A
nuraghék földjén
Ez
a mi földünk, a bazalt tömbje
s
a fekete nuraghéké, melyek
úgy
nyílnak itt, mint a láva-rózsák;
kőodúk,
kőfészkek, kőkavargás!
S
emitt a genyőte ágya.
Gyász-színű
rét, gyász-színű ég,
fekete
kutyák nyüszítő éjszakája!
Valaki
jön ott, szarv ékesíti:
holt
ökrök maszkja rejti a harcost.
S
akik elbuktak, a nagyszerű Őrzők!
Töppedt
sírjuk, mint aszott koponya virít.
(A
„LETŰNT KOROK RAPSZÓDIÁJA" CÍMŰ VERSCIKLUSBÓL)
Mielőtt
elindultam Róma kikötője, Civitavecchia felé, hogy a Tirrenia
nevű hajóval átkeljek Szardíniára, a szigetet már ismerő
külföldi tudósító kollégáim egy sor tanáccsal láttak el.
Volt, aki a szárd konyhát és a kitűnő bort, a vernaciát
ajánlotta figyelmembe, volt, aki intett: ha Barbagiában (a hírhedt
banditavidéken) járok, legyek óvatos, s ha kérdezősködöm, ki
ne szálljak a kocsiból! Mások azt ajánlották, ismerkedjem meg a
népviselettel, a népszokásokkal. És mindegyikük a lelkemre
kötötte: „Nehogy elfelejtsd megnézni a nuraghékat! Ilyen
építményeket sehol másutt a földkerekségen nem láthatsz!"
Este
indult a „traghetto", a komphajó.
Az
első osztályú kabinban minden kényelmet kielégítő berendezést
találtam, már amit egy kis helyiségbe össze lehet zsúfolni:
mosdó, W. C, ventilátor, ragyogó tisztaság. Nem tudom, hányan
utaztak még akkor az első osztályon, de a hosszú folyosón,
akárhányszor végigmentem, embert jóformán nem láttam. Annál
zsúfoltabb volt a fedélköz. A gyerekek a padlón feküdtek a
kabátjukon. Fehér főkötős apácák ülve aludtak a padokon.
Ember ember hátán: a zsineggel átkötött bőröndjükre hajtott
fejjel szunyókáló, borostás arcú, nyilván a kontinensről vagy
külföldről hazatérő szárd vendégmunkások, a hajókorlátnál
csókolódzó fiatal párok, emberek, akiknek nem telik kabinra, akik
megszokták, hogy a fedélzetközben bóbiskolják át az éjszakát.
Reggel megérkeztünk Olbiába. Innen kocsival indultam tovább,
Sassariba, a sziget túlsó oldalán fekvő nagyvárosba, ahol vártak
rám.
Alig
hagytam el Olbiát, majd Portó Cervót, egy Nieddu nevű község
előtt tábla figyelmeztetett: innen nem messze nuraghe településeket
láthat a turista. Ekkor lett volna alkalmam először látni a
2500—3000 éves, bronzkori településeket, de nem volt időm
megállni.
Csak
később, Oristanóból indulhattam el a nuraghékhoz. Pietro Pinna,
a tartományi parlament képviselője egyik barátját adta mellém
kísérőül.
Akkor
még nem tudtam, hogy nagy szerencsémre a sziget egyik legszebb és
leginkább épségben maradt nuraghéját fogom látni, a Losa di
Abbassantát. Kísérőm nem sokat tudott mondani a nuraghékról,
csupán azt, hogy bronzkori települések, a piramisokhoz hasonló
módszerrel építették őket. Szűkszavúsága eszembe juttatta:
nem először járok így Olaszországban. Nem tudom, így vagyunk-e
vele mi is idehaza, de sok olasz, aki lépten-nyomon műemlékekbe
botlik, vajmi keveset tud róluk. 1963-ban, amikor még turistaként
jártam Itáliában, Hadrianus császár palotájának romjai között
egy idős római megszólított: mondjam meg neki, mik is voltak
annak idején ezek az építmények.
Beszéltem
olyan rómaival, aki még nem járt az Angyalvárban.
Parasztemberrel, aki egy etruszk templom romjainak a közelében
lakott, ott dolgozgatott a romtól kétszáz méterre, de fogalma sem
volt róla, mi is ott az a kőhalmaz.
Valahogy
így lehetett kísérőm is, aki – mint elmondta – a villany- és
gázművek számlázója, és egész héten Oristano környékét
járja kocsin. Persze, hogy ismeri a nuraghékat, többször járt
már e települések romjai között, de annak a kornak a történetét
tudni, az már más dolog. Azt jobbára a turisták tanulmányozzák.
Robogtunk
az országúton, és egyszer csak balra, nem messze az úttól egy
magas, csonkakúp alakú építményt pillantottam meg. Az
országútról egyenes út vezetett a bokrokkal és kúszónövényekkel,
fűvel és virágokkal benőtt hatalmas kőépítményhez. Kerítést
nem láttam, de nem látni máshol sem a nuraghék körül, hiszen
van belőlük a szigeten vagy hétezer, s ezért nem tartják őket
olyan nagy becsben.
Körüljártam
a hatalmas kőtömbökből összerakott építményt.
Kísérőm,
amikor látta, hogy egészen közelről vizsgálom a falat, elmondta,
ne kutassam a titkát, hogyan, mivel forrasztották egybe a
kőtömböket, mert kötőanyagot nem használtak. Pontosabban: ez
nem volt más, mint a kövek egymásra nehezedő súlya. Hogy mekkora
egy-egy ilyen kőtömb? Van amelyik fél méter, de akad egy méter
átmérőjű is. S mivel a nuraghe nyolc-tíz méter magas, sőt van
húszméteres is, önkéntelenül is kikívánkozik az emberből a
kérdés: hogyan vitték fel a köveket olyan magasra 3000 évvel
ezelőtt? Úgy, ahogyan a piramisoknál: a földhányásokon
görgették, tolták, húzták mind feljebb és feljebb őket.
A
nuraghék tetején eredetileg teraszok voltak – sajnos ma már
beomlottak –, s úgy képezték ki őket, mint a bástyafalakat.
Valóságos erődítmények voltak a nuraghék. A kor emberének
ugyanis egyszerre kellett fedélről, lakásról és annak védelméről
gondoskodni.
Felkapaszkodtunk
a kőépítmény tetejére, s innen, a beomlott „mennyezetről"
ereszkedtünk alá a „termekbe". Keskeny csigalépcsőn
kapaszkodtunk meg, s miután megnéztük a felső „termeket",
amelyeknek a „padlózata" már beomlott, lementünk az alsó
helyiségekbe. A csigalépcső eredeti, sőt eredetiek azok a
mélyedések is, amelyeket a korlátul, kapaszkodóul szolgáló
falban láttunk. Ugyanott fogódzkodtunk meg, ahol 3000 évvel
ezelőtt a nuraghe kor embere. A lenti helyiség is fél tojás
alakú, felfelé keskenyedő falakkal.
Nyirkosak,
hidegek a szobák. Pedig a beomlott tetőn utat talál magának a
napfény, olyannyira, hogy az egyik helyiségben még fényképezni
is lehet.
Hogy
mire is szolgáltak a nuraghék, ezen még néhány évtizeddel
ezelőtt is sokat vitatkoztak az archeológusok. Egyesek azt
állították, hogy a Nap imádásának szentelt templomok voltak,
mások szerint a hősöket temették ide, s végül voltak, akik
abból indultak ki, hogy szúnyogoktól védett alvóhely céljára
építették őket. Ez utóbbi feltételezés alapjául az a tény
szolgált, hogy a szigeten ősi betegség volt a malária. Ám a
betegség a kutatások szerint csak a punok bejövetelét követő
időkben terjedt el, márpedig a nuraghék keletkezése ennél jóval
korábbi. Ma már az ásatások kétségkívül bebizonyították,
hogy a nuraghék egyformán szolgáltak lakóhelyül és
erődítményül. Maga a szó egyébként nagyon régi,
preindoeurópai eredetű. Szardínián ma is használják a nurra
szót, amely rakást, halmot vagy üreget, mélyedést jelent, s
valóban ezek a fogalmak jellemzik a nuraghékat.
A
nuraghék a kutatók szerint Görögországból származnak. A
hozzájuk hasonló építményeket ott tholosnak nevezték. Nem
sokkal azután, hogy ezek Mezopotámiából és Kréta szigetéről
eljutottak Görögországba, megjelentek Szardínián is. De amíg
Görögországban sírok céljára szolgáltak (köztük a
legnevezetesebb az Atreo sír), Szardínián megváltoztatták
rendeltetésüket. Annak ellenére, hogy a nuraghék eredete nem
szárd, mégis tipikusan szárd építményeknek kell tekinteni őket,
hiszen nemcsak eredeti funkciójuk, hanem építésmódjuk is
megváltozott a szigeten.
A
nuraghén kívül, néhány méterre a magas faltól egy egészen
szabályos kör alakú kőlap található, nyilván asztal céljára
szolgált. Körülötte kisebb, laposra faragott kövek: az
ülőhelyek. Itt étkezhettek, társaloghattak a sziget őslakói.
Távolabb, a magasra nőtt fű között kőlapokon járunk. Alattuk
vannak a sírok. A nuraghe sír tulajdonképpen hosszú, földbe
vájt, kőlapokkal födött folyosó. Egy-egy ilyen közös sírban
100—200 tetem is nyugodott. Elejét mintegy 2—3 méter magas,
álló, egyenes kőlap jelezte. A nuraghe kor emberei ezenkívül
mesterségesen kimélyített barlangokba is temetkeztek. A régi
szárd elbeszélésekből kiderül, hogy szívesen aludtak a sírok
mellett. Elhunyt hozzátartozóiktól ugyanis tanácsot, védelmet,
erőt, egészséget reméltek.
E
kor szokásainak egyik lényeges eleme a víz kultusza volt. Nem
véletlenül, hiszen a szárd pásztor számára a víz ma is
élet-halál kérdése, s még inkább így lehetett ez 2500—3000
évvel ezelőtt. Ennek a kultusznak emlékét őrzik a kutak, szép
lépcsőikkel, díszes, faragott oldalfalaikkal. Nem volt kisebb a
nagy kövek kultusza sem. A kövekből menhireket, faragatlan
oszlopokat emeltek, és az úgynevezett toruszokon (gyűrűfelületen)
a természet teremtő, megújító jelképeit, az élet és a halál
szimbólumait s a Nap és a Hold képmását helyezték el. A víz, a
halottak, a Nap és a Hold tiszteletére négyszögletes templomokat
emeltek.
Számos
bronzból készült használati tárgyat találtak a nuraghe
településeken, köztük olyanokat is, amelyek a kontinensről
származnak. De a nuraghe kor bronztárgyai közül a legérdekesebbek
a hajókat, az embereket és állatokat ábrázoló figurák,
amelyeket az isteneknek ajánlottak fel. Ami az ember-figurákat
illeti, ezek között a legkülönbözőbb foglalkozásokat űző
alakok találhatók, de a legnagyobb művi gonddal elkészített
figurák harcosokat ábrázolnak.
Mit
tudunk a nuraghe kor emberéről? Eredeti nevét nem ismerjük. Maga
a szárd név először egy i. e. IX—VIII. századbeli föníciai
feliratban szerepel. A sziget lakóinak őseit nuraghoknak nevezik. A
tudomány mai álláspontja szerint egy kis lélekszámú népről
van szó, amely a Földközi-tenger keleti medencéjéből
származott. Csatlakoztak hozzá az Ibériai-félszigetről való
népcsoportok és – természetesen – a már a nuraghe kor előtt
is a szigeten élő népek.
A
nuraghe kort az i. e. 2000-től számítják, egészen addig, amíg a
punok meg nem szállták a szigetet. A régészek a leletek alapján
e korszakot különböző szakaszokra osztják. A terrakotta
periódusban – emlékét sok égetett agyagból készült váza
őrzi – a szigetnek szoros kapcsolata volt az
Appennini-félszigettel. A bronz- és a vaskorszak között, az
úgynevezett Bonnanaro korszakban érdes felületű, háromlábú
vázákat készítettek, díszítés nélkül, s azokat fogantyúval,
könyékkel látták el. A Monte Carlo korszakban henger alakú
vázákat készítettek, rovátkolással. A közép-nuraghe korból
különböző formájú vázák maradtak fenn. A késői nuraghe idők
vázái már a klasszikus görög formákra emlékeztetnek; mintáikat
a punok hozták magukkal.
Hogy
mikor, melyik korszakban kezdték el a nuraghék építését – ez
még ma is vitatott. Ami bizonyos: az elsők eredete a Monte Carlo
elnevezéssel jelölt korszakra, az i. e. 1400—1200-ra esik.
Többségüket minden bizonnyal a közép-nuraghe időszakban
építették, i. e. 900 és 600 között.
E
komor kőfészkek csaknem 2000 éve állnak itt, sem az idők vihara,
sem a pusztító háborúk nem fogtak ki rajtuk. Az örökkévalóság
jelképei.
(Folytatjuk)
Forrás:
A keserű méz szigetén. Kossuth Könyvkiadó, 1972.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése