Rendhagyó útjára elsősorban mentálisan igykezett felkészülni, illetve azáltal, hogy tisztázta magában: nem célja extrém teljesítményeket hajszolni, nagy figyelmet fordít a rendszeres pihenésre: hetente egyszer egy napot erre szánna, s időnként több napos pihenőt is közbeiktatna. Útipodgyásza minimális lesz: csupán felfújható matracból, kis méretű sátorból, váltó ruházatból, egy telefonból, kis méretű táblagépből, elsősegély-csomagból állna. Élelmiszereket sem cipelne magával, bár némi tartalék azért lesz nála, s kötelezően 2-3 liternyi ivóvíz.
A tervezett útvonal, nagy vonalakban: Nagyenyed (0 kilométer), Gyulafehérvár, Nagyszeben, Râmnicu Vâlcea, Piteşti, Bukarest, Giurgiu, Ruse, Burgas, Isztambul, Ankara, Teheran. Majd tovább, Kelet felé: Afganisztán, Pakisztán, Iszlamabad, LaHore, majd Anritzar, Lekh érintésével végül Ladakh.
1. nap – 2019. szeptember 1.
+ 39 970 lépés, 29,67 kilométer. Ez az első nap teljesítménye, legalábbis a saját telefonom Health (Egészség) alkalmazása szerint.
A Lor telefonja közel 45 ezer lépéssel számolt, szerintem a 39 ezer is becsületes teljesítmény. Lor, becsületes nevén Silye Lóránd, egy barátom, aki az út kezdeti szakaszán elkísér. A Nagyenyed és Gyulafehérvár közti útszakasz megtétele nem volt leányálom, sőt fáklyásmenet sem. Két héttel korábban 40 km-t gyalogoltam a Kós Károly teljesítménytúra során 7 óra leforgása alatt, ám akkor minimális súlyú hátizsák volt nálam, most pedig 10 kilós. Akkor huszonegynéhány fok volt, sok árnyékkal, most 31 fokos kánikula, s szinte végig tűző nap. A különbség ég és föld. Amikor Fehérvár előtt vagy 10 kilométerrel egy kisbusz lehúzott a padkára, s megvárt minket, azzal a szándékkal, hogy felvegyen, lelkigyakorlatként éltem meg, hogy kedvesen visszautasítottam, elmagyarázva néhány szóban, a mi utunkban épp a gyaloglás a lényeg. A holnapi úticél Nagyapold, azt gondolom, embert próbáló lesz. Gyalogos, kerékpáros világutazók elmondása szerint a test néhány nap alatt hozzászokik a fokozott igénybevételhez. Remélem, hogy a saját testem is ekképp reagál majd.
2. nap – 2019. szeptember 2.
A tegnapi teljesítményt kicsit megfejeltük, a mai mérleg 47 970 lépés, ami 37,5 kilométernek felel meg. A gyulafehérvári református egyházközség vendégházából indultunk, ahol dr. Gudor Botond tiszteletes és családja vendégszeretetét élveztük, a végállomást pedig a Szeben megyei Szerdahely jelentette. Kemény nap volt, kiadtam magamból minden fölös energiát, a panzió emeletére az utolsó tartalékot mozgósítva vonszoltam fel magam… Kipróbáltuk a dél-erdélyi autópálya egyik, jelenleg munkaterületnek számító szakaszát. Gyalogtúrára tökéletes. Elképesztettünk a 7000 km-es utazás tervével két olasz útépítő szakembert és egy román családot. Előbbiek átsegítettek bennünket egy épülő Maros-hídon, utóbbiak közös fotót kértek, és ígérték, nyomon követik a projektet.
3. nap – 2019. szeptember 3.
A mai adag 38 225 lépés volt, Nagyszebenig. A mérleghez hozzátartozik még egy vérhólyag és két pozitív élmény. A Kereszténysziget nevű falu vegyesboltjában az eladó, egy 40-es éveiben járó férfi angolul mondja nekem a szána árát. Nagyot néztem. Eddig is tudtam, hogy az arcom nem romános, na de angolul, egy Szeben megyei faluban, egy középkorú eladó… Később, Szeben központjában, miközben nézelődöm, egy férfi szólít meg, szemmel láthatóan helybeli: Where are you from (Hova valósi vagy)? Elmondása szerint évtizedekig élt Londonban, tudja, milyen érzés idegenben egyedül lenni, ezért aztán, ha tanácstalan külföldit lát, kérés nélkül is felajánlja a segítségét.
Este, az óvárosban, szinte hallótávolságon belül, két vendéglő teraszán is élőzene szól, zongoraszó. Szeben határozottan azon erdélyi városok közé tartozik, amelyek már kezdenek hasonlítani Európára, s nem csak az épített örökségük miatt. A város határában, a reptérnél a sajtó fogad, aztán 10-15 perccel később is feltűnik még az operatőr, ahogy az úttestről filmez bennünket. Inkább érdekes, mint zavaró, bár hosszú távon valószínűleg irritálna. Nem lehet könnyű életük a hírességeknek.”
4. nap – 2019. szeptember 4.
Miközben a Vöröstoronyi-szorosban, az Olt partján ültem, s néztem a folyó jobb partján robogó gépkocsisort, eszembe jutott, az elmúlt években, szolgálati úton, busszal vagy autóval jó néhányszor átkeltem az Olt völgyén, gyakran ábrándozva arról, milyen jó lenne a másik, ember nem járta parton, komótosan végigjárni ezt a vidéket. Most épp ezt teszem, s már csak ezért is megérte nekivágni az útnak. A szemközti parton középkori várrom, itt volt 1918-ig a Magyar Királyság határa.
A kora esti órákban befutok a Câinenii Mici nevű faluba. Szállásról érdeklődök a helyiektől, egy panzióba irányítanak. A Dragoș keresztnevű tulajdonos sajnálkozva közli, hogy telt ház van, aztán, miután előadom, hogy gyalog jövök Enyedtől, megenyhül. Megkapom a kisszobát, mondja, s még egy pohár borra is meginvitál.
Az asztal körül családtagok ülnek, egy pohárból három lesz, s kapok egy üveg mézet is. Pénzt nem fogad el, ellenben szeretné, ha képeket és élményeket osztanék majd meg vele. Tavaly ő is tervbe vett egy tibeti utazást, repülővel, végül nem lett belőle semmi, de nem tett le róla. Pompás vidék, egyszer szívesen leereszkednék kenuval az Olton, a Székelyföldről a Dunáig. De előbb meg kellene járni Ladakhot.
5. nap – 2019. szeptember 5.
45 009 lépéssel a hátam mögött elértem Călimănești települést, mélyen Vâlcea megyében járok már.
Az éjszakát egy, magasan az Olt felé emelkedő szikla aljában töltöm, amit Szathmári Papp Károly, I. Károly román király udvari fotósa, Az Olt völgyében című festményén örökített meg. További úti élmények helyett ma másról írok, olyasmiről, amit fontosabbnak tartok. Hetekkel indulásom előtt elkezdett foglalkoztatni a gondolat, hogy valamilyen módon az utazásom révén mások hasznára legyek, maximálisan kézzel fogható módon. Szeretnék pénzt gyűjteni egy kolozsvári székhelyű civil szervezetnek, a krónikus betegségekben szenvedő gyerekekkel és fiatalokkal foglalkozó Yuppi Tábormozgalomnak. Jártam az egyik táborukban, láttam, mit jelent a résztvevőknek, jó helyre megy a pénz. Ezen a linken lehet adakozni a Yuppi javára. Számomra fontos visszajelzés minden, a Yuppinak szánt adomány, megerősít abban a tudatban, hogy az utamnak van a személyemen túlmutató értelme, haszna.
6. nap – 2019. szeptember 6.
Közel 24 ezer lépés ma – 18 km (négy óra alatt ez nem rossz teljesítmény).
Kevéssel múlt csak el 12 óra, de már Râmnicu Vâlcea városában vagyok, igaz, nem a központban, hanem az északi bejáratánál levő MOL benzinkútnál. Bevallom, nem nemzetpolitikai megfontolásból tértem be pont a magyar multihoz, sőt nem is szponzorom, de ha evésről-ivásról van szó, talán a legjobb hazai kúthálózat. Közel 24 ezer lépést tettem meg ma, 18 km-t, ami 4 óra alatt nem rossz teljesítmény. Mire a szállásomra érek, a lépésszám, gondolom, túl lesz a 30 ezren.
Tegnap egy ortodox egyházi tulajdonban levő kempingben aludtam, egy szerény, de tiszta faházban, 20 lejért (4,5 euró). Az ár egy éjszakára 40 lej lenne, de Damian atya, a létesítmény vezetője, 50 százalékos árengedményt adott, anélkül, hogy erre kértem volna. Este, a gondnok felesége, férjétől hallva az utamról, csokoládéval és cukorkával ajándékoz meg, ráadásul Isten áldását kéri rám. Szükségem is lesz rá. Ma délelőtt hirtelen vadonatúj, fehér BMW terepjáró fékez le mellettem. Én vagyok-e az, aki gyalogosan tart Tibetbe, kérdezi a sofőr. Látott a tévében, újságolja, aztán elmeséli, hogy vagy 20 éve elbiciklizett Törökországba, amiért szinte minden rokona és ismerőse hülyének nézte. Szerintem engem is annak gondolnak egyesek, de olyan kedvesek, hogy nekem nem mondják. Szeben után ismét couchsurfinges házigazdám lesz. A www.couchsourfing.com egy online platform, ahol egymásra találhatnak az utazók és azok, akik ingyenes szállást kínálnak nekik. Mai vendéglátóm egy Murat nevű török, egyelőre fogalmam sincs, hogy került ide. Elkészítettem életem első szelfijét. Úgy érzem, nem az én műfajom…
(Folytatjuk)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése