PABLO NERUDA: Diplomáciai kalandozások (4)

Kongresszus Indiában

Mongúzok

Ma tündöklőén szép nap van. Az Indiai Kongresszuson vagyunk. Egy nemzet a szabadságáért folytatott küzdelem forgatagában. A karzatokat küldöttek ezrei töltik meg. Személyesen ismerem meg Gandhit. És Pandit Motilal Nehrut is, aki a mozgalom pátriárkája. És fiát is, az elegáns és fiatal Dzsavaharlalt, aki nemrégiben jött haza Angliából. Nehru a függetlenség híve, Gandhi meg az egyszerű önkormányzatot tartja a következő szükséges lépésnek. Gandhi: egy végtelenül bölcs és finom rókaarc; gyakorlati ember; olyan politikus, aki a mi öreg kreol vezetőinkhez hasonlatos; mestere a bizottságoknak, bölcse a taktikának, fáradhatatlan. Közben végeérhetetlen folyamban özönlik a sokaság, hogy imádva érinthesse fehér tunikája szegélyét, és közben ezt kiáltja: „Ghandihi! Ghandihi"; ő pedig éppen csak üdvözli őket és mosolyog, még a szemüvegét sem veszi le. Üzeneteket kap és olvas; táviratokra válaszol; és mindezt erőfeszítés nélkül; egy szent, aki elnyűhetetlen. Nehru: forradalmának intelligens akadémikusa.

Annak a kongresszusnak nagy alakja volt még Szubhasz Csandra Bosze, lendületes népszónok, élesen antiimperialista hazájának lenyűgöző politikai személyisége. A negyvenegyes háborúban, a japán megszállás idején csatlakozott a megszállókhoz az angol imperializmus ellen. Sok évvel később, itt, Indiában, egyik harcostársa mesélte el nekem, hogy esett el Szingapúr erődje:

– Fegyvereinket az ostromló japánok ellen fordítottuk. Hirtelen azt kérdeztük magunktól... miért tesszük ezt? Katonáinkat megfordítottuk, és most már az angol csapatokra céloztunk. Nagyon egyszerű volt. A japánok csak átmeneti megszállók voltak. Az angolok, úgy tűnt, örökre itt akarnak maradni.

Szubhasz Csandra Boszét letartóztatták, bíróság elé állították, és halálra ítélték az indiai angol bíróságok. A vád hazaárulás volt. A függetlenségi hullám feltörő lendületében egyre szaporodtak a tiltakozások. Végül az ügyvédje – éppen maga Nehru – sok-sok jogi csata eredményeképpen elérte, hogy amnesztiát kapott. Csandra Bosze attól a perctől kezdve nemzeti hős lett.

(...)

Ceylon

Ceylonnak, a világ nagy szigetei közül a legszebbiknek, 1929 táján ugyanaz volt a gyarmati szerkezete, mint Burmának és Indiának. Az angolok behúzódtak városnegyedeik és klubjaik végváraiba, körülöttük pedig nyüzsgött-zubogott a zenészek, fazekasok, takácsok, ültetvényrabszolgák, sárgába öltözött szerzetesek és kőhegyekbe vágott hatalmas istenek roppant sokasága.

A minden este szmokingot öltő angolok és a mesébe illően nagy számuk miatt elérhetetlen hinduk közt én csak a magányt vállalhattam, és ennek következtében ez lett életem legmagányosabb korszaka. Egyszersmind azonban emlékeimben a legfényesebbként is szerepel, mintha valami különleges tündöklésű villám ült volna az ablakomba, hogy kívül-belül megvilágítsa sorsomat.

A Vellavatha nevű előváros egyik kis, újonnan épült bungalójában béreltem lakást, a tenger mellett. Néptelen környék volt, és a tenger hullámai ott törtek meg a korallzátonyokon. Éjjel még hangosabb lett a tenger zenéje.

Reggelenként szinte a lélegzetem is elállt a frissen mosdatott természet csodás látványától. Már korán együtt voltam a halászokkal. A nagyon hosszú lebegtetőkkel ellátott csónakok tengeri pókoknak tetszettek. A férfiak vadul élénk színű halakat fogtak ki, olyan halakat, amelyek a végtelen őserdő madaraihoz hasonlítottak színben, volt köztük foszforeszkáló sötétkék, mint az eleven bársony, mások szúrós gömb alakúak voltak és hamar összelappadtak, szegényes tüskészacskókká váltak.

Borzadállyal szemléltem a tenger ékszereinek tömeges legyilkolását. A halat feldarabolva adták el a szegény lakosságnak. A halárusok hosszú kése darabokra szabdalta a mélységek isteni szépségű termékét és vércafatos árucikké változtatta.

A parton haladva értem az elefántok fürdőjéhez. Kutyámmal mentem, nem lehetett eltévesztenem. A nyugodt, sima vízből mozdulatlan szürke gomba emelkedett ki, amely később kígyóvá változott, azután hatalmas fejjé, végül pedig agyarral ellátott hegységgé. Nincs még egy olyan ország a világon, ahol annyi elefánt dolgozna az utakon, mint Ceylonban. Bámulatos volt látni őket itt – távol a cirkusztól vagy az állatkertek rácsaitól –, amint farakományukkal szorgalmas, nagy napszámosokként jártak erre-arra.

Egyedüli társam a kutyám és a mongúzom volt. Ez utóbbi fiatalon került hozzám az erdőből, mellettem nőtt föl, ágyamban aludt, asztalomnál evett. Senki sem tudja elképzelni, milyen gyöngéd állat a mongúz. Az én kis barátom ismerte létem minden egyes pillanatát, sétált a papírjaimon, futott utánam egész álló nap. A vállam és fejem közti hajlatban összegömbölyödve aludta át a delelés óráit, álma éber volt, csupa villamosság, mint általában a vadállatoké. Szelídített mongúzomnak csakhamar híre kelt a városnegyedben. Az állandó harc, amelyet bátran vívnak meg a szörnyű kobrákkal, szinte mitologikus hírnévvel övezi a mongúzokat. Sokszor láttam őket kígyóval küzdeni, azt hiszem, csak fürgeségük és dús, őszes szőrzetük teszi őket képessé a csúszómászók legyőzésére, bundájuk színe pedig becsapja és zavarba ejti a kígyót. Arrafelé úgy tartják, hogy a mérges kígyókkal vívott harc után a mongúz bizonyos füveket keres, és azokat eszi mint ellenmérget.

Tény, hogy híres mongúzom miatt – amely naponta elkísért hosszú tengerparti sétáimban – egy délután a városnegyed összes gyerekei népes küldöttségben vonultak a házamhoz. Szörnyű és vad kígyó tűnt fel az utcában, ők meg eljöttek, hogy elkérjék Kiriát, neves mongúzomat, és nem is kételkedtek benne, hogy hamarosan megünnepelhetik a kígyó fölött aratott győzelmét. Nyomomban bámulóimmal – tamil és szingaléz gyerekek csapatával, akiknek minden öltözékük egy ágyékkötő volt – elindultam a harcias menet élén, mongúzommal a karomon.

A kígyó, a félelmetes pollongha, a halálos marású Russel-vipera egy fekete változata volt. Ott napozott egy fehér csatornán, amelyen olyan volt, mint egy korbács a havon.

Követőim elnémultak és kicsit visszahúzódtak. Én elindultam a vízvezeték felé. Amikor néhány méternyire voltam a viperától, eleresztettem a mongúzt. Kiria beleszimatolt a levegőbe, megérezte a veszélyt, és lassú léptekkel indult a kígyó felé. Kis kísérőim és jómagam is visszafojtottuk a lélegzetünket is. A nagy csata mindjárt elkezdődik. A kígyó összetekeredett, felemelte a fejét, kinyitotta a száját, és a kis állatra meresztette hipnotikus erejű tekintetét. A mongúz tovább haladt előre. Alig néhány centiméterre lehetett a szörnyeteg szájától, amikor pontosan megérezte, hogy mi fog történni. Akkor egy nagyot ugrott, majd szédületes sebességgel futni kezdett az ellenkező irányba, faképnél hagyva a kígyót és a nézősereget. Meg sem állt, amíg a hálószobámig nem ért.

Így lett oda a hírnevem Vellavatha külvárosában, most már több mint harminc éve.

Ezekben a napokban hozott a nővérem egy füzetet, amelyben legrégebben írt verseim vannak, az 1918-ban és 1919-ben írottak. Elolvasva őket, megmosolyogtatott az a gyerekes kamaszfájdalom, az irodalmi magány érzete, amely minden ifjúkori művemből árad. A fiatal író nem is tudna írni az efféle, olykor csak képzelt magányborzongás nélkül, éppúgy, ahogy az érett író semmire sem lenne képes, ha az emberi társaság, a társadalom ízeit nem erezné.

Az igazi magányt ott éreztem és ismertem meg Vellavathában, azokban a napokban és években. Mindvégig egy tábori ágyon aludtam, mint egy katona, mint egy felfedező. Társaságom egy asztal volt, két szék, a munkám, a kutyám, a mongúzom és a boy, aki kiszolgált és éjszakára hazament a falujába. Ezt az embert valójában nem lehetett társaságnak neveznem: keleti szolga volt, és ez arra kényszerítette, hogy hangtalan legyen, mint az árnyék. Bhrampy volt a neve, lehet, hogy ma is az. Nem kellett semmire utasítani, minden mindig készen volt: az ebédem az asztalon, a frissen vasalt ruha, a whiskysüveg a verandán. Olyan volt, mint aki elfelejtette, hogy beszélni is tud. Csak mosolyogni tudott, nagy lófogaival.

A magány ez esetben nem irodalmi ihlet forrása volt, hanem valami kemény dolog, mint egy rabot körülvevő fal, amelyen az ember a fejét is összetörheti anélkül, hogy valaki is odajönne, még a kiabálásra és sírásra sem.

Rájöttem, hogy a kék levegőn, az aranyszínű homokon túl, az eredendő őserdő, a viperák és az elefántok mögött százával, ezrével vannak emberi lények, akik dalolnak és dolgoznak a víz mellett, akik tüzet raknak és korsókat formáznak agyagból, és forró testű asszonyok is alszanak meztelenül a vékony gyékényszőnyegeken a roppant csillagok fénye alatt. De hogyan közeledjem ehhez a lüktető világhoz úgy, hogy ne nézzenek ellenségnek?

Lépésről lépésre kezdtem megismerni a szigetet. Egy este átvágtam Colombo sötét külvárosain; valami díszvacsorán kellett részt vennem. Az egyik sötét házból egy gyerek vagy nő hangját hallottam. Énekelt. Megállítottam a riksát. A szegényes kapu felől áradt felém Ceylon eltéveszthetetlen illata: jázmin, verejték, kókuszolaj, majomkenyér és magnólia keveréke. Az éjszaka színével és illatával egybefonódó sötét arcok hívtak, lépjek beljebb. Csöndben leültem a gyékényszőnyegre, míg a sötétség mögött tovább hangzott a titokzatos emberi hang, amelynek zengése megállni késztetett, gyerek vagy nő hangja, reszketős és sírósan panaszos, amely kimondhatatlan magasságokba emelkedett, hirtelen megszakadt, aztán alászállt, amíg csak olyan sötét nem lett, mint maga a homály, hozzátapadt a majomkenyérfák illatához, arabeszkvonalakba csavarodott, majd egész kristályos súlyával bezúdult, mintha csak a legmagasabbra lövellő szökőkutak egy sugara felért volna az égig, hogy onnan tüstént visszazuhanjon a jázminok közé.

Sokáig ott maradtam, mozdulatlanul a dobok boszorkányos varázslatába és az énekhang bűvöletébe merülten, aztán folytattam az utamat, részegen egy kibogozhatatlan érzés rejtélyétől, egy olyan ritmustól, amely mintha itt az egész földből áradt volna. A homályba és illatba burkolt zengő földből.

Az angolok már az asztalnál ültek, fehérbe és feketébe öltözötten. – Bocsássanak meg. Az úton megálltam zenét hallgatni – mondtam.

Ők, akik huszonöt éve éltek Ceylonban, elegánsan meglepődtek. Zenét? A bennszülötteknek van zenéjük? Ők nem tudtak róla. Ez volt az első hír.

Az angol gyarmatosítóknak ez a szörnyű szeparáltsága a hatalmas ázsiai világtól soha nem ért véget. És mindig embertelen elszigeteltség formájában jelentkezett, az ottani népek életének és értékeinek teljes nem ismerése formájában.

Kivétel is akadt a gyarmatosítók közt. Ezt később derítettem ki. A Club Service tagjai közül valamelyik angol veszett módon beleszeretett egy hindu szépségbe. Azonnal elbocsátották, és a honfitársai úgy elzárkóztak tőle, mintha leprás volna. Megtörtént abban az időben, hogy a gyarmatosítók elrendelték: gyújtsák föl egy szingaléz paraszt kunyhóját, mivel ki akarták lakoltatni, és ki akarták sajátítani a földjét. Az az angol, akinek a kunyhó felégetéséről szóló parancsot teljesítenie kellett, egy szerény kistisztviselő volt. Leonard Woolf volt a neve. De megtagadta, hogy teljesítse a parancsot, és ezért elbocsátották az állásából. Amikor visszaküldték Angliába, ott megírta az egyik legjobb könyvet, amely valaha is készült a Keletről. A The village in the jungle, Falu az őserdőben volt a címe; a való életnek és az igazi irodalomnak ezt a mesterművét egy kissé vagy talán nagyon is elhallgatták, vagy elhomályosult Woolf feleségének hírneve miatt, aki nem más volt, mint Virginia Woolf, a nagy és világhírű

irónő.

Lassacskán töredezni kezdett a magány áthatolhatatlan héja, és akadt néhány, kevés, de jó barátom. Megismertem ezzel egyidejűleg a kulturális kolonializmussal átitatott fiatalságot is, azokat, akik csak és kizárólag az Angliában megjelent legújabb könyvekről beszéltek. A birodalom harci zaja és a Ceylon szűz értékei közti viaskodásban a kulturális élet központja az egy személyben zongorista, fényképész, kritikus és filmes Lyonel Wendt volt.

Ennek a Lyonel Wendtnek nagy könyvtára volt, és rendszeresen kapta a legújabb könyveket Angliából. Felvette azt a furcsa és jó szokást, hogy a várostól messze fekvő házamba egy kerékpárossal hetenként küldött egy zsák könyvet. Igy abban az időben kilométerszámra olvastam angol regényeket, köztük a Lady Chatterley Firenzében megjelent első magánkiadását. Lawrence művei – főleg költői megközelítésük és az élők közti bizonyos rejtett kapcsolatnak életközpontú vonzereje miatt – nagy hatással voltak rám. De hamarosan rájöttem, hogy zsenialitása ellenére, mint annyi más nagy angol íróé, az ő törekvései is zátonyra futnak műveinek pedagógiai szándékán. D. H. Lawrence a szexuális nevelés egyetemi katedrájáról hallatja a szavát, ennek pedig alig van köze ahhoz a spontán módhoz, ahogy mi az életet és a szerelmet megtanuljuk; végül már határozottan untam, de ez sem csökkentette bámulatomat gyötrődő szexuális-misztikus kutatásai iránt, ezek – úgy tűnt – ha hasznosak nem voltak is, fájdalmasak annál inkább.

Az emlékezetemben megmaradt ceyloni események közt egy nagy elefántvadászat is akad.

Egy bizonyos vidéken nagyon elszaporodtak az elefántok, és károkat okoztak a házakban és ültetvényekben. A parasztok egy nagy folyó mentén több mint egy hónapig terelték a vad csordákat az őserdő egyik zuga felé, lángoló máglyákkal és tamtamszóval. A máglyák és a hangzavar éjjel-nappal zaklatta a nagy bestiákat; mint lassú folyam hömpölyögtek is a sziget északnyugati csücske felé.

Elefántvadászat - palánkok között

Azon a napon már elő volt készítve a kraal. Palánkokkal rekesztették el az őserdő egy részét. Láttam, amint az első elefánt bemegy a szűk folyosóba és ott bekerítve érzi magát. Már késő. Százával tódultak nyomában a többiek a kijárat nélküli keskeny folyosón. A több mint ötszáz elefántból álló hatalmas csorda sem előre, sem hátra menni nem tudott.

A legerősebb hímek nekirontottak a palánknak, hogy ledöntsék, de a palánkok mögül számtalan lándzsa meredt feléjük, és így meg kellett állniuk. Ekkor visszavonultak a karám közepe felé, elszántan, hogy megvédik a nőstényeket és a kicsiket. Megható volt látni védekezésüket és szervezettségüket. Szorongatottságukban vészkiáltásokat hallattak, a nyerítés és a trombitaharsogás keverékét, és kétségbeesésükben gyökerestül tépték ki a gyöngébb fákat.

Ekkor két szelídített elefánt hátán bementek a karámba az idomítók. A szelídített elefántpár úgy dolgozott, mintha közönséges rendőrök volnának. A fogoly állatot két oldalról közrefogták, ormányaikkal ütlegelték és segítettek, hogy mozdulatlanságra kényszerüljön. A vadászok ekkor a vad elefánt egyik hátsó lábát vastag kötelekkel egy erős fához kötözték. Egyiket a másik után, így vetették fogságba mindet.

A rab elefánt hosszú napokig nem fogad el élelmet. De a vadászok ismerik a gyengéit. Egy darabig hagyják, hadd böjtöljenek, aztán sarjakat és rügyeket hoznak nekik a kedvenc bokraikról, azokról, amelyekért, míg szabadon élnek, az elefántok hosszú utakat tesznek végig a szigeten. Az elefánt végül is nem tud ellenállni a csemegének. Most már szelídített elefánt. Kezdheti megtanulni a nehéz munkát.

Élet Colombóban

Colombóban a felszínen nem volt megfigyelhető tünete a forradalomnak. A politikai éghajlat különbözött Indiáétól. Minden az elnyomás látszatnyugalmába süppedt. Ez az ország adta az angoloknak a világ legfinomabb teáját.

Az ország körzetekre vagy kerületekre oszlott. A társadalmi piramis csúcsán az angolok éltek nagy kertes rezidenciákban, utánuk következett a dél-amerikai országokéhoz hasonlatos középosztály. Ezeket burghe-eknek hívták (vagy hívják ma is), a régi búrok leszármazottai voltak, azoknak a dél-afrikai telepeseknek az utódai, akiket a múlt századi gyarmati háború idején Ceylonba telepítettek át.

Az ezt követő szinten a szingalézek sok milliós buddhista és mohamedán rétege helyezkedett el. És még lejjebb, ugyancsak milliószámra, a legrosszabbul fizetett munkások, a hindu bevándorlók, mind hazájuk déli részéből – a hindu vallásúak és tamil anyanyelvűek.

A Colombo gyönyörű klubjaiban parádézó úgynevezett ,,jó társaságban” két híres világfi vetélkedett az első helyért. Az egyik egy francia álnemes volt, Mauny grófja; neki is megvoltak a hívei. A másik egy hanyagul elegáns lengyel, az én Winzer barátom, aki néhány úri szalonban volt a hangadó. Ez a férfi, csupa elmésség és szellemesség, meglehetősen cinikus volt, és mindenről tudott, ami csak történt a világegyetemben. Furcsa foglalkozással hivalkodott – „a kulturális és régészeti kincsek őrzője” titulust viselte –, egy alkalommal én is elkísértem az egyik hivatalos útjára.

Az ásatások két nagyszerű ősi várost hoztak felszínre; már mindkettőt elnyelte az őserdő: Anuradapurát és Polonaruvát. Oszlopok és folyosók fénylettek ismét a tündöklő szingaléz napfényben. Természetesen minden, ami szállítható volt, gondosan becsomagolva indult útnak a londoni British Museum felé.

Az én Winzer barátom nem végezte rosszul a dolgát. Megérkezett a távoli kolostorokba, és a buddhista szerzetesek előzékeny együttműködése közepette rakatta fel a hivatalos teherautókra a nagy ezeréves kőszobrokat, hogy azok végül elérkezzenek útjuk végső állomására, valamelyik angol múzeumba. Látni kellett, hogy a sáfrányszínű tunikákba öltözött szerzetesek milyen boldogok, elégedettek voltak, amikor Winzer, a régiségekért cserébe, otthagyott nekik néhány rikítóan tarkára festett, japán celluloidból készült Buddha-figurát. Ájtatos tisztelettel nézték ezeket a figurákat, és ugyanazokon az oltárokon helyezték el őket, amelyekről évszázadokon át mosolyogtak le a jáspis- és gránitszobrok.

Winzer barátom remek teremtménye volt a birodalomnak, más szóval, egy elegáns csirkefogó.

(Folytatjuk)