 |
| Ulászló mauzóleuma Várnában |
Mint a keresztyénségnek Calvariája, az izlamnak Medinája, a családoknak temetője van, úgy vannak a nemzeteknek szent mezői, hova fiai búcsúban méltán járnak, mert ott őseik martyrságot szenvedtek. Érezni látszik a föld maga az emberek halálát, mert a sirdombok nemde testének megannyi seb-daganatai gyanánt kelnek-e? Meghalni fájdalmas dolog, s kétszer fájdalmas meghalni győzelem és dicsőség nélkül s eltemettetvén idegen országban, válni ekkép a halál örökös számüzötteivé. Ki ültetne itt sírjaikra virágot? Ki siratná itt meg az ellenséget ? Kinek volna itt szent az idegen bajnokok pora? Ki bírná itt nagy lélekkel a szerencsétlenség e helyét emlékjellel megörökíteni ? Sőt az itt eltemetettek századok óta érezni kénytelenek hamvaikat tapodtatni ép azok által, kiktől meggyőzettek, mig övéik a távol hazában róluk megfeledkezének, a történetírókat és a költőket kivéve, kik a feledékeny népek késő háláinak egyedüli tolmácsai.
S a várnai sirhalmokban nyugvók iránt a történet sem igazságos. Kik adott esküjöket megtörék, méltán lakolának, így szól az, és nem helytelenül, ha az eseményt pusztán erkölcsi szempontból tekintjük. Valóban, ha ok és következmény, erény és jutalom, bűn és lakolás közti kapcsolat a közéletben nem mindig szembeötlőleg nyilatkozik, meg kell vallani, hogy itt a bűn és büntetése kézzelfoghatólag jelent meg, s alig mutat föl a világtörténet hasonló példát, hol azon hibáért, mit egy nemzet elkövetett, érette az oly rögtön nemzetileg is lakolt. A keresztyén és muzulmán becsület s szóhűség mérkőzött ez esetben a világ szine előtt, s a diadal és annak minden következménye a muzulmánoké lőn. Mert ne feledjük el, miképen itt a magyar nép nem saját nevében, hanem mint a keresztyénség képviselője s megbízottja szerepelt, a római szentszék adta elébe a szabályt, ő magát csak ahhoz alkalmazta…
Most itt lévén, e siratatlan sirhalmoknál, mélyebben átvizsgálám az eseményt, s úgy találám, hogy bár a dráma egyes személyeit alárendelt indokok vezérelheték, a magyar nemzetet egy magasb kötelesség érzete lengé át, s ha harczra szállt, azt azért tevé, mivel hivatásának tekinté védeni a keresztet a félhold, Európát Ázsia s a nyugati civilisátiót kelet pusztító hóditói ellen. Úgy, hogy ha a szószegés terhe nyomja is e sirokat, az olyan teher, mint a márványlapé, mely teher ugyan a sirdombon, de a melyre egyszersmind a megholtnak érdemei, s nagy, bár szerencsétlen vállalatai arany-betűkkel följegyezvék. Ne feledjük, s Európával se engedtessük feledtetni, hogy a magyar itt nem mint magyar, de mint európai polgár vérzett el, úgy is kevés szolgálat az, mit Európának azelőtt és azután nemzetleg teheténk.
Hét napig időzém Várnában, s nem mulaszták el egy napot sem ez árva sirhalmokat megtekinteni. Ez volt az én mindennapi bucsújárásom. úgy tekintém magamat, mint a kit a sors ide azért vetett, hogy a nemzet nevében teljesítsem a kegyelet e szomorú tisztét. Ki tudja, hol ér bujdosásimban engem is a halál? s hamvaimnak is jól fog esni, ha hazámfiai közül valaki egykor meglátogatja.
Egyszer este menék ki e virágtalan halmokhoz. Csendes, széltelen este volt, az ég szép tiszta, s a vidéket gyönyörűen világitá meg a bús hold. A völgyet mint egy fekete kőfal, — mint e temetőnek kőfala, — kerité körül a hegyláncz, melynek két vége két bástyaoromként áll a zúgó tenger hullámai felett, melyek a távolban sötéten csillogdogáltak. Rajtok elszórva vitorlás hajók lebegtek, megannyi rémek, melyeknek árboczmécsei mint néző szemek ragyogtanak felém. Előttem az erősség fehérlő fala nyúlt el hosszan, mögüle a városbeli karcsú minaretek emelkedtek a légben magasan, mig balra a devini tó habzott, megvilágítva a halászok fáklyáitól, kik ezeknek fényével halakat fogdostak. Leülék egyik testhalomra, s a szerencsétlen csatának gyászos emlékeibe elmerülök. Látám a fölviradott tiszta őszi reggelen mint öltözik fényes pánczélába a fiatal király, s
mint esik ki apródja kezéből az ezüst sisak, midőn azt átnyújtaná, mint vonakodik megbokrosodott paripája őt hátára venni, mert érzi, hogy rajta a halálba megy, mint szakgatja meg egy hirtelen kerekedett vihar a magyar zászlókat. A számra kis, de bátorságban nagy magyar sereg a völgyben lenn várja a csatát, s felülről a hegyoldalból mint egy felhőszakadás omlik rá, előbb tizenötezer lobogó fehér ruháju ázsiai lovag, s midőn ez visszavereték, hatezer zöldkabátos lovag váltja fel, újabb erővel, de nem több sikerrel. Később, több órai harczolás után, a számosabb ozmanság megdönti előbb a magyar sereg jobb, majd bal szárnyát is, de a nagy Hunyadi János, középen állva, mint a mérleg súlypontja, most annak, utóbb ennek vivén hatalmas karja segedelmét, a törökök kénytelenek lőnek megfutamodni. Az ifjú király vitéz is, bátor is lévén, már addig türelmetlenül áll a helyen, mit neki a csataterv és rangja kijelelt, s ekkor harczvágyát épen nem fékezhetvén, s lengyel testőreitől is a dicsőségben részvételre izgattatván, űzőbe veszi a futamlókat, s Amurát táborához érve, kis erővel a janicsárok még pihent tömegét támadja meg, s azokat kezdetben megrendíti, de ezek magokat újra rendbe szedvén, a csata csak dühösebb s vérengzőbb lőn, a király hívei rakásonkint hullanak a nyilak záporaitól, őt az ellenségtől már senki sem választja el, egy bárdütésre lova összeroggyan, s ő melléje halva terült. Néhány percz múlva levágott fejét egyik dsidán, másikon a megszegett békekötvényt hordoztatá körül Amurát a hareztéren — a török hadsereg örömkiáltásai az eget verdesték, mert e győzelemben ők nem csak saját győzelmöket látták, hanem Allah-ét a keresztyének istene fölött. Ifjú volt Ulászló, még 21 éves sem, termetére magas, szépsége férfias, tekintete bátor és nyilt, dolgaiban munkás, érzelmeiben vallásos, föltételeiben állhatatos, kegyes ellenei, bőkezű minden iránt. Halála a nemzetre nagy veszteség volt. Most itt nyugszik korona és trón, sőt emlékjel nélkül, együtt nyugoszik hiv vitézeivel. De hol nyugszik? Ki tudja megmondani, melyik az ő sirhalma ? S körülhordozám szemeimet, ha vajjon nem találnék-e valami jelre, midőn az esti csend közepette egy zaj üté meg fülemet, s hátra tekintvén, a középső legmagasb halmon egy fehér alakot pillanték meg, mellette egy szürke lóval.
Valóban megijedtem. A holtak képeivel társalkodván, csaknem azt hittem, hogy a holt király alaka jelent meg nekem. De ez ijedtség csak egy perczig tartott, mert mihamar láttam az alakot fehér burnuszábán lovára felülni s mellettem a város felé szótlanul elügetni. Egy török utazó volt.
… A helyismeret hihetlenné teszi azon hadi tanácsot, melyben előző nap azon kérdés felett tanakodtak volna: el kelljen-e a csatát fogadni vagy sem? ha ugyan áll az, hogy az ozmánok nyomról nyomra követték a magyarokat, s este mindig ott tanyáztanak, hol a múlt éjjel a magyar sereg meghála. Várnához jutván a magyarok, itt nem tőlük függött a csatát el vagy nem fogadni, az kikerülhetetlen volt. Hátukban a tenger lévén, jobbukon a meredek Balkán hegysor, a völgyfenékből kivezető egyetlen északnyugati nyílást a török had tartá elfoglalva, s ha a magyar sereg puszta védelemre nem akart szorítkozni, utat vissza Magyarországra csak az ellenség táborán át törhetett magának. Okszerüleg tehát Hunyadit nem vádolhatni azzal, hogy véleménye volt a csataelfogadás; az kikerülhetlen szükség volt. Fontosabb kérdés az: a nemes lelkű Hunyadinak a kötött béke megszegéseben mi része volt? Vannak vélemények, melyek őt ellenzőjének állítják, de bár mint lett légyen, ha ő csakugyan megegyezék, annak okát ismeretes vallásos buzgalmában s a vállalat európai fontosságának fölismerésében kell és szabad keresnünk, s legkevésbbé azon ígéretben, miszerint a visszaszerzendő Bolgárország neki fogott adományoztatni. E gyanút meghazudtolja egész életpályája…
(Folytatjuk)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése