SIR JAMES BISSET: Hét tengeren (2)

AZ ELSŐ GYŐZELEM

„Keménygalléros" állás – A legizgalmasabb olvasmány – Potyautas – A három kapitány – Nincs szükségük hajós-inasra? – Adams doktor dönt – Győzelem!

Tizennégy esztendős koromban elvégeztem a hetedik osztályt, és atyám úgy gondolta, elég érett vagyok már arra, hogy magam keressem meg a kenyerem. Megszerezte hát első állásomat. Tanonc lettem egy tengerészeti biztosító vállalat liverpooli fiókjánál.

Négy shillinget kaptam egy hétre, s ezért reggel kilenctől este hatig, szombaton pedig délután egy óráig kellett dolgoznom. Kényelmes, „keménygalléros" munkám volt, megbecsülésre méltó hivatali pályafutás állott előttem. Atyám kiváltképpen erre figyelmeztetett.

– Még biztosítási ügynök is lehet belőled, Jamie – bíztatott. – Akkor pedig mindenféle hajótöréssel, szerencsétlenséggel és más ilyesmikkel megismerkedhetsz, anélkül, hogy tengerre kellene szállnod.

De ez a bölcs érvelés sem fojthatta el vágyamat, mely űzött, hogy behajózzam a tengereket. Az atyai tekintély iránt érzett kötelező tisztelettel mégis munkához láttam.

Mr. Cookson, a fiók vezetője, naponta személyében szemléltette a szárazföldi élet előnyeit. Reggelenként pompás öltözékben jelent meg az irodában: kürtőkalapot, zsakettet, tarka mellényt, aranyórát és láncot, magas fehér keménygallért és gyémánttűvel díszített kemény ingmellet viselt. Mindezt csíkos nadrág, kamásni, tükörfényes cipő, villogó sétapálca, hegyesre pödört bajusz, arany pecsétgyűrű és fekete szalagon fityegő monokli egészítette ki. Igazán együtt volt itt a méltóság, a tekintély és a jólét minden jelvénye.

Reggelente első feladatom az volt, hogy portörlővel a kezemben készenlétben álljak, amikor a főnök felnyitja redőnyös íróasztalát. Azután ki kellett nyitni, majd becsukni az ablakot, letörölni a port az asztalról, megtölteni a tintatartókat, hogy minden a legtökéletesebb rendben legyen, amikor teljhatalmú gazdám elkezdi fontos munkáját. Naphosszat készenlétben kellett várakoznom hívására. Közben az előszobájában ülő négy írnokocskának is joga volt hozzá, hogy kénye-kedve szerint ide-oda küldözgessen engem a legnevetségesebb megbízásokkal.

Minthogy az efféle foglalatosságok között megmaradt időt nem fecséreltem el, a nagy halomban heverő aktákból, amelyek mindegyike kártérítési igényekről szólt, megtanulhattam a biztosítási szakma alapjait. Ahogyan atyám ígérte, tengeri szerencsétlenségekről, hajótörésről, tűzről, árboctörésről, zátonyra futásról, lázadásról, összeütközésről, a szállítmány károsodásáról olvashattam. Komor olvasmány az ilyesmi a biztosítónak, engem azonban úgy lenyűgözött, akár valami gyilkosságokkal zsúfolt rémtörténet.

Az igények igazolására a károsultak mellékelték a hajónaplókat is, ekkor láttam első ízben ilyesmiket. Tömegével hevertek a polcokon, nekem kellett leporolnom őket. Akárha ponyvaregények lettek volna, olyan lelkesen olvastam végig valamennyit az első betűtől az utolsóig. Akkor természetesen nem tudhattam még, mennyire ékesszólóvá válnak a hajónapló bejegyzések, különösen rendkívüli események alkalmával, amikor sejthető, hogy kártérítési követelésre kerülhet sor. Az egy kaptafára készült, szabályszerű bejegyzéseket átlapoztam, annál tovább kotlottam azonban a kapitányok aprólékosan részletes jelentésein, amelyekben szerencsétlenségekről, vagy más figyelemre méltó eseményekről írtak. Meggyőződésemmé vált, hogy a tengerészélet izgalmas kalandok szakadatlan sorozata. Teletömtem a fejem a legpompásabb kalandok ezernyi színében tündöklő, félig megértett tengerészmesékkel meg hajózási szakkifejezésekkel. Drága apám ilyen hatással egyáltalán nem számolt. Úgy éreztem, sokkal érdekesebb lehet a nyílt tengeren átélni a hajótüzet, mint a nyugalmas irodában felbecsülni a tűz okozta kárt.

Hamarosan megállapítottam, hogy a biztosítók született cinikusok. Csak fontban, shillingben és pennyben számoltak, ritkán gondoltak azoknak az embereknek a testére, vérére és lelkiállapotára, akik életüket kockáztatták azért, hogy biztonságban kikötőbe juttassák hajójukat. Lassacskán úgy vélekedtem, hogy finom igazgatónk és négy tollforgató írnoka értelmetlen ostoba életet élő puhány.

Egy délután a nagy férfiú a leghevesebb izgalomba hozta az egész irodát. Sürgősen el kell végezni az aznapi munkát, mert neki időben el kell jutnia egy fontos megbeszélésre. Óráját nézte, parancsokat osztogatott jobbra-balra, csengetett, szidott mindenkit, akit a közelben talált, végül fél négykor elszáguldott, akár a forgószél. Az alkalmazottakat annyira kimerítette a lázas ütemű munka és a szokatlan erőfeszítés, hogy a nap hátralevő részében meg sem mozdították tollukat.

Énnekem el kellett kísérnem a főnököt, velem vitette ugyanis az aktatáskáját, talán csak azért, hogy egy alárendeltjének jelenlétével növelje tulajdon dicsfényét.

– Gyorsabban, fiú, gyorsabban — sürgetett, amikor sodrában ügettem a kikötő felé. – Fel kell jutnom a birkenheadi kompra. Még éppen elérhetem!

A hajóhídnál kitépte kezemből az irattartót, és futólépésre váltott. Vagy két méterre a híd végétől komp kavarta a vizet. Máskor oly méltóságos munkaadóm most baljában táskájával, jobbjában sétabotjával átugrotta a sorompót, és végigszáguldott a hajóhídon. Vakmerő ugrással repült át a víz fölött, és teljes hosszában elterült hanyatt a komp fedélzetén. Egy matróz segítette talpra a váratlanul érkezett utast.

– Az istenit! – zihált a főnököm. – Hajszál híján lemaradtam.

– Hogyhogy lemaradt? – csodálkozott a tengerész. – Éppen most akartunk kikötni, maga féleszű!

Cseppet sem csábított a kürtőkalapos tengerészeti biztosítási ügynöki jövő. Egyáltalán nem akartam feljebb mászni a létrán, amelynek most legalsó fokán állottam, újra könyörögtem szüleimnek: engedjenek a tengerre. De atyám kérlelhetetlen maradt.

– Micsoda? — hördült fel. – Méghogy a tengerre, amikor annyi hajótörésről olvastál? Ne légy ostoba, fiam!

Egy nap kétségbeesésemben elhatároztam, hogy potyautasként elrejtőzöm valamelyik vitorláson. Három hónapja múltam tizennégy éves, de koromhoz képest kicsi voltam. Az irodából munkám végeztével kimentem a kikötőbe, egy kis alkonyati szemlére. Felfedeztem egy háromárbocost, amely felvonta az indulást jelző „Kék Pétert", a fehér négyszöges kék zászlót. Ámbár kétségbeejtett a szörnyű bűn, amelyet szüleim ellen készültem elkövetni, észrevétlenül – legalábbis így hittem – feljutottam a fedélzetre, és elrejtőztem a kötélkamrában. Vaksötétben kuksolva füleltem a kemény munka lármáját és a fedélzeten felharsanó parancsokat, amint a kormányosok ösztökélték a legénységet, hogy minden készen álljon az induláshoz. Gyötört az éhség, amikor az otthoni kandalló mellett rám váró ízletes falatokra gondoltam.

Ekkor hirtelen felpattant a kamra ajtaja, és tagbaszakadt, szakállas férfi – az első kormányos lehetett – bámult rám kézilámpája fényénél azzal az érdeklődéssel, ahogyan a tudós szemlél valamilyen rovart a mikroszkópon.

– Hé! – mordult rám. – Potyautast játszunk, mi? Ilyen kis nyavalyást, amilyen te vagy, semmire se használhatunk itt a fedélzeten. Várj, amíg megnősz, kis komám, aztán fogadd meg a tanácsomat, és akkor se menj a tengerre, de soha! – Megragadott szőrös kezével, hüvelyk- és mutatóujja közé csípte fülemet. – Rajta, szaladj vissza gyorsan a szárazföldre, mielőtt lehajítalak a fedélzetről.

Felháborodott bömböléssel válaszoltam a fájdalomra és a megalázó szavakra. Futva menekültem végig a fedélzeten és a kikötőhídon. Nagyon sajnáltam magam, amikor este tizenegy óra felé hazaértem.

– Hol voltál? – kérdezte atyám szigorúan.

– A kikötőben – morogtam.

– És mit kerestél ott?

Zokogás kíséretében bugyogtak fel belőlem a szavak;

– A tengerre akarok menni.

– Ne dühösíts! – dörögte atyám. Ezután alaposan el-nadrágolt szíjjal, és minden feljajdulásomra ez volt a válasza: – Nekem jobban fáj ez, Jamie, mint neked! — de nem akadt még gyerek, aki ezt megértette volna. Végül így szólt: – Most pedig vacsora nélkül lefekszel, és soha többé a közelébe se menj hajónak.

Megalázva, sebzett lélekkel, éhesen vánszorogtam ágyamba, és szilárdan elhatároztam, hogy soha többé nem okozok bánatot szüleimnek, De már néhány nap múltán elfelejtettem a leckét, és ugyanolyan elevenen élt bennem a vágy a határtalan, kék tengerek végtelen vad vizei után, mint azelőtt. Atyám rövidesen új állásba juttatott az Anglo-American Oil Company irodájában, ahol teljes hat shillinget kaptam egy hétre. A cég főként világító- és kenőolajat importált Texasból.

Több vitorlásuk és gőzhajójuk szállította a bádogkannákat Galvestonból Liverpoolba.

Sivár irodánkba is betört néha egy kevéske romantika, legalább az olajszállító hajók hetvenkedő kapitányaival. A tagbaszakadt szakállas férfiak – köztük néhány rumszagot árasztó jenki – fizetésükért jöttek. Néztem, amint megszámolják a csengő aranypénzeket, aláírják a nyugtát, és besöprik vagyonukat. Hősöknek láttam őket. Most arról is meggyőződhettem, hogy nemcsak jövedelmező, hanem egészséges mesterség is a hajózás. Néhány hónap múltán elárultam főnökömnek becsvágyó kívánságomat, és megkértem, vesse latba tekintélyét annak érdekében, hogy felvegyenek inasnak valamelyik olajszállítóhajóra. Nem is sejtettem, milyen bőségesen megszolgálom a hat shillingemet, s hogy főnököm semmiképpen sem akar lemondani munkámról.

Kiagyalta hát a módját, hogy kigyógyítson a tenger után való vágyakozásból. A hátam mögött megbeszélte három kapitánnyal: vegyék el a kedvemet a rakoncátlankodástól. Egy napon hivatott. Három, szivarfüstbe burkolózott férfiú ült a főnök szobájában.

– Ez a fiatal Bisset – mondta a főnök. – Felvenné őt valaki inasnak az urak közül?

A jól megtermett férfiak megjátszottak, mintha komolyan vizsgálgatnának.

– Nem vagy elég magas, fiam – mondta egyikük, – Már az első úton lesodródnál a fedélzetről. Fogadd meg a tanácsom, maradj csak itthon.

A második felvette a fonalat:

– Bizony, fiatalember – mondta –, pokoli mesterség a tengeri hajózás. Csak bolondok szállnak tengerre. Nincs ott semmi keresnivalód. Maradj a szárazföldön!

Mindhárman egyetértettek abban, hogy nem vagyok alkalmas a tengerészéletre, és sohasem vinném ott semmire.

– Nahát – fejezte be a főnök a beszélgetést —, mondtam én mindjárt. Maradj az irodában, itt lehet belőled valami.

A bátortalanító vélemények ellenére tovább gyötörtem szüleimet: helyezzenek el inasnak egy vitorlás hajón. Eltelt néhány hónap. Új taktikán törtem a fejem, s egy napon jó ötletem támadt. Ebédszünetekben felkerestem néhány hajózási irodát, és megkérdeztem, nincs-e szükségük inasra.

Az elsőnél pimasz fickó nyitotta ki félénk kopogtatásomra a tolóablakot. Mivel csak egy méter húsz centiméter magas voltam, nyersen megkérdezte:

– Mi a fenét akarsz?

– Nincs szükségük hajósinasra?

– Nincs. Kotródj innen! – És becsapta az ablakot.

A többi helyen sem jártam jobban, végül azonban mégis szerencsém volt, s egy barátságos, öreg tisztviselőbe botlottam.

– Most éppen nincs üresedés, de azért felírhatjuk a nevedet.

Azzal adott egy űrlapot, melyen ez a felirat állt: Inasfelvételi pályázat. Megállapítottam, hogy az atya vagy gyám aláírására is szükség van. Még aznap este odaadtam az űrlapot jó atyámnak.

– Honnan szedted ezt?

Megneveztem a hajózási vállalatot és hozzáfűztem, hogy a közeljövőben valószínűleg felvesznek egy inast, s hajlandók az én nevemet is előjegyezni.

– Nos, Jamie, ez a véleményem a felvételi pályázatodról! – összegyűrte a lapot, és a konyhában a tűzbe vetette.

Újabb kísérletek következtek. Űgy láttam, atyám lassan megpuhul, különösen, ha minden kínálkozó alkalommal, rendületlenül gyötröm a régi dallal. Azután egy iskolatársam, aki egy évvel azelőtt szállt tengerre, visszajött első útjáról, Ausztráliából. Napbarnított, egészséges volt, és kemény, katonás tartású. Bámulatosan megnyúlt, büszkén viselte legjobb rézgombos egyenruháját meg tányérsapkáját a hajóstársaság jelvényével. A hősök egyenruhája volt ez az én szememben. Meghívtam őt, és szüleimnek végig kellett hallgatniuk kalandjainak izgalmas történetét. Jó előre lelkére kötöttem persze, hogy egyetlen szót se szóljon a mesterséggel velejáró megpróbáltatásokról és a szerencsétlenségekről, sajnálatos módon azonban barátom időnként kiesett szerepéből, és epikus terjengősséggel számolt be arról, milyen veszély fenyegeti a tengerészt, akinek a Horn-foknál viharban kell felmásznia és kurtítania a felső derékvitorlát, meg arról, mennyire gyötörte a fiúkat az éhség, amikor a „liverpooli tetőcserép"-nek becézett tengerész-kétszersültön vagy romlott sózott húson kellett tengődniük.

— Látod most már, Jamie? – mondogatta atyám. – Megmondtam neked: kutya élet az, ahol csak kutyaeledel jut az embernek.

Tengert járt nagybátyám tizenötödik születésnapomon még egyszer – s ezúttal is hiába – megkísérelte, hogy vigasztalan képet fessen nekem az egyhangú, veszélyes, rosszul fizetett és nehéz tengeri életről. Azoknak való az csak, akik nem alkalmasak semmi másra.

– Ha újra kezdhetném az életemet, sose tenném a lábam hajó fedélzetére — jelentette ki ünnepélyesen. – Hiszen csak azért mentem a tengerre, mert szakasztott olyan fiatal szamár voltam, mint amilyen most te vagy. Mire meg beláttam tévedésemet, megöregedtem már ahhoz, hogy új szakmát tanuljak. Mind így vannak ezzel a tengerészek. Egyet se találtam még, aki ne választaná szívesebben akár a paraszti sorsot, a nyugalmas tehénistállót. Csak minél távolabb a sósvíztől. De hát nagyon szegények, nem vásárolhatnak tanyát maguknak. Ezért aztán hajóznak tovább.

– De hiszen te egyáltalán nem látszol szegénynek, bácsikám – jegyeztem meg.

– Ugyan melyik paraszt adja el a gazdaságát? – kérdezte, és mindjárt felelt is: – Senki! A hajóját azonban mindenki eladná szívesen.

– A kapitány szereti a tengert – idézte anyám, s ezzel tönkretette a szónoklat minden hatását. A nagybácsi elgondolkodva rágta szivarját.

– Ne higgy a látszatnak, Jimmy – intett. Azután témát változtatott. – Egyébként is tökmag vagy – mondta ki nyersen. – Mekkorára is nőttél?

– Egy méter huszonötre.

– És a súlyod?

– Majdnem hatvanöt font4.

– Jóságos ég! Mihez kezdenél, ha el kellene kapnod egy felső derékvitorla kivonó kötelét? Annyi hasznodat se vennék a fedélzeten, mint egy bolhának. Izom és csont kell a tengerésznek, kiskomám, nem fej! Várd ki, míg legalább száznyolcvan centire nősz, és a súlyod eléri a százötven fontot, csak azután gondolj a tengerre. Kicsi vagy és gyenge a kötélmászáshoz meg a vitorlák kezeléséhez, Jimmy. Belepusztulnál abba a munkába.

Anyám közbeszólt:

– Ma este eljön Adams doktor. Megkérjük majd, vizsgálja meg Jimmyt. Ha azt mondja, hogy nagyon kis termetű és gyenge a gyerek a kemény tengerészélethez, akkor nem beszélünk róla többé, igaz?

Dr. Adams nemcsak engem segített a világra, hanem testvéreimet is, később pedig ő gyógyította összes gyermekbetegségünket, s az évek során családunk nagyra becsült barátja lett. Amikor megérkezett, beavatták a dologba. Nagyon alaposan megvizsgált, mielőtt kimondta döntését, amely azután mennyei harangszóként csengett fülemben.

– Az ég szerelmére, engedjék a tengerre Jimmyt, ha annyira menni akar. Legalább derék legény válik majd belőle.

Sok évi küzdelmem diadalmaskodott. Tudtam, hogy most már össze kell omlania minden ellenállásnak. S én megláthatom a nagyvilágot.

És atyám valóban bevonta a zászlót.

– Nos, jó, Jamie – mondta. – Nem állok többé az utadba. Legyen akaratod szerint. Keresek egy hajótulajdonost, aki felvesz inasnak, és áldásom rád.

Lángolt bennem a kemény küzdelemben kivívott győzelem izgalma. Minden délben futottam a hajótársaságokhoz, hogy bejegyeztessem nevemet. Atyám is tájékozódott, mert a lehető legolcsóbban, de mind amellett az elképzelhető legjobb körülmények közé akart elhelyezni, s feltétlenül jó nevű cégnél.

Majdnem három hónapig dolgoztam még heti hat shillingért. 1898. október hetedikén végre elmentem atyámmal a William Thomas & Co. liverpooli hajózási vállalat Waterstreet 14. szám alatt levő irodájába, ahol felfogadtak tengerésztanulónak. Két hónappal és huszonkét nappal múltam tizenöt éves.

Nekivághattam a tengernek.

(Folytatjuk)

Forrás: Útikalandok c. sorozat, Táncsics Könyvkiadó, 1967. Fordította Vajda Gábor