A
martonvásári kastélyban nemcsak építészetünk, a parkban pedig
nem csupán a magyar kertépítészet, hanem nemzeti történelmünk
sajátos „műkincseit” kell látnunk. Ezen a helyen az idők
során számos hazai és külföldi tudós, művész, politikus
megfordult. Közöttük is kitüntető hely illeti meg Ludwig van
Beethovent, annál is inkább, mivel a mai Magyarország területén
Budán kívül ez az egyetlen olyan hely, amely a zeneköltő
látogatásaival büszkélkedhet.
A
fiatal komponista híre Martonvásárra hamar eljutott, Brunszvikék
ugyanis már az első zongoratriók (1795) előfizetői között is
ott voltak. Megismerkedésükre 1799 májusában került sor, amikor
a főúri körökben körülrajongott mester zongoraleckéket adott a
huszonnégy éves Teréznek és a húszéves Jozefinnek. Ekkor
köttetett közöttük az „a benső, szívbéli barátság”,
amely a Mester haláláig tartott. Jozefin pár hét múlva feleségül
ment Deym grófhoz, és felkerült Bécsbe. Fivére, Ferenc is
barátságba került Beethovennel, aki állítólag fel-felkereste a
budai gyógyfürdőket, és Martonvásáron is nemegyszer megfordult.
Látogatásainak idejét és számát illetően sok a bizonytalanság.
Két ízben mindenképpen járt itt, s látogatásainak
legvalószínűbb időpontjai: 1800 májusa és 1806 nyara.
Beethoven
egyetlen pest-budai szereplésére 1800. május 7-én került sor a
Várszínházban. Utána Martonvásáron is járhatott. Először, de
nem utoljára. A két Brunszvik nővér ugyanis ekkor Bécsben
tartózkodott. Jozefin május 4-én szülte meg első gyermekét,
nővére pedig bizonyíthatóan mellette volt. A felejthetetlen
martonvásári napokra tehát, amelyekről Teréz mesél, később
kerülhetett sor. „Beethoven eljött Budára, eljött
Martonvásárra, és mi felvettük abba a kis köztársaságunkba,
amelynek csupa kiválasztott férfi és nő volt a tagja” - irja. S
hogy mi volt ez a köztársaság? „Egy kerek térséget magas,
nemes hársfákkal ültettünk be; minden fa egy-egy tagnak nevét
viselte, és ha egyik-másik nagy fájdalmunkra távol volt is, mégis
beszélhettünk jelképeikkel, örömet s okulást merítve
szavaikból... Ma sem ismerek szebb s boldogabb államot annál;
Plató respublicája volt kicsiben” - meséli Teréz.
A
Beethovennel kapcsolatba hozható másik parkobjektum: a múzeumban
látható vörös márvány obeliszk, Teréz piramisa. Mint íija:
„Volt a kerten belül egy kertecském, ahol sírdombot hányattam,
s vésett vörös márványból piramist állíttattam ezzel az
egyszerű felirattal: A legjobb atyának, lánya Teréz.” E hely
számára igen becses volt (itt tette azt a fogadalmát is, hogy az
„Igazság papnője” lesz). Piramisát minden bizonnyal megmutatta
Beethovennek is, akinek hasonló emléket ígérhetett. Ez lehet a
zeneköltő tréfás üzenetének nyitja. „Csókold meg Teréz
nővéredet – kérte Ferenc grófot –, mondd meg neki, félek,
naggyá leszek anélkül, hogy ehhez ő egy emlékművel
hozzájárulna.” Ekkoriban főúri körökben divat volt emlékművet
emelni élő nagyságoknak; erre a szentimentális kert eleve
lehetőséget kínált. Haydn tiszteletére Harrach báró állított
emléket, Erdődy-Niczky Mária pedig egy Isis-templomot szentelt
nagy barátjának, Beethovennek.
A
zeneköltő szóban forgó levele 1807. május 11-én kelt, amikor
még láthatóan jól emlékezett Teréz ígéretére. Életrajzírója,
Schindler szerint a Mester 1806-ban „rövid pihenőn” barátjának,
Brunszvik Ferencnek a birtokán járt, vagyis Martonvásáron, a
grófnak ugyanis akkor más birtoka nem volt. 1806 nyarán még
tartott a szerelem Beethoven és a két éve elözvegyült Jozefin
között, aki már három hónapja Erdélyben volt. Nagyon is
elképzelhető, hogy a zeneköltő a vele való találkozás
reményében szánta rá magát a martonvásári útra. Állítólag
az Appassionata szonáta kéziratát is magával hozta, s az utolsó
javításokat itt tette rajta. Fél évvel később e remekmű
Brunszvik Ferencnek szóló ajánlással jelent meg.
Beethoven
és hazánk, illetve a magyarok kapcsolatában a Brunszvik család
meghatározó szerepet játszott. Teréz, Jozefin és Ferenc a
zeneköltő műveinek első magyarországi népszerűsítői és
ihletett tolmácsolói lettek. Tizennégy levél tanúsága szerint
Jozefin volt Beethoven „Egyedüli Kedvese”. Feltehetően az a
rejtélyes levél is neki íródott, amelynek titokzatos címzettjét
az utókor „Halhatatlan Kedveseként” emlegeti. A Brunszvikoknak
részük lehetett a zeneköltő budai vendégszereplésében csakúgy,
mint abban is, hogy a pesti német színház megnyitójára (1812)
megzenésítette Kotzebue két magyar vonatkozású művét, az
István király nyitányt és az Athén romjai utójátékot.
Beethoven pedig több remekművét nekik ajánlotta, ily módon is
megörökítve nevüket a zenetörténetben.
Beethoven
kapcsán Martonvásárt 130 éve emlegetik, itteni látogatásairól
azonban Brunszvikék ismerősei korábban is tudtak. Tudott Liszt
Ferenc is, aki 1846. május 11-én zarándokolt el ide. A kastélyban
Beethoven relikviákat láthatott: leveleket, kottákat, festményt,
majd pedig néhány Beethoven-mű eljátszása után visszatért
Pestre.
1927-ben
Dreherék Pásztor Jánossal megmintáztatták a nagy zenei géniusz
terméskő mellszobrát. Május 22-én a martonvásári szoboravató
lett volna a Beethoven halálának 100. évfordulója alkalmából
rendezett országos ünnepségek záró programja (különvonatokat
hirdettek meg, s a műsor szerint az engesztelő szentmisén a hely
szülötte, Pusztai Sándor operaénekes a zeneköltő dalaiból
énekelt volna), az ünnepség azonban valamilyen oknál fogva
elmaradt. A szobor felavatására csak 1954. szeptember 14-én került
sor.
1958.
június 22-én a kastélyban megnyílt a Beethoven Múzeum, amely
1988 óta a Magyar Tudományos Akadémia igazgatása alá tartozik,
fenntartója pedig a martonvásári kutatóintézet. A felújított
és kibővített múzeum mostani állandó kiállítását, amelynek
a „Beethoven és a magyarok, különös tekintettel a martonvásári
Brunszvikokra” címet adhatnánk, Falvy Zoltán és e sorok írója
rendezte. A múzeummal és az 1960-ban átadott szigeti
hangversenykerttel Magyarország régi adósságát törlesztette
Beethovennel szemben. Az 1960 óta évről évre megrendezett nyári
koncerteken számos külföldi és hazai művész és zenekar
működött közre.
Martonvásár,
ahol 1954 óta az általános iskola is Beethoven nevét viseli, a
hazai Beethoven-kultusz központja. Ennek tervét megálmodói nem
kis részben a parkra alapozták, amelynek növényzete állandóan
újjászülető perget az idő végtelenségében. A zeneköltő
martonvásári emlékeit („álmaiét, ábrándjaiéit,
szerelmeiét”) az általa papírra vetett „kótafejek” őrzik.
A nagy zenei titánét pedig, aki rajongott a természetért, a
fejedelmi tölgyek, a tóparton silbakoló platánok és az az
elárvult, öreg hársfa, amely egykor talán éppen őt jelképezte
a Brunszvik nővérek „köztársaságában”.
Forrás:
Hornyák Mária: Martonvásár. Száz magyar falu könyvesháza
sorozat. Megjelent a magyar állam millenniumára, Kosáry Domokos
előszavával
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése