 |
| Szánok útra készen |
— Ez a magáé. Csak távoli célokra használja.
— Gyerünk gyorsan reggelizni — szólt ránk erélyesen az igazgató. — Ötven kilométeres út áll előttünk.
Percek alatt elfogyasztottam a reggelimet, átvettem a szakácstól a csomagot, s meg sem kérdeztem, mi van benne, mert úgyis tudtam: ismét halat ebédelek.
Feldübörgött a motor, s búcsút intettünk az elszontyolodott kollégáknak, akik örömest részt vettek volna a kiránduláson, de az igazgató hajthatatlan maradt, s azzal hárította el a kérésüket, hogy sok a munkájuk.
Csak Viktor és Jura jött velünk, akik jól ismerték a vidéket, ahová igyekeztünk. Ezúttal mindnyájan a kocsiban foglaltunk helyet.
— Mit lehet erre lőni? — érdeklődtem társaimtól.
— Kacsán kívül úgyszólván semmit — mondta Jura. — Ha szerencsénk lesz, esetleg sarki búvárt, de annak a húsa majdnem ehetetlen.
— Annál értékesebb a tolla — jegyezte meg Viktor. — Nem ártana vagy kettőt puskavégre kapni, mert a hálózsákomban vajmi vékony a tollréteg ...
A társalgás lassan abbamaradt. Én a tundrát szemléltem a kilátón át. A többiek a horgászbotokat és a horgokat rendezgették. A kocsi egyenletes gyorsasággal nyelte a kilométereket. Már-már elszunyókáltam, amikor az igazgató hátrafordult.
— Nézze csak meg azt a hálót, jó-e valamire? — kérte Viktort.
Viktor hátranyúlt az ülés mögé, és húzogatni kezdte a ponyvát, de hirtelen visszakapta kezét, mintha parázsba dugta volna. Csodálkozva néztem rá. Intett, hogy hallgassak. Úgy tettünk, mintha semmi sem történt volna. Égtem a kíváncsiságtól, hogy mi lehet a ponyva alatt, de nem akartam elárulni Viktort.
— Mi lesz azzal a hálóval? — szólt hátra ismét az igazgató.
 |
| Chanti temető |
— Szerencséje van, hogy messze járunk a tábortól — mondta tettetett szigorral az igazgató. — Különben visszaküldeném.
— Megszenvedett érte, megérdemli, hogy velünk jöjjön — vette védelmébe a kolléganőjét Jura.
— Rendben van, mehetünk — bólintott beleegyezően az igazgató.
A sofőr indított.
— Milyen jó, hogy nem kergetett vissza — áradozott boldogan Nyina. — Mióta készülök egy ilyen kirándulásra!
— Közeledünk a tavakhoz — szólt hátra kisvártatva az igazgató.
Miután fölkapaszkodtunk egy köves oldalra, az előttünk fél kilométernyire elterülő völgyben öt jurtát számláltunk meg.
— Ha nem tévedek, az öreg Kim jurtái — jegyezte meg elégedetten Nyikoláj Szergejevics. — Ezek nyenyecek, kerül itt szállás is.
A jurták népe már rég észrevette kocsinkat, s valamennyien ott tolongtak, türelmetlenül várva érkezésünket.
— Jó napot — köszönt oda nekik hangosan az igazgató, kiugorva a kocsiból, kezet rázott egy fehér szakállú aggastyánnal.
Alacsony termetű, ősz hajú férfi volt, hetvenkilenc éves. Kim Torko, mert így hívták, betessékelt a jurtába, amelyet itt északon ,,csum"-nak neveznek. A település apraja-nagyja ott álldogált a bejáratnál.
— Hol vannak a férfiak? — kérdezte az igazgató.
— Ilyenkor a nyáj körül foglalatoskodnak — világosította fel a házigazda. — Nemsokára kezdődik a nagy őszi vándorlás a délibb vidékekre, s ilyenkor a csordát össze kell tartani, mert másképpen elkallódnak az állatok.
Az öreg Kim intett az asszonyoknak, akik egy távoli sarokban kucorogtak, s össze-összedugva a fejüket, élénken sugdolóztak. Hogy miről beszéltek, azt csak ők tudták, hiszen közülünk senki sem értette a nyelvüket.
— A nyenyecek a szamojéd népek közé tartoznak — magyarázta az igazgató.
A ház asszonynépe szárított hallal és teával kínált bennünket.
— Beszéljen valamit a tundrai életről — fordultam házigazdánkhoz...
— A nyenyec szó a mi nyelvünkön embert jelent. A tundrai nyenyecek alapfoglalkozása ősidők óta a rénszarvas-tenyésztés. Ma is a rén adja az élelem nagy részét, úgyszintén a ruházatot és számos háztartási cikket is. Ez a köpenyszerű ruha — a férfiakét „malica"-nak, a nőkét „pany"-nak nevezik — meg ez a térden alul érő nadrág — a „szavok" — teljes egészében rénbundából készül. A mintázás nemcsak nálunk, de a többi tundrai népnél is mindig és mindenben a rénszarvasagancsot utánozza. A „malica" alatt — folytatta Kim Torko — ingszerű blúzt viselünk, amely szintén rénszarvasbőr. A rénbőr bizonyos helyeken annyira vékony és puha, hogy vetekedik a flanellinggel. Lábbelink, mind a gyermekeké, mind a felnőtteké, magas szárú rénbőrcsizma, amelyet belül is bundával bélelünk. Legtöbb házi eszközünk, a tű, a gombok, a cifraságok, a késnyelek és egyéb — rénszarvasagancsból készül. Nélkülözhetetlen állat nálunk a rén. Nem is szólva arról, hogy nélküle nem tudnánk közlekedni a tundrán, hacsak nem lenne mindenikünknek egy-egy ilyen tankocskája, mint a maguké — tette hozzá nevetve Kim apó. — A vadászat — folytatta rövid szünet után házigazdánk — csak télen biztosít jövedelmet, a halászat viszont nyáron fedezi az élelmet.
A jurtáról kezdtünk beszélgetni.
— Amíg réntenyésztéssel foglalkozunk, addig jurta is lesz — mondta Kim. — Igen előnyös, mert könnyen építhető és bontható. Meleg, és a szállítása sem okoz gondot. Amíg a tudósok ki nem találnak valami jobbat, addig nem nélkülözhetjük.
— A tudósok már nem egy tervet dolgoztak ki, csak éppen meg kell valósítani őket — szólt közbe az igazgató. — Az egyik montreali kiállításon bemutatták a modern tundrai falutervet. Eszerint az óriási műanyag kupola alatt három-négyezer ember lakhatna. Télen a kupola felül is zárt lenne, ami biztosítaná a mesterségesen szabályozott hőmérséklet állandóságát. Nyáron a kupola fedelét felnyitnák. Az ilyen tundrai falvak felszámolnák a nomádság utolsó csökevényeit is ...
Odakint közben heves szél kerekedett. Az áfonyalevélből főzött tea meg a jurta melege elálmosított.
Szunyókálásomból a jurta körül támadt zaj zökkentett vissza a valóságba. Egy gyerek kukkantott be, és izgatottan gesztikulálva magyarázott valamit házigazdánknak. Kim Torko elmosolyodott, és intett, hogy kövessük.
Odakint, a sátortól mintegy ötven méternyire, a gyerekhad egy vad sarki róka körül viháncolt. Öt-hat lépésnyire álltak tőle, és apró halakkal próbálták közelebb csalni. De a róka megtartotta a tisztes távolságot, s egymás után ropogtatta az odavetett halakat. Szürkésbarna nyári bundája már vedleni kezdett.
— Na tessék — mondta tettetett bosszankodással az öreg Kim. — Néhány napja idejár potyázni a szemtelen. Mintha tudná, hogy ilyenkor senki se bántja.
Gyorsan a gyerekek mögé lopakodtam, s kihasználva a ritka alkalmat, lázasan fényképeztem. A kollégák is egymásután kattintgatták gépeiket. A róka eközben nyugodtan ropogtatta a gyerekektől elkapkodott halakat, s csak arra vigyázott, nehogy túl közel kerüljünk hozzá. A barátkozás nem tartott sokáig. A sofőr, aki mostanáig a motorral bajlódott, hirtelen beindította, s a zajra vendégünk pillanatok alatt elillant.
Pocoknyúl-zsákmány
— Itt az ideje, hogy induljunk a sziklákhoz — javasolta az igazgató. — Nem szeretném, ha túl későn kerülnénk vissza. Viktor és Nyina itt maradnak. Ne felejtsék el, hogy számítunk a halra, amelyet Viktor ígért. Maga pedig — fordult Jura felé — ne felejtse el a puskát megtölteni, mint ez már gyakran megesett...
Kocsink ezúttal dombos-sziklás oldalakon kapaszkodott. A sarki Ural keleti lejtőihez közeledtünk. A tundra itt erősen kontinentális jellegű. Erős, hideg szelek uralkodnak errefelé, s a hó egész nyáron át megmarad nagy fehér foltokban a hegyoldalakon.
— Jobbra egy hóbagoly — kiáltotta Jura. Az igazgató megállást vezényelt. Körülbelül ötven lépésnyire tőlünk hófehér bagoly állt mozdulatlanul egy sziklaodú szélén.
— Lőni nem szabad — mondta suttogva Nyikolaj Szergejevics —, fényképezni viszont igen. Lássuk, kinek sikerül közelebb lopakodnia.
Három oldalról fogtuk közre a baglyot. Én egy kis völgy fenekén indultam el, s már az első lépések után készítettem néhány felvételt, ami biztos az biztos alapon. De a bagoly nyugodtan állt tovább. Hófehér mellén az esti napfény csillogott. A fehér tollazatból élesen kivált a csőr és a lábak fekete árnyalata. Szép, fejlett példány volt, amely becsületére vált volna bármelyik nagyobb múzeumnak. Várt, amíg néhány méterre megközelítettük, akkor fejét lassan körbeforgatta, s néhány erőteljes szárnycsapással felemelkedett. Átrepült egy másik sziklára, alig száz méterre tőlünk.
— Ha akarja, még fényképezheti — mondta az igazgató. — Hány felvételt csinált?
— Nem tudom pontosan, mindenesetre sokat. Majd kiderül otthon, hány sikerült belőlük — válaszoltam.
— A hóbagoly a tundra dísze — magyarázta az igazgató. — Nagyon szeretem ezt a madarat. Kizárólag a sarkkörtől északra elterülő tundrán tanyázik, télen lehúzódik délebbre is. Lemmingvándorlás idején csapatosan követi nyomon a lemmingeket, hiszen ez a kedvenc tápláléka. Igaz, hogy a hófajdot sem kíméli, de azért nem lövöm… Hamarosan valami egyébre süthetik a puskájukat. Pocoknyúlra.
— Arra viszont nem vállalkozom — jelentette ki határozottan Jura. — Golyós puskával nem vadásztam még pocoknyúlra.
— Én meg többdioptriás vagyok — mentegetőzött az igazgató.
— Megpróbálom én — mondtam, és csőre töltöttem...
Betértünk egy mély árokba, s a másik oldalon fölfelé kezdtünk kapaszkodni az összevissza heverő sziklatömbökön. Útközben minden oldalról rövid füttyjeleket hallottunk.
— Ezek azok — súgta az igazgató. Felkapaszkodtunk egy nagyobb sziklalapra, s várakozó állásba helyezkedtünk.
— Előbb fényképezzünk, csak azután lőjön — mondta Nyikoláj Szergejevics. — Felesleges elsietni, van elég belőlük.
Rágyújtottunk, s türelmesen várakoztunk. Egyszerre három oldalról is hangzottak a rövid füttyjelek, de látni semmit sem láttunk.
— Amott egy fióka kuporog — mutatott egy kőlap alá az igazgató. — Nem szabad bántani.
A pocoknyúl-csemete alig volt valamivel nagyobb, mint a felénk jól ismert mezei pocok. Kíváncsian szemlélődött, és időnként el-elfüttyentette magát. Egymásután kattogtak a fényképezőgépek. A zajra megugrott, de hamarosan előbújt, ezúttal, a sziklalap tetején. Előbbi helyén most egy fejlett, hörcsögnagyságú pocoknyúl jelent meg. Fakószürke bundáját csak kerekded fülkagylói szélén tarkította keskeny, fehér sáv. Nagyot füttyentett, s utána kiugrott a kőlap tetejére.
— Most — intett Nyikoláj Szergejevics.
Három felvétel után letettem a gépet, s óvatosan a puskáért nyúltam. Pillanatokig haboztam, de a többiek integettek, hogy lőjek már. A lövés élesen csattant a kőrengetegben. A pocoknyúl felugrott, aztán élettelenül terült el a sziklán.
— Szép öreg példány — jelentette ki az igazgató, miután gondosan szemügyre vette. — Évek óta tanulmányozom őket. Főleg az érdekel, hogy az uráli pocoknyúl milyen rokoni kapcsolatban áll az altáji és belsőázsiai fajokkal.
Nemhiába sorolják ezeket az állatokat a nyulakkal egy csoportba — gondoltam. — Felső állkapcsukból, ugyanúgy mint az igazi nyulaknál, két pár metszőfog nő ki, s zápfogaik szerkezete is egyezik. Abban különböznek csupán a nyulaktól, hogy fülük rövid és kerekded, lábuk pedig egyenlő nagyságú.
— Télire füvet tartalékolnak, akárcsak a havasi pockok — magyarázta az igazgató —, ezért „széna-rakóknak" is nevezik őket. Miután a hó lehull, behúzódnak a sziklák alá, s tavaszig az ide elraktározott szénával táplálkoznak.
Ezalatt körben ismét megelevenedett a kőtenger. Egymásután hangzottak el a rövid füttyjelek, s hol előbukkantak, hol eltűntek a köröttünk futkosó pocoknyulak.
— Mára talán elég is lesz — mondta az igazgató, s rejtélyesen hozzátette: — útközben még érhet meglepetés ...
Ez alkalommal a sofőr mellé ült, s egész úton lázasan tárgyaltak. Talán csak nem tévedtünk el — gondoltam. Az út visszafelé teljesen ismeretlennek tűnt. Hepehupás homokos parton jártunk. Itt-ott vörösfenyő nőtt apró csoportokban. Hamarosan előtűnt a Szob folyó hegyi szakasza. Követtük a víz folyását.
— Viktort keresik — mondta Jura. — Ha igaz, friss halat vacsorázunk.
Egy nagyobb kanyar után megláttuk Viktort. Ott állt egy mélyen benyúló kőnyelven, s szaporán lengette a horgászbotját. Én is szenvedélyes halász vagyok, de csak akkor halászom, ha fogni is lehet. Márpedig Viktor mellett egy fia hal sem volt. Oldalzsákja is üresen csüngött a vállán.
— Nem nagyon húznak — mondta unottan. — Nem is próbálkozom többet.
— Ez az első eset, amikor Viktor nem fogott halat — jegyezte meg hitetlenül az igazgató, és sokat-mondóan tekintett a váratlanul előkerült Nyinára.
— Fogni fogtam, csak nagyon keveset — mentegetőzött Viktor.
Odacammogott a közeli nyírfabokorhoz, percekig motoszkált az ágak között, majd két karót húzott elő, melyekről vagy ötven pénzes márna csüngött alá.
— Ravasz fickó — kiáltotta az igazgató. — Már szégyenkezni kezdtem maga miatt, hiszen egész úton dicsértem.
Egymásután kattogtak a fényképezőgépek. Viktort a nap hősévé avattuk, s ezt meg is érdemelte, mert kitűnő hallevest biztosított expedíciónknak.
Reggel furcsa zajra ébredtünk. Úgy dübörgött a föld, mintha front közeledne. Lassan mind kivehetőbbé vált a sűrű lábdobogás, amelybe időnként éles kutyaugatás vegyült.
— Megjött a réncsorda — mondta ásítva az igazgató.
Lázasan öltözni kezdtem. Végre ezt is láthatom - gondoltam. Felrántottam az ajtónyílást elzáró nyírfakérget, s valósággal visszahőköltem. A tundrát fehér hólepel borította, melyen rengeteg fekete pont közeledett.
— Lehetnek vagy ezren — jegyezte meg az igazgató a hátam mögött.
A jurták háznépe téli öltözetben várta az érkezőket. Elöl haladtak a szánok, megtömve csomaggal és pásztorokkal. A csorda körül legalább harminc kutya futkározott összevissza éhes csaholással.
Házigazdánk ünnepélyesen mutatta be fiait, unokáit és szomszédait.
— Lesz itt nagy dínomdánom — mondta az igazgató, miután visszavonultunk a jurtába. — Még jó, hogy mi rövidesen odébbállunk.
Később még egyszer kisétáltunk a csordához, mely a jurták körül heverészett. A hónak már híre-hamva se volt. A nyár ismét visszatért, de érződött, hogy ez a kicsi hó már a tél előhírnöke. A rének szorosan egymás mellett hevertek. Körben a kutyák őrködtek, nehogy valamelyik vad bika megugorjon. Ez gyakran előfordul, mert az itteni rének csak félig szelídítettek. Ez a házi rén alig különbözik a vadon élőtől. A rén, vagy magyarul másként tarand-szarvas, nagyjából a szarvasra hasonlít, de alacsonyabb nála, alakja kerekded, a fara felé szélesedő. Bundája nyáron kávébarna színű, télen szürkésfehér, néha egészen fehér. Az összes szarvasfélék közül a legvastagabb bőrű. Bundájának szőrzete tömör és, különösen télen, hosszú. Patája szélesebb, mint a szarvasé, laposra nyomott és mélyen hasított. Nyaka első részén hosszú sörényt visel. A rénszarvas agancsainak hossza és formája rendkívül változatos. Gyakran kerül a szarvasénál sokkal hatalmasabb rén-trófea is. Agancsait évente hullatja, az új fejdísz tavasszal nő.
A rének fő tápláléka nyáron tundrai füvekből, zuzmókból és mohából áll. Nyír- és fűzfalevelet is fogyasztanak. Télen viszont kizárólag zuzmóval és mohával táplálkoznak, amit patájukkal kaparnak ki a hó alól. Állati eredetű táplálékot is fogyasztanak. Különösen kedvelik a lemminget, amelyet szintén patájukkal kaparnak elő. Nemegyszer valóságos lemmingvadászatot rendeznek... A rén ugyanolyan kóborló, mint a sarki róka vagy a lemming. Tavasszal északra húzódik, néha egészen a tengerpartig. Ősszel visszavonul délre, az erdős tundra vidékére. Ezt az utat évente megteszik mind a rének, mind a pásztorok. — Mi a helyzet a vadrénekkel? — kérdeztem.
— Ma már elég ritka állat — magyarázta az igazgató. — Aránylag sok él még belőlük a Léna folyó deltájának környékén és a Tajmiron. Repülőről végzett népességi vizsgálat szerint mintegy kétszázötvenezer vadrén él ott. Jamál félszigeten a harmincas évek végén még nyolcezer vadrént tartottak számon. Ma azonban nincs több háromszáznál. Ezek elég gyakran kereszteződnek a szelídített rénekkel. Az ebből származó borjak rendszerint vadabbak és szívósabbak.
Megkerültük a jurtákat. A túloldalon lerakodó pásztorokkal találkoztunk. Még nem fogták ki a réneket, amelyek a szánok előtt heverésztek. A rénszarvast legyezőszerűen fogják a szán elé. A vezérállatot rendszerint a bal szélső oldalon helyezik el. A hajtó is a bal oldalon ül, arccal a vezérállat felé. Utazás közben lelógatja lábát a szán oldalán. Egyetlen gyeplőszárral és egy hosszú karóval irányítja a vezérállatot s általa az egész fogatot.
— Milyen fából készítik a szánokat? — kérdeztem az egyik fiatal pásztort.
— Szánépítésre legalkalmasabb a nyírfa és a fenyő — felelte, majd odahívta társát, akit úgy mutatott be, mint a legjobb szánépítő mestert.
— A nyenyec szán messzi földön híres — magyarázta emez. — Amint látja — mutatott körbe —, többféle szán van. A vadászok könnyű utazószánt használnak, a női szán szélesebb és rövidebb. A teherszánon sátorpóznát, prémeket és házi eszközöket szállítunk. Ezek a szántípusok formában, magasságban és szélességben különböznek egymástól. Nézze például ezt az utazószánt. A széles talpakból magas bordák indulnak hátrafelé és rézsút befelé. Ez az építési mód biztosítja az egyensúlyt. A jól elkészített szánnak még a legélesebb kanyarban sem szabad felborulnia — tette hozzá.
— Pedig elég törékenynek látszik — jegyeztem meg.
— Ennek ellenére nagyon tartós, bár egyetlen vasszög és vaspánt nélkül építjük — magyarázta a fiatalabbik —, s nemcsak télen, hanem nyáron is használjuk. A rénnel vontatott szán a tundrai népek legbiztosabb közlekedési eszköze...
Több órája úton voltunk már, amikor az igazgató megállást parancsolt. Kiugrott a kocsiból, és Viktorral meg Jurával a térképet böngészte.
— Nem lehetnek messze innen a halbiológusaink. Ez a piros pont jelzi a találka helyét a Nauka hajóval — mutatott a térképre. — A Langotjugánon, azaz a Róka-folyó középső szakaszán vagyunk. Innen hajóra ülnek és néhány nap alatt végighajóznak a folyón, amely az Obba torkollik. Onnan már csak egy macskaugrás Labitnangi. Remélem, kellemes útja lesz. Viktor és Jura elkíséri. Mi Nyinával visszamegyünk a kutatóállomásra. Egy hét múlva mindnyájan találkozunk Labitnangiban.
...A hajót megtalálni nem volt olyan egyszerű. Végül is sok hiábavaló keresgélés után elfogadtuk Viktor javaslatát, aki legjobban ismerte a vidéket, hogy a vízfolyás irányában keressük. Késő délután volt, amikor megcsillant előttünk a Langot-jugán vize. A hajó egy csendes kanyarban horgonyzott. Érkezésünket, úgy látszik, senki sem várta, mert a fedélzet üres volt. Elsőnek az igazgató lépett a hajóra.
— Alszik az egész társaság — jegyezte meg bosszúsan. — Ezek a halbiológusok ritkán hagyják el hálózsákjukat. Kényelmes társaság — dörmögött tovább.
Felrántotta a hajófenékbe vezető ajtót, s eltűnt a lépcsőlejárón. Viktor és én követtük. Lent egy tágas szoba közepén kerek asztal állt. Hatan ülték körbe, s szenvedélyesen verték a kártyát. Érkezésünket nem is vehették észre, mert olyan füst volt, hogy vágni lehetett, s figyelmüket teljesen lekötötte a kártya.
— Jó napot kívánok, s egyben bocsánatot a zavarásért — kiáltott le az igazgató, de hangját elnyelte a hangos üdvrivalgás, amellyel fogadták.
— Bemutatom a hajó kapitányát — mondta Nyikolaj Szergejevics.
Fiatal, pirospozsgás izomkolosszus közeledett felém.
— Vaszja vagyok — dörmögte, s úgy megszorította a kezemet, hogy csak úgy ropogtak a csontjaim.
Sarki búvár-lesen
 |
| Chanti családfő |
Attól a pillanattól kezdve, ahogy elhagytuk a partot, számunkra ez a hajó jelentette az életet. A háló, ebédlő és a konyha a hajófenék első részében volt. Hátulsó részét a motorház és a fürdőszoba foglalta el. A fedélzet közepén volt a kapitányi fülke.
Tervünk szerint délutánra a Nagy Tavakig kellett eljutnunk. Addig is ki-ki a számára kiosztott munkát végezte. Ketten az ügyeletes szakácsnak segédkeztek, egy kolléga a kapitány mellett teljesített szolgálatot, Szása pedig a halpreparátumait rendezgette. A munkamegosztás mindennap változott, hisz a kapitány kivételével az expedíció kizárólag kutatókból állt.
Viktor, Jura meg én a fedélzeten őgyelegtünk. Élveztük a nap enyhe melegét, s a tájat néztük.
A Langot-jugán ezen a helyen nem szélesebb, mint Aradnál a Maros. Helyenként lassítani kellett, nehogy zátonyra fussunk. A két parton elég magas fenyők és sarki nyírek álltak, de néhány száz méterrel odébb már teljesen kopár volt a tundra. Emberi településnek nyomát sem láttuk.
Késő délután érkeztünk meg a Nagy Tavakhoz. A magas part teljesen eltakarta a tundrát, úgyhogy a hajóról semmilyen tavat nem láttam. Ezúttal Viktor vette át a vezetést, s utunkra Jura is elkísért. Horgászbot, puska és tölténytáska, ez volt minden felszerelésünk. Mikor kimásztunk a magas parton, kíváncsian néztem körül. A tavak azonban innen sem látszottak. Kérdően néztem Viktorra.
— Bármennyire is hihetetlen, az első tó itt van kétszáz méterre — mondta Viktor. — Innen azért nem látszik, mert mélyebben fekszik, mint a tundra. Azonkívül a nyírcserjés is elzárja a kilátást. Töltsön csőre — figyelmeztetett, s máris indultunk.
Beletelt egy jó fél órába, amíg átvergődtünk az átkozott pettyes tundrán. Végre felcsillant előttünk a jó kilométer átmérőjű kerekded tó vize. Partja teljesen kopár volt, csak imitt-amott látszott egy-egy satnya nyírfabokor. Vízszintállása legalább egy méterrel alacsonyabb a partnál. Percekig szemléltük messzelátóval a vizet, amelyen rengeteg apró pontocska úszkált.
— Itt csak golyós puskával boldogulunk — jelentette ki Viktor. — Húzódjék be egy bokor mögé itt, mi átkerülünk a szemközti partra. Tőlünk maga felé úsznak majd a madarak, s ahogy lőtávolságra kerülnek, lőjön.
— Könnyű azt mondani, de egyelőre azt sem tudom, hogy mire lőjek.
Viktor ismét szeméhez emelte a messzelátót, és figyelmesen kémlelte a tó vizét.
— Sarki búvár és réce biztosan akad — mondta. — Látok néhány hattyút is, de azokat nem bántjuk. Jegyezze meg azt is — figyelmeztetett —, hogy a sarki búvárt csak fejlövéssel lehet elejteni. A könnyen sebesült állat lebukik a víz alá, s csak a túlsó parton vagy a tó közepén jön ki a felszínre. Akkor pedig lesheti, amíg ismét lőtávolságba kerül.
— Nem kezeskedem, hogy sikerülni fog — szabadkoztam. — A puskát sem ismerem annyira, hogy biztosra menjek.
— Addig lőjön, amíg sikerül — bátorítottak —, van itt madár bőven.
Rendben van — gondoltam —, elvégre az sem tragédia, ha semmit sem lövök.
Ahogy közelebb kerültünk az innenső parthoz, úgy gyérült a közelében úszkáló madársereg. Nem repültek fel, csupán a tó közepére és a túlsó part felé úsztak, de lőtávolságon kívül kerültek. Megfogadtam hát Viktor tanácsát, behúzódtam egy gyér nyírfabokor alá, s türelmesen vártam, amíg kísérőim megkerülik a tavat. A madár had taktikája pontosan az volt, ahogy Viktor mondta. Amint ők ketten a túlsó part felé közeledtek, a madarak zöme kezdett visszaúszni az én felemre. Jó fél órába telt, amíg társaim átellenbe értek. Hadonászva kiáltoztak, hogy még jobban magukra vonják a madarak figyelmét. Közben a sarki búvárok csapata már lőtávolba került. A hattyúk azonban ott köröztek továbbra is a tó közepén. Sokáig céloztam, amíg elhúztam a ravaszt. Kezem annyira reszketett az izgalomtól, hogy az első lövés legalább tíz centivel fennebbre sikerült, mint kellett volna. A búvár egyet rántott a fején, s nyugodtan úszkált tovább. A rucahad sokkal okosabbnak bizonyult, mert azonnal a levegőbe emelkedett. Figyelmemet a sarki búvárokra összpontosítottam. A következő lövés már az egyik feje mellett súrolta a vizet. Dühösen csaptam le a puskát. De barátaim hevesen integettek, hogy lőjek. Felkaptam, s most már egymás után csattogtak a lövések. Minden lövés után egy-egy csík jelezte tévedésemet a vízen, mint világító nyomjelek a légi csatában. A búvárok zavarodottan úszkáltak összevissza, időnként percekre eltűntek a víz alatt, de még mindig lőtávolságon belül maradtak. Pihenőt tartottam. Űjra céloztam. Lövésem ezúttal telibe talált. A madár annyira szívós volt, hogy a fejlövés után is nagyot vert a vízen, hogy alábukjon, de erőtlenül nyúlt el a tó felszínén. Társai kíváncsiskodva vették körül, miközben nagy lármát csaptak. Semmi kedvem sem volt folytatni a céllövészetet. Éppen azon gondolkoztam, hogy miként lehetne kiszedni az elejtett búvárt, amikor Jura lihegve érkezett meg a túlsó partról. Feltűrte hosszú gumicsizmáját, és szótlanul gázolt a térdig érő vízbe. Sikerült is kihalásznia, s végre ott feküdt előttünk a fűben észak egyik legszebb madara.
Majdnem lúdnagyságú volt, felül fekete-fehéres tollazattal. Feje és nyaka zöldesen csillogó fekete. Háta első részén fekete-fehér csíkok váltakoznak. Hasa selymesen fehér. A sarki búvár éppúgy, mint a többi búvárféle, kitűnő úszó, tökéletesen elmerül a vízben, de a hosszú repülést is jól bírja. Szárazon esetlenül mozog, mert lába térdízületben nem hajlítható, csak forgatható, ami segíti ugyan az alábukás-ban és víz alatti úszásban, de akadályozza a járásban. Hosszan elnyújtott testtel és zajtalanul merül alá, és nagy sebességgel úszik a víz alatt. Igazi tengeri madár, de a fiókéit apró édesvízü tavak partján költi ki. Elsősorban hallal, vízi bogarakkal és puha-testüekkel táplálkozik.
— Még vagy három kellene, és rendbe hozhatnám a hálózsákomat — mondta Viktor. — A tolla ugyanis olyan jó hőszigetelő, hogy az ezzel tömött hálózsákban a havon is lehet aludni.
— Szívesen átadom a puskát — mondtam —, nekem nincs türelmem az ilyen céllövészethez.
— Hiába adja, mert én úgysem találom el. Jobb, ha tovább megyünk a másik tóhoz — javasolta Viktor.
Menet közben alaposan szemügyre vettem a haty-tyúkat. Három pár volt belőlük, s hófehér színükkel élesen kiváltak a tó kékjéből. Érthető, ha az északi népek történetében annyi monda kering erről a madárról . ..
Az errefelé honos hattyú valamivel kisebb, mint az Európában ritkán előforduló énekes hattyú. Tollazata hófehér, akárcsak amazé, vízi növényekkkel s ritkábban rovarokkal és hallal táplálkozik.
A tó fokozatosan eltűnt mögöttünk. A tundra rendkívül vizenyős és ingoványos részein sok parti lilét, borzos cankót, apró godát és füles pacsirtát zavartunk fel. Ezek mind a tundravidék nyári lakói.
Váratlanul egy csapat fogolynagyságú madár röppent fel. Jura, aki napok óta szorongatta hóna alatt az állandóan csőre töltött vadászpuskát, most végre működésbe lépett. Zsákmánya két szép sarki hófajd volt.
Ez a madár valamivel nagyobb, mint a felénk honos fogoly. Nyári tollazata rozsdavörös, szürkés pettyekkel, a téli viszont hófehér. így az év minden szakában tökéletesen egybeolvad környezetével. Talpát dús tollazat védi a hidegtől. A hófajd télen nem vonul délebbre, hanem a hó alá rejtőzik, hosszú járataiba, s ott zuzmóval és mohával táplálkozik. Régebb azt hitték, hogy téli álmot alszik, de kiderült, hogy a madár egész télen át ébren van.
— Szép zsákmány — mondta elismerően Viktor. — Ennek a madárnak a húsa is kitűnő. Végre egyéb ennivalónk is lesz, nemcsak az örökös hal.
Folytattuk utunkat, s hamarosan ismét egy tóhoz értünk. Vize még mélyebben volt, mint a másiké, s így guggoló helyzetben feltűnés nélkül megközelíthettük a partot. Ezúttal Jura haladt az élen, puskáját készenlétben tartva.
A madársereg itt sem repült fel, csupán elhúzódott a túlsó part közelébe. De néhány lépésnyire a parttól váratlanul egy csapat nyílfarkú réce emelkedett nagy zajjal a magasba. Ezúttal is két lövés dörrent, s egy réce lebukott.
— Ha ez így megy tovább, nem bírjuk hazacipelni a zsákmányt — mondta nevetve Viktor.
Jóslata azonban nem vált be. A puskadörrenés felriasztotta a madársereget, s csak egy pár hattyú és néhány sarki búvár maradt a tó közepén, de azok is lőtávolságon kívül. Kénytelenek voltunk beérni az eddig szerzett zsákmánnyal.
Visszafelé jövet nagy kerülővel kanyarodtunk fel a dombos erd'őrészhez. A csúcson száraz karókból épített jurta állott.
— Ez a halál-jurta — magyarázta Viktor —, az obi chantik szent helye.
— Sose hittem volna, hogy még létezik ilyesmi — mondtam csodálkozva.
A jurta körül nagy halmokban rénszarvasagancsok hevertek. Nagy részüket törékennyé porlasz-totta az idő, de voltak közöttük néhány évvel ezelőtt oda helyezett agancsok is. A jurtában vaspántos faládák korhadtak, benne szertefoszlott női kendők, durván faragott apró fabálványok, amelyek emberi alakot ábrázoltak. Körben a karókon újabb eredetű kendők csüngtek s rézkarikák, női hajtincsekkel. Középen egy nagy sámándob váza hevert, amelyről az idő lerágta a bőrt. . .
A chantik áldozati helye lehetett itt valamikor. A nép ide járt áldozatot hozni, és ez rendszerint a sámán jelenlétében történt. Betegségben szenvedők többnyire rénszarvast áldoztak, mialatt a sámán önkívületben verte a dobját, és engesztelő varázsszavakat kiáltozott. Az áldozati állat agancsát a jurta közelében hagyták. Az aránylag új holmikból arra következtettem, hogy ez a pogány szokás bizonyos formában még ma is él a chantik között.
— Az öreg chantik, amikor csónakjukkal elhaladnak a jurta előtt •— mesélte Viktor —, kiszállítják az asszonynépet, és arra kényszerítik, hogy fél kilométernyit gyalogoljon a parton. Szerintük, ha asz-szony csónakon megy el itt, csak szerencsétlenséget hoz, azaz gyönge lesz a halász-zsákmány.
Sokáig időztünk a jurtánál, s rengeteg felvételt készítettem. Viktor jól ismerte a chantik szokásait, s látva, hogy engem érdekel ez a nép, indítványozta, hogy látogassunk el a közeli temetőbe. Egy sűrű fenyveserdőrészben a nagy tisztáson meglepő látvány fogadott. Durván összetákolt ládák hevertek mindenütt, rendetlenül elszórva, bennük a holtak csontváza. A ládák felett szarvasagancs, teáskanna, vadászkés és egyéb használati eszköz csüngött a cölöpökről.
— Ezek férfisírok — magyarázta Viktor.
Odébb kereszt is akadt, de mindenik tetején egy kis madáralakú fabálvány volt. Nem lehetett megállapítani, hogy rucát vagy hófajdot ábrázol-e. Ezek a sírok mindennél beszédesebben bizonyítják azt, hogy az obi chantik között élnek még az ősi pogány szokások, noha már a keresztény vallás elemeivel keverednek. Érdekes az is, hogy a holtakat a mai napig sem földelik el — ami nehéz is lenne, mert a föld jeges —, hanem faragott faládába helyezik őket, s abban lassan elporladnak.
Érdekes kirándulásunk után késő este értünk vissza a hajóra. Legnagyobb meglepetésünkre ezúttal senki sem kártyázott. Ott ültek mindnyájan szótlanul az asztal körül, és a rádiót hallgatták.
— Mi a csoda — dörmögte Viktor —, talán csak nem vesztetek össze?
— Pszt! — intette le idegesen Vászja —, a Scselja megérkezett az Ob torkolatába. Alig ötven kilométernyire lehet tőlünk . . .
— Beszélj világosabban, fiam — mondta Viktor bosszúsan —, mert én hónapok óta nem olvastam újságot.
— De hát Mangazejáról csak hallottál? — kérdezte csodálkozva Vászja.
— Jártam is azon a vidéken — vágta rá még bosszúsabban Viktor. — Inkább azt mondd el, hogy mi köze mindennek a Scseljához?
Vászja intett, hogy üljünk le, mintegy jelezve, hogy nagyobb lélegzetű előadásra készül. Ledobtuk átázott csizmáinkat egy sarokba, s kényelmesen elhelyezkedtünk az asztal körül.
— Mangazeja valahol a Táz félszigeten, az Ob torkolatánál lehetett — magyarázta csillogó szemekkel a kapitány. — Akkoriban az volt az egyetlen városszerű település, ahol az orosz, finn és svéd kereskedők kicserélték áruikat az ázsiai Oroszország népeivel. Szárazföldi út a tundrán át az akkori viszonyok között elképzelhetetlen volt, egyetlen közlekedési lehetőségként a jeges-tengeri út maradt. Az utazás kezdetleges vitorlás csónakokon folyt, s valószínű, hogy csak a partok mentén. Ugyanígy jutottak el a kereskedők Alaszkába is. Persze mindez inkább feltételezés, mint bizonyított tény, mert sem térkép, sem útleírás nem maradt fenn abból az időből. Baturin és Szkorohodov expedíciója a Scseljával egy ilyen hajdani útvonal létét bizonyítja. Kalandos útjukat, melyet egész Európa figyelemmel kísér, ezelőtt két héttel kezdték Arhangelszkből. Egy maguk építette csónakon, iránytű és egyéb felszerelés nélkül, vágtak neki a tengernek.
— És mi a helyzet jelenleg? — kérdezte izgatottan Viktor.
— A rádió bemondta, hogy a Scselját ma az Ob torkolatában látták — válaszolta Vászja.
— Ez azt jelenti, hogy már közel vannak a célhoz — jegyezte meg valaki.
— Csakhogy az nem ment ám könnyen — kapott a szón Vászja. — Ugyanis a Kanin és Jamál félszigetet nem kerülték meg, hanem átvágtak a tundrán, ahogy azt őseink cselekedték.
— És a csónakkal mit csináltak? — kérdezte Viktor.
— A havon és a zuzmótakarón vontatták maguk után, a felszereléssel együtt. Útközben a tavakat és a folyókat is kihasználták, melyekben tudvalevően nem szegénykedik a tundra.
— Így is kemény munka lehetett — bólintott elismerően Viktor.
— Kétlem, hogy annak idején az utazók magukkal vonszolták csónakjaikat is — vágott közbe valaki —, pláne, ha tömve voltak áruval.
— Lehet, hogy kutyákkal és rénszarvasokkal vontatták a szárazon — találgatta Vászja. — Így mindenesetre rövidebb volt az út, mint a Kanin és Jamál félsziget megkerülésével.
— Kész a vacsora — jelentette be az ügyeletes szakács.
Száz év után Reguly Antal nyomdokain
 |
| Szárad a hal-zsákmány |
— A legöregebb chantival szeretnék beszélni — mondtam.
— Filmesek? — kérdezte felcsillanó szemmel a gyerek. — Jöjjenek csak utánam.
Belépett az egyik jurtába, s rövidesen egy alacsony, ősz hajú chantival jelent meg. Az öregnek ritka vörös bajusza volt és kék szeme.
— Ő a legöregebb chanti a környéken — mondta a legényke.
Kezet fogtunk az öreggel, aki betessékelt a jurtába. Miután szemem megszokta a félhomályt, alaposan körülnéztem. A tűzhely a jurta közepén állt. Körben a falak mellett prémek hevertek, az egyik sarokban rádió állt. Alacsony, tíz-tizenöt centi magas székekre ültünk. A jurta asszonynépe egy távoli sarokban húzódott meg. Az öreg Szereko, mert így nevezte magát a házigazda, szótlanul élesztgette a tüzet a füstös teáskanna alatt.
Reguly Antal sorai jutottak eszembe, aki ezelőtt száz évvel közelítette meg az Ob torkolatában élő chantikat — régi nevükön osztjákokat. „Az e vidéken divatozó életmódot bárkinek, kit csupán szükség vagy kötelesség vet oda, tűrni nehéz volna — írta Reguly. — Egy füstös faház zugában meghúzódni, iramszarvas bőrén hálni, vízben főtt vagy szárított halat enni, só és kenyér nélkül, folyvást és változat nélkül, oly föltételek, melyek finomabb szokásainkkal ellenkeznek, sőt rövid időn belül elviselhetetlenekké lesznek. Csak oly ember, kit valamely eszme iránti lelkesedés vezérlett oda, kinek ez új világ, mely sok évi óhajtásának célja volt, szellemi szükségek gazdag kielégülését nyújthatja, csak oly ember felejtheti el azon anyagi ínséget, mely ott körülveszi, s érezhet megelégedést, sőt boldogságot."
Az amúgy is beteges Reguly Antal számára, az akkori körülmények között, valóban hősi vállalkozás lehetett ide utazni. De áldozata nem volt hiábavaló: a leggazdagabb örökséget hagyta az utókorra a távoli chantiknak, a magyarok legközelebbi nyelvrokonainak nyelvéről és kultúrájáról.
Időközben elkészült a tea. Házigazdánk minduntalan biztatott, hogy lássunk hozzá. A társalgás nehezen indult.
— Énekelni tud-e? — kérdeztem, mire tagadóan rázta a fejét.
— Verselni sem? — firtattam tovább.
— Sok verset tud, de azok unalmasak — vágott közbe az egyik legényke.
Hosszas unszolásomra belekezdett az öreg chanti, s a legényke mosolyogva fordította. Már az első mondatok után ráismertem a Reguly Antal által is lejegyzett teremtés-mondára. E monda szerint Numi Tarom és a tenger vize az első lények. Numi Tarom az ég, a felső világ, a tenger az alsó világ. Numi Tarom nőt és férfit bocsát alá vaskötélen, s ezek a víz felett lebegnek. Itt gyermekük születik, akit Elmi pi-nek hívnak, a levegő fiának. Elmi pi kibuktatja a földet a vízből, mely gyorsan forog, de ő ezüstövvel megerősíti, ez valószínűleg az Ural hegységet jelképezi. Ezután embert, szárnyas állatot és vadat teremt. Vadászni tanítja az embert és szaporodni. Ez a monda tartalma Reguly Antal szerint, de az öreg Szereko már gépeket is kevert bele, sőt helyenként más mondákból vett részleteket is.
Egyébként a teremtés mondája minden északi népnél többé-kevésbé hasonlatos. A finn Kalevalában Impi, az ég leánya a széltől termékenyül meg.
Közben telt az idő. Társaim türelmetlenkedtek már, de nekem eszem ágában sem volt indulni. Végül is Viktor és Jura kivonultak, s magamra maradtam a ház népével.
— Mivel foglalkoznak? — faggattam az öreget.
— Fő foglalkozásunk a halászat. Főleg tokhalat és fehér lazacot halászunk. Brigádokban dolgozunk, terv alapján. A halat naponta szállítjuk a gyűjtőhajókra, hol jégre kerül. Kilószámra fizetnek. A tél beálltával főleg cobolyra és sarki rókára vadászunk. Ezek bundáit szintén az államnál értékesítjük. Elvétve egy-egy medve is puskavégre kerül, de ritkán. A vadászat elég bizonytalan kereset, viszont hal télen-nyáron akad.
Kivezetett a jurta elé, ahol cölöpökön szárították a halat.
— Ezek a legízletesebb halfélék, s szárítva tavaszig is elállnak.
— Maguknál nem tilos a medvevadászat? — kérdeztem. — Hiszen az szent állatnak számít az északi népeknél.
— A medve-ünnep erre is nagy divat — mesélte az öreg. — Az ősi vallás szerint a medve szent állat, melyet Numi Tarom bocsátott alá az égből. A chantik sorsa tőle függ. És mégis, ha a vadász medvével találkozott, habozás nélkül lelőtte. Ezután következett a bocsánatkérés. Az elejtett medvét megnyúzták, bőrét kitömték, és szánon hazaszállították. Odahaza a kitömött bőrt deszkaállványra szegezték, feldíszítették, s két dárdás őrt állítottak melléje, nehogy valaki bántalmazza. Evés-ivás közben tánccal és énekszóval engesztelték a medvét, s haláláért azokra hárították a felelősséget, akik a puskát készítették… Ma már egyszerű evés-ivásból áll az ünnep — folytatta —, mert a fiatalság nem tudja sem a dalokat, sem a táncokat, amelyek nagy ügyességet követelnek, hisz tánc közben el kell játszani az egész medvevadászatot.
Ezután ismerős szavak után kutattam. Megkértem, az öreget, hogy sorolja fel az állat- és növényneveket s egyéb elnevezéseket. Kiderült, hogy a víz chantiul „vit", a tél „tél", a szem „sem", a vér „vur", a hal „hul", a háló „hálob" és így tovább. Az Ob neve is chanti eredetű, mert az „oba" szó apát jelent, ami szimbolizálja a nagy folyót, mely magába gyűjti a kisebbeket. Beszédüket azért mégsem értettem. De ha minden egyes szót külön-külön elemeztem, akkor igen sok közös eredetűnek bizonyult. Igaz, hogy a mai chanti nyelvben rengeteg az orosz jövevényszó is, ennek ellenére azt hiszem, a chanti nép és nyelv keveset változott.
Hajónk aznap délután befutott az Ob folyó fő ágába. Balra Szibéria északi „kapuja" tárult a Jegestenger végtelen víztömegébe. A part közelében néhány elhagyott hidroplán himbálózott a vízen. Ki tudja, melyik kutatócsoport vonul a kietlen tundrán feléjük, hogy mielőtt még a hó lehullana, gazdag zsákmányukkal eljussanak az egyetemekre és kutatóintézetekbe. Jobbra a távolban feltűnt Szalehárd, az egykori Obdorszk városa. Ez a legészakibb pont, ahová annak idején Reguly Antalnak sikerült eljutnia. „Negyven deszkaházból álló település" — írja jegyzeteiben erről a kikötővárossá nőtt helységről. Ma itt megy át minden hajó, mely Szibériából a Jeges-tengerbe igyekszik vagy onnan a kontinens belsejébe. A város pontosan a sarkkörön épült.
Ideérkezésem egyben jamáli utam végét is jelentette.
Forrás: Véget nem érő nappalok. Útikönyv, Kriterion, 1971.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése