Keleti öltözet, török mosé és temető, sírok a házi kertekben. Vonzalmam mindenhez, mi keleti, egy neme a titkos ős honvágynak
 |
| Régi török bazár |
S akárhova fordulsz, mindenütt ugyanazon förtelmes európai divattal találkozol; a ruhákban mindenhol azon feszteljes szabás, azon fekete és sötét szin uralkodik. Ha a férfiak feketébe burkolt holló s varjú seregét kellemes nőink lebegő, ragyogó és színes öltönyei nem tarkitnák s elevenítenék meg, városaink kolostorokhoz hasonlitnának, melyeket komor szerzetesek laknak.
Én azt hiszem, Isten azért teremté a különböző színeket, hogy azokat ruháikra alkalmazván az emberek, bennük ékeskedjenek. Nemde követendő mintákul alkotá a természet a különböző szinű tollakkal fölékesitett madarakat ; és minden szál virág, nem egy-egy felhivás-e, mely utánzásra inti az embereket? Ha azon teremtményeket, melyek szabad akarattól megfosztvák, a teremtő a változatosság törvénye szerint ruházta fel, e példa az utat nemde az embereknek jelöli-e ki? Mint sok másban, úgy e részben is kelet népei hivebbek a természethez.
Mig a nyugot-európai ember fekete és szűk öltözetében egy-egy szomorú sírfa gyanánt áll előttünk, kelet lakosai lobogó és tarka ruháikban mint lengő zászló tűnnek föl. S ha az öltözködésbeli szinvegyület nem mindig művészi, de mindig érdekes, ha sokszor különcz, de egyszersmind eredeti, ha néha kiáltó, de mindig életteljes, ha gyakran tarka, de soha nem harmoniátlan, kivált, ha nem az egyeseket, de a sokaságot tekintjük. S mi legérdekesb s legfontosb, az öltözet itt keleten, épen mivel
szabad s egyénileg változik, igen jéllemzi azt, ki mi szint visel. ízlés s jellem között van bizonyos titkos rokonság, s ez utóbbi ott, hol a divat, legalább a színekre nézve, korlátlan szabadságot enged, először is ezek megválasztásában nyilatkozik. Azon esetek csak kivételek, midőn valaki a jellemnek ellenmondó színeket választja, rendesen mindenki azon színeket ölti magára, melyek lelkének s érzeményeinek néma tolmácsai. Itt keleten minden ember lelki tulajdonainak kitűzött zászlója azon szin, melyet öltözetén visel. A durva szivün a vörös, a jámboron a fehér, a békeszeretőn a kék, az önzőn a sárga, a hiún a tarka szin a túlnyomó, kiki öntudatlanul azon színbe öltözik, mely lelkületének színe. Európában csak a nemzeteknek, itt minden embernek van választott színe.
Valóban itt, csak itt keleten szép tünemények a férfiak, méltóságteljes turbánjaikkal, lengő köpenyeikkel, hímzett ujjasaikkal, ragyogó fegyvereikkel, körülszúrt öveikkel, bő bugyogóikkal; midőn a ragyogó nap fényében a piaczon s tengerparton gyiilöngve tolong a nép, egy tarka virágsereget képzelek szemeim előtt hullámzani.
Európai embernek fényes ez mint egy ünnep, de ez ünnep itt mindennapos. S a jelenet különösségét az elfátyolozott nők serege csak öregbiti, bennök nem egy-egy rabnőt, de egy-egy elfedezett papnét, egy szentséget szemlélünk, kit látunk, de nem ismerünk, kinek hajléka egy templom, hol a fátyol róla, mint a bálványról, csak az avatottnak hull le.
Engem a török nép, e keleti faj, mely phantastice öltözik mint a mezők virágai s az égnek madarai, egészen elbájolt, s elhányván kürtő-kalapomat s a nevetséges frakkot, harmad napra szerintök öltözködtem, választván azon színeket, miket jellememmel összehangzóknak véltem. Égszínkék bugyogóhoz violaszin dolmányt választék, zöld övvel keritém körül ágyékomat, feszemből, hófehér musselinnel göngyölitve körül, turbánt alakiték, vállaimra fekete köpenyt ölték, hosszan lelógó selyem bojtokkal, — ez nekem a bánat színe, s az én szívem most búval s bánattal van tele, tehát abba burkolom testemet is. Igy nemcsak átöltözve, de átváltozva járék én Várnában s eljuték oly helyekre is, hova európai alakomban el nem juthattam volna. Elmének a bazárokba, melyekben minden bolt a mi vásári deszka-sátorunkhoz hasonlit, ajtaja felvonható s leereszthető palánkokbul áll, s a fél embermagasságu padozaton keresztbevetett lábakkal s hosszú szárú pipát szíva, azonban dolgozva kéjelmesen üldögél a kalmár vagy mesterember, s türelmesen várja a vevőt, kinek nem örül ha jön, s kit nem sajnál s nem maraszt, ha távozik. Elmenék a kávéházakba, s lábaimrul a papucsot, mint illik, sőt mint kell, leöltvén, a gyékény-szőnyegre keresztbe vetett lábakkal letelepedém, s a czukortalan, de a világon legillatosb s legizesb kávét halkan s csöppenként szörpölgetve, az idegennek nem könnyű nargile-dohányzást tanulgatám. Mint a muzulmánok, három négy óráig üldögéltem mozdulatlanul én is, némán, szótlan, merengve mint ők, élvezve a puha tétlenség gyönyörét, néha-néha egy pillantást vetve a mellettem sakkozókra, vagy hallgatva a mandolint pengető vándor énekes sikoltó dalait, ki egyszersmind a kávéházak mesélője, és a kit a törökök mindig nagy kíváncsisággal hallgatnak.
 |
| Török temető Rodosz szigetén |
Szóval, én e török világban jól érzem magamat. A mit látok minden uj, mely ahhoz, mit eddig láttam, semmiben nem hasonlít. Lak és bútor, viselet és szokás, modor és élet, öltözet és nyelv, ember és vallás, itt mind más. Néha órákig el-elnéztem ama nyúlánk minareteket, melyek a házak közül mint meg annyi jegenyék emelkednek föl, tetejök felé egy karzattal vétetvén körül. Hiszen szép látványok a mi tornyaink is, s harangaink zengése nem báj nélküli, kivált midőn azoknak hangjait az alkony bús szellője hozza füleinkbe; de azoknak nyelve érez, s nem minden ember érti, mit az mond. Ellenben itt a muezzinok naponkint ötször kiáltják le csengő s érthető szavaikkal az embereknek: „Nincs más Isten az Istenen kívül s Muhammed az ő prófétája. Jöjjetek imádkozni. Imádkozni jöjjetek !
S mi szépen s tisztán tartják a törökök temetőiket! — Az emlékek mind kőből s márványból vannak. Többnyire vörös s kék színnel ékesen kifestvék, s a megholt neve, kora, s a koránbul egy vers arany betűvel rájok irva. Illatozó virágok sem hiányoznak, melyeket az élők kegyelete nem felejt el naponkint megöntözni. A férfiak sir-oszlopát turbánok, a nőkét egyszerű lombozatok jelölik, avagy virágok, szőlőlevelek, szőlőfürtök, — a kellem, szelidség és termékenység e jelképei. A temetők nem a városon kívül vannak, mint nálunk, sőt sok család a háza melletti kertben temeti el halottait. Az ilyen sírokon esténkint egy-egy mécs ég; minden este láttam azt égni, mely gazdám kertében volt, mely kert a családnak egyszersmind mulatóhelyül szolgált; midőn a hűs alkony leszállt, ők ott ebédeltek, ott kávéztak, ott dohányoztak. Keresztyén s európai ember ezt alig tudja megfogni; nálunk a vallás a halált oly komor s gyász képekkel veszi körül, s a temető ez által oly undorító s borzalmas hellyé lőn, hogy ahhoz ritkán s ép azért mindig félve s rettegve közeledünk, mig a régiek hamvvedreiket vidám nemtők dombor műképeikkel s szőlőlombokkal ékesiték fel, s a muzulmánok derült színekkel kifestett s megaranyozott siroszlopai fák s kerti bokrok hús árnyékában mint megannyi kioszkok tündöklenek, hol a holtak háboritlan nyugalmat élveznek. Holtainkat mi a városbul számkivetjük, ellenben a keletiek a családi körben megtartják, s velők folyvást együtt lévén, tőlök nem borzadnak. Honnan van e különbség ? Mi jobban félünk a haláltól mint ők, avagy ők inkább bíznak a jövő életben mint mi? Minden esetre mi szánjuk a holtakat, mint szerencsétlen áldozatokat, ők ellenben a földieknél boldogabbaknak hívén, sorsuk rájok nem hat rettentőleg. Innen van, hogy ők kedélyesen mulatnak, vendégeskednek, tánczolnak a sírok közt, és ez nálok nem szentségtelenség, de mi elborulunk s keresztet vetünk magunkra, ha a temetőt csak messziről megpillantjuk, és ez bennünk bizony nem vallásosság, sem nem kegyelet.
De mi engem itt vonz, nemcsak az uj, a szokatlan, a nem ismert, én itt mintegy hon érzem magamat: a török keleti nép, és mi is az vagyunk; egész Európában a török az egyetlen faj az, melyhez minket némi rokonság csatol. Én épen nem csodálkoznám, ha bármely török kitárná karjait, melegen átölelne és testvérének szólitana. Ah miért is valánk századokon át egymásnak ellenei! Ők is, mi is szilárdabban állnánk a földön, mely a két nép hazája. De azon korban a népek csupán a vallásban éltek; melyeket a hit egymástól elválasztott, azokat azon időben semmi más kapocs nem tarthatta össze. Talán itt volna az ideje, hogy vallásainkhoz hivek maradván, türelmesek is legyünk. Ismerjük meg őket és ismerjenek ők meg minket, ez az egyetlen ut feledni a múltat, s kölcsönösen becsülnünk egymást. Ne nézzük mi magyarok, a hun-avarok ivadékai, a törökben csak a muzulmánt, hanem a szomszédot, a rokont és az embert.
Asia, Asia, mikor látom meg óhajtott partjaid? kiálték fel néha, midőn a Várnától balra eső Balkán hegyfokán, mely a zugó tengerre kikönyöklik, merengve álldogálék s szemeimet meresztém a tengeren túli ormokat megpillantani. Én gyermekkoromtul óta egy ellenállhatlan vággyal vagyok viselős, s az: kelet utáni vágy. Kelet a napnak, az emberiségnek, a magyarnak s nemzetségemnek bölcsője, bizonyitja vérem minden mozzanása, hogy én onnan származom, s mi oda vonz, az nem más, mint egy titkos honvágy. Minden, minden akaratlanul felé von, a szép mint a rút, a törpe mint a nagyszerű, a borzasztó mint a csodálatra méltó ; a tengerek, a hegyek, az erkölcsök, a költészetek, a vallások, a hagyományok, a mythoszok, a nyelvek, a történetek. Ha csak nevét hallom emlittetni, ábrándos képzeletemben azonnal megjelennek az arany narancsbokrok, az édes figefák, a terepélyes platánok, a búslakodó cyprusok, ezen annyi elporlott világbirodalmak halotti koszorúi; — a kék papagájok, a zöld, a piros paradicsom-madarak, melyek ide-oda szállongva az égi szivárvány hullongó foszlányainak látszanak; — az idomtalan, de engedelmes tevék púpos hátukkal, a roppant orrmányos elefántok, a sárga oroszlánok lobogó serényeikkel; az égig nyúló Himalaya-szirtek egyrészről, másrészről a végetlen homoksivatagok, melyeken festőileg redőzött bő öltönyben lovagok, karavánok s pásztorok nyomtalan utakon tévelyegnek, kik ez ős világnak harczosai, költői, bölcsei és csillagászai egyszersmind ; képzeletemben megjelennek ama mesés hirü városok, Babylon, Thébe, Palmyra, Memphis, melyek mint némely virágok, úgyszólván egy nap kinyiltak, s a rá következő éjjel már elhervadtak, és most omladékaik a világtörténet kiszáradt folyamának medrében egy-egy homokszemeként hevernek; és végre eszembe jönnek ama sok vallások, melyek egymás után következve, egymást fokozatosan felülhaladták; s ugyanazon Istennek, de más-más cultust alapitának; mást Calcuttában s Peking- ben, mást a balbeki bálványos s a hyerogliphokkal beirt thébei templomban, mást a jerusálemi zsidó zsinagógában s az athenei görög Pantkeonban, és mást a stambuli keresztyén szent Sophiában s a mekkai mahomedán moséban.
Asia az anyaország, Európa annak csak egy telepe; ott virad fel a nap; ott állt a tudásnak titokteljes fája; ott virult Éden bájkerte, s csupán kelet lakosainak jelenté ki magát Isten mindenha. Nyűgöt birt felekezeteket szülni, uj vallást teremteni soha nem volt képes. Jól tudom én, hogy kelet a babona, a zsarnokság, a szolgaság, a bálványok, a kegyetlenség, a vadság, a tespedés, a sötétség hazája is, de azt is tudom, hogy az ellenkező végek egymást érik, s hogy miként a növényvilágban a tenyészet ott legdúsabb és legszebb, hol azt legnagyobb rothadás előzte meg, úgy az erkölcsi világban századok homályából rögtön egy-egy világeszme gyűl ki, mely az emberi nemnek, napkint, ezredeken keresztül világít. így támadt a Zendavesta, igy Confucius, így Homér, igy Jézus és végül igy Mahomed.
(Folytatjuk)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése