2016. szeptember 22., csütörtök

RONALD MILLAR: Tonhalászok közt Bretagne partjain (1)

Ronald Millar angol író egy hajóútja alkalmával Bretagne partjaihoz vetődött, ahol annyira lebilincselte a hely szelleme, a bretagne-i halászok nehéz sorsú élete, hogy elhatározta: maga is belekekóstol ebbe a létbe, elszegődve egy tonhalászhajóra. Tapasztalataiból izgalmas, kalandos könyv született, ebből válogattam két jellemző fejezetet.

Az első fogás

A tonhalászhajó tangonjaival felfordított piramisra hasonlít, és ugyanolyan bizonytalan az egyensúlya is. Első perctől világosan láttam, hogy még szárazdokkban is dülöngélne. Teljes szélcsend volt, a tenger selymes szürke, mégis szinte nyomban elkezdődött a kellemetlen hinta-palinta. A dülöngélés valami különös okból ötszakaszos ciklusokban ismétlődött. Az első, még enyhe, szelíd billenést fokozatosan egyre hevesebbek követték, egészen az ötödikig, de akkor meg kellett kapaszkodni, hogy talpon maradjon az ember. Ezt igen szemléletesen igazoltam is, mert váratlanul és keményen lehuppantam a hátsó felemre. Hátulról segített fel a legénység hatodik tagja, Jean Marie la Naour.
Jeant akkor láttam először a Jacques et René fedélzetén, amikor a tangonjainkon dolgozott, és csöndesen fütyörészett közben. Az első benyomásom az volt, hogy Jean valószínűleg vízen és fogpiszkálón él, mert ösztövér alakján egy gramm fölösleges hús sem akadt. Nemsokára mégis inkább úgy láttam, hogy a munka emészti fel minden húsfölöslegét, mert szinte sohasem pihent. Szürke szeme egyfolytában azt fürkészte, hol találhatna kezének valami tennivalót. Azt hittem, erősen közeledik a nyugdíjas korhoz, és alig akartam elhinni, amikor megmondta, hogy éppen negyvenesztendős. Ez a szórakozott mosolyú ember azonban nehéz időket élt át, könyörtelen, balszerencsés idényeket, amelyek végül is tönkretették, megfosztották a hajójától, és matrózsorba süllyesztették.
– A szürke ruhás öreg hölgy nem fizet senkinek – mondta, és válla fölött a tenger felé bökött hüvelykujjával.
Pillanatnyilag komolyan gondolta, amit mondott, hiszen keserves dolog lehetett megválni a vidám kis Jeannine et Christianne-tól, amely Jean két kislányának a nevét viselte. Jean emlékei elől menekült az eszeveszett munkába. Később helyesbített. Mégsem gondolta komolyan a megjegyzését, hiszen azért megmaradt a háza, és az is a tenger fizetsége, „huszonöt év után...”, tette hozzá szinte akaratlanul. Általában derűs volt és élénk, gyakran valami dalfoszlányt is dúdolgatott.
Legalábbis addig, amíg el nem veszítette a hangját. Azt mondta, mindig így jár az első úton, és hogy valószínűleg az izgalom teszi, meg a rengeteg cigaretta, amit emiatt elszív. Azt hiszem, igaza lehetett, mert Jean sohasem élvezte breton módra az ételt, csak behabzsolta, hogy minél előbb rágyújthasson. Még éjszaka, a fekhelyén is dohányzott. Reggel előbb cigarettára gyújtott, csak azután húzta fel a csizmáját.
Dühös kiáltás harsant fel az előfedélzetről, ahol Martial önvizsgálatba merülten nekidőlt a kis emelvénynek, karóráját bökdöste, és igen mérgesnek látszott. Talán eltörött az órája.
– Háromnegyed négy – kiáltottam segítőkészen.
Nem köszönte meg, hanem lejött a hintázó hágcsón, és egyenest felém tartott. Pillantása végigfutott az arcomon, de nem nézett a szemembe. Fehér festékmaszat éktelenkedett az óraszíján.
– Ezt magának köszönhetem ?
– Eltalálta.
– Több esze lehetne, mint hogy indulás előtt egy nappal szétfröcskölje a festéket!
– Nagyon sajnálom... – kezdtem, de Martial rám vetette vicsorgó mosolyát.
– Sose búsuljon. Semmi baj – mondta, meglepő gyorsasággal máris lehiggadva.
– Talán egy kis Diesel-olajjal... – ajánlottam.
A Diesel-olaj a mindenes tisztítószer a breton halászhajókon.
– Persze, persze, semmiség. Igazán semmiség. Ne is gondoljon rá. Hogy van a lába?
– Egy kicsit még fáj – válaszoltam, miközben megmozgattam nagyujjamat a csizmában, hogy erezzem, van-e még benne élet.
– Megérdemelte – csattant fel Martial. – Micsoda ötlet, húzni valamit és elébe állni.
Furcsa volt a bírálata, hiszen Martial parancsolta, hogy húzzam a lábat. Meg is mondtam neki.
– Persze, persze, ezt valamennyien tudjuk – ordított –, így történnek aztán a balesetek, de idekint nincs kórház! Mondja csak, ez a felesége csizmája?
Megpróbáltam felhúzni a hosszú szárú gumicsizmámat, de szorított egy kicsit, s ráadásul a forró fedélzeten úgy bemelegedett, hogy valósággal felpuffasztotta sérült nagyujjamat, mintha dunszt-kötést tettem volna rá. Ezért inkább a rövid vadászcsizma mellett döntöttem, és határozott könnyebbséget éreztem benne. Emellett könnyebben fel is húzhattam a fűzős csizmát, nem kellett erőltetni, sem toppantani vele, ami szintén nem használt az ujjamnak. Ezt elmagyaráztam Martialnak is, ő azonban teli szájjal vigyorgott, és valami olyasmit motyogott, hogy „az ilyesmi jachtra való”, azután dölyfösen elvonult. Kétségkívül ellenséget szereztem magamnak.
Meghökkentő felismerés volt, annál is inkább, mert nekem első látásra megtetszett ez az ember, ő azonban, ki tudja, miért, elhatározta, hogy nem kedvel, és ennyiben maradtunk. Jean le Naour figyelmeztető pillantást vetett rám. Rosszat sejtett ő is.
Martial a kötekedésnek nem fizikai, hanem lélektani változatát űzte. A legénység kis létszáma és a szűk hely nemigen kedvezett az igazi, amolyan Horn-fokot is megjárt másodkapitányok fizikai erőszakoskodásainak, és Martial mindig megérezte, mikor jutunk el ahhoz a ponthoz, ahol a válasz már nem lehet más, csakis egy orrbavágás. Ezen a ponton sürgősen visszavonult, esetleg megjátszotta még a csodálkozást is, amiért annyira szívemre vettem a dolgot, és égre-földre esküdözött, hogy semmi mást nem akart, csak azt, hogy örökre emlékezetembe véssem a leckét, de hát ilyen a természete. Hiába, az efféle oktatás csak idegesített és elvette a kedvem. Jobban szerettem Jean csöndes modorát és türelmét, még ritka zsémbeléseit is, amikor a szokottnál nehezebb felfogásúnak bizonyultam.
Még mélyebb kétségbeesés fogott el, amikor előnedvesítés céljából kivetették a tangonokról a horgászzsinegeket. Fölmentem a fedélzetre, és csak azt láttam, hogy zsinegek szabdalják összevissza az eget; az egész olyan volt, mintha egy háromdimenziós gumi pókháló mértani szerkezetét akartam volna kibogozni a szeszélyesen fújdogáló szélben. Ha megpróbáltam szemmel követni egy-egy zsineget, abban a reményben, hogy talán rábukkanok majdani rendeltetésére, a hajó billent, a tangon bókolt, és halk ostorpattintással máris odább lódította a kiszemelt huzalt, belekeverte a légi spagettikupacba.
– Bullharst! – csakis ezt a szót éreztem az alkalomhoz illőnek, és Jean leültetett a főfedélzeti nyílásra, azután ceruza meg az egyik élelmiszeres dobozból letépett kartonpapírdarab segítségével igyekezett eligazítani és megvigasztalni. (Remélem, hogy az én ábráim ugyanilyen segítségére lesznek az olvasónak.)


A két tangon rendszerét, a millió zsineggel, legjobban talán egy hasonlat világosíthatná meg, a hasonlathoz pedig, ha tetszik, ha nem, szükségünk lesz egy horgászra, aki a folyóparton áll, és figyeli, amint a víz sodra vagy a szél ár irányában lefelé viszi az úszót, de abban a szent pillanatban, amikor valami óriási szörnyeteg akad a horogra, jobb könyökében egy váratlan köszvényroham megakadályozza, hogy magasabbra emelje a botot, és partra húzza az értékes zsákmányt. Horgászunk, aki némi találékonyságnak sincs híján, rávesz egy éppen arra járó vízitündért, hogy kössön még egy zsineget az úszóra, hátha akkor bal karral is partra húzhatná a halat. No már most, tegyük fel, hogy köszvényes halászunk egy kissé mohó is, ezért ugyanarra a botra, bizonyos távolságra egymástól, további öt zsineget erősíttet, és a vízitündér minden esetben teljesíti a kérését. Most mindegyikből vissza kellene csavarni egy darabot, hogy az első zsineg akadálytalanul megközelíthesse a partot. Vagy pedig, ha a horgász nem csupán köszvényes, hanem előrelátó is, akkor úgy rendezheti a dolgot, hogy a bot vastagabb végéhez közelítve mindegyik zsineg rövidebb legyen egy kicsivel az előzőnél, és akkor megtakaríthatja a visszacsavarást.
A bretagne-i tonhalászok a három módszert kombinálják. A vízisellők zsinegei a behúzókötelek, amelyekkel a horgászzsinegeket odahúzzák a hajó oldalához. Rövidíthetik is a közbülsőket, oly módon, hogy fölhúzzák őket a tangonig. Továbbá minden zsineg olyan hosszú, hogy csakis a hajó felőli szomszédja lehet az útjában. A tangon csúcsára erősített nagy Egyes akadálytalanul bevonható a hajó oldalához, csak a Kettest kell kurtítani hozzá, mert elég hosszú ahhoz, hogy a sodrás irányában elmenjen a Hármas és a Négyes mellett.
Az új matróz számára, aki most próbálja felfogni a zsinegek működését, mindehhez még egy további bonyodalom is járul. A tangon csúcsára fölszerelt Egyesnek irdatlan hosszúnak kellene lennie, nehogy a bevonáskor összeakadjon a többivel – ne feledjük: a legrövidebb zsineg is legalább negyvenöt méter, mert mindenképpen túl kell érnie a kavarodáson, amelyet a vizet hasító hajó okoz –, márpedig az ilyen zsineg súlya, a hallal együtt, amely tíz kilót is nyomhat, no meg a kettőnek a húzóereje a két-három csomóval pöfögő hajó ellenében, még egy hordómellkasú bretonnak is sok lenne, aligha húzná fel a fedélzetre. Ezért van mindegyik tangonon még két zsineg – a Grand Plomb és a Petit Plomb — ezekre egy-egy láncdarabot akasztanak nehezéknek, amitől másként lengenek, mint a többi, és amazoktól függetlenül halászhatnak velük, illetve húzhatják őket a fedélzetre. Ezzel az egyszerű megoldással mindegyik tangonra hat, aránylag rövid zsineget lehet fölszerelni, és a húzáskor minimális erőt kell kifejteni. A húzókötelet beleszámítva, az Egyes azért még így is száz kemény méter.
Ennyit a rendszerről, és most lássuk, hogyan működik. A behúzó-köteleket – hasonlatunkban ezeket erősítette fel a vízisellő – a hajó egész hosszában a peremre fölszerelt kötélszarvakhoz rögzítik. A horgászzsinegek, ha elhagyják a vizet és fölhúzódnak a tangonra, az úgynevezett szemeken, azaz réz kötélgyűrűkön át lefutnak a tangon lábáig és ott a hajóperemhez szíjazott vas csődarabba, az Egyes és a Grand Plomb kivételével, ezt a kettőt ugyanis nem kell visszahúzni. Minthogy nem zavarják a többit.
– Húzd meg azt ott – rendelkezett Jean, és a jobb oldali Négyesre mutatott.
Tanulmányoztam a kartondarabkámat. Minthogy más zsineg a Négyes és a hajóperem között nem állt az utamban, úgy láttam, nincs szükség arra, hogy előzőleg még egy másikat is felhúzzak a tangonra. De azért remegtem egy kicsit.
– Ez az – biztatott Jean. – Nem kell biztosítani az Ötöst, mert olyan nincs is. A Négyest mindig egyenest meghúzhatod.
– Tonhal van rajta ? – kérdeztem tágra nyílt szemmel.
– Talán – mondta Jean. Martial egyik kezét a homlokához illesztette, és lebandzsított a zsinegre. A zsineg megfeszült a ránehezedő húzóerőtől. Igazán úgy éreztem, mintha lenne valami rajta. Remegtem izgalmamban.
– Akadt valami ? – kérdezte Martial.
– Nem tudom biztosan, de lehet.
– Hát persze... talán egy bébi. Kell segítség ?
– Nem, azt hiszem, magam is győzöm.
– Akkor jó. Győzi maga is, azt hiszi — jegyezte meg Martial a többieknek. – Akkor csak rajta.

A húzókötelet már sikerült a fedélzetre szedni. Nehéz dolog egyenletesen húzni a dülöngélő fedélzeten, az ember mindig a legrosszabb pillanatban billen ki az egyensúlyából. Ahol a húzókötél összeér a hozzá tartozó horgászzsineggel, ott van a gumi ütközőszalag. Körülnéztem, mit tegyek.
– Ez az! Emeld át a hajó peremén. Most kösd a húzókötél végét a kötélszarvra – oktatott Jean. – így – egyetlen csuklómozdulattal rácsavarta a kötelet a bilincsre.
– Köszönöm, nem mertem elengedni.
– Ne is, csak húzd egyfolytában, különben elszalad. Egyenletesen szedtem befelé a kötelet, és a lábamnál szépen tekeredett, nőtt a csomó. Azt hittem, sohasem érek a végére. A kátrányozott kötél még új volt és kemény, ráadásul vékony is, legfeljebb három-négy milliméteres. Nehéz az ilyet jól megfogni, gyakran meg is csúszott a markomban. Máris pirosra dörzsölte a tenyeremet. Karizmaim sajogtak a szokatlan megerőltetéstől.
Amennyire meg tudtam ítélni, a hal körülbelül öt kilót nyomhatott, de holt teherként, ellenállás nélkül jött befelé. Azután kételyeim támadtak. A súly minden húzással csökkent. Már láttam is a zsineg végét, amint a víz színén szánkázva közeledett a hajó oldalához.
– Elveszítette! – jajdult fel Martial műfelháborodással. – Odanézzen, még a horgot is magával vitte, mon Dieu.
Hátrafordultam, és köröskörül vigyorgó arcokat láttam. Üres kötelet húztam be. Mégpedig a legrövidebbet, ötven méternyit, nem többet. Rémülten gondoltam rá, mi lett volna egy húszkilóssal a nagy Egyesen?! A tréfát azonban mindenki nagyon élvezte. A kormányosfülke alatt, a szállás sűrű levegőjében jól érett gorgonzola sajt tömény illata szállongott. Mintha ócska zoknik, nedves és halszagú ruhadarabok, mosdatlan, verejtékes testek több nemzedéke impregnálta volna a favázat, ez a gyilkos kigőzölgés már a vaslétrán leereszkedőben megcsapta az orrot. A kevéske levegő, ami ide beférkőzött, magával hozta Erry főztjének esszenciáját, elmaradhatatlan összetevőivel, a hagyma, a fokhagyma és az égett zsír bűzével. Az apró kerek ablakok kicsik voltak ahhoz, hogy enyhítsenek a helyzeten, és egyébként is szorosan becsavarozták őket. A lejtős fedélzetre fölcsapódó víz egyenesen ide folyt le a kerek hajóablakokhoz, és noha a tengervíz természetes eleme a bretonnak, mégis határozottan viszolyog attól, hogy alkalmanként a nyaka közé kapja. Didi a Men Brialól itt alighanem megfulladt volna.
Mi azonban odalent ettünk és aludtunk, és ez elől nem volt menekvés.

(Folytatjuk)

Forrás: Ronald Millar: Tonhalászok közt Bretagne partjain. Világjárók sorozat. Gondolat, 1984. Fordította Detre Zsuzsa


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése