Kongresszus
Indiában
Mongúzok |
Annak
a kongresszusnak nagy alakja volt még Szubhasz Csandra Bosze,
lendületes népszónok, élesen antiimperialista hazájának
lenyűgöző politikai személyisége. A negyvenegyes háborúban, a
japán megszállás idején csatlakozott a megszállókhoz az angol
imperializmus ellen. Sok évvel később, itt, Indiában, egyik
harcostársa mesélte el nekem, hogy esett el Szingapúr erődje:
– Fegyvereinket
az ostromló japánok ellen fordítottuk. Hirtelen azt kérdeztük
magunktól... miért tesszük ezt? Katonáinkat megfordítottuk, és
most már az angol csapatokra céloztunk. Nagyon egyszerű volt. A
japánok csak átmeneti megszállók voltak. Az angolok, úgy tűnt,
örökre itt akarnak maradni.
Szubhasz
Csandra Boszét letartóztatták, bíróság elé állították, és
halálra ítélték az indiai angol bíróságok. A vád hazaárulás
volt. A függetlenségi hullám feltörő lendületében egyre
szaporodtak a tiltakozások. Végül az ügyvédje – éppen maga
Nehru – sok-sok jogi csata eredményeképpen elérte, hogy
amnesztiát kapott. Csandra Bosze attól a perctől kezdve nemzeti
hős lett.
(...)
Ceylon
Ceylonnak,
a világ nagy szigetei közül a legszebbiknek, 1929 táján ugyanaz
volt a gyarmati szerkezete, mint Burmának és Indiának. Az angolok
behúzódtak városnegyedeik és klubjaik végváraiba, körülöttük
pedig nyüzsgött-zubogott a zenészek, fazekasok, takácsok,
ültetvényrabszolgák, sárgába öltözött szerzetesek és
kőhegyekbe vágott hatalmas istenek roppant sokasága.
A
minden este szmokingot öltő angolok és a mesébe illően nagy
számuk miatt elérhetetlen hinduk közt én csak a magányt
vállalhattam, és ennek következtében ez lett életem
legmagányosabb korszaka. Egyszersmind azonban emlékeimben a
legfényesebbként is szerepel, mintha valami különleges tündöklésű
villám ült volna az ablakomba, hogy kívül-belül megvilágítsa
sorsomat.
A
Vellavatha nevű előváros egyik kis, újonnan épült bungalójában
béreltem lakást, a tenger mellett. Néptelen környék volt, és a
tenger hullámai ott törtek meg a korallzátonyokon. Éjjel még
hangosabb lett a tenger zenéje.
Reggelenként
szinte a lélegzetem is elállt a frissen mosdatott természet csodás
látványától. Már korán együtt voltam a halászokkal. A nagyon
hosszú lebegtetőkkel ellátott csónakok tengeri pókoknak
tetszettek. A férfiak vadul élénk színű halakat fogtak ki, olyan
halakat, amelyek a végtelen őserdő madaraihoz hasonlítottak
színben, volt köztük foszforeszkáló sötétkék, mint az eleven
bársony, mások szúrós gömb alakúak voltak és hamar
összelappadtak, szegényes tüskészacskókká váltak.
Borzadállyal
szemléltem a tenger ékszereinek tömeges legyilkolását. A halat
feldarabolva adták el a szegény lakosságnak. A halárusok hosszú
kése darabokra szabdalta a mélységek isteni szépségű termékét
és vércafatos árucikké változtatta.
A
parton haladva értem az elefántok fürdőjéhez. Kutyámmal mentem,
nem lehetett eltévesztenem. A nyugodt, sima vízből mozdulatlan
szürke gomba emelkedett ki, amely később kígyóvá változott,
azután hatalmas fejjé, végül pedig agyarral ellátott hegységgé.
Nincs még egy olyan ország a világon, ahol annyi elefánt dolgozna
az utakon, mint Ceylonban. Bámulatos volt látni őket itt – távol
a cirkusztól vagy az állatkertek rácsaitól –, amint
farakományukkal szorgalmas, nagy napszámosokként jártak
erre-arra.
Egyedüli
társam a kutyám és a mongúzom volt. Ez utóbbi fiatalon került
hozzám az erdőből, mellettem nőtt föl, ágyamban aludt,
asztalomnál evett. Senki sem tudja elképzelni, milyen gyöngéd
állat a mongúz. Az én kis barátom ismerte létem minden egyes
pillanatát, sétált a papírjaimon, futott utánam egész álló
nap. A vállam és fejem közti hajlatban összegömbölyödve aludta
át a delelés óráit, álma éber volt, csupa villamosság, mint
általában a vadállatoké. Szelídített mongúzomnak csakhamar
híre kelt a városnegyedben. Az állandó harc, amelyet bátran
vívnak meg a szörnyű kobrákkal, szinte mitologikus hírnévvel
övezi a mongúzokat. Sokszor láttam őket kígyóval küzdeni, azt
hiszem, csak fürgeségük és dús, őszes szőrzetük teszi őket
képessé a csúszómászók legyőzésére, bundájuk színe pedig
becsapja és zavarba ejti a kígyót. Arrafelé úgy tartják, hogy a
mérges kígyókkal vívott harc után a mongúz bizonyos füveket
keres, és azokat eszi mint ellenmérget.
Tény,
hogy híres mongúzom miatt – amely naponta elkísért hosszú
tengerparti sétáimban – egy délután a városnegyed összes
gyerekei népes küldöttségben vonultak a házamhoz. Szörnyű és
vad kígyó tűnt fel az utcában, ők meg eljöttek, hogy elkérjék
Kiriát, neves mongúzomat, és nem is kételkedtek benne, hogy
hamarosan megünnepelhetik a kígyó fölött aratott győzelmét.
Nyomomban bámulóimmal – tamil és szingaléz gyerekek csapatával,
akiknek minden öltözékük egy ágyékkötő volt – elindultam a
harcias menet élén, mongúzommal a karomon.
A
kígyó, a félelmetes pollongha, a halálos marású Russel-vipera
egy fekete változata volt. Ott napozott egy fehér csatornán,
amelyen olyan volt, mint egy korbács a havon.
Követőim
elnémultak és kicsit visszahúzódtak. Én elindultam a vízvezeték
felé. Amikor néhány méternyire voltam a viperától,
eleresztettem a mongúzt. Kiria beleszimatolt a levegőbe, megérezte
a veszélyt, és lassú léptekkel indult a kígyó felé. Kis
kísérőim és jómagam is visszafojtottuk a lélegzetünket is. A
nagy csata mindjárt elkezdődik. A kígyó összetekeredett,
felemelte a fejét, kinyitotta a száját, és a kis állatra
meresztette hipnotikus erejű tekintetét. A mongúz tovább haladt
előre. Alig néhány centiméterre lehetett a szörnyeteg szájától,
amikor pontosan megérezte, hogy mi fog történni. Akkor egy nagyot
ugrott, majd szédületes sebességgel futni kezdett az ellenkező
irányba, faképnél hagyva a kígyót és a nézősereget. Meg sem
állt, amíg a hálószobámig nem ért.
Így
lett oda a hírnevem Vellavatha külvárosában, most már több mint
harminc éve.
Ezekben
a napokban hozott a nővérem egy füzetet, amelyben legrégebben írt
verseim vannak, az 1918-ban és 1919-ben írottak. Elolvasva őket,
megmosolyogtatott az a gyerekes kamaszfájdalom, az irodalmi magány
érzete, amely minden ifjúkori művemből árad. A fiatal író nem
is tudna írni az efféle, olykor csak képzelt magányborzongás
nélkül, éppúgy, ahogy az érett író semmire sem lenne képes,
ha az emberi társaság, a társadalom ízeit nem erezné.
Az
igazi magányt ott éreztem és ismertem meg Vellavathában, azokban
a napokban és években. Mindvégig egy tábori ágyon aludtam, mint
egy katona, mint egy felfedező. Társaságom egy asztal volt, két
szék, a munkám, a kutyám, a mongúzom és a boy, aki kiszolgált
és éjszakára hazament a falujába. Ezt az embert valójában nem
lehetett társaságnak neveznem: keleti szolga volt, és ez arra
kényszerítette, hogy hangtalan legyen, mint az árnyék. Bhrampy
volt a neve, lehet, hogy ma is az. Nem kellett semmire utasítani,
minden mindig készen volt: az ebédem az asztalon, a frissen vasalt
ruha, a whiskysüveg a verandán. Olyan volt, mint aki elfelejtette,
hogy beszélni is tud. Csak mosolyogni tudott, nagy lófogaival.
A
magány ez esetben nem irodalmi ihlet forrása volt, hanem valami
kemény dolog, mint egy rabot körülvevő fal, amelyen az ember a
fejét is összetörheti anélkül, hogy valaki is odajönne, még a
kiabálásra és sírásra sem.
Rájöttem,
hogy a kék levegőn, az aranyszínű homokon túl, az eredendő
őserdő, a viperák és az elefántok mögött százával, ezrével
vannak emberi lények, akik dalolnak és dolgoznak a víz mellett,
akik tüzet raknak és korsókat formáznak agyagból, és forró
testű asszonyok is alszanak meztelenül a vékony gyékényszőnyegeken
a roppant csillagok fénye alatt. De hogyan közeledjem ehhez a
lüktető világhoz úgy, hogy ne nézzenek ellenségnek?
Lépésről
lépésre kezdtem megismerni a szigetet. Egy este átvágtam Colombo
sötét külvárosain; valami díszvacsorán kellett részt vennem.
Az egyik sötét házból egy gyerek vagy nő hangját hallottam.
Énekelt. Megállítottam a riksát. A szegényes kapu felől áradt
felém Ceylon eltéveszthetetlen illata: jázmin, verejték,
kókuszolaj, majomkenyér és magnólia keveréke. Az éjszaka
színével és illatával egybefonódó sötét arcok hívtak, lépjek
beljebb. Csöndben leültem a gyékényszőnyegre, míg a sötétség
mögött tovább hangzott a titokzatos emberi hang, amelynek zengése
megállni késztetett, gyerek vagy nő hangja, reszketős és sírósan
panaszos, amely kimondhatatlan magasságokba emelkedett, hirtelen
megszakadt, aztán alászállt, amíg csak olyan sötét nem lett,
mint maga a homály, hozzátapadt a majomkenyérfák illatához,
arabeszkvonalakba csavarodott, majd egész kristályos súlyával
bezúdult, mintha csak a legmagasabbra lövellő szökőkutak egy
sugara felért volna az égig, hogy onnan tüstént visszazuhanjon a
jázminok közé.
Sokáig
ott maradtam, mozdulatlanul a dobok boszorkányos varázslatába és
az énekhang bűvöletébe merülten, aztán folytattam az utamat,
részegen egy kibogozhatatlan érzés rejtélyétől, egy olyan
ritmustól, amely mintha itt az egész földből áradt volna. A
homályba és illatba burkolt zengő földből.
Az
angolok már az asztalnál ültek, fehérbe és feketébe öltözötten.
– Bocsássanak meg. Az úton megálltam zenét hallgatni –
mondtam.
Ők,
akik huszonöt éve éltek Ceylonban, elegánsan meglepődtek. Zenét?
A bennszülötteknek van zenéjük? Ők nem tudtak róla. Ez volt az
első hír.
Az
angol gyarmatosítóknak ez a szörnyű szeparáltsága a hatalmas
ázsiai világtól soha nem ért véget. És mindig embertelen
elszigeteltség formájában jelentkezett, az ottani népek életének
és értékeinek teljes nem ismerése formájában.
Kivétel
is akadt a gyarmatosítók közt. Ezt később derítettem ki. A Club
Service tagjai közül valamelyik angol veszett módon beleszeretett
egy hindu szépségbe. Azonnal elbocsátották, és a honfitársai
úgy elzárkóztak tőle, mintha leprás volna. Megtörtént abban az
időben, hogy a gyarmatosítók elrendelték: gyújtsák föl egy
szingaléz paraszt kunyhóját, mivel ki akarták lakoltatni, és ki
akarták sajátítani a földjét. Az az angol, akinek a kunyhó
felégetéséről szóló parancsot teljesítenie kellett, egy
szerény kistisztviselő volt. Leonard Woolf volt a neve. De
megtagadta, hogy teljesítse a parancsot, és ezért elbocsátották
az állásából. Amikor visszaküldték Angliába, ott megírta az
egyik legjobb könyvet, amely valaha is készült a Keletről. A The village in the jungle, Falu az őserdőben volt a címe; a való
életnek és az igazi irodalomnak ezt a mesterművét egy kissé vagy
talán nagyon is elhallgatták, vagy elhomályosult Woolf feleségének
hírneve miatt, aki nem más volt, mint Virginia Woolf, a nagy és
világhírű
irónő.
Lassacskán
töredezni kezdett a magány áthatolhatatlan héja, és akadt
néhány, kevés, de jó barátom. Megismertem ezzel egyidejűleg a
kulturális kolonializmussal átitatott fiatalságot is, azokat, akik
csak és kizárólag az Angliában megjelent legújabb könyvekről
beszéltek. A birodalom harci zaja és a Ceylon szűz értékei közti
viaskodásban a kulturális élet központja az egy személyben
zongorista, fényképész, kritikus és filmes Lyonel Wendt volt.
Ennek
a Lyonel Wendtnek nagy könyvtára volt, és rendszeresen kapta a
legújabb könyveket Angliából. Felvette azt a furcsa és jó
szokást, hogy a várostól messze fekvő házamba egy kerékpárossal
hetenként küldött egy zsák könyvet. Igy abban az időben
kilométerszámra olvastam angol regényeket, köztük a Lady
Chatterley Firenzében megjelent első magánkiadását. Lawrence
művei – főleg költői megközelítésük és az élők közti
bizonyos rejtett kapcsolatnak életközpontú vonzereje miatt –
nagy hatással voltak rám. De hamarosan rájöttem, hogy
zsenialitása ellenére, mint annyi más nagy angol íróé, az ő
törekvései is zátonyra futnak műveinek pedagógiai szándékán.
D. H. Lawrence a szexuális nevelés egyetemi katedrájáról
hallatja a szavát, ennek pedig alig van köze ahhoz a spontán
módhoz, ahogy mi az életet és a szerelmet megtanuljuk; végül már
határozottan untam, de ez sem csökkentette bámulatomat gyötrődő
szexuális-misztikus kutatásai iránt, ezek – úgy tűnt – ha
hasznosak nem voltak is, fájdalmasak annál inkább.
Az
emlékezetemben megmaradt ceyloni események közt egy nagy
elefántvadászat is akad.
Egy
bizonyos vidéken nagyon elszaporodtak az elefántok, és károkat
okoztak a házakban és ültetvényekben. A parasztok egy nagy folyó
mentén több mint egy hónapig terelték a vad csordákat az őserdő
egyik zuga felé, lángoló máglyákkal és tamtamszóval. A máglyák
és a hangzavar éjjel-nappal zaklatta a nagy bestiákat; mint lassú
folyam hömpölyögtek is a sziget északnyugati csücske felé.
Elefántvadászat - palánkok között |
A
legerősebb hímek nekirontottak a palánknak, hogy ledöntsék, de a
palánkok mögül számtalan lándzsa meredt feléjük, és így meg
kellett állniuk. Ekkor visszavonultak a karám közepe felé,
elszántan, hogy megvédik a nőstényeket és a kicsiket. Megható
volt látni védekezésüket és szervezettségüket.
Szorongatottságukban vészkiáltásokat hallattak, a nyerítés és
a trombitaharsogás keverékét, és kétségbeesésükben
gyökerestül tépték ki a gyöngébb fákat.
Ekkor
két szelídített elefánt hátán bementek a karámba az idomítók.
A szelídített elefántpár úgy dolgozott, mintha közönséges
rendőrök volnának. A fogoly állatot két oldalról közrefogták,
ormányaikkal ütlegelték és segítettek, hogy mozdulatlanságra
kényszerüljön. A vadászok ekkor a vad elefánt egyik hátsó
lábát vastag kötelekkel egy erős fához kötözték. Egyiket a
másik után, így vetették fogságba mindet.
A
rab elefánt hosszú napokig nem fogad el élelmet. De a vadászok
ismerik a gyengéit. Egy darabig hagyják, hadd böjtöljenek, aztán
sarjakat és rügyeket hoznak nekik a kedvenc bokraikról, azokról,
amelyekért, míg szabadon élnek, az elefántok hosszú utakat
tesznek végig a szigeten. Az elefánt végül is nem tud ellenállni
a csemegének. Most már szelídített elefánt. Kezdheti megtanulni
a nehéz munkát.
Élet
Colombóban
Colombóban
a felszínen nem volt megfigyelhető tünete a forradalomnak. A
politikai éghajlat különbözött Indiáétól. Minden az elnyomás
látszatnyugalmába süppedt. Ez az ország adta az angoloknak a
világ legfinomabb teáját.
Az
ország körzetekre vagy kerületekre oszlott. A társadalmi piramis
csúcsán az angolok éltek nagy kertes rezidenciákban, utánuk
következett a dél-amerikai országokéhoz hasonlatos középosztály.
Ezeket burghe-eknek hívták (vagy hívják ma is), a régi búrok
leszármazottai voltak, azoknak a dél-afrikai telepeseknek az
utódai, akiket a múlt századi gyarmati háború idején Ceylonba
telepítettek át.
Az
ezt követő szinten a szingalézek sok milliós buddhista és
mohamedán rétege helyezkedett el. És még lejjebb, ugyancsak
milliószámra, a legrosszabbul fizetett munkások, a hindu
bevándorlók, mind hazájuk déli részéből – a hindu vallásúak
és tamil anyanyelvűek.
A
Colombo gyönyörű klubjaiban parádézó úgynevezett ,,jó
társaságban” két híres világfi vetélkedett az első helyért.
Az egyik egy francia álnemes volt, Mauny grófja; neki is megvoltak
a hívei. A másik egy hanyagul elegáns lengyel, az én Winzer
barátom, aki néhány úri szalonban volt a hangadó. Ez a férfi,
csupa elmésség és szellemesség, meglehetősen cinikus volt, és
mindenről tudott, ami csak történt a világegyetemben. Furcsa
foglalkozással hivalkodott – „a kulturális és régészeti
kincsek őrzője” titulust viselte –, egy alkalommal én is
elkísértem az egyik hivatalos útjára.
Az
ásatások két nagyszerű ősi várost hoztak felszínre; már
mindkettőt elnyelte az őserdő: Anuradapurát és Polonaruvát.
Oszlopok és folyosók fénylettek ismét a tündöklő szingaléz
napfényben. Természetesen minden, ami szállítható volt, gondosan
becsomagolva indult útnak a londoni British Museum felé.
Az
én Winzer barátom nem végezte rosszul a dolgát. Megérkezett a
távoli kolostorokba, és a buddhista szerzetesek előzékeny
együttműködése közepette rakatta fel a hivatalos teherautókra a
nagy ezeréves kőszobrokat, hogy azok végül elérkezzenek útjuk
végső állomására, valamelyik angol múzeumba. Látni kellett,
hogy a sáfrányszínű tunikákba öltözött szerzetesek milyen
boldogok, elégedettek voltak, amikor Winzer, a régiségekért
cserébe, otthagyott nekik néhány rikítóan tarkára festett,
japán celluloidból készült Buddha-figurát. Ájtatos tisztelettel
nézték ezeket a figurákat, és ugyanazokon az oltárokon helyezték
el őket, amelyekről évszázadokon át mosolyogtak le a jáspis- és
gránitszobrok.
Winzer
barátom remek teremtménye volt a birodalomnak, más szóval, egy
elegáns csirkefogó.
(Folytatjuk)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése