 |
| Búcsú a nyártól - Dobrescu Mária fotója |
Reggeli után újabb dübörgések hangja reszkettette meg a levegőt, ezúttal jóval közelebbről. Eszünkbe jutott: de hiszen a második szomszéd házát éppen ma bontják le, hogy újabb, korszerűbb épületet emeljenek a helyén. A villatulajdonosok az Egyesült Államokban éltek, bontásra ítélt nyaralójukat csak a nyári idényekben használták, most viszont, életük vége felé, szeretnének megtelepedni Victoria Harbourban, ahhoz pedig szigetelt, minden komforttal ellátott tartós lakóépületre van szükségük. Úgy tervezik, hogy mire beállnának a fagyok, akár be is költözhetnek az új házba. Addig itt meg ott, közelebb vagy távolabb, rokonoknál, ismerősöknél húznák meg magukat...
Hamarosan népes kis csapat gyülekezett a ház közelében, hogy végignézze a bontást. A már fedelét vesztett épület roncsai körül kupás markológép robotszerű karja ingadozott jobbra-balra, s minden nekilendülésével ledöntött egy-egy épületelemet is. A könnyű szerkezetű deszkaház szaggatott roncsai fülsiketítően csikorogtak, a gép hamar „széttépte” a parti deszkaházat, s kupájával „összegyűrte” az így keletkezett építési hulladékot. A gép mögött hatalmas teherautó várakozott, amit púposra raktak a ház dirib-darabjaival. Furcsa metamorfózison ment át előbb a konyha, majd a fürdőszoba, szakadtak a zsinórok, nyúltak a kábelek, törtek a Bergman-csövek. Az előszoba padlója alatt régi újságok bújtak meg, még 1950-ből – a bontást szorgalmasan videózó háziak bólintottak, hogy nem érdekes, szemét az, a markológép kezelője folytathatja a munkát.
Közben eleredt az eső, mind jobban zuhogott, a bámészok egy szomszédos ház elhagyatott tornácára szorultak, onnan videóztak-fényképeztek. Annyira szánalmasnak, megrendítőnek találtam a pusztulás látványát, hogy menekülésszerűen hazaszaladtam, mielőtt alaposan eláztam volna. Az ablakunkból is láthattam: a bontóbrigád – három ember, élükön az építőmesterrel – délután 5-kor vonult el, gépeikkel együtt.
Késő estig tartott a viharos eső, majd szélvihar kerekedett (55 km/h sebességgel), a hullámok látványosan torlódtak a tó felszínén. Olykor kisütött a nap és ideig-óráig valószínűtlen fénybe vonta a világot. Rigmusba foglalva:
Minden üvölt és zúg, és nyugtalan,
de aki nem él, annak nyugta van.
Victoria Harbour 2017. augusztus 23.
A szél éjszakára se hagyta alább. Reggelre úgy ahogy megcsendesedett, de később újra kezdte és esőpászmákat sodort az öböl fölé.
Külön-külön és együttesen is idegesek vagyunk. Közel az itt tartózkodásunk vége, következnek a csomagolás, a készülődés nyűgös napjai. Még nem tudjuk, pontosan mikor telepszünk vissza a torontói kényelembe, de én tartom magam az elhatározásomhoz: ne legyenek illúzióim! Úszom az árral – minden úgy lesz jó, ahogy megesik…
Belenézek az otthoni online újságokba. Megtudom: még az év végéig üzembe helyezik azt a félbemaradt terelőutat, melynek elkezdett sávja ablakunkból látszik s amely a meglehetősen sűrű teherforgalmat a házunk közeléből elvezetné egy más irányba.
Szándékunkban áll még egyszer ellátogatni a juharszirup-farmra, de alighogy bekötöttük magunkat az indulásra kész gépkocsiba, kiderül, hogy a kézifék beszorult, fogantyúját meg se lehet mozdítani. Telefonálunk Gabinak, aki az utolsóként a kocsit vezette, de a távolból nem tud segíteni. Kénytelenek vagyunk belenyugodni, hogy érkezéséig a kocsiról le kell mondanunk. (Sebaj, azért még szép az élet!)
Pedig beterveztük, hogy ma délelőtt elmegyünk a midlandi Huronia Museumba. Hát – majd máskor. (Egy következő életben?)
Jobb híján elgyalogolunk vegyesboltig és bevásárolunk, alig bírjuk hazavinni a sok élelmet.
Amúgy mindenki rosszul van valamiért. Nyűgössé tesz ez a bolond idő…
Victoria Harbour 2017. augusztus 24.
Szorgalmasan figyeljük a lebontott ház körüli fejleményeket. Se tegnap, se ma nem látjuk nyomát annak, hogy a bontás óta történt volna bármilyen kis előrelépés. Úgy tűnik, az építészerkölcsök mindenütt erősen hasonlítanak egymáshoz, vagy ha mégsem, az biztos, hogy közös nevezőn állnak.
A Hargita Népében olvasom: Csíkszeredában az éjszaka fagyott. Itt: „csak” felhős, ködös a reggel.
Gyalogos sétára készülődünk: a kerékpárosok-gyalogosok számára kialakított úton indulunk el Végig a tó partján haladunk, s megállapítjuk, így is lehet ám világot látni. Csak minden emberközelibb.
A kutyát is magunkkal vittük – egy idő után nagyon idegessé (s idegesítővé) válik, mert számára minden esemény eltér az addigi napi rutintól: az útvonal, a sétán résztvevő személyek, az úton haladás sorrendje… Szereti ő a sétát, de inkább csak úgy, mint máskor. Amikor ő a központ. Ez pedig most nem olyan...
A tó vize és környéke amúgy barátságtalan, rideg: mintha el kívánna űzni bennünket magától, hogy könnyebb legyen számunkra a búcsú. A házban a fűtőkazán megállás nélkül dolgozik, erősen rá kell fűteni a levegőre, nem elégséges az, amit a nyárvégi napsütés produkál.
Victoria Harbour 2017. augusztus 25.
Arra ébredtünk, hogy szokatlan hideg van a lakásban. Meg arra, hogy valamiért erősen ugat a kutya. Mint kiderült, egy munkagép állt meg a nyaralónk közelében és üresben járatta a motort. Mégis csak elkezdődik hát az építkezés?
Egyenletesen duruzsol a kazán, a hálókamrákban máris jó meleg árad szét, a hatalmas, közös társalgóban azonban jó pár fokkal hűvösebb van, ráadásul folyamatos huzat is érződik. Hiába süt fel a nap, az őszies bágyadtságot már nem lehet letörölni az arcáról. A levegőben lépten-nyomon pókhálók úsznak, amúgy teli vannak velük a teraszok, sétányok, ablakok, sarkok, fák, bokrok.
Minden arra vall, hogy vége a nyárnak.
Estére befut Gabi is – nagy torlódás volt az autósztrádán, kerülővel tudott csak ideérni.
Az Anna gépkocsijának, mint kiderült, kutya baja. Gabi egy erős mozdulattal helyre is rántotta a féket. Én, aki mind az Anna, mind a férje próbálkozását élőben láttam, nem tudom, mit higgyek. Valaki biztosan elmulasztott valamit…
Victoria Harbour 2017. augusztus 26.
Reggeli hűvösség – még nincsen mínusz, de már tíz fok alatt a reggeli hőmérsékleti érték. Nem túl nagy ajándék ez a nyár részéről, de hirtelen haza képzelem magam, a Hargita tövébe, ahol Szent István után sokszor megbicsaklik a nyár heve és beköszöntenek a didergős hajnalok, reggelek. Mégis csak a glóbusz ugyanazon magasságán vagyunk, ha más oldalon is!
Arra mindenesetre jó ez a hűvösség, hogy figyelmeztessen: vigyázat, a látogatási idő lejárt!
Vagy legalábbis a végéhez közeledik.
Még egy hetet töltünk Torontóban, s utána ismét az óceán fölött találjuk magunkat.
Péter jelenleg Angliában van, az anyacégénél, hivatalos ügyben, Attila Budapesten. Lám csak, mindenki van valahol – de elmondhatjuk-e, hogy mindenki a legjobb helyen van?
Végtelen csönd ül a tó felett. Vitorlák nincsenek, néha egy-egy elbődülő motoros bárka húz el a távolba. Utána lassan elenyésző tólocsogás.
Annáék Torontóba készülnek: Ilonka, Anna és Marika. Még elmegyünk a farmra, utána futó ebéd, gyors pihenés. Délután 5-kor indul a lányok kocsija. Egy-két órába telik, s már haza is értek.
Gabi kihajózott (volna), de útközben elcsípték a munkahelyéről (telefonon), és sötétedésig lefoglalta a soron kívüli feladat. Elmaradt hát a korábban betervezett flekkenezés, beértük padlizsánnal és paradicsommal, meg a maradék sörrel. Csöndes, egyéni számítógépes foglalatossággal zárult a nap, a kutya is hamar elcsöndesedett.
Victoria Harbour, Toronto – 2017. augusztus 27.
Számításaim szerint ez az utolsó nap az öbölben. Különben felkészültem bármilyen váratlan fordulatra. Ez a nap úgy alakul majd, ahogyan Gabi akarja. Teljesen felülök a hullám tarajára, mert csak így maradhatok a víz fölött. Minden eshetőségre összeszedtem a holmimat, felőlem bármikor útnak indulhatunk hazafelé. Ételünk van, az idő is normálisnak ígérkezik.
Nem tudom magamnak megmagyarázni, miért bukkantak fel néhány nap óta álmaimban a vadállatok? Milyen mélyrétegekből bújhattak elő? És vajon, miután hazaérünk Erdélybe, kimaradoznak-e álmaimból? Medvék, farkasok, oroszlánok keresnek föl éjszakánként…
Előkerestem az internetről A homok asszonya című japán filmet. (Magam sem tudom, hogy jutott éppen ez az eszembe!) Egyetemista voltam, amikor a moziban vetítették. A remek felvételeket, a nyomasztó hangulatot leszámítva egyébre nem emlékeztem. Most meg – csupa friss jelkép és allegória. És nagy fokú reménytelenség, amiből végül remény támad. Most már a könyv kerülne sorra, hogy újra elolvassam.
Gabival rendbe rakjuk a házat, zárunk, indulunk. Kereken két órát tart az út.
Otthon végre emberi körülmények között megfürödtem, hajat is mostam! Frissnek érzem magam, nehezen alszom el...
Az útinapló befejezése megtalálható a Toronto 3-szor + 1... és egy ráadás c. különoldal végén.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése