál, s minden templomában, építése óta folyamatosan lobog a szent láng, amit kizárólag a mubájnak nevezett pap táplálhat. Az általam felkeresett templomban több mint 100 éve ég folymatosan Ahura Mazda tüze, de van egy templom Yazd városában, ahol többezer éve nem aludt ki.
Szerettem volna oda elmenni, az egyetlen hely Iránban, ahová igazán vágytam. A szent tüzet a hívek csak egy üvegablakon keresztül láthatják, nekem azonban megengedte a mubáj, hogy az ajtónyíláson át megszemléljem, szívmelengető pillanat volt, itteni tartózkodásom egyik legjobb élménye. A híveknek nem kell feltétlenül templomba menniük ahhoz, hogy Ahura Mazdához szóljanak, bárhol imádkozhatnak, ahol fény van, akár egy gyertya lángja vagy a nap felé fordulva. A muszlimok tűzimádóknak tartják a zorosztriánusokat, ami tipikusan esete annak, amikor valaki képtelen különbséget tenni szimbólum és mögöttes tartalom között, ugyanakkora ostobaság, mint az, hogy a hinduk a tehenet istenként imádják.
Az Ahura Mazda hajlékában tett látogatást követően, az ökuménia jegyében bementem az utca másik oldalán álló örmény templomba, ahol épp miséztek, olyan buzgó tömjénezés mellett, hogy nehéz volt lélegeznem. A misét két pap celebrálta, a padokban egyetlen ember ült, úgy tűnik, a hívek itt sem ölik meg magukat a templomba járással, mondjuk, nem is lehetnek sokan.
Az interneten lehet arról olvasni, az iráni hatóságok nem tolerálják keresztény vallási szimbólumok nyilvános térben történő elhelyezését. Az én tapasztalataim ezt nem igazolják, Teherán központi részein egy csomó bolt kirakatában láttam karácsonyfát, karácsonyi díszeket, olyan örmény kávézóban is jártam, ahol a tulajdonos az utcáról is jól látható karácsonyfát állított. Az persze kérdéses, hogy napjainkban a karácsonyfa vallási szimbólum-e vagy a vallásos köntösbe bújt merkantilzmus jelképe-e. Meglehet, az iráni hatóságok szemében az utóbbi.
(Folytatjuk)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése